Észak-Magyarország, 1991. október (47. évfolyam, 230-255. szám)
1991-10-05 / 234. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZAG 12 1991. október. 5., szombat Fürdőlevél Bibionéból A mi szegény kis forintunk Azért sem szégyellem magam. Némi okom volna rá, mert néhány perccel ezelőtt igazi 'kelet-európai, vagy még inkább magyaros indulat lett rajtam úrrá. Csupán egy józan pillanat mérlegelésén múlott, ihogy nem rántottam iki azt a girhes azzurr.it tabachinójának pultja mögül, s nem dobtam a tengerbe. Abba a tengerbe, amely itt Velencében pontosan olyan, mint egy hazai szennyes poosolya. Vize nem kék, inkább barnásfekete. (Felszínén olajfolto'k úszkálnak, a gondolákat, (vízibuszokat, továbbá minden rendű és rangú hajókat gázolajjal működtetik; a parton a sűrű mo- szat hálójában gyűrött cigarettásdobozok, rozsdás konzerv- és sörösdobozok, málado- zó üdítősflakonok ringatóznak. A kép pontosan olyan, mint a nyéki tó partja, amikor már elvonulták a vadkempingezök. Az olaszt azért (kívántaim tengerbe hajítássál móresre tanítani, mert úgy lökte elém a pultra a gyufásdöbozt, mint ahogyan azt a magyar tenger partján teszik a döhányboltosok, ha márka helyett forinttal fizetünk. A pökhendi kis olasz arcára valóságos undor ült ki, amikor megtudta, hogy néhány szót ugyan beszélünk németül, de magyarok vagyunk, és alaposan megnézzük az áruk árát. Az eldobható, körömnyi kis öngyújtóért sajnáltuk a 3 ezer lírát, és csupán egy doboz gyufát vásároltunk, 250-ért, ami testvérek között is 15 forint. De én juszt sem szégyellem magam, magyarságom okán, aminek következtében itt, Velencében csóró vagyok. Irigylem a sörhasú, ikevély németeket. Nem az oldalukon lépegető, nagytestű, szőike hajú, arannyal rogyásig 'teleaggatott asszonyaikért, hanem azért, mert ők úgy élnek itt Velencében is, mint a királyok. Rá sem fütyülnek, hogy a Szent Márk téren egy ipa lack minelar- wassert 8 ezer líráért (480 forint) adnak, mert nekik tíz márka nem pénz. Dühös vagyok a gazdag németekre, mert az olaszok hétrét görnyedve haj'longanak márkáik előtt, s valószínűleg királynak érezhetik magúkat nemcsak Olaszországban, hanem a görög fővárosban és a spanyol tengerparton is. Ök negyvenhat esztendeje elveszítették a második világháborút, de azóta megnyerték a békét. Mi negyvenhat évvel ezelőtt vereséget szenvedtünk a háborúban, és a nagy testvér árnyékában, a nagy orosz medve állandó brummogása kíséretében kudarcot, szenvedtünk a békében is. Ez a mi sorsunk. Jó lenne egyszer már nyerni. Képtelen vágyóik átlépni saját árnyékomat, s ezek a gondolatok foglalkoztatnák, miután egész nap Velencében (biztosan tudják: ez a város a tengerek királynője) kószáltam kis családommal. Gyalog jártuk a szűk sikátorokat, nem szálltunk gondolába, de még a vízibusz 1800 lírás viteldíját is megspóroltuk. A bazárban trikókat vásároltunk, egy kézművesnél csodálatos kerámiaálarcot, egy büfében (nem étteremben!) megkóstoltam a pizzát. Most a nemzetközi pályaudvar felé baktatunk hulll'afáradtan. A gyerek nyűgös, az asszony idegen. A Kolumbusz Utazási Iroda autóbusza már ott vár ránk, honfitársaimmal egyetemben, hogy a kirándulásról hazaszállítson bennünket a tengerparti apartmanba, Bibione fürdőváros mesés, mediterrán környezetébe. Amíg Mészáros József, a Kolumbusz Utazási Iroda egyik tulajdonosa és mellesleg autóbuszsofőr a szűk és zsúfolt utakon Bibione felé lavíroz az Ikarusszal, addig útitársainkkal megosztjuk a sűrű nap tapasztalatait. Természetesen szó sem esik Velence tengeri király- nőségéről, nem beszélünk a dózse palotájáról, a Sóhajok - hiújáról, a Szent Márk tér galambjairól, hanem kitárgyaljuk, ki. mit vásárolt és mát nem vett meg, kit csaptak be és kinek sikerült olcsón szert tennie — mondjuk — egy bőrdzsekire. Bibionét egyébként ne keresse a tisztelt olvasó a térképen! A fürdőváros nem szerepel az 1978-as kiadású nagy világatlasz címjegyzékében sem. Egy fürdőhely ez, Trieszt közelében, hosszú kilométereken keresztül elnyúlva a kék Adria partján. Szállodák, kempingek, apartmanok sokaságával, továbbá kiisehb-nagyobb üzletek, boltok, éttermek, sportpályák és kaszinók végtelen sorával. Van itt minden, ami szem-szájnak. testnek, képzeletnek ingere. A tenger (biztosan tudják: az élet bölcsője), lágy hullámaival elringat, a parti föveny homokja selymes. A nap szinte lángol az égen, s aki akart, egy hét alatt úgy le- barnulhatot(ott), hogy a kollégák itthon, odabent a munkahelyen sárgaságot kapnak az irigységtől. Mert a tengernél nyaral már a magyar. Napozik a homokos parton, testét megmár- tóztátja a sós tengervízben, és szájíátva Sétál a .fényes üzletek között. Már itt vagyunk. Természetesen nemcsak a Kolumbusz szervezett ide nyaralókat, hanem más utazási irodák is. A lófráló, li.mfoó-hintózó, sétálgató, gyermekegrecíroztató tömegben meglepetten fedezünk fel ismerős miskolci arcokat; lám, még munkanélküliek is vannak itt. Az apartmanokban megvendégeljük egymást, serényen kínálgatjuk a hazai konzervet, de hozzá már könnyű olasz bort fogyasztunk. Három litert vettünk egy műanyag korsóban, 6800 líráért (408 forint) és isszuk, mint a vizet. Nem részegedünk le tőle, mint a nehéz, savas tokajitól, ám kedvünk felszabadultabb, ’könnyebben lépkedünk, és elfeledkezünk arról, hogy a mi szegény kis forintunk itt bizony nem sokat ér. A számtalan bibionei bank és pénzváltó elfogadja ugyan a mi magyar forintunkat, de az árfolyam minden szónál ékesebben tükrözi, hogy százszor jobb ide német márkát hozni, mint az ötezrest kicsempészni. Magyarországon hivatalosan 6 fillérbe kerül egy líra, itt jóval rosszabb, egy a tízhez az átváltási arány. Egy üveg sörért a boltban 1250—1500 lírát kérnek, egy kiló kenyeret 4 ezerért adnak. Van borjúhús is, kilogrammonként 20 ezerért. A tengerparti szabadstrandon három napra három ember kedvezményesen 160 ezer líráért bérelhet napernyőt és nyugágyat, ami majdnem 10 ezer forint. Nem bérelünk, inkább vásárolunk, mint mások. A nagy napernyő, amely az udvaron is felállítható, 26 ezer 200 lírát kóstál. Nyaralunk tehát Bibionéban, élvezzük a tengert és a napfényt, üdülünk, de nem pihenünk. Már itt vagyunk; a csehekkel és a lengyelekkel együtt, s mindannyian kis fejszámolóművésszé válunk, szinte egyik napról a másikra. Aztán hazaérkezünk — a Kolumbusz, a csoport igényeinek megfelelően, Tarvisióba is elvisz bennünket — és szinte egészen véletlenül a rádióban a balatoni árakat elemzi a kommentátor. Most sóhajtunk fel igazán: a mi szegény kis forintunk még Bibionéban is többet ér, mint idehaza, a magyar tenger partján. Udvardy József Is sia Is „Vagyok-e annyira úr, hogy nem sértődöm meg?” Világos, hogy ez nem egy autokrata kérdése. A kényúr, a zsarnok, a diktátor - éppen azért, mert érzi, hogy legitimitásával nincs minden rendben - igencsak sértődé- keny. Mondhatnám, alig várja, hogy megsértődhessen. Szorongva figyel és figyeltet. Mindenkivel szemben bizalmatlan, s végtelenül kicsinyes. A kérdező szabad szellemű polgár - nem más, mint Márai Sándor — éppen polgári léte és magatartása próbájául teszi fel a kérdést: „Vagyok-e annyira úr, hogy nem sértődöm meg?" Más szavakkal: vagyok-e annyira nagylelkű, hogy túllépek e mai kocsmán? Vagy én is áldozatul esem a kicsinyes indulatoknak — saját nemtelen indulataimnak? Nagy dilemma, örök dilemma. Móráit sokat foglalkoztatta, mert úriembernek — vagyis etikus lénynek — tartotta magát. De — ez jól nyomon követhető naplóiban - újból és újból meg kellett küzdenie azért, hogy felülemelkedhes- sék a kor kicsinyes és hazug megnyilvánulásain. í-í:3 Folytonosan ösztökélte magát. Például így: „Nemcsak a lényeges cselekedetekben: a köznapi beszédben is nagylelkűnek lenni. Soha nem kisebbíteni, még a jó tréfa kedvéért sem, egy távollevő ■ érdemeit. A végletekig nagylelkűnek lenni, még a kreténekkel szemben is.” Kinek sikerült ezt megvalósítania 1943-ban? De nem sikerülhetett 1983-ban sem. És megyünk-e előbbre - nemesednek-e erkölcseink - 1993-ig? Nagy csapda ez a marxi fejlődéstan, amelynek any- nyira rabjai lettünk, hogy még most is hisszük: a holnapok megjavítanak, kicserélnek bennünket. Ez csak történelmi léptékkel mérve lehet igaz. A mi - néhány évtizedre korlátozott - parányi létünk legfeljebb a reményt ébresztheti fel bennünk, hogy valami mégis megfogant. Egyelőre sértünk és sértődünk. Megbocsátani elleneinknek, akkor is, ha azok nem tanúsítanak bűnbánatot, vagy csak akkor, ha beismerik, megbánják, s levezek- lik vétkeiket? - erről vitatkoznak most irodalmi lapunkban a szakemberek, citálva egymásnak a Biblia passzusait. Mintha a SZERETET és a NAGYLELKŰSÉG nem kapna méltó helyet a disputában. S ha még a hívők sem értik egymást igazán . .. Ámbár, hogy ki az igazi hívő, az éppen olyan rejtély, mint az, hogy kit tarthatunk úriembernek; vagyis tapintatos, toleráns, erkölcseiben szilárd - lelkét nem cserélő, szavát megtartó — halandónak. Aki nem FIGURA, hanem SZEMÉLYISÉG! Változó időkben nem árt ezen elgondolkodni, mert - mint Fázsy Anikó írja az ÉS 39. számában - „Volt pártfőnökök, új pártok főnökei. Közismert besúgók szemérmesen bevallják, hogy cserkészek voltak, szívgárdisták. Az ateista tanácstitkár, vallásos tanárok üldözője ma Isten, Család, Haza jelszóval riogat. A politikai hatalom volt letéteményesei bankvezérek; az országot a gazdasági csődbe juttató volt miniszterek vádló tekintetű vezérszónokok. Az ember ámul-bámul . . .” Én nem bámulok olyan nagyon. Azt is megmondom mióta. Mióta W .. . mann Péter lelkes nyilas és leventeoktató Vadász-ra változtatta nevét és belépett a Magyar Kommunista Pártba. Nem bámulok, mert ismerem egy katolikus pap életének három stációját. Ezek nagyjából így festenek; kis- tarcsai internálótábor — másfél év. Nyírségi plébánia - a pap nemcsak a lelkeket gondozza, hanem almafáit is. Mikor az almáskert termőre fordul, az egész stallumot megkapja egy békepap. Az utolsó stáció az aranymise. (Hogy milyen sokáig képes élni egy ilyen törékeny ember.) Az ötvenéves szolgálat jutalmául „címzetes kanonokká" lesz az atya. Az ünnepi misén megemlíttetnek az öreg pap átélt szenvedései, meg a kegyetlen kommunista rendszer. A pártállamot azok az egyházi elöljárók emlegetik, akik már az átkos rendszerben is püspöksüveget viseltek. A címzetes kanonok (miseinge, reverendája alól kilátszik többször talpalt foltos cipője) nem hallja az ünnepi szónoklatokat. Ha hallaná, talán bűnös indulatai támadnának. De Isten—végtelen kegyelmével — megfosztotta hallásától. Az emberekkel nem kell többé kommunikálnia. A Teremtő pedig szavak nélkül is érti őt. Az öreg pap - mozdulatlan ajkakkal — Jézussal beszélget most. Jézussal, aki — a Földön járva — úriember volt... Mi persze hallunk. Hallunk és látunk! Mert nem dughatjuk be fülünket, nem csukhatjuk be szemünket. Ne legyünk másokkal szemben sem szigorúbbak, mint amilyenek saját magunkkal szemben lenni képesek vagyunk. Minden új rendszernek kétségtelenül nagy tehertétele, hogy — mindig nemesnek deklarált - céljaihoz nem kap új embereket. Sőt, a rendszer - vezetésre vállalkozó - elitjét is a régi rezsim nevelte fel többé, kevésbé. Mindebből következik, hogy nem bővelkedünk úriemberekben. Vagy - visszatérve Móráihoz — nem vagyunk annyira urak, hogy meg ne sértődnénk. Egyet azonban tisztázni kellene. Tudniillik azt, hogy amíg a diktatúrában csak hódolat illeti a vezetőket és nem bírálat, addig a demokrácia természetes lehetősége — sőt követelménye — a félelem nélküli szabad vélemény- nyilvánítás. Ha ezért megsértődünk, mór nem lehetünk demokraták. És a sértődé- keny vezetőknek — mert saját személyiségükre, egzisztenciájukra, hatalmi lehetőségeikre figyelnek — már nem is olyan fontos a dé- mosz: a köznép, a lakosság. Amiből az következik, hogy a lakosság se tartja fontosnak vezetőit. A különböző választásokon való részvétel talán sejtetett ebből valamit. (Szemben például a svédországi gyakorlattal, ahol olyan fontosnak tartják a demokráciát, hogy csaknem mindenki az urnákhoz járul.) Nyilván sokan megütköznek, ha most Machiavellit idézem, merthogy ő aztán korántsem tekinthető a demokrácia prófétájának, de f azért tudott egyet, s mást, amire nem haszontalan fi- it’ gyelni. Az új törvényekről és az új rendszer bevezetéséről például a következőket írja. „A fejedelem” című közismert művében: „Meg kell |§ jegyeznem, hogy nincs nehezebb, veszedelmesebb és bizonytalanabb kimenetelű feladat, mint új törvények és új rendszer bevezetése. Az újítónak mindenki ellensége. akinek a régi rendszer mellett jól ment a sora, és azok, akiknek sorsa az új rendszer életbe léptetése esetén jobbra fordulhat, csak langyosan és lelkesedés nélkül védelmezik. Ennek a magyarázata az, hogy az emberek mindig félnek az él- lenzéktől, ha a törvény az ő p pártjukon van, másrészt viszont nem tudnak hinni az || újításokban, amíg nem tapasztalták ki eléggé." Machiavelli szerint az adókat emelő új fejedelem nem sok sikerre számíthat, s azt ifi hiszem, nincs ez másként a ff demokráciákban sem. A fejedelmek Isten kegyelméből uralkodtak, de azzal azért tisztában voltak, hogy nem végtelen ez a kegyelem, s nekik is igyekezniük kell, hogy hatalmukat megtarthassák. A diktátorok egy - kegyetlen és erős - erő- szakszervezetre építik hatalmukat, de életük örökös szorongás, mindig résen kell lenniük. A demokráciákban pár rövid évre választják — a nép szavazásával választják! - a vezetőket. Szerintem ez a pár év kevés idő ahhoz, hogy megsértődhessenek . . . Néma mesterek Néma mesterektől sok jót tanulhatni. Mint hangzásából is kitetszik, régies közmondásunk ez, miként az is, mely egyszerűen csak közli: A könyvek néma mesterek. Nagyon időszerűnek tűnik újólag idézni mindkét igazságot most, hogy két-három év óta nagyrészt nem mestermunkát képező kiadványok árasztják el — sajnos. növekvő számban — a könyvpiacot. S bár szintén egy régi közmondás szerint: Nincs oly hit’ vány könyv, melyből ember nem tanulhat — manapság sok kiadvány csak arra okosít tel, hogy bölcsebb dolog lelt volna nem megvennünk. (m — r — n) Csonthéjasok Még zöld burkában „rejtőzik” az egyik legelterjedtebb olajos magvú növényünk, a dió. Szinte nincs olyan falusi porta, ahol ne találkoznánk ennek fájával. A mogyorót nálunk korábban főként díszbokorként, házikertekbe ültették, szedni viszont az erdei mogyoró érett termését szedték. Csak érdekességként említjük, hogy a tíz ismert mogyorófajta közül a fatermetű törökmogyoró a Balkánon keresztül jutott el hozzánk, s a városi parkokban ültették, illetve ültetik. Már csak hagyásfaként él vidékünkön a mandula. Hogy valamikor elterjedt volt, bizonyítja, hogy Tokaj-Hegyalján még most is számon tartják a jó bort termő Mandulást — amely nyilván erről a csonthéjas gyümölcsről kapta a nevét. Elszórva szőlőben, avagy mostanában egyre gyakrabban házikertekben ültetik.
