Észak-Magyarország, 1991. december (47. évfolyam, 282-305. szám)

1991-12-07 / 287. szám

Á minősítés minősítése ,íye(yítet (qivarva szét Ki már csak legyintett, ki csak zokogott Vége hát a szüretnek. Borsod Takaj-Hegyalja- dombvidékein is. Egyesek fagyos, mások forró szüret­ről beszéltek, persze, hogy enyhe — mondhatni lan­gyos — lett. Se ilyen, se olyan. Az ország helyzete, a piac helyzete nyomta rá bélyegét e régen tapasztalt felemás szünetre. Mert óva intettek itt ter­melőt, termeltetőt egyaránt, hogy most aztán már csak­is a minőség, ami számít. Sokan valóban be äs vár­ták Simon—Júda napját, meg még tovább. Magam november (kilencedikén rúg­tam le az agyagos sarat utoljára a Sajgó-dűlőben. És tudtam, én ott soha töb­bé nem szüretelek. Sokam jutottak erre az elhatáro zásra közülünk, hlisz felőrlő­dik az ember ebben az ál-i landó civakodásban. Már ami a szőlő minősítésénél nap mint nap előfordult. Megadták, hogy hány cu­korfok a vízválasztó, így aszerint vették át, vagy vették meg a szőlőt. S aki­nek tizenkilenc fokon aluli volt a minőség, még fizet­het is préselésért, tárolá­sért, és retteghet, mi lesz e bizományosi kezelésbe át­vett termékkel.! Egyik napról a másikra, egyik évről a másikra pia­ci viszonyokat ilyen vas­szigorral még említeni is bűn, nemhogy alkalmazni! Hanem ez a fokolás megér egy misét! Így kiszolgáltat­va szőlőtermelő soha nem volt, mint most.. Mennyien, de mennyien tették, tettük Végre, vége! Pihen a prés, a cserpák. Fotó: Farkas M. szóvá ezt a minősítést. És mégis az átvevő úgy és on­nan vette a mintát, ahogy és ahonnan éppen akarta. Mert minit egyén, ő is áldo­zata volt ennek a véresen komoly csatának. Neki is tűrnie kellett az átkot, a szi tkozód ást, a Röpködést, ha súgott vagy ínyílt utasítás szerint járt el. És mindent — egy egész év lelkiisme­retes vagy rossz munkáját — egy pár dekás cső, a ref­raktométer döntött el. Lé­tezik ilyen? Szubjektív hi­vatalossá tenni, végérvé­nyessé, megmásí ihatatlan­ná? Magam is láttam a könnyezőket, a zokogókat. Párszáz métert tett meg a konténer, odafönn a szőlő végében 20—21 fokos, mi­re leér, több mint két egész fokkal csökken. Mint akik még életükben nem fokol­tak. Becsapott, megsemmi­sült emberként szégyenü­lünk, miközben az utánunk következő idegesen kiabál: „Mit akadékoskodik, mér nem megy már a sor to­vább?” Pedig nem iis sejti, hogy ő a következő áldo­zat. Hol voltak azok a me­gyei, meg még attól is na­gyobb érdekképviseletek, amelyek egész évben szaj­kózták: a termelőkért van­nak. Hol voltak a kor­mány miniszterei, bukott és mai államtitkárok, akik nagyon kora ősszel egy­másnak adták a kilincset itt Hegyailján, mondván: mennyire szüksége van e térségnek az ő képviselője­löltjeikre? Hová lettek azok a je­löltek, akik — noha nem egy súlycsoportban ver­sengték a voksdkért, de — képviselni akartak Pestről lóhátról, megyeközpontból. Most tudtak volna érdeme­ket szerezni esetleg a nem is sokára esedékes, vá­lasztásokra. Nemcsak kül­földi és országos potentá­tok lovaggá ütésén kell szőlészkedni, hanem a fa­gyos-ragacsos 'kezű, didergő embersorokban. Hány ezer' ember szőlőtermésének objektív minősítését segí­tette a megyeközpontú szö­vetség „agrár”, „mezőgaz­dasági”, meg ki tudja, mi­lyen előnevekkel? Lezajlott nélkülük is a szüret. Tisztelet egy-két ki­vételnek, akik azért segí­tettek, legalább azzaill, hogy szóltak a gondokról. Attól a gond még itt maradt. Láttam olyan táblát a sző­lő dűlővégén; hogy: „Aki­nek kell, vigye”. Vitte is, lopta is, aki akarta. A Saj­góban még örültünk is ne­ki, hogy „besegítettek” ne­künk. Azt hiszem, Hegyalján utoljára volt ilyen furcsa, ilyen felemás, ilyen szé­gyenletes a szüret. (bekecsi) Mindenféle hírek keringenek manapság a mezőgazdasági szö­vetkezetek jövőjéről. Főleg olyan hírek, hogy ezeket szétveszilk, felosztják, felszámolják. Ezért tűnt hihetetlennek, hogy új téesa alakult Borsod megyében. Akkor, amikor a legtöbb saját nekrológ­ját írja. Egy kis település — Golop — szövetkezeti dolgozói másképp döntöttek. S hogy jól vagy rósz- szül, az idő megválaszolja majd. Az történt ugyanis, hogy hat- vankilencen elhatározták: kilép­nek a nagy közösből, vagyis a monoki Kossuth Mgtsz-ből. A két falu pár kilométerre van egy­mástól, földjüket egyetlen baráz­da választotta el, de a több évti­zedes kényszerházasság nemigen hozta meg gyümölcsét a golopi - ak javára. A különválási szán­dékról a fiatall és friss elnök, Vonczér István így beszélt. — Még amikor a rendszervál­tás megtörtént, hallottuk, hogy mindenütt visszaállíthatják az eredeti állapotot, vagyis az egye­sülés előttit. Sorra alakultak az önálló téeszek, melyék elszakad­tak az erőszakos egyesítés több évtizedes kényszerétől. Itt Goto­Válás ma yar módra tejesen ellehetetlenülnek rövid időn beül. Mert hát mit kezdjen egy falu 730 hektár szántóterüle­tén két traktorral, egy kombájn­nal? A golopiak úgy érezték, hogy a vezetőség kompromisz- szumlkészsége, segítőszándóka nem érződik a válóper során. Sőt! Mintha ellenezné is boldogulásu­kat. A golopialk végül ,is tizenegy­millió-háromszázezer forint tiszta vagyonnal szálltak ki a közös- ködésből papír szerint, de szerin­tük ebből több mint hétmillió forint peresítés alatt van. így a működőképesség valóban veszély­be kerülhet. 1 A monoki Kossuth Tsz jelenle-, gi főmérnökének egyetlen mon­data igen megszívlelendő: — Egy kodusbóil lett kettő — mondta keserűséggel Eremliás Jó­zsef. — Mert a szegénység olyan mértékű errefelé, hogy azt már megosztani nem lehet. így szin­te a nulláról indul a golopi té­esz, s nincs egyebük, csak a re­mény, a maguk erejébe vetett hit. amiből munkabért fizetni, üzem­anyagot vásárolni nem lehet. B. Sz. L. A bor férfidodog, csen­desen kell beszélni róla. Leghelyesebben egy pohár bor mellett. Ha megöregszem, pincét akarok, ezt már szilárdan elhatároztam. Semmi mást nem akarok az élettől. A pince helyét iis kinéztem, nem messze otthonomtól: gyalog járok majd ki, s vi­gyázok, hogy a környékbe­liék, bortermelők, gyümöl- csöskertek tulajdonosai, vincellérek ne tudjanak meg semmit városi múl­tamról. Ha megsegít a vak­si sors, hetvenéves korom­ra tisztességes emberek a maguk világából való tisz­tességes embernek tartanak majd, tehát bortermelőnek, valakinek, aki tudja, hol kell meghalni. Mert nincs szebb halál, mint egy dió­fa alatt, a borospince előtt, ősszel, közvetlenül szüret után, miikor az újbor már szunnyad és erjed a hor­dókban, a diót leverték a fáról, s a napnak szelíd ereje van még, mint az öreg ember szerelmének. Itt ülök majd, egy pádon, háttal pincémnek, ahol bo­raim pihennek, a kecske­lábú asztalnak könyökölve. A mélyben a csepeli tájat látom, a messzeségben ha­zám lapályait. Könyvet csak ezeréveset olvasok már ebben az időben, s óbort iszom hozzá, ötéves somlóit. így város a ha­lált. Amíg eljön, elképzelem néha, milyen lesz a pince? Húsz hordó bor sorako­zik majd bolthajtásos mé­lyén, a hordók dongáira kré­tával írom fel az évjáratot és a bor nevét. Lesz három hordó rizlingem, ez már bi­zonyos. A rizling olyan a magyar borok között, mint a közhely az emberi gon­dolkodásban : összeköti az emberi dolgok mélyebb ér­telmét. Ne félj a közhe­lyektől, magyar: önmegóvó erő árad belőlük. Rizling lesz, nem nagyon régi, há­rom-, négyéves olaszriz- ling, melynek simaságán ér­zik még ,a latinos művelt­ség és szőlőkultúra pannó- niai pallérözottsága. A riz- lingben ritkán csalódik a magyar. Szerte a hazában sok komisz lőrét mérnek, de az olasznak nevezett magyar rizlingben van va­lamilyen otthonos bizal­masság: az ember úgy isz- sza, miint mikor rokonok­kal beszél. Van egy fajtá­ja, melyet csak palackos ál­lapotában ismertem meg: az elhunyt Festetich herceg diási szőlejéből való rajnai rizling. Már nem árulják, vagy ha igen, csak palac­konként, ritka helyeken. Egy időben ez volt a leg­nemesebb magyar fehér bor, csak ia somlói ért a nyo­mába. Ez a Festetich-féle rajnai rizling halványzöld' volt, s illata, mint a na­gycin régi francia ohaiblis-é. Volt valamilyen sajátossá­ga, ami borban, emberben a legritkább, s mindegyre inkább kivész a világból: cachet-ja volt, pecsétes egyénisége. Ez a tünemény szűnőben: jó típus-borok és típus-emberek maradnak ,a heflyén. De a rizling az volt Magyarországon, amit a franciák általános szóval, a műfaj közelebbi megjelö­lése nélkül, fehér bornak neveztek. Az a bizonyos pohár bor, melyet kéretle­nül odaállítanak az ember elé a vendéglőben, az a bor, mely olyan, mint a kenyér, a nemzet testének eledele, valami általános és megbízható. Mikor a riiz- linggel is baj lesz Magyar- országon, én már nem aka­rok élni. A pince mély lesz, Sop­roniból hoztak egy füzér fűszeres kolbászt a hentes­től, aki a l'aindjáger-t ké­szíti saját kezűleg a Vár­kerület egyik mellékutcá­jában, sonikát és tormát tartok’ itten, is természete­sen lopót és néhány pintes üveget is, a vendégek szá­mára. • A pint ia régi mér­lek, nagyapáink még ezzel éltek: tartalma másfél liter, s a magyar, ha félfikorba jutott, minden este odaállí­totta a vacsorateríték mel­lé a maga pintes adagját. Homoki borból és badacso- . nyiból minden tisztességes ember elbírt és -megkívánt egy emberöltő előtt estén­ként egy pintet. Más volt a helyzet szülővárosom, Kas­sa vidékén, ahol természe­tesen szamorodnit ittak az urak, de a vásárok fuvaro­sai is, az „Arany /képzelő- dés”-hez címzett bormérés­ben : a szomorodnit már pohárral itták, csak a len­gyelek nyakalták, mintha szomjúságot is oltana. A magyar, bölcsen és óvato­san, asztali borral élt. Asz­tali bornak nevezték min­dent, a rizling és a szilvá- ni között, amitől másnap könnyű fejjel: ébredt az em­ber. De Szüllő Gézától tu­dom, hogy az elnevezés eredete még a fiatal Fe­renc József asztaláról szár­mazik: ő volt az első a magyar királyok és osztrák császárok között, aki — bölcs emberismerettel — elrendelte, hogy a bizalma­sabb ebédeken ia vendég elég állítsanak egy üveggel könnyű bort is, melyből kedve szerint kortyolhat, saját kezűleg töltögetve, s csak a finomabb, hivatalos borokat nyújtották át po­haranként a lakájok. „Asz­tali bor” volt tehát a mo­narchiában, melyet a kirá­lyi asztaliról saját gusztusa, mértéke és igénye szerint fogyasztott a vendég. Fe­renc József, mikor ezt el­határozta, a borokat talán nem ismerte jól, de ismer­te az embereket. S mert a részeg embert utálom, legalább úgy, mint a kákabélűt, aki fanyalog­va ásványvízzel keveri a bort — meddig és miért akarsz lilyen óvatosan él­ni, szomorú barátom? —, tartok majd egy kivénült sváb csaposlegényt, aki megtanít vendégeim szá­mára fröccsöt készíteni. Mert a szódavíz nem ás­ványvíz, ezt jegyezzük meg jól. A szóda már a civili­záció, az igaz, de nemze­dékek és évszázadok forté­lya kellett hozzá, míg a magyar megtanulta és fel­találta a fröccsöt, ami a hosszú élet titika. Sajátsá­gos, de igaz, hogy fröccsöt nem tud a magánember készíteni. Hiába tanulod meg a leckét,. hasztalan vásárolsz háramdecis poha­rakat, igen, hiába méred kii és vegyíted aggályos gon­dosan a két deci bort egy deci sziikvízzel, a fröccs képletét csak a hivatásos csapos ismeri. S a magyar, mikor feltalálta ezt a cso­dálatos bölcs és óvatos ve- gyüléket, mely elég tö­mény ahhoz, hogy sarkallja a bórozgató férfi képzelő­erejét, s ugyanakkor elég­gé szelídített, hogy ne árt­son a nemesebb szervek­nek, mély élettapasztalatról tett bizonyságot. Mert min­den ásványvíz gyászos do­log, elrontja a bor jelle­mét, de a szikvíztől a ba­dacsonyi, vagy egri fehér illata nem változik, s a fröccs óvatos-okos keveré­si aránya, hála az évszáza­dos gyakorlatnak, megóv­ja a magyart mindenféle kilengéstől'. Magánember nem tud fröccsöt keverni. A „tréfa”, a „házmester”, a „hosszúlépés” keverési titkát könnyebb meglesni, mint a fröccs készítésének mesterségbeli rejtelmeit. Hagyar borok pon az emberek egyre elógedc lenebbekké váltak, mivel ú érezték, hátrányukra történt egyesülés. — Mi mindig mostohagyerek voltunk. Itt volt például a há táji területek kimérése: a goi piáknak Monokon mérték Hogy járjon át a másik falu b tárába kapálni az, akinek se k csija, se motorja. Számtalan ily példa akadt a diszkriminációi Még a vezetőségben is mindöS sze két golopi volt. Ez az év hosszú során összegyűlt és eg re jobban fájt a golopiaikmak. A sérelmeik felsorolása, pan szólása helyett a golopi 69 téei tag levelet írt a vezetőségm hogy járuljanak hozzá a váláshi Több ilyen fellángolás is v 1988 októberétől, míg végül c lőre vitték a dolgot. A hoss: dalmas procedúra bizony; megviselte a golopiaikat is, moncikli ivezletést is. — Nem olyan bonyolult ez mondta Szalay László, aki 1 rábban éppen & téesz főmérnöke Volt, s maga is ellenezte a vá­lást. Mióta azonban megvált a téesztől, ő is segítette a golopi önállósulást. Vagyonmérleget készítettek, felmérték a téesz adósságállomá­nyát, a tiszta vagyont oszthattál? csak fel. De hogy milyen arány­ban? a golopiak azt szerették Volna, ha az egyesüléskor meglé­vő vagyon arányában történt vol ­na (ez is egy lehetőség). Lehetett Volna a bevitt föld, vagy a tagok arányában is, ha erről a két vá­ló fél megegyezik. A monokiak ez utóbbit szerették volna. Csak­hogy mára már alig-alig maradt golopi tsz-tag a bejárás, az el­vándorlás miatt. Egyezkedtek, osztottak, szoroztak, de csaík néni akart kijönni egy olyan ered­mény, amelynek birtokában a golopiak is nyugodtan elindulhat­tak volna az önállósulás útján. Ha az önállósulási törvényt betű Szerint alkalmazzák, a golopiak

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom