Észak-Magyarország, 1992. január (48. évfolyam, 1-26. szám)
1992-01-06 / 4. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 8 1992. január 6., hétfő KUTAK Á szovjet hadifogság S. I. emlékezetében (4) Deszka karácsonyfa Szólástér • Szólástér • Szólástér Identitásunk: szemünk fénye (SÁNDOR ANDRÁS „A MAGYAR SZELLEM HOLOCAUSTJA ELŐTT” CÍMŰ VITAINDÍTÓ CIKKÉHEZ) A karácsony nem ünnep az oroszoknál. Az ortodoxok is akikor tartják, amikor nálunk a három királydk ünnepét. Fenyőfa a környéken nem nőtt, így nem tudtunk lopni. Ellenfan a tábori asztalosműhelyben deszkából vágtak ki fenyőalakol és minden bunkernek adtak talppal együtt. Befestettük zöldre, a szélére vattát ragasztottunk, az ügyesebb kezűék még üvegdíszeket is pingáltak rá. Hogy festéket honnan szereztek, az ördög tudja. A mi bunkerunkban is szépen alakítgattuk. Lehetett vagy 50 centi magas. S mivel a zsilettet megtarthattuk, igen sokunknak maradt pengéje. (Én is azzal borotválkoztam. Kettővel a 26 hónap alatt.) Azok sztárból borításából csináltunk díszeket. Közben egyik betegünket meglátogatta az ápolónő, egy idősebb asszony s kérdezte, mire készülődünk. Elmagyaráztuk, hogy Jézus születésére. Huszonnegyedikén estére tervezzük az ünnepélyt. Eljöhetne-e az unokájával? Hát persze. Valahonnan egy szál gyertyát is kerítettek, azt tettük a fa tetejére. Aztán fölcsendült a Mennyből az angyal, s mivel több pedagógusunk és kántorunk volt, több szólamban is énekeltünk. Az ápolónő meg csak állt, folytak a könnyei, a gyerek pedig úgy nézett, hogy majd kiestek a szemei. Ajándékot nem tudtunk egymásnak adni. Másnap nem kellett kimennünk, dolgozni. Valamennyi fogoly ünnepelt a lágerben, a ruszkik megadták a két napot. Az ápolónő pedig elmesélte az orvos-őrnagynak, milyen szép ünnepet tartottak nálunk. A lázas beteg ürügyén már délelőtt felkereste bunkerunkat az orvosnő. Nézte-nézte a deszkakarácsonyfát és megkért bennünket, hogy ismételjük meg. Mondtuk lehet, de csak sötétben. A mi bunkerunkba nem jutott hátúira ablak. Helyette betettek egy tíz literes üveget, így azon keresztül még sejtelmesebb fények törtek be a villanyoltást követően, mert odakino az őrtornyokból reflektorokkal pásztázták a terepet. Bent csak a gyertya világított és az orvosnő kedvéért rendezett karácsonyon még a Csendes éjt is elénekeltük magyarul. Másnap ő is elmesélte, mit látott. Sajnos a táborparancsnok GPU-s őrnagyinak is, aki erre az első hétköznapon szemlét tartott. Akkor sem mentünk ki dolgozni, mert marha hideg volt, csak a szokásos két követ kellett felcipelni a Kuibán partjáról. Az őrnagy, igazi elfogult kommunista, mindéin egyes bunkerban talált karácsonyfát. — Jól van — közölte a táborparancsnok. — Nem rendelem el, hogy kidobják, de csak akkor maradhat itt, ha a vatta vörös lesz! így aztán befestettük a havat jelképező vattát pirosra. Az őrnagy másnap eljött ellenőrizni, s amelyik ba- rakbao fehér maradt a vatta, a karácsonyfát kidobat- ta. Jött újra az ápolónő is. Kérdeztük, miért sírt. — Azért — válaszolta, mert arra gondoltam, menynyi széptől és felemelőtő] fosztják meg unokáinkat. Jártunk antifasiszta tanfolyamra is. De nálunk nem tudtak agymosást végezni. Olyan kérdéseket tettünk fel. hogy csak hápogtak. Például, hogyan hurcolhattak el bennünket hadifogságba, amikor a fegyverszünetet már megkötötték és a nemzetközi jog szerint, szabad elvonulást kellett volna biztosítani. Sőt, amint a békeszerződést megkötik, egy éven belül haza kell engedni a hadifoglyokat. Kezdték magyarázni, hogy a szovjet államnak munkaerőre van szüksége. De akkor miért nem kapunk fizetést? Az nem ilyen egyszerű, mert ők meg ránk vigyáznak otthon a katonáikkal. Kitől vigyáznak? A németek a földön. Az amerikaiaktól, vagy az angoloktól? Azok hazaeresztették a foglyokat. Sőt, amikor az amcsik rájöttek, hogy a hazaeresztett katonáikat az oroszok kiviszik a Szovjetunióba, egészen Budapestig fegyveres őrség kísérte a foglyokat és csak ott adták át a szövetséges ellenőrző bizottságnak, hogy ne lehessen újabb fogságba vetni őket. A végén nem tudott mit mondani a komiszár: — Mi győztünk. Azt csinálunk, amit akarunk. Megkérdeztük azt is, mi az a szervezett pazarlás, ami a terményekkel történik. A lakosság olajpogácsát eszik, a búzahegyek meg ott csíráznak a vasúti sínek mellett. A hivatalos válasz: azért nincs kenyere a lakosságnak, mert bennünket segítenek Magyarországon, hogy éhen ne vesszünk. Elmagyaráztuk, hogy nálunk mindig elég gabona terem, még fölösleg is. Ráadásul ezzel a kicsírázott búzával hogyan segítenek? Hát ez ott felejtődött. Majd a központban, majd a következő lépcsőben határozatot hoznak rá .. . Egyébként akármerre vittek bennünket az Unióban, még 1947-ben is rengeteg ilyen, a sínek mentén kicsírázott gabonaprizmát láttam. Jóleső érzés olyan írással találkozni, melynek koncepciója teljes egészében saját elképzelésünket is tükrözi, s amelynek minden sora a szokásos politikai csalafintaságot mellőzve, a legtisztább őszinteséggel és nemes bátorsággal igyekszik olvasói elé tárni a szerző legkényesebb, nemrég még „gyalázatosnak” minősíthető gondolatait is. Szívem melegével köszöntőm Sándor Andrást, akiről semmit sem tudok, és azzál viszomzosm a magyar nép mellett történő őszinte kiállását, bogy még bátrabb leszek: a legkényesebb, de a számomra legfontosabbnak tartott kérdéseit ragadom ki, amelyek megoldása nélkül sohasem építhetünk fel egy boldogabb, egy valóban szabad országot. Ezt írja többek között: „A magyarság egy történelmi gyökerű szubjektív ellenszenv-gyűrűben néz szembe a szellem objektív és világméretű fenyegetettségével. Neki meghagyott kicsi hazájában tudatos manipuláció áldozata; egy nemzeti kultúra megsemmisítésére irányuló összehangolt támadás zajlik a magyar irodalom, népköltészet és népzene be- lefojtására egy betonszürke monotóniába, melynek egy ezeréves nemzet kriptafedőlapjának kell — lefelé fordított hüvelykujjaik félreérthetetlen üzenete alapján — lennie.” Meg ezt írja: „A newyorkizálódás a magyar szellem és a kultúra holocaustja lesz: a hazai ,saj.tó és tömegkommunikáció állapotát érzékelve, nehéz ettől a látomástól szabadulni.” S végül még egy idézet: „Kivédhetetlenül ott van öt kontinens egén a .műholdas televízió, az uniformizált szórakozás és az egyenirá- nyított .gondolkodás kényszerével, mely behatol a kol- lektívumokból kiragadott, identitásuk-fosztott individu- mok privát — szférájába.” Megcsodáltam a vitaindító cikk körmondatait, igen választékos és esszéi igényűnek minősíthető stílusát, de rendkívül fontosnak tartom, hogy hozzászólásomat a legegyszerűbb és legérthetőbb formában fejezzem ki. Vakon járó néppel nem sokra megyünk. Soros György mondta a televízióban, hogy Nyugaton a legjobb politikusoknak a románokat tartják, a leggyengébbeknek pedig a magyarokat. Ebben szentül hiszek. Következésképpen: meg kell tanítani a magyar népet a magyar haza érdekében történő politizálásra — ahogyan más népek az érdeküknek megfelelően már régóta politizálnak. Igen tragikus állapot az, ha annyira megtéveszthető egy nép, hogy felszabadulása után sem megy el szavazni, vagy halvány fogalma sincs, hogy kiket kell megválasztania. Megmondom én, hogy kiket, hiszen a hazámban jogot formálhatok hozzá — végre. Akiknek a közvetlen elődeik vagy őseik kétkezi munkások, esetleg az Árpádokig visszamenően szegényparasztok és istenfélő magyar emberek voltak — mint az enyéim is —, azoik nem szavazhatnak csak őseik becsületére és azok eszméire, akik egész életüket ennek a népnek a szolgálatába állították, esetleg vérüket is ontották érte. Mondjuk: Szent Istvánra, Balassira, Csokonaira, Zrínyire, Vö- rösmartyra, Széchenyire, Kossuthra, Deákra, Petőfire. Aranyra, Móriezna, Adyra, Németh Lászlóra, Illyés Gyulára, Dsidára, Reményik- re, Bartókra, Kodályra, Sin- kovits Imrére — nem sorolhatok fel több száz nevet is. Ha így szavazunk, akkor nem lesz newyorkizálódás, megmaradt és kisemmizett, kicsi hazánk megőrzi identitását, nemzeti kultúráját, megoldjuk demográfiái kérdésünket, nem fogjuk kiárusítani értékeinket, és olyan egészséges nemzettudattal fogunk belépni az egységes Európába, amilyennel a franciák, az angolok, a franciákkal megbékélt mai németek, az osztrákók, a finnek, az észtek, a lettek, a litvánok, vagy akár a majdani orosz nép és a vele testvériségben élő kisebb környező népek. A leginigv- lésreméltóbb nemzeti identitással a zsidó nép rendelkezik, amelyet nem tudnak asszimilálni sehol, és amely nyilvántartja a világ legtávolabbi pontján élő faj testvérét is. Nyugodt lelkiismerettel jelentem ki: a magyar nép senkitől sem tanulhat olyan sokat, mint a vele együtt élő zsidóságtól: ösz- szetar.tást, segítőkészséget, szorgalmat, életrevalóságot, leleményességet, meg nem alkuvást, józan családi életet, kereskedelmet, iművé- szetszerétetet, politikai és diplomáciai érzéket. Egy ilyen népet tisztelni és követni kell. Sajnos, a magyar nép és a magyarországi zsidóság érdekei jelenleg nem mindenben egyeznek meg, és erről nem mi tehetünk.. A magyar nép politizálni tudó rétege ragaszkodik nemzeti és keresztyén értékeinek megőrzéséhez, illetve mindenki áltál történő tiszteletben tartásához. Joga van hozzá. (Próbálja valaki azt állítani, hogy Izrael .népe nem ragaszkodik nemzeti identitásának megőrzéséhez és ősi vallásához! Senki sem fogja elhinni neki.) A zsidóság a Rákosi- és Kádár-ikorszak idején olyan pozíciókhoz és mindenféle előnyökhöz jutott hazánkban, hogy nem is tudott már a számunkra elkívánt visszafogottsággal élni, s említett vezetőink tönkretették a nemzettudatunkat is. Én aggódom a magyar nép és a zsidóság sorsáért egyaránt. A magyar népnek létérdeke, hogy ne legyen antiszemitizmus hazán kiban, mert megbélyegzett nép lettünk (néhány politikusunk és felelőtlen csőcselékünk vétke folytán), de azt is tudnunk kell, hogy nekünk a zsidóság elég alaposan visszavágott: Recskkel, az Andrássy út 60-nal, a hortobágyi kitelepítésekkel, a bilgericsizmás ávósokka.l, akik sok ártatlan magyart is elhurcoltak a dzsipjeikkel éjszakánként. Számunkra más út nem lehet, mint a kölcsönös megbocsátás, becsületes érdekeink tiszteletben tartásával. Ez csak egy egészséges kompromisszum útján lehetséges. Legyen akármennyi zsidó orvos, ügyvéd, mérnök, kereskedő stb. Magyarországon (a polgári liberalizmus eat lehetővé teszi), teremtsenek lehetőségeket maguknak a legjövedelmezőbb munkaterületeken, ha becsületesen végzik a munkájukat, mi ebbe is belemegyünk, de a magyar ifjúság nevelését bízzák ránk, miképpen a „magyar” televízió és rádió irányítását is, mivelhogy ezek az intézmények nekünk mindenkor és mindenképpen kegyeletes nemzeti intézményeink, (akár a románoknak, szlovákoknak, zsidóknak stb. az övék), s akkor mi írásban adjuk: úgy fogjuk nevelni gyermekeinket, hogy sohase legyen antiszemitizmus Magyarországon, és mi majd elbánunk az antiszemitákkal, ha mégis lesznek. Egyszer azt mondta nekem valaki: Ha minden nemzetiségünk olyan százalékban volna képviselve a Magyar Televíziónál és Rádiónál, mint a zsidóság (tehát a szlovák ,a szerb, a horvát, a bunyevác, a cigány, a szlovén, a román, a német stb.), akkor valószínű, hogy már egyetlen jelentősebb állás sem jutna a magyaroknak. Nem tudom. De a kérdés nem haladja meg a képzeletemet. A Magyar Rádiónak és Televíziónak az a legfontosabb jelenlegi rendeltetése, hogy helyreállítsa azt a nemzettudatunkat, amitől tudatosan, megfosztottak bennünket. Ehhez a körmünk szakadtáig ragaszkodunk. Ne elégedetlenkedjünk, mert a zsidóság átlagkeresete sokkal jobb a magyarság átlagkereseténél, és a lakás- körülményei is összehasonlíthatatlanul jobbak. Az antiszemitizmus elleni harcunk csak aíkkor lesz eredményes, ha közösen vívjuk meg. Ha a zsidóság nem fogadja el az említett egészséges kompromisszumot, más országokban sem lesz képes elfogadni azt, akkor pedig nem tudjuk útját állni az antiszemitizmusnak, ami máris felütötte a fejét Angliában, Franciaországban, Németországban, Lengyelországban, Csehszlovákiában, Romániában, a Szovjetunióban, Dél-A£ri,kában, az egész arab világban stb. Szükség van erre? Zsidó testvérem! Mi, keresztyének a zsidó népet Isten választott népének tekintjük; nemcsak tiszteljük, hanem szeretjük is, hiszen a mi Jézusunk is zsidó volt. Azt is tudjuk, hogy a magyarországi zsidó kultúra szerves része már régóta a magyar kultúrának, ami onnan nem téphető ki. Sőt: ezzel a közös kultúrával mi a viliág minden sarkában is ott vagyunk. Ezeréves múltja már van a magyar népnek, de ha lesz ezeréves jövője is, az veletek együtt lesz, ezt nem szabad elfelednünk. Hagyjatok fel az országgyűléseken az 500 meg 800 ellen javaslattal és módosítással! Segítsétek hozzá közös hazánkat, hogy minél hamarabb kilábaljon, abból a nyomorúságból, amelybe a Rákosi- és a Kádár-rendszer juttatta! Engem Romániában ártatlanul 25 évi kényszermunkára és teljes vagyonelkobzásra ítélték, négy évet töltöttem börtönben. Sohasem gyűlöltem sem a román, sem a zsidó népeit, keresztyén létemre ezt nem is tehettem. A Securitatén eltöltött 14 hónap idején és a börtönben éreztem át igazán, hogy’ ti mennyit szenvedtetek. Nem vagyok, nem voltam és nem leszek költő, de a lelkii&meretam és a keresztyénségem mégis arra kényszerített, hogy írjak titokban egy-egy verset szerény tudásom szerint a börtönben. Ott mindenki írogat. Ezekből közlök egyet elkö- szönésképpen: (Vége) Ny. P. Japán kutatók tojáshéj és tej felhasználásával (ehhez titánoxddot adva) egy olyan különleges eljárást dolgoztak ki, amellyel teljesen helyettesíteni tudják az ellefiánt- csontot, s az így nyert anyagot meg sem lehet az elefántcsonttól különböztetni. Eddig a japánok nagy mennyiségben dolgoztak fel elefántcsontot (főleg zongorabillentyűk készítéséhez), de az elefámtagy araik behozatali tilalmával új helyzet állt elő, melyen, könnyen úrrá tudtak .lenni a tojás és a tej fehasználásán alapuló módszer sikeres alkalmazásával. MIRJAM (a deportálásban elpusztult kisgyermekek emlékére) Sötét hajú leányka volt, ötéves. Csodás szemében ékkövek ragyogtak, mint homlokán királyi asszonyoknak. Mesélt, dalolt, balettezett az édes, és terve volt: színész szeretne lenni, meg ez, meg az. Nagy zsarnokok a vágyak, remények útján, észrevétlen járnak, s a gyermeket sem engedik pihenni. Elült a vágy, és Mirjám is csak emlék. A sírkövére gyöngyvirágot tennék, és ráhajolnék sírva, megremegve. Hogy mondjam el, hogy szép nekem a táncod? Selyemcipőben, elbűvölten járod, magasra szökve: égbe, fellegekbe. Mi vagyunk a világ két legszétszórtabb népe. Hát mi sem becsüljük meg egymást? Kun József ny. tanár Tojáshéj + tej = zongorabillenl-yű
