Észak-Magyarország, 1991. szeptember (47. évfolyam, 205-229. szám)

1991-09-28 / 228. szám

1991. szeptember 28., szombat

ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 7

Menthető még a mentő

Lóvátett ózdiak...(?)

„A Caritas nem varázskalap”

A történet két évvel ezelőtt kezdődött, egy tragédia folytatásaként. Az ózdi tizenhárom halálos áldozatot követelő h i drogén robban ás

hírét Révay Zoltán, kőíara- gómester útban Hódmezővásárhely felé hallotta autórádiójából. A lalikes lokálpatrióta a megrázó élmény hatásától vezérelve, úticéljától eltérve egyenesen Szeged nek vette az irányt. Tudta, hogy az általa csodált Aerocari- tasnak ott is van egy irodája. Már régen érlelődött benne a gondolat — ami mdfet megerősödött —, hogy Ózdon is életre kellene hívni a szervezetet. Ötletét nagy örömmel fogadták a dél-alföldi városban, ellátták pro- pagandaany ágakkal, s természetesen csekkekkel. Hazaérve nagy hévvel látott neki a szervezésnek, annál is inkább, mivel a Caritas szóbeli ígéretet tett arra, hogy a város kap egy terepjáró mentőautót. A helybéli men. tőfőorvos is rendkívüli örömmel fogadta a hírt, s izgatottan vártáik' a jármű érkezését. Tavaly Mikuláskor végre megérkezett a hőn áhított Mercedes Puch hegyi mentő. Az átadás pillanatától számítja Révay úr azt a kálváriát, ami a csodálatos masina körül kialakult, s aminek nem látható a végkifejlete mind a mai napig sem. A mentő — melyet 'oly nagyon vártak —, ma mái ugyanis nincs Ózdon, s nem lehet tudni, visszakerüli-e oda.

A Mercedes fogadására megjelentek a város vezetői, a szervezetek képviselői — kezdi Révay Zoltán. — Kézfogások, öröm az arcokon. Mikor a mentőorvos át akarja venni az autót, Kozenkay Jenő, az Aerocaritas elnöke kijelenti, hogy nem közösködik. Rögtön rossz szájíze lett az egésznek. Ennék ellenére lelkesen kezdtünk a mentő „helyrepofozásához” Festés, rozsdamentesítés, alváz- és vízbeszivórgás elleni védélem. CB-,rádiót sze. reltünk be, Petrenkóék rádiótelefont ígértek. Megmozdult mindenki az ügy érdekében, annak ellenére, hogy az üzemeltetés körül még tisztázatlan volt minden. Semmi nem volt papírra fektetve, csak hírfoszlányok szállingóztak a Caritastól, hogy ők fizetik a fenntartást, a benzint. Időközben egy Önkéntes Mentőegyletel is megalakítottunk a szervezet keretén belül1, hogy aktívvá tegyük az ózdiakat, én magam sorra jártam a környező huszonnyolc községet, hogy támogatókat szerezzek. Valamennyi polgármestei megígérte, hogy lakosonként minimum 20 forinttal patronálja az ügyet. A lelke, sedés azonban alábbhagyott, mivel a mentői időközben el-, vagy visszavették (?) a várostól. Hogy milyen indokkal? Több is szerepel a listán. Először engem próbáltak befeketíteni, hogy vadászni járók a Mercedessel, meg hogy versenyzek a taxisokkal. Vallóban volt Olyan eset. hogy kipróbáltuk, mit tud terepen, milyen a gyorsulása. Mindezt azért, hogy tisztában legyünk a .képességeivel”. Később arra hivatkoztak, hogy nem használjuk a gépet, ami megint nem igaz. Egy ízben egy újraélesztett kisbabát vittem vele Miskolcra, tükörsima jeges úton, 35 perc alatt odaértünk. A csecsemő megme. nekült. A borsodnádasdi villámcsapáskor is bevetettük. Ez az ’autó egyébként nem arra való. hogy egész nap szaladgáljon. fő feladata, hogy készenlétben legyen a speciális 'feladatokra. Végül Kozenkay úrék arra hivatkoztak, hogy Özd nem érdemli ímeg a mentőt, mert nem élég aktív, magyarul, nem tizet eleget a szervezetnek. Ez azt hiszem a váll! » * if * r i i

ros jelenlegi helyzetében érthető, hisz’ az embereknek a saját megélhetésükre sincs pénzük. Jó lenne végre választ kapni arra, hogy visszakapjuk-e még valaha a mentőket. Kilencvenezer embert ne tegyenek bolonddá ... !

— Rögtön az elején szögezzük le — kezdi a beszélgetést Kozenkay Jenő, az Aerocaritas elnöke —, ez az ominózus mentő nem Ózd város tulajdona, ez a Cari- tasé. Mivel azonban törekvésünk, hogy a városokban is megjelenjenek sürgősségi mentőgépkocsijaink, elhatároztuk, hogy kísérleti jelleggel telepítünk egyet Ózdra, tekintettel annak speciális helyzetére, a környező falvak terepviszonyaira. Hangsúlyozom: telepítünk és nem adományozunk. A Caritas ugyanis nem gazdag, s a feladata sem az adományozás. Alapszabályunk is tiltja ezt, ily módon u helyi mentőszervezetnek sem adhattuk. Ezzel együtt vállaltuk, hogy egy évig fizetjük a 6 millió forintért vásárol! mentő minden költségét. Ez az idő már majdnem letelt, de a történet még mindig ott tart, hogy az ózdiak nem tudják eldönteni, valóban szükségük van-e erre a járműre. Nem szervezték meg a mai napig sem a beüzemelését, nem tudták eldönteni, hogy miként működjön. Hol legyen? A tűzoltóiknál, a kórháznál, vagy az orvosi ügyeletnél ? Márpedig amíg ez nem tisztázódik, nem lehet felelősen működtetni. Nem lelkes amatőrökre, hanem professzionális önkéntesékre van szükség. Az eltelt tíz hónap miatt — amíg a mentő tétlenül rostokolt Ózdon —, akár adománypazarlással is vádolható a szervezet. Ez időszak költségeit, a havi 25 ezer forintos biztosítási díjat, a felmerülő benzinlköltséget ugyanis a közös zsebből állta a Caritas. Ügy, hogy az említett időszakban Ózd város egy fillér támogatást sem fizetett a számlánkra. Had’ ne finanszírozzuk a szegediek vagy győriek pénzén azt, hogy Ózdon kocsi legyen (álljon)! Akkor inkább odavisszüik, ahol áldoznak is rá egy keveset, s nem utolsósorban, ahol használják is. Az Aerocaritas ugyanis nem egy varázskalap, nem kimeríthetetlenek az anyagi forrásai. Időközben természetesen eljutottak hozzánk azok az információk is, melyek Révay úr „örömautózásaiiiról” szóltak, melyek során exhibicionista módon, úgymond „tesztelte” a mentőt. Többen felhívták figyelmünket, hogy ez nem tesz jót a hí.rnevünknék, így ~ smer ve Révay Zoltán erdemeit és ügybuzgalmát — elV'ettük tőle a slusszkulcsot’ s a tűzoltóságnál hagytuk az autót, hogy szükség esetén használhassák. Mint mondtam, ez a csaknem egy év alatt nem történt meg. Tudjuk, hogy a térségnek szüksége lenne erre a mentőre, ezért a történtek ellenére még készek vagyunk tárgyalni — most már a ■kórházzal —, ők ugyanis fel. vállalták, hogy rövid időn belül megszervezik a működtetést. Amennyiben szakemberek kerülnék az autóra, s biztosítva látszik annak folyamatos, éjjel-nappali készenléte, visszakerülhet Ózdra. Annyit azért elvárunk a város vezetésétől és lakóitól, hogy legalább a havi biztosítási díjat, s_ az üzemanyagköltséget előteremtik. a fennmaradó kiadásokat, a gépkocsivezető bérét, társadalombiztosítását, a gyógyszer- és eszköz- ellátást, valamint a javítási költséget mi vállaljuk. Ózd- na,k tehat van meg egy esélye, meglátjuk, mit tudnak kezdeni vele ...

Kovács Judit

; ■ * ■ i ■ f i » i

Az elmúlt hét végén

9 Szanticskán rendezték meg a Falu- és Városvédő Egyesületek országos találkozóját. Itt beszélgettünk Bereczki Tiborral, aki a Maros megyei Nyárádköszvényesről érkezett a csereháti településre.

— Már két hete itt élek — mondta —, és ha a terveink sikerülnek, még három évig maradok. Véletlenül került a kezembe az a Szabad Föld szám, melyben felfigyeltem az itteni gazdával, Pál Istvánnal készült interjúra. Végzettségem szerint erdészeti és agrártechnikus vagyok, és itt szükség van a szakmai ismereteimre. Rövidesen még hat hasonló végzettségű munkatársam érkezik Szanticskára, Maros megyéből. Így együtt szeretnénk itt beindítani az önálló növénytermesztést. Kecske és juh már most is van, de terveink között szerepel egy szarvasmarhatelep kialakítása, ehhez kapcsolódna a helyi sajtkészítés. Itt sülhetne a szan- ticskai búzából a házi kenyér az idelátogató vendégek számára. Ezenkívül foglalkoznánk libával, récével, nyúllal, fácánnal és méhészettel is.

Két gyermekünk Magyarországon tanul, hogy tudjam őket támogatni, azért kellett itt munkát keresnem. A feleségem Nyá- rádköszvényesen pedagógus, ő abban tud segíteni, hogy közvetlen kapcsolat alakuljon ki a Maros megyei és a csereháti iskolák

Önellátó lesz Szanticska?

között. Naivon sok mindenre meg tudnák tanítani az ottani gyerekek és a felnőttek a magyarországi iskolásokat. Nagy hagyománya van nálunk a szalmafonásnak, a szalmakalapkészítésnek, a fafaragásnak.

(filip)

Fotó: Fojtán László

Gondolatok szeptember végén

Legújabbkori magyar népszokás a sírás. Mindenki panaszkodik — (más helyett is!) — és ,a másikra mutogat: elmaradt a rendszerváltás! Tanévkezdéskor az új művelődési kormányzat „leosztályozása” tehetetlenséggel, alkalmatlansággal való vádolása van napirenden: a második tanév kezdődött a választások óta, és még nincs új közoktatási törvény, a tankönyveknek alig egyharmada új, a régi nomenklatúrához tartozó alkalmatlan iskolaigazgatók a helyükön vannak!

Én, aki pedagógus családból származom és közel negyedszázadot töltöttem a pályán, mint gyakorló pedagógus, ma az MDF országgyűlési képviselőjeként az iskola helyzetét a következőképpen látom.

Sem az új közoktatási törvény, sem a nemzeti alaptanterv (így az időtálló tankönyvek!), sem az új vizsgakövetelmény) rend nem születhet meg addig, amíg a szakma, az érdekvédelmi szervezetek és a pártok nem tudnak1 a következő kérdésekre konszenzusos választ adni:

— mit tekintsünk alapvető esztétikai—morális értéknek?

— mit tekintsünk alapvető és szükséges ismeretanyagnak?

— meddig terjedjen a pedagógus szabadsága, ki és milyen területen, milyen mélységig korlátozhatja azt?

_ ki legyen a kinevezője a 'rendszerváltás kulcsfigurájának, az iskola- igazgatónak, amikor más és más a tulajdonos (magánszemély, egyház, önkormányzat, állam ... stb.), de az állam adja a pénzt?

— ki, milyen rendszeren' és intézményeken keresztül gyakorolja az autonóm iskola szakmai felügyeletét?

— hogyan ágyazódjon be az iskola igazgatása a közigazgatás általános rendszerébe?

(A szabad, autonóm, demokratikus és sokszínű iskolával mindenki egyetért. A 6+6 vagy 4+8, tandíj és ösztöndíj, a finanszírozás ... kérdése se kérdés, mert nem itt van a lényeg. A lényeg a fenti 'kérdésekben van!).

Ha összevetjük a válaszokat, amiket a különböző párfok és érdekvédelmi szervezetek adnak ezekre a kérdésekre, látható, hogy még nincs 'közmegegyezés. Sőt! Iszonyú iszapbirkózás folyik például az első kérdés körül: az 1991. évi költségvetés vitájában Csengey Dénes (MDF) az értékes irodalom támogatására pénzt kért. Magyar Bálint (SZDSZ) fölpattant: és ki mondja meg, hogy mi az értékes? Ti? Azután nemrégen egy „szakértő” újságíró a következőt írta: „Jönnek az új politikai elitnek tetsző aktuális igazságok! A kommunista veteránok helyett az ötvenhatos mártírok!”

■ » »2 * * . - e> ■

(Lehet-e egyáltalán új történelemtankönyvet inni akkor, amikor még nincsenek tisztázva a magyar történelem fehér foltjai? Emlékezzünk csak Kéri Kálmán felszólalására az új 'parlamentben! A második magyar hadseregről és igazságos háborúról beszélt — mekkora felzúdulás és sajtókampány indult ellene! Ki és mit írna ma egy tankönyvben a csendőrségről, Horthyról — vagy ’56-ról, amikor nyílt vita folyik arról, hogy kié ’56. A reformkomm umistáké, vagy a népé? És ki tudna most, ma,, felelősséggel és teljes bizonyossággal megmondani, hogy milyen szakmákban induljon szakemberképzés, amikor most 'kezdődik az ipar átalakulása.)

A példákat vég nélkül lehetne sorolni, a lényeg az. hogy közmegegyezés csak hosszú és szívós küzdelemben születhet meg! (Ez akkor is igaz, ha az oktatási törvény csak feles törvény és a koalíciónak 58 százaléka van!) Természetesén az iskolának addig is működni kell! És tud is működni! Az új parlament ehhez többszörös fej- pénzt — általános iskolás korúak esetében nyolcszorost — adott. A pedagógusok szabadsága pedig ma sokkal nagyobb, mint korábban bármikor egyáltalán elképzelhető lett volna. (Ezt a •szabadságot, jellemzően van aki (ellenzék) kevesli, van aki (koalíció) sokallja!)

Az a vád. mely úgy fogalmaz, hogy az oktatásügy .^sikerágazat” lehetett volna, de az oktatási kormányzat elmulasztotta a „közérzetjavító” intézkedéseket — szinte dogmává merevedett hamis, félrevezető állítás.

Az érvényben lévő 1985-ös oktatási törvény, és néhány új törvény, mindenféle rendelet és törvény nélkül biztosítja a szabadságot ahhoz, hogy az iskola maga megoldja a diákok, szülők és tanárok iközérzetjavítását, és sok-sok szakmai problémát.

Mire ad lehetőséget a nagy szabadság? Nem kell se új rendelet, se új törvény ahhoz, hogy az iskolákban eldobják a használhatatlan munkafüzeteket. Hogy a fegyelmező eszközként alkalmazott mindennapos röpdolgozat- írás helyett rendszeresen feleltessenek. Bárki (magánszemélyek, egyház. .. stb.) alapíthat iskolát, pedagógusműhelyek alakulhatnak és kezdhetnek pedagógiai kísérleteket. (Tananyagcsökkentés, új tantárgy-felosztás, nulladik óra megszüntetése. Lehet, csak akarni kell!) Ha katasztrófán« a fegyelmi helyzet, nincsen akadálya annak, hogy akár kísérletképpen megszüntessék a koedukációt (fiú—lány vegyes osztály!) vagy a kabinetrendszert.

Lehet osztályt bontani, hogy azok, okik akarnak, jobban és gyorsabban

haladhassanak!

Ha a tantestület valóban rendszer- és szemléletváltozást akar, élhet az egyetértés (vétó) jogával, és döntően befolyásolhatja az igazgatóválasztást! Ha még .nem is iskolaszék (döntési jogokkal), de minden más joggal felruházza a szülőket az 1985-ös oktatási törvény, csak komolyan kellene venni és élni a lehetőségekkel.

Többszáz forintot fizet a szülő, a gyerekek „bejárnak” egy-egy társastánc tanfolyamra. Kétszázan táncolnak ügyeseni és fegyelmezetten. Ha a gyerek azt csinálja, amit szeret, kétszázzal is lehet bírnli, ellenkező esetben tízzel is nehéz. Mi az akadálya annak, hogy négy nyolcadik osztálynak egyidőben legyen osztályfőnöki órája, ahol egy tánctanár a négy osztályfőnök közreműködésével illem- és társastánc-órát tart? Az ég világon semmi akadálya. Óraadó tanár, bármilyen különleges tantárgyat taníthatna? Az is lehetséges.

A szabadság, a nagy-nagy szabadság ugyanakkor lehetőséget ad a pedagógusnak a lógásra, a szabotálásra és a kétségbeejtően színvonaltalan munkára. Még arra is, hogy a jövő pedagógusait a tanárképző főiskolákon a Szántó-féle szocialista pedagógiára tanítsák!? (No ez az a pont, ahol már nyilvánvaló: a rendszerváltás vezénylésével megbizott MDF-nek nyíltan vállalnia kell azokat az értékeket, amiknek az érvényre jutását segíteni kívánja az iskolákban', a kultúrában és a társadalmi élet minden területén.

Az oktatásnak egyetlen 'területe a szakoktatás, amely az összeomlás határán van és azonnali tűzoltást igényel. A köz- és felsőoktatásnak ki kell bírni az új oktatási törvények megszületéséig. Mivel teljes és minden részletre kiterjedő rendszerváltó, a magyar jövő szempontjából sorsdöntő törvényekről van szó, alapos előkészítés és közmegegyezés nélkül nem lehet megalkotni ezeket.

Addig is, amíg ezek a törvények megszületnek, a pedagógusoknak meg kell érteni: nincs más út, mint előre! Nem lesz visszarendeződés. Az előrehaladást persze lehet lassítani színvonaltalan -munkával és szabotá- lással, de .a magyar pedagógusok többsége egészen bizonyos, hogy az átmeneti helyzetben a rászakadt szabadsággal élni fog, és nem visszaélni.

Király B. Izabella

országgyűlési képviselő (MDF)

A fenti írást vitaindító szándékkal adtuk közre. Várjuk az érintettek hozzászólásait.