Észak-Magyarország, 1991. december (47. évfolyam, 282-305. szám)
1991-12-07 / 287. szám
Mindenféle hírek .keringenek manapság a mezőgazdasági szövetkezetek jövőjéről. Főleg olyan hírek, hogy ezeket szétveszilk, felosztják, felszámolják. Ezért tűnt hihetetlennek, hogy új téesa alakult Borsod megyében. Akkor, amikor a legtöbb saját nekrológját írja. Egy kis település — Golop — szövetkezeti dolgozói mádképp döntöttek. S hogy jól vagy rósz- szül, az idő megválaszolja majd. Az történt ugyanis, hogy hat- vankilencen elhatározták: kilépnek a nagy közösből, vagyis a monoki Kossuth Mgtsz-ből. A két falu pár kilométerre van egymástól, földjüket egyetlen barázda választotta el, de a több évtizedes kényszerházasság nemigen hozta meg gyümölcsét a golopi - ak javára. A különválási szándékról a fiatall és friss elnök, Vonczér István így beszólt. — Még amikor a rendszerváltás megtörtént, hallottuk, hogy mindenütt visszaállíthatják az eredeti állapotot, vagyis az egyesülés előttit. Sorra alakultak az önálló téeszek, melyeik elszakadtak az erőszakos egyesítés több évtizedes kényszerétől. Itt GoloVálás yar módra tejesen ellehetetlenülnek rövid időn beül. Mert hát mit kezdjen egy falu 730 hektár szántóterületén két traktorral, egy kombájnnal? A golopiak úgy érezték, hogy a vezetőség kompromisz- szumikészsége, segítőszándéka nem érződik a válóper során. Sőt! Mintha ellenezné is boldogulásukat. A goi opialk végül .is tizenegymillió-háromszázezer forint tiszta vagyonnal szálltaik ki a közös- ködésből papír szerint, de szerintük ebből több mint hétmillió forint peresítés alatt van. így a működőképesség valóban veszélybe kerülhet. 1 A monoki Kossuth Tsz jelenlegi főmérnökének egyetlen mondata igen megszívlelendő: — Egy kodusbóli lett kettő — mondta keserűséggel Eremliás József. — Mert a szegénység olyan mértékű errefelé, hogy azt már megosztani nem lehet. így szán- le a nulláról indul a golopi téesz, s nincs egyebük, csak a remény, a maguk erejébe vetett hit, amiből munkabért fizetni, üzemanyagot . vásárolni nem lehet. B. Sz. L. MARA, SÁNDOR fagya, bOfűk Egy kis pincézés Régen befejeződöttt már a szüret Tokaj-Hegyalján. A musttal teli hordókat mind legurították a pincék mélyére, de a munka ezzel nem ért véget. A szőlészet után következik a borászat, azaz a mustok, borok „viselkedésének” figyelge- tése, kezelése, majd „iskolázása”. Mert a vulkáni eredetű talajon, az aszúsodásra leginkább „hajlamos” furmint, hárslevelű, muskotá- lyos fajtákon, a hosszú, napfényes őszi időjáráson és a hegyaljai szőlészek, borászok szaktudásán kívül a riolittufába vájt, bársonyos tapintású nemespenésszel „kitapétázott”, egyenletes hőmérsékletű pincék is igencsak hozzájárulnak ahhoz, hogy az újhelyi, pataki, tolcsvai, tarcali, tokaji, mádi, tály- lyai, szántói hegyek „levéből” igazi tokaji bor érlelődjék. Le-leballagnak hát időnként a szőlősgazdák a falu- vagy a városvégi pincesoron a „föld alá”. Igen ám, de a hegyaljai pincék nem akármilyenek. Nem ritka, amelyikbe 50—60 lépcsőfok után juthatunk le a domború keblű hordókhoz. Akkor sem egyedül, hanem két-három rokon, barát, jó szomszéd társaságában. És nem a még karcos, csípős „mur- cit” kóstolgatják, az ilyesmi nem szokás Hegyalján, hiszen itt minden valamit magára adó szőlősgazda pincéjében az idei termésen kívül jóféle óborok is illatoznak hordószámra. Ott lenn aztán a nemes nedűk társaságában búra, bánatra, napi gondokra feledést talál az ember. Régen történt az a pin- celátogatás, amelynek emlékét fel-felidézgették a pataki kollégiumban. Azokban az időkben, amikor a kollégiumban még a jogakadémia is működött. A lelkészi pályára készülő teológusokkal szemben a jogászok divatosan öltözködő, társaságot, mulatságot kedvelő főiskolai hallgatók voltak, gyakori vendégei a Héce eleji dombon épült Gyöngytyúk nevű csárdának. Nos, néhány „jogtant hallgató” ifjút egy kis pincézésre hívta meg egy borosgazda barátjuk. Szíves volt a kínálás, a gazda egymás után szívo- gatta tele a lopót, töltögette a poharakat. Anekdotákban, bordalokban sem volt hiány. A pataki diákok —• különösen a jogászok — mindkettőhöz igencsak értettek. Magas volt hát a hangulat, mire a pincegyertyák pislogni kezdtek, s indulni kellett hazafelé. Elnehezült szemmel nézegettek fel az előttük álló nagy feladatra: hogyan jutnak ki innen, az „alvilágból” a felvilágba. Azért csak nekibátorodtak, s egymást támogatva megindultak felfelé a lépcsőkön. Lassan lépkedtek, meg-megpihen- tek, s ugyancsak belemelegedtek, mire az utolsó lépcsőfokot elérték. Jólesett hát a friss levegő, mélyet szívtak belőle, ami aztán — régi pincézési tapasztalat ez — úgy meglódította a bódult fejüket, hogy szinte kóválygott tőle az agyuk. Egyikőjük addig-addig imbolygott, mígnem egyensúlyát vesztve, hanyatt vágódott, és mint egy szánkó siklott le a meredek lépcsőkön — vissza a pince mélyébe. Ennek fele se tréfa! — markolt a pin- cézőkbe a döbbenet. Bezzeg kijózanodtak egy pillanat alatt, és olyan fürgén rohantak le a barátjuk után, mintha bort se szagoltak volna. A barát mozdulatlanul, aléltan feAhogy a jó csapos félkézzel önti a háromdecis üvegbe a bort, a másik kezével hozzácsapja a megfelelő adag szódát: ez a titok, melyhez csak a szakember ért. Sok korcsmáros ember otthonülő maradt volna Magyarországon, ha a| fröccs titkát magánember is elsajátíthatná. De ez lehetetlen, sajnos. Ezérrt tartok majd egy öreg csapost, s együtt vizsgáljuk tapasszal a hordókat. Lesz bikavér is, de nem sók, s nem hordóban, csak szalmafonatos üvegben. A bikavérrel úgy vagyok, hogy tisztelem, de csak óvatosan és messziről. A sűrű szenvedély él ebben a borban, melynek kétféle fajtáját ismerem, egy engeszteltebb, édeskés válfaját, s egy másikat, tömöri és fanyart, az igazit. Az egri vendéglős ebből a másik fajtából ad nekem, ha néha lemegyek, s ezt idegennek nem is méri, mert az egri pincékben sem akad sok belőle. Ez a fanyar bikavér félelmes mélyre ássa magát az ember idegeiben. Valósággal feltúrja az emberi lélek ősanyagát, három deci után már portugál szavakra és görög igekötőkre emlékezem vissza, s valamilyen kínai bölcsességre is nevel, mintha ezt suttogná: minden szép, de blinden elmúlik, tehát okosabb veszteg maradni. Más a helyzet a somlóival. Már a neve körül sok a fogalom- zavar: ejtik „somlai”-nak, aztán „somlyói”-nak, de mindez csak suta beszédhiba. Becsületes neve „somlói”, s mint a nagynevű, kihaló családok, ez a bor is megköveteli, hogy nevét helyesen és tisztességesen ejtsük. Ez a magyar borok fejedelme. Kis területen termelik, s már nem sokáig: fáradt bor, lassan kivész a szőlőkből ez a fajta. Illata olyan, mint a fehér burgundié, de annál nemesebb. Van egyfajta somlói, „Arany tűz” a neve, s pontosan olyan: tűz és arany keveréke. Ez a bor rábeszél. Ezt mondja: „Élj”. Ezt az egyetlen szót mondja, de olyan következetes erővel, mint a régi latin versek a nagy tanulságokat. Mit szívott össze ez a bor napsütésben, évszázados illatokban! A föld sava és tikos ereje, a nap tüze, erős őszök bölcsessége, a természet vegykonyhájának rejtett párlatai, mindez aranyszín bölcsességgé nemesedett ebben a különös borban, melyhez hasonlót egyetlenegyet ismerek csak a világon: a Poully fumée-t, ezt a füst- ízű fehér burgundit. E két bor szelleme azonos: nem vetélyársak ők, hanem lángeszű testvérek. Mert a bornak nemcsak íze, illata és szesztartalma van, hanem mindenekfölött szelleme is. Mintha a nép, mely termeli és issza, átadna lelke titkos tartalmából valamit a hazai bornak. A somlói borban a magyar legnemesebb tulajdonságai élnek: keleti bölcsesség és nyugati műveltség. Van benne valami Ázsia nyugalmából és Európa kíváncsiságából. Ez a legszerencsésebb keverék, borban és emberben. Szüretre vendégeket hívok majd, akik nem szeretik a zenét, nem értenek politikához, s tudnak hallgatni a diófa alatt. Mit adjak nekik? ... Sonkát tormával, ez önként értetődik, parázsban sült burgonyát és fehér liptai túküdt. Megpróbálták hát élesztgetni, dörzsölgetni — eredménytelenül. Végül a gazda kapott észbe, s víz nem lévén a pincében, fogta a lopót, jól megszívta a legközelebbi hordóból, széttépte a joghallgató ingét és locsolta, locsolta borral a mellét, majd a nyakának szegezte a lopó csövét. -A pin- cézőlc dermedten nézték az élesztgetési kísérletet, s oly’ szomorúan állták körül szerencsétlen barátjukat, mintha annak a lelke már valahol a hetedik régióban röpködne. A gazda nem adta fel a § reményt, folytatta a műveletet. Már a harmadik lopó borral pásztázta a ha- Éj lottnak hitt barát nyakát, mire az a körülállók ámulatára egyszercsak rezdült sf egyet, ajka lassan mozogni §j kezdett, s mintha indulat ff szökött volna az arcába, É erőtt vett magán és csattanó haraggal, mordult a || lopóval tüsténkedő gazdá- ji ra: — A -számba öntsd, te || marha, ne a nyakamba! Hegyi József ■í rót, a rozsnyai kereskedés híres liptaiját. fabödönök- ben, paprika és ajókagyű- rű nélkül. Egy hosszú élet minden tapasztalata és rábeszélőkészsége kevés ahhoz, hogy meggyőzzem kortársaimat: milyen tökéletes borkorcsolya természetes állapotában a liptai, s milyen helytelen divat hagymával, mustárral, paprikával bonyolultabbá tenni azt, amit a természet önmagában tökéletesnek teremtett. A tiszta borhoz egyszerű, tiszta harapnivaló szükséges: ennyit már a kínaiak is tudnak, akik máskülönben nem borisz- szák, hiszen Turkesztánból hozatják a maguk rizsbora mellé a szőlőből készült bort, a szerencsétlenek! Mikor a pincém meglesz, a soroksáriak megint fehér cipót sütnek, Bácska is küld abált szalonnát a szüretemhez. így ülünk majd, sugárzó őszi délután, a pince vasajtaja előtt, a hosszú pádon. Kezünkben bicska, mert úriember nem használ bizalmas étkezéshez idegen evőeszközt, előttünk a kétdecis poharak, a mélyben az ősz aranyfürdőjéből párás vonalakkal elé váló hazai táj. Hallgatunk. Mögöttünk, a pince mélyében, dohognak a hordók: a rizlinges, a somlói, a szilvám, a badacsonyi, a zirci papok halványsárga misebora, a kegyes tainító- rendiek dörgicsei termése, s a magyar homok szelíd hajtásai a derültebb nyári esték örök társa, a nyájas kadar, mely bornak nem igazi bor, de italnak enyhe és szórakoztató. A borok élnek és dohognak a pincében, a diófák lombjai között. kövér darazsak dünnyögnek, messze, a mélyben, hajó úszik a Dunán, árut visz és hoz egy megbékélt világ jó szándékú népei között, a népek örök országútján, a Pannónia szőlőskertjeiben az éneklő lányok megmosták fehér lábukat és tapossák a fürtöket. Mind öregek leszünk, a pince tulajdonosa és vendégei, irodalomról csak akkor esik szó közöttünk, ha legalább ezeréves, s borról csak akkor, ha legalább ötéves: nem alkarunk már bosszút, és elfeledtük azokat is, kiknek egykor meg akartunk bocsátani. A tájat nézzük, kortyoljuk a bort, s óvatosan ejtjük a magyar szavakat, melyek egyidősek e tájjal. A bor nem bírja a beszédes vendéget, ez régi tapasztalás, s a beszédes vendég, akiinek még fontos mindenféle világi hiúság, nem bírja a bort. Ennek a pillanatnak élek: amit addig csinálok még, csak előkészület, magam sem tartom sokra. Mind bölcsek leszünk, s az első pohárból a földre is looses antunk egy kortyot, nagyon régi áldozati szokás szerint. Mikor az első csillag feljön, kulcsra csukjuk a pince vasajtaját, s rövid botra támaszkodva megyünk haza. Az éjszaka hűvös már, a társaság árnyalakjait elnyeli az októberi este varázslata. Éltünk, nem éltünk, kinek fontos igazán?... Bölcsek leszünk, mint a bor, melyet ittunk, s vállvonogat- va beszélünk az utókor ítéletéről. Mert minden bölcsesség alja, melyet a magyar a hazai borból és a műveltségből tanult, eny- nyi: szeretni kell az életet, s nem kell törődni a világ ítéletével. Minden más hiúság. 3MM pon az emberek egyre elégede lenebbekké váltak, mivel új érezték, hátrányukra történt egyesülés. — Mi mindig mostohagyerek' voltunk. Itt volt például a há táji területek kimérése: a goi1 piáknak Monokon mérték S Hogy járjon át a másik falu hl tárába kapálni az, akinek se lej csija, se motorja. Számtalan ily példa akadt a diszkriminációt Még a vezetőségben is mindös sze két golopi volt. Ez az évi hosszú során összegyűlt és eg re jobban fájt a golopiakmak. A sérelmeik felsorolása, pan szólása helyett a golopi 69 tée: tag levelet írt a vezetőségm hogy járuljanak hozzá a váláshi Több ilyen fellángolás is v 1988 októberéből, míg végül c lőre vitték a dolgot. A hoss; dalmas procedúra bizony: megviselte a golopialkat is, monokli vezetést i.s. _ Nem olyan bonyolult ez m ondta Szalay László, aki 1 __ r ábban éppen a téesz főmérnöke volt, s maga is ellenezte a válást. Mióta azonban megvált a téesztől, ő is segítette a golopi önállósulást. Vagyonmérleget készítettek, felmérték a téesz adósságállományát, a tiszta vagyont oszthatták csak fel. De hogy milyen arányban? A golopiak azt szerették Volna, ha az egyesüléskor meglévő vagyon arányában történt vol na (ez is egy lehetőség). Lehetett Volna a bevitt föld, vagy a tagok arányában is, ha erről a két váló fél megegyezik. A monokiak ez utóbbit szerették volna. Csakhogy mára már alig-alig maradt golopi tsz-tag a bejárás, az elvándorlás miatt. Egyezkedtek, osztottak, szoroztak, de csallr nem akart kijönni egy olyain eredmény, amelynek birtokában a golopiak is nyugodtan elindulhattak volna az önállósulás útján. Ha az önállósulási törvényt betű szerint alkalmazzák, a golopiak
