Észak-Magyarország, 1991. december (47. évfolyam, 282-305. szám)

1991-12-31 / 305. szám

ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 4 1991. december 31., kedd Téli vá \ um\. Mezey István rajza Génkutatás A gének nemcsak az örök­lődő betegségek kialakulá­sáért felelősek, hanem gya­korlatilag minden betegség lefolyását meghatározzák. Elsősorban a szív. és ér­betegségeik, rák, reuma, nát­ha, allergia esetén a génekj döntik el, milyen súlyosan betegszik meg a paciens, vagy megbetegszik-e egyál­talán. Ezért lenne fontos az ember teljes génkészletének pontos analízise, nem any- nyira a sérült gének kijaví­tása, mint inikább ia jobb be­tegségmegelőzés érdekében. A génkutatók jelenleg leg­fontosabb célja az 50—100 ezer emberi gén pontos he­lyének megállapítása ,a 23 kromoszómában. Eddig mint­egy négyezer gént sikerült azonosítani, és helyét meg­állapítani. Közben kiderült, hogy az ember öröklési, anyaga lényegében minden embernél hasonló. Az egyes személyek közti eltérések — például valakinek kék a sze­me, gyöngébb az immun- i endszere, vagy kiemelkedő- ek a zenei képességei — fel­tehetően osak ia gének kis' mértékű variációinak követ­kezménye. Volt egyszer egy millennium, mór majd' elfelejtettük Mióta az expo körül olyan .nagy a huzavona, lelki tu­sát vívok önmagámmal ál­máimban és tudati állapo­tomban. Gyermekkorunkban lelkesítő dalok szőtték át gondolatainkat; hazafiúi ér­zelemre buzdító dalok moz­gósítottak tettre és harcra. Mindezekkel lelkesülten fon­tuk a bokrétát, hogy díszít­sük hazánkat, tegyük gaz­dagabbá a földiét, melyet az egykorú dal. Isten kalapjá­hoz hasonlított. A Londoniban, Párizsban meg rend ezett vi lágk i állá tások csodái eltörpültek a nagy magyar élmény mellett; év­tizedek múltán ás töretlen önbecsüléssel tekintett az ország mindarra, amit a millennium adott a nemzet­nek. A Parlament monu­mentális épülete, a Halász- bástya, a Hősök tere, Vaj- dahunyad vára, a kis .föld­alatti megőrizték az orszá­gos méretű ünnepségek em­lékét, az alkotni akarás és képesség maradandó bizo­nyítékait. A honfoglalás ezer­éves évfordulóján a ‘ nem­zettudat megerősítését ezek az ünnepségek és a kiállítá­sok szolgálták. Csongrádiból, Békésből, Bi­harból vagy Gömönből tíz­ezrével tódultak a munkás- seregek a fővárosba, ahol bőven adódott jó munkaal­kalom, s ,a keresetből futot­ta élelemre, ruhára. Erre gondoltam, midőn Sajóiván- kán Kvetko András 1979-iben a 'hajdani vándonmunikások dalára emlékeztetett: Hej duby, duby, zelené duby, zelená dubina, Hej tölgyes, tölgyes, zöld tölgyerdő, zöld tölgyes, Prislá moja miiá z Pesti do Budíná, z Pesti do Bu­dinál Elment az én 'kedvesem Pestről Budára, Pestről Bu­dára! A maigära maradt leányzó egy másik változatban arról énekelt, hogy a fővárosban dolgozó kedvese — bár hagy­mán, kenyéren, szalonnán élt — de küldött neki piros csizmát. A generációm emlékeiben más dal utalt a nagy ese­ményre; Ezer esztendeje annak, hogy a magyarok itt laknak, Most akarják, most alkarjaik kiirtani, De az Isten, a jó Isten nem engedi! Európai harmóniára érzé­kenyebbé vált belső hallá­sunk joggal idegenkedik a dal második sorában megne­vezett erőszak miatt. Az ir­redentizmustól már jó félév­századnyira vagyunk. Majd­nem .beletörődtünk, hogy a közelmúlt évtizedei alatt az ezeréves Magyarország esz­méje időszerűtlenné vált, mert pironkodás nélkül suly­kolták ibelénik, hogy a mil­lennium, aiz ezeréves ma­gyar hon .eszméje, hazánk egykori integritása csak ar­ra volt jó, hogy a velünk együtt élő népek fölött biz­tosítsuk a prioritást. A proletár nemzetköziség jegyében .„imádkozó sáská­vá'’ alacsonyították népün­ket, melynek penitemciá't kel­lett tartania azért, hogy két világháború után még min­dig élt, élni akart, s fog­gal, tíz körömmel védte a honalapítók által reáhagyo- mányozott életteret. Kinőttük, hátunk 'mögött •hagytuk a nagyhatalmi po­litikából eredő gyermekbe­tegségeket. Nem masíroznak katonaifiaink bakancsai Lo­sonc, Beregszász, Dés, Sza­badka keramitkockás főuf- . cáin; nem lobog a magyar trikolor Osztrolenka lőszer­raktárain, a Hargita csúcsa­in, Fiume kikötőjében. Az 1100. évfordulóra meg­tisztult békevággyat készü­lünk. 'Csak pillanatnyi elme­zavar kónyszieríthette azokat identitás-zavarba, akik a Mátyásföld' magyarjait ,a Dunába akarták kergetni, avagy 700 000 dák leszárma­zottjait szeretnék tudni a birodalom nyugati • határán^ a Tisza mentén., vagy .a Bal­kán .határait néhány tucat szélességi fokkal északabb­ra kívánják meghúzni. Majdcsak túl leszünk Kö- zéipkelet-Európa lázas álla­potán, s az 1100. évfordulót már gyógyult állapotban ün­nepelhetjük. * Most, hogy méDün/k érdek­lődését az expo helyett a honfoglalás 1100 éves évfor­dulójának megünneplésére irányítják, bennem is gyak­rabban jutnak felszínre az 1000. év emlékéi. Közel száz Ózd vidéki kétkezi munkást bírtam rá arra, hogy fel­idézze életútját. Közülük azonban csak egy volt olyan, akinek személyes élményei utaltak a millennium ese­ményeire. A szemtanú, a borsodnádasdi Sike Lajos (szül. 1885-ben) 1963-ban így foglalta össze emlékeit: „1896-:ban nagy ünnepségek voltak. A nádasdi Kaszinót akkor már felépítették, s azon óriási számokkal volt felírva: 1896. Kis .bádogdo- bózokba gyertya volt beönt- ve, s azokkal volt kivilágít­va a Kaszinó egész nap. Nappal a tűzoltóság kivonult a faluba a gyárból, akkor szervezték meg .a gyári ze­nekart, addig csak ,a cser- nelyi cigányok jártak ide, Csóka Kálmán bandája. A gyár részére abban az .időben nagy hordókban jött a pálmazsír, .s ezeket a hor­dókat vitték föl ,a gyár fö­lötti tetőre. Négy szálfa kö­zé belerakták .a hordókat, s beletették az olajos osepű- 'ket, amit elhasználtak imá-r a gyárban. Azután az ünnep tiszteletére meggyújtották az egészet. Annak a tüzét igen messzire látták.” * Már elfogytak ,a szemta­núik, de a „Leírt betűk fennmaradtak”. A leírt sza­vak az ország népének egy­öntetű akaratáról, szorgos- kodásáról tanúskodnak. Em- lékfáikat ültettek ,a millen­nium évében. A legfiatalabb nemzedék hazafias nevelése kertében zajlott 'a példás kezdeményezés, A Rimái Értesítő 1987. évi számában: „A millenniumi emlékfákat 1896. április 27-én ültették. Az ünnepi ruhába öltözte­tett gyermekek fellobogózott, s .nemzetiszínű szalagokkal ékesített fákat és az ültetés­nél használatos eszközöket hazafias indulók éneklése és lelkes éljenzés közt hozták a zöld gallyaikkal és virágok­kal behintett és nemzeti .lo­bogókkal díszített iskolaud­varra. Elhangzott a Hym- nusz és a Szózat” — .akikor még tudták énekelni —, „Add Istenünk, hogy a Iké- ső unokák buzduiva ’ őseik lelkesedésén, imég hatalma­sabbá tegyék e hont, e. szent örökséget”. Ha röntgenszemem lenne, végigjárnám régiónk iskola­udvarait, fürkészném a fa- matuzsálemeik évgyűrűit, va­jon számba tudnám-e ven­ni, mennyit őriztünk meg az eralékfák'ból? Maradt-e mutatóba belőlük, vagy öko­nomikus mániánk még azo­kat is kiirtotta, amelyek el­lenálltak az évszázad pusz­tításainak? De legalább a szellem, amely plántálta ,a millenniumi emlékfákat, fennmaradt volna a konti­nuitás érdekében! Rápillantok .a vajácsi év­százados ©esztenyefákra-, a két hatalmas vérbükkre, az egercseh'i Beniezfcy urada­lom kertjében; keresném a magyar humuszba- mélyen gyökerező 'harsaikat, platá­nokat, s jó lenne tudni, hogy ezek nemcsak a flórá­ban fennmaradt örökségek, hanem tönténelimünk útjel­zői is. * A művészvilág nem mehe­tett el érdektelenül a nem­zet nagy eseménye mellett. Olvasgatom a Rozsnyói Hír­adó 1896. évi 15. és 25. szá­mát: „Megyéink a Balog- völgy nagy szülöttét, Pósa Lajos költőt kérte föl, hogy .a 138. zsoltár dallamára mil­lenniumi éneket írjon.” A felkérés után: „Pósa Lajos: Ima a hazáért című versét Zólyom .megyénék minden iskolájában és óvodájában szerte szavalgatjáfc .a gyer­mekek : „Szabadság Istene, vigyázz a magyarra!” Feszty Árpád híres körké­pének megfestésével volt el­foglalva, s hozzá hasonlóan zeneszerzőink sem tétlen­kedtek. Ki-ki tehetségéhez iméríen adta az ügyhöz szellemi és fizikai erejét, mert a világ szeme rajtunk volt. S a cso­dával határos teljesítményeik nem csak az idegeneket ej­tették ámulatba. Erősödött népünk összetartása, melyre itthon és külhonban' egy­aránt szükség volt. 1895-'ben így ad/taík hírt a magyarok nagy találkozójá­ról: „Egy Cleveland-i Olva­sótól kapjuk az örvendetes ■hírt, hogy az amerikai ma­gyarság ezerszámra készül haza a millenniumra. Per­sze Lajos közjegyző, az Ame­rikai Nemzetőr volt szer­kesztője, nemrég hajót bé­relt New Yorkból Fiumébe, mert hazánk fiai magyar földön akarnak kikötni, és a velük étkező amerikaiaknak meg akarják .mutatni Ma­gyarország tengeri kikötő­jét.” * Volt egyszer egy millen­nium; emlékeiből sokat el­mosott egy évszázad. Kedves számúinkra, ami megmaradt belőle. Erőt .is adhat a kö­zelgő 1100 éves évforduló méltó előkészítéséhez és megünnepléséhez. Viszályko­dás, polemizálás helyett ütött a cselekvés órája. Kö­zös ,a icélunik, közös az ügyünk; expóval vagy jainél- kül. Ismerjük fel lehetősége­inket, ragadjuk meg a jó alkalmat, s egyesült erővel legyünk úrrá .az akadályok felett. Van ebben a népben „szent akarat”, tehetség, vál­lalkozó szellem. S „Akinek ennyi jó kevés, / Azt érije gáncs és megvetés!” Nemesik Pál A hangversenyteremből iifcUss ÉÉnU Előhang. A múltkori sajtóvita után megvilágosodtam, és egyúttal be is láttam, eleddig nem úgy szolgáltam a város zenei életét, ahogy azt minimum illett, de legalább kellett volna. Rövid, velős szó- cséplést követően úgy határoztunk a szerkesztőségen belül ezen­túl egy hangversenyről legalább háromféleképpen fogok ítész­kedni. A zenészeknek Az elmúlt hétfői színházi hangverseny fénypontja két­ségkívül Ludwig van Beet­hoven Op. 13-as számú c- moll, „Pathétique” zongora- szonátájának intriepretálása volt a világhírű olasz zon­goraművész, Dia Capo AI Fi­ne előadásában. Választása méltán esett a három leg­népszerűbb Beethoven zon­goraszonáta — Op. 57. f- moll „Appassionata”, Op. 27. Nr. 2. cis-moll „Mondschein” (Somata quasi una fantasia), valamint a már fentebb em­lített Op. 13. c-moll stb. — talán legnépszerűbbikére. Az itáliai művész hűen tolmáosolta a halhatatlan mester által megálmodotta- kat. A szélesen, ünnepélye­sen hömpölygő Grave rész harsíny dinamikai kont­rasztjaival, tömör, feszes ak­kordjaival, ritmikájával fel­készíti a befogadót a hihe­tetlen feszültség feloldódá­sára, ami a tízütemnyi be­vezető után meg is történik (Allegro molto e con brio). A 135. ütemtől ismét visz- szatér a primo tempo egy négyütemnyi mondat erejé­ig, hogy újból átadja he­lyét a féikeveszett robogás- niak. A 296. ütemben talál­ható, alap han gnem ben értel­mezett emelt alapú negye­dik fokú. négy, egymásra épülő k;is tercből álló szűkí­tett szeptim akkord a mes­ter kedvenc tonilkához való visszatérést előkészítő iné- gv-eshangzatainak egyike. A végleges lezárás előtt azon­ban még egvszer visszatér a bevezető hangulatig, (297.— 300. ütem), melvnek ötödik fokú szeptim akkordja után a tizenegy ütemes finálé fer­geteges (iramban fejezi be az első tételt. Az interpretáció minden tekintetben igazolta Beetho­ven előremutató törekvése­it melyeket majdan a ro­mantika lesz hivatott kitel- jesíteni, mindazonáltal meg­található volt benne ia dél­európai temperamentum el­fojtott, majd szabadjára en­gedett dinamizmusa. Alkotó, mű, előadó szerencsés egy­másra találásának lehettünk tanúi. A bérletes közönségnek Ami az elmúlt hétfőn tör­tént a színházban, arra táb­lán csak egy kifejezés meg­felelő, bár még iaz is szegé­nyes az élményhez, amit volt szerencsénk átélni. Ez á kifejezés pediglen a kö­vetkező: Megtörtént a cso­da! Halleluját zengjünk most elsősorban a zsenialitás ha­tárait messze meghaladó ké­pességű szervezőknek, re- begjünk áhítatos hálát az itáliai zongoravirtuóznak, Dia Capo AI Fine-nek, aki elénk varázsolta őt, laz egyszerit, a m eig)i sm ételh etetlent, az utolsó éveit -süketségben át­vészelni kényszerült géni­uszt, a bécsi klasszicizmus utolérhetetlen nagymesterét, Ludwig van Beethovent, sikít méltán vallanak majd taní­tómesterüknek a későbbi romantikus lángelmék. Beethoven három szoná­táját érdemesítette arra a kor, hogy ne osak egysze­rűen hangnemi megnevezés­sel illessék, hanem megkü­lönböztető fantázianévvel. KI ne ismerné a Holdfény szo­náta első tételének fájdal­mas-bús melódiáját, az Ap- passionata első tételének bús-fájdalmas dallamát. Ezen az estén azonban a harmadik csoda elevenedett meg a fekete-fehér billen­tyűzet alatt. Igen, igen, a Patetikus szonátáról van szó. Lehet-e egy háromtéte­les szonáta ennél fensége­sebb, ennél megrázóbb, en­nél szívetszaggatóbb. Csitt, a magyar nyelv tündöklőén: gazdag, árnyalt, de minden bősége sem képes kifejezni, mindazt, ami ebben a húsz percben velünk történt. A virtuozitásáról legendás zongoraművész ezúttal tanú­bizonyságot tett előttünk, a. művészet szerény hódolói­nak tábora előtt arról, hogy bámulatos technikai adottsá­gait csak érzelmeinek gaz­dagsága múljia felül. Beet­hoven, ha hallotta volna ezt az előadást, bizonyárai könnyekben tör ki, és meg­hatóiban suttog sírós-neve- tős hálát a nálunk járt mű­vésznek. Megrendítő volt halla­ni, hogy a terem szinte együtt lélegzik a művel, többek szemében könny csil­logott mások elrévülten en­gedték át magukat a han­goknak, hangzatoknak, ame­lyek ellenállhatatlanul ha­toltak be lelkűnkbe, hogy érezzük, ünnep ez a mai nap. Méltán zúgott -a vasinál vasabb taps hosszú perce­ken át és még azon is túl. Bevallom, nehezen tudtam elaludni ,a szívemben túl­csordulni vágyó határtalan, eufórikus érzés miatt. Félő, ezen beszámolóm sajnos túl szegényes mind ahhoz, amit mi, kiválasztottak hallhat­tunk. Köszönet és még ezer­szer köszönet! Hű! Haj! Jujj! Büpp-hüpp ... Ahogy szoktam Szóval, aki ott volt hétfőn a színházban, na, hát az nem volt semmi! Aki látta, annak hiába mondom, aki meg nem látta, az olvasson tovább, mert jön a java. Beülök, ahogy szoktam, mondván, itt nekem senki nem tud olyat nyújtani, hogy arról jót írjak, megtet­tem már Rachmanylnovval, elég az pár évre. Errte jött ez aiz olasz zongorista. Da Capo AI Fine, és egyből be­levág ia gyenge pontomba, a Pathétique szonátába. Iszo­nyúan bírom a c-moll szo­nátákat, de ezt különösen. Mondtam is magamban, ha ez a „művész” úgy elő tud­ja itten vezetni, mint Glen Gould, akkor rendben, de ha csak egy picurka kifogá­som lesz, akkor lehúzom a keresztvizet. Szóval, így re­ménykedtem magamban, hogy végre kirosszindulatús- kodhatom magam, erre ez az olasz ember elkezdett en­gem beleejtegetni egyik ámulatból a másikba. Dünnyögtem is magam­ban, hogy méltó ellenfélre találtam, mert igen nehezen tudok belekötni, még a fe­hér inggallérja is frissen ke­ményített volt, nem is volt izzadékony, pattogtak a bil­lentyűkön iaz ujjai, hogy magam se játszottam volna jobban. Az első tétel után még csak-csak, mondok, olyan nincs, hogy így csinálja vé­gig a második tételt, ebbe a csepp emberbe nem szorul­hatott 'annyi érzés. De bi­zony, hogy szorult! Még] a befejező tételre is futotta. Szégyenszemre úgy kullog­tam ki ;az előadás végezté­vel, hogy semmi becsmérlőt nem tudtam találni a pro­duktumban. Sebaj, lelkem felikacagott dévajul, két hét múlva is lesz eig|y koncert. Nohiszen, ott majd ... Bánhegyi Gábor nEzer esztendeje

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom