Észak-Magyarország, 1992. október (48. évfolyam, 232-257. szám)
1992-10-10 / 240. szám
1992. Október 10., Szombat Ém Hétvége/Faluriport ESZAK-Magyarország 7 A térképen még megtalálható Dcbréte (ÉM) - A csereháti kistelepülés lakott hely volt már az 1300-as években, erre utalnak a feljegyzések. A neve - a helybeliek legalább is így' tudják - szláv eredetű, s völgykatlant jelent. A falu valóban egy hegyek által körülvett völgyben fekszik. A századok során az őslakosság többször szinte kipusztult, vagy menekülésre kényszerült - olvasható a helyi krónikás régmúlt időkről írt soraiban. Virágzó kézműiparáról, s a helyi állattartásról volt híres. A múlt században még 222 lakosa volt Debrétének, ám ez időtől folyamatosan csökkent a népesség. Életük teljében levő férfiak lettek a háborúk áldozatai, s ily módon meggyorsult az elvándorlás, egyes családok kihalása. Ma, 1992-ben 42 lelket számlál a település. Legtöbben idős, nyugdíjból, ellátásból élnek. Hajdan volt itt fűrésztelep, olajütő, szeszfőzde- mára valamennyi megszűnt. Panaszkodnak a vadkárokra, hiszen a vaddisznók rendszeresen látogatják a portákat, s ahol találnak termést, azt feleszik a jószágok elől. Kártérítésre meg nem nagyon számíthatanak ... A kis bolton kívül ma már nincs más működő középület. Az egykori iskola, ahol pár évtizeddel ezelőtt is sok szellemi muníciót kaphattak gyerekek és felnőttek, mára a községháza tisztét töltené be - erről tanúskodik a tábla -, de a tiszteletdíjas polgármester inkább a lakásán fogadja az embereket. Az egy- szem kurblis telefonnal nem érdemes próbálkozni, hiszen talán gyalog is hamarabb érne mondjuk a szomszéd faluba az ember, minthogy kivárja a kapcsolást. Marad a tévé, a rádió, és újabban a kis mikrobusz, mellyel a település ügyes-bajos dolgait intézi a falugondnok. Pillantás a „hídról", a debrétei tájra Kapcsolat a külvilággal Mint egy köldökzsinór, úgy köti össze a külvilággal Debrétét az a Peugeot mikrobusz, melyhez egy pályázaton, a megyei önkormányzat 900 ezer forintos anyagi támogatásával jutott a lelepüTés. A nap közérdekű utakat Jakab Béla falugondnok - ki egyben a helyi önkormányzat három tagjának egyike - teszi meg a járművel. Rakacáról - ahol is a körjegyzőség van - tizenkét idős ember számára hozza naponta az ebedet. Rábízzák a gázpalackok cseréjéi, megkérik, hogy váltsa ki a bód- vaszilasi patikában azokat a recepteket, amelyeket Hídvégardón ír fel az orvos.- Görögkatolikus templom van a faluban, s mellette békésen áll a református egyház haranglába. Ám a hívőkhöz nem jár ide a pap. Istentiszteletre, misére, vagy éppen egy-egy temetésre Torna- szentjakabra a mikrobusszal visszük be az embereket. Előfordult az is, hogy éjszaka költötték fel a polgármesterét, mert meghalt valaki. Orvosért a kocsival ment a falugondnok. Ma a debréteiek közül öten dolgoznak, pontosabban: munka- viszonyuk, kereseti lehetőségük van. Az egyetlen helyi közösségi létesítmény, a kis vegyesbolt vezetője ifj. Jakabné, a polgár mester felesége. Lányuk, Tünde Rakacán pénztáros, az Áfésznál. Eperjesi Istvánná - önkormányzati tag - a rakacai postára jár be. Az aránylag fiatal Takács István ő Barcikán dolgozik, asztalos. Az ötödik pedig a község alkalmazottja, a falugondnok. Mindezt a több, mint 70 esztendős Viszócz- ky István sorolja el, ki eredetileg műbútorasztalos, majd főkönyvelő volt a tsz-ben. Nem a falu szülötte, de mert 46 esztendeje ide nősült, szinte őshonosnak érzi magát, s igyekszik részt venni a kis település közéletében - ami persze a ritka kivételtől eltekintve - inkább csak a mindennapos találkozókat, beszélgetéseket jelenti ma már. A debrétei Philemon és Baucis Idősb Jakab László és kedves élete párja, Szóráth Erzsébet házát semmiképpen cl nem kerülheti, ki szeretné megismerni a község múltját, és a ma itt élő emberek elődeinek történetét. A hetvennyolcadik évét taposó, máig is szilfaegyenes tartású ember az idő múlását csak azon veszi észre, hogy a haja hófehér, meg az ereje mostanában mintha néha cserbenhagyná. Már nehézkesen aprítja a tűzifát, a dereka nem hajlik oly könnyen, mint valaha, s a fába álmodott minták faragása is nem megy olyan egyszerűen, mint még nem is olyan régen. Csak a szellemi erőforrásai frissek ma is: úgy idéz fel sorsforduló dátumokat, emlékeket, emberi arcokat és történeteket, mintha mindaz, amiről szól, tegnap történt volna. Erzsiké néni előveszi a tálat, és szaporán kínálgatja beszélgetésünk közben a csodafinom süteményeket. Nagy volt ám a vendégjárás, a forgalom pár hete, szeptember 20-án a faluban. Még a legöregebbek sem emlékeznek rá, hogy a környékbeli falvakból, meg a hetedik határból, a közeli és a távolabbi városokból is hazatértek volna az elszármazottak, a rokonok, a barátok. Összejöttek vagy négyszázan a ma 42 lelket számláló faluban.- Áki egy kicsit is kötődik a szülőföldjéhez - s a debréteiekben erősek, eltéphctctlenek ám ezek a szálak -, nos, azok az emberek Jóban-rosszban, egymást féltőn élnek mind eljöttek a háborús emlékmű avatására. Ki tudja, lesz-e még egyszer ilyen alkalom, amikor egy-egy itteni eredetű család apra- ja-nagyja visszatér oda, ahonnan cgykor elindult ... Mindezt künn az udvaron, az őszi napsütéstől kissé hunyorogva, élete párja mellett ülve mondogatja csendes szóval az idősebb Jakab László. Az az ember, aki nem is olyan régen - ncgy esztendővel ezelőtt egy honismereti pályázat inspirálására közreadta Dcbréte, a szülőfalu közelmúltját és jelenét megörökítő munkáját. Ami persze már régóta íródott, hiszen ez a sok mindenhez értő, mindenre nyitott, már deresedő fővel is mindig tanuló és önmagát művelő ember eléggé korán rászánta magát a naplóírásra. Életrajzát, a nagy világégésben a Don mentén született verses krónikáját, majd a szülőföldet bemutató írását ajánlotta „szeretett szülőfalum, De- bréte lakóinak, az Edelényi Városi Könyvtár helyismereti gyűjteményének és minden kedves olvasónak, érdeklődőnek.” Élete párjával, gyermekei édesanyjával immár több, mint fél évszázada él- nek együtt jóban, rosszban, hűséggel, szeretettel, egymás iránti féltéssel. Adja az Isten, hogy még sokáig őrizzék egymást. Katika védőnő szeretne lenni Két kiskorú állampolgár él Deb- rétén: a legifjabb Jakab László és Eperjesi Katalin. Mindketten általános iskolások. Hajnalban kelnek, hiszen Rakacára 7 óra után 5 perccel indul a busz. Katika decemberben lesz 12 esztendős, ám a világról, a jövőről, a lehetőségekről már szinte felnőtthöz illő komolysággal beszél. Szereti a szülőföldjét, ismeri a dűlőket, a fákat, a patakot, talán még a fűszálakat és a madarak hangját is. De tudja: hamarosan ő is kiröppen a szülői házból. Csupa jó osztályzata van, szereli az irodalmat és a matematikát. És védőnő szeretne lenni. - Ha végzek, az egészség- ügyi szakiskolába jelentkezem, de szeretnék még tovább is tanulni. Ha elkerülök is a faluból, nem felejtem el, honnan indultam ... Eperjesi Kati most hatodikos Lesz élet e házakban... A hegykoszorúzta település első látásra olyan, mint egy ékszerdoboz. Igaz, mire a hepe-hupás, a gépkocsikat próbára tevő úton odaérünk, elmormol pár keresetlen szót a volán mellett ülő. De az útmenti, aránylag fiatal erdők őszi pompája, a csöndben elsurranó őzek, a kertek alján csordogáló kis patak, majd a tisztára söpört utca és az egymás mellett megbúvó tornácos, cseréptetős házak látványa pár pillanatra idilli hangulatot teremt. ...Aztán nem sok idő kell ahhoz, hogy álmolintással néma tanúi annak, midőn mi is kegyelettel adózunk a két világégés alkalmával elesett debréteiek frissen avatott emlékművénél. Tizenheten nem tértek soha vissza a csereháti faluba. A lakosság fogyatkozása, az apa nélkül maradt családok kialakulása, a fiatalabbak elvándorlása már akkoriban elkezdődött. Aztán a sorra megszűnő helyi kis üzemek, a mezőgazdaság nagy átalakítása odáig juttatta a hajdani virágzó, dolgos mesterembereknek otthont és munkát adó telepüErre a portára már senki sem téved dozásából felocsúdjon az ember, s rögtön szembenézzen a valósággal. A nevenincs kis patakon egy kapaszkodóval ellátott, korhadt fagerenda jelenti a hidat. A fiatalok - ha volnának - igaz, átugorhatnának egyik partól a másikra, ám az idősebbek bizony félve baktatnak át a pallón. Olyan öreg a kis híd, hogy a pillesúly is mintha nehezére válnék...- Két utcában 37 ház - ez Debréte. Pár perc alatt végig lehet menni az úton, így azután Petőfi Sándor nevét viseli mindkét utcánk - mondja rövid körsétánkon ifjabb Jakab László polgármester. Hétköznap délelőtt lévén, az udvarról köszönnek ki a ház körül kisebb munkákat végző emberek, vagy az ablakokból intenek az asszonyok. Valamennyien már a kenyerük javát rég’ megették, s a hegytetőről bizony lefelé ballagnak ... Vannak, akik kijönnek a házból, s egy tiszteletteljes fóbólést, hogy ma már elnéptelenednek a házak, s az egy-két fiatalabb család tagjai sem biztos, hogy De- brétén maradnak.- Mára 16 család él itt. Ez azt jelenti, hogy minden második, harmadik portát felveri a gaz, hámlik a vakolat, s rogyadozik a kapu, meg a kerítés. Kísérőink szomorúan emlegetik, hogy ki halt meg tavaly az egyik házból, hová költözött el az egyedül maradt özvegy, s melyik portára jönnek még el- ha csak a halottak napján, vagy sátoros ünnepek alkalmával is - az egykori gazdák leszármazottai. Vannak házak, ahol ott ágaskodik a tévéantenna, még fut a szőlő a tornác előtt, s nyaranta van egy kis gyümölcs a fán - de már senki sem veszi számba a termést, s nincs, ki lekaszálja a füvet.- Az elmúlt években - ha potom pénzért is - három ház elkelt, városiak járnak ide. Talán lesz még egyszer élet e házakban. Az oldalt írta: Gyárfás Katalin Fotók: Fojtán László
