Észak-Magyarország, 1992. november (48. évfolyam, 258-282. szám)
1992-11-28 / 281. szám
8 ESZAK-Magyarország 1992. November 28., Szombat Ém Hétvége/Látókör Cs. Varga István Jeszenyin és az ikon A hazává táguló szülőföldről írja Jeszenyin 1914-ben: „Haj, Oroszíold, honi tájam, /parttalan te, végtelen! / Viskók,ikon aranyában. /Szívja kékséged szemem.” Az orosz felfogás szerint az ikon kegyelmet közvetít, megformált, megtestesült tanítást tartalmaz. Krisztus a testté lett Ige, Logosz. A szó sem más, mint ikon-kép. Az ikonarcú szóban is megvalósul a tanítás hagyományozása, emlé kezete, megőrzése. Az ikon-kép és az ikonarcú szó egyaránt az „isteni” és „emberi”, a „látható”, és „láthatatlan”, a „szellemi” és „érzéki”, a jelen és múlt közvetítője, kifejezője, megvilágítója. Benne az Isten közli önmagát, kinyilvánítva Krisztus istenemberi egységét, amely egyszeri és felülmúlhatatlan, ezért követendő is. Az ikonosztász eleinte votív képekből állt össze, majd a képábrázolásra vonatkozó teológiai reflexióval rendeződött képfallá. A legszentebb liturgiájának megjelenítésére szolgál. Középpontjában a megtestesülés és a megváltás áll, körülvéve Isten országának erőitől és barátainak, a szenteknek képei által. A képfal hitvallás és hódolat Isten előtt, amelyben egybekapcsolódik ég és föld, a kozmikus liturgia. Az ikon liturgikus szolgálata miatt tiszteletre méltó, ftiert a dicsőségbe öltözött Úrnak a tükre. A képnek adott tisztelet az ábrázoltnak szól. Imá- dás, hódolat csak az Úrnak jár, a képet liturgikus funkciója révén csak tisztelet illeti meg. A kép „szolga”, eszköz, amely tükröt tart az Úr öltözködésénél. Jeszenyin behatóan ismerte az óorosz irodalmat és ikonfestészetet. Mária kulcsai című esszéjében (1918) - a Mária az egyik flagcl- láns orosz szekte szóhasználatában lélek jelentésű, vagyis a Lélek kulcsai című programnyilatkozatában - a költészet pozitív társadalmi szerepéről vall, és gyakorlati művészi hitvallását is megfogalmazza. Az óorosz felfogás ikonikusan értelmezi a templomot is. A templom az imádságos hívők gyülekezetének színhelye, egyben a kozmosz, a Világegyetem ikonképe. (Az oltár a láthatatlan világot, a többi rész pedig a láthatót érzékelteti.) Ha a templomot az Istenember, Krisztus ikon-képének tekintjük, akkor az oltár ikonikusan szimbolizálja Krisztus isteni természetét, a többi része pedig az emberit... Ilyen értelemben a szavakból álló nyelv Jeszenyin szerint nem más, mint „a lélek kulcsa, a léleké, mely azonos a világtemplommal”. 1918-ban jelenik meg Urunk színeváltozása című kötete. Meg- szaporodok benne a bibliai, a vallási képkincs. Az új változásokat, reményeket szakrális síkon, trans- cendens nyitottsággal is érzékelteti. Ót nem a hatalom, hanem a népsors érdekli: „Viskóból fohászkodom / tehozzád, Atyám! / Felragyok Oroszhonom / keresztje nyomán.” Ekkor a költő biblikusán prédikáló „új prófétának” érzi magát. A vallásos motívumokat bíráló kritikára így válaszol: mindez neveltetésének a következménye. „Ezt a szakaszt nem tudom megtagadni azzal, ha egyszerűen kihúzom az életemből, miként az emberiség sem törölheti cl a ke- : resztény kultúra kétezer éves időszakát...” - állapítja meg. Ekkor kezdődik számára az a gyötrelmes életszakasz, amelyről később így vall: „Szégyenlem már, hogy hittem: van isten, / s keserűidül, hogy már nem hiszem.” Nála is hitetlenül hívő költői attitűd alakul ki, de a transcendencia iránt megőrzi belső igényéi. Ez megmutatkozik ikon tiszteletében is.I lazatérés a szülőföldre (1924) című költeményében a „világba- futott” fiú nagyapja kérdésére, . „Te kommunista vagy?” kategorikusan válaszol: „Nem”. A párbeszéd folytatása: „A húgaid, látod, komszomolkák. /Milyen idők! A templomunkban nincs ikon, kereszt sincs. Tegnap mind kidobták.” (Az, eredeti még konkrétabb, szó szerinti fordításban „Tegnap az ikonokat kidobták a polcról /a templomról a komiszár levette a keresztel...”) Felszakad a költő fájdalma: „Gyerekkor tája! /A régi arcod nem lelem...” Keserűséggel tölti el, hogy a hegyről ereszkedő kom- szomolcsapat Gyomján Bednij „agitkáit” énekli. Az egyik húga kezében „a Tőke, mint a Szentírás”, Engelsről, Marxról beszél. „Nem olvastam, akármilyen szél fújdogált, /e könyveket - no szégyen!” vallja be a költő. Amikor pedig meglátja a falon Lenin naptárból kitépett képét, leszögezi: „Nekem nem ikon Lenin képe sem...” Jeszenyin a lehetetlenre vállalkozott: „Mit akartam: a fekete békát / fehér rózsával jegyezni el”. Nagy hitek omlását látván kiált fel: „Mivé lettek az ártatlan évek / merészen szőtt fényes tervei!” Úgy érzi, „Lelkemben most az ördög rakott fészket, / de előbb az angyalt verte ki.” A sokszor elképzelt és számos búcsúversben megidézett utolsó percben kéri társait:,,vad-hitetlen lelkemért és mindenvétkemért ezt kérem tőletek -fektessétek hímzett orosz ingben ikon alá, haló testemet!” Az orosz nép és föld iránti mélységes szeretet transcendens nyitottsággal párosult Jeszenyinnél. Ezt sem bocsátották meg az őt ádázul támadók és üldözők. Végletesen elítélték, hogy fákról, madarakról, virágokról . dalol, amikor pedig már a repülőgépet is feltalálták. Jeszenyin úgy érezte, hogy a történelem sorsvonala a szívén szakadékként húzódik keresztül. Ezért volt emberi és költői útjának törvényszerű következménye a tragikus lezárulás. Ma már tudjuk, hogy nem öngyilkosság zárta le életét, hanem bestiális gyilkosság. A gyilkosok csupán megrendezték az öngyilkosság látszatát... Költészete ma már a teljesség igényével kutatható... Egyik kor- társa mondta az ősi kultúrákat felnevelő Ajrivank nevű tónál: „Jeszenyin örök, mint ez a tó, mint ez az ég”, mert vele a költészet csodája történi meg, a csoda, amelyben hinni kell, amelyet át kell élni, amely a nagy emberi szív megnyilvánulása. Tutkovics György: Várakozás Kiss Gyula* Reggeli meditáció a friss hóról Meglepetésnek ez aztán az volt. ahogy betoppant az első teli reggel:, hó, csak hó az utcákon, a pici téren! A neon- és arrébb a sárga lámpafénybcn millió gyémánt tű, szikrázott a halomba dőlt fehér, szép, szelíd hajnali csoda, Babits, Kosztolányi porcukra, ez jutott eszembe, lágyan terülő selymes takaró... S a látvány elűzte menten az éjt, a savanyú álom-ízt, mi nyomta még az útra kelt vándor didergő mellét. Hó, hó, hó! Ki számolt vele, sehol egy seprű! Az út csak annyi, mit a gyors léptek csillag-képe szült a szűz hóba, a hármas vonathoz baktató menet. Ez női topánka volt, az durva bakancs, szinte meleg még a sok láthatatlan, igyekvő láb por-hóba süllyedt nyoma. Visznek engem is a fürge lábak, egymás elé kerülő szapora áradat, már nem is én megyek, láb-szárnyak visznek, mintha az út végén várna kikelet. Megtorpanok, hányadszor életemben már, rámszól a megtört út, a kettős irány, járdán visz tovább a megszokott, a régi, de e másik, ez merre vezet? Ez. is oda, hová az első, csak épp levág a hosszabb útból egy jókorát. S látom az első itt induló lábat, a bakancs havasabb lett, - a régi járat megkímélte volna ettől, de ő mégis új utat kezdett - tudta? - nem magáért, a majd utána vonuló száz más lábért topogva fél percig verte a havat, nem bánta, sejtve, övé a diadal: új út-kezdőnek ismert-ismeretlen ezrek mondanak némán köszönetét. Az én köszönetéin: gyorsabban lép a láb, hálát így róva le, te messzi utitárs. (1963. december) * A vers a költő most megjelenő Bot nélkül - védtelenül c. kötetében található. Fecske Csaba Cereus peruvianusvar Vannak meddőn maradt életek. Homokba Rittyent sorsok. Két hete sincs, hogy B„ öreg barátom fogta magát és csöndesen átballagott a túlvilágra, mintha csak a sarki kocsmába tért volna be egy kisfröccsre. Csak éppen most hűséges kutyája nem tartott vele, hogy lábához dörgölődzve egy vakkantással jelezze, ideje volna indulni haza. Búcsú nélkül távozott. Váratlanul. Erről szó se volt, amikor legutóbb találkoztunk és te gyerekes örömmel kaktuszaidat mutogattad nekem. Valóban, szépek voltak azok a kaktuszok. Meséltél róluk sok érdekeset, de én valahogy mégsem értettem igazán azt a túlfűtött lelkesedést, azt a trópikus, buja örömöt. Hiába, egy kívülálló sohasem értheti meg igazán, mi van a másikban, légiidül. Az utolsó körbe behatolni nem lehet. Nagy volt örömöd, mert az egyik kedvenc, a föld imája, éppen akkor virított. Gyönyörködve néztük pompás, fehér virágát. Igénytelen növény, mondtad, Közép- és Dél-Amerika lávatalajában tenyészik. Egyetlen éjszaka virít. Ilyenkor mondja az indián, hogy a föld imádkozik a tűzhányókhoz. A legnagyobb becsben a sziklakaktuszt tartottad. Ez a kaktusznak egy torz változata. A torz növekedési a tenyészőcsúcs működési zavara okozza. Gyűjtők értékes kincse. Csak igen ritkán virít. Ez is, mióta megvan neked, egyetlen egyszer virított, a sors fintora, hogy akkor éppen kórházban feküdtél, feleségedtől tudod, piros virága volt. Több éve már ennek. Majd nyílik még, mondtad bizakodva. Vártad nagyon, olyan izgatottan járkáltál föl-alá az üvegház keskeny ösvényén, mint szülőszobák ajtaja előtt ifjú apák szoktak elsőszíi löt tjük érkezését várva. Vártad, hogy virágot hozzon végre annyi idő után féltett kaktuszod. Szerettél volna gyönyörködni benne, dicsekedni vele. De már nem győzted kivárni. A homokóra szemei leperegtek. Megjelentél legfőbb ítélőbírád előtt anélkül, hogy láthattad volna kaktuszod virágát.Pedig, tanúsíthatom, gyönyörű volt, bíbor színben pompázó. A cereus peruvianusvar halálodon túli virága. Német Erzsébet Várakozás Vétkes vagy. Én meg a cinkosod. Míg valahol messze fejed alá gyűröd vánkosod: sziromhullásba kezdenek legszebb napjaim. Iszonyat fog cl ha arra gondolok: Nem tudhatod meg milyen lehettem volna. Pető János: Folyópart
