Észak-Magyarország, 1991. augusztus (47. évfolyam, 179-204. szám)

1991-08-03 / 181. szám

ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 8

1991. augusztus 3., szombat

Miskolci reggel

Jó időben kinn, a szabadban jólesik meginni a reggeli kávét, s megbeszélni, mi történt az előző nap óta.

Fotó: Farkas Maya

Teljesen megértem (természetesen egyet nem értek vele), hogy miért tiltották be 1969» ben A fül című csehszlovák filmet? Mint ahogyan azt is csak mostanában kezdjük érteni, hogy miért, mitől is féltek az apparatcsikok, vezetők a tegnapi rendszerben. Mert a rendszer lényege a bizalmatlanság volt. A példákat unalomig ismerjük. Ott, ahol a belügyminiszter „imperialista ügynök", ahol (később) egy miniszterelnököt akasztanak föl - úgymond — a saját „rendszere megdöntéséért", ott ki lehet „megbízható"? Ott mindenkit ellenőrizni kell, magukat az ellenőrzőket is, s egyre minden módszer jó, megengedett. Iszonyatos erőkkel dolgozott ez az apparátus, s hogy milyen eredménynyel, azt most -látjuk .. . Annak idején — nem értettem — hiszen a fülek és a fülesek mindenütt ott voltak —, hogy milyen információértéke lehet annak például, hogy mit mond egy részeg költő, munkás, bárki például a vizeldében? Hiszen amire kíváncsiak voltak, (közhangulat?, közvélemény) azt akár a sorok közt is elolvashatták volna a cenzúrázott újságokban, összeszedhették egy-egy kocsmai beszélgetésben. A magyar 111/111. botrány* hecckampány (?) fényében különösen érdekes volt a minap a tévében látott csehszlovák film. Nem tudom, hogy a fejlett demokráciában hogyan oldják meg a vezető káderek

ellenőrzését. Olykor hallunk botrányokról (pl. Profumo*, Watergate stb.), de magának

a szervezetnek a működését az állampolgár nem ismeri. De nincs is rá szüksége, igénye, mivel a vezetők kiválasztása, totációja nyilvános, vagy nyilvánossá tehető.

Karel Kachyna filmje azonban nem erről a nyilvánosságról szól. Hősünk (miniszterhelyettes) egy „tisztogatási”

folyamat, művelet lényegében mellékszereplője. Főnökét leváltják, likvidálják. Az nem derül ki egyértelműen, hogy mi a „bűne”. Elrontott valamit, vagy „csak visszapofázott"? Csaknem lényegtelen, mert

rögtön ideológiai kérdést csinálnak belőle. Aki hibázik: az ellenség, s akkor már nem (csak) szakmai, politikai, de rögtön rendőrségi, áWambiztonsági ügy. Kachyna filmje azért oly mulatságos és félelmetes, mert érzékelteti, hogy ebben a rendszerben mindenki fél. A szerepek felcserélhetőek, s így senki nem tudhatja, hogy üldöző vagy üldözött. De megtudunk ebből a filmből mást is. Azt, hogyan is éltek a kiválasztottak. A férj fél, az asszony iszik. És régi filmet idéz föl a Nem félünk a farkastól című Líz Taylor-ral és Richard Burton-nal a főszerepben, miért romlanak el a házasságok? Miért válnak ellenfelekké, ellenségekké a haj» dán egymást szerető emberek? Albee egy polgári házasság krízisét mutatta be, s ilyen értelemben általános jelenséget. Kachyna filmje viszont egy rendszer válságát, amely meghatározza az egyének magán* életét is. A polgári demokráciában a magánélet magánügy, Kachyna filmjében viszont semmi se magánügy. Ott vannak a fülek a hálószobában, a fürdőszobában, a WC-ben, mert a hatalom mohón minden lehető „információra'' kíváncsi. Ugyanakkor maguk a döntések az információk áttekinthetetlenek voltak. Erre kitűnő példákat láttunk a ko-l rábban látott Falak-ban is,i amelyet a csehszlovák filmmel egy időben (1967) jsészitetlj Kovács András.

hs

Szövegeié!;

„Az asszony szokta kitölteni..."

Hárommilliós nyeremény a bakter úrtól

Bizonyára nem ró meg azért Mledzitbricztói József, amiért leírom, hogy bizony ■nehéz gyermekkora volt, és velem együtt a falu szegényeihez tartozott. Negyven éven túl ez már űsaík nosztalgia — hála kemény munkabírásának, családija igyekezetének.

És most még a jó sors is valalhoigy feléjük fordult. Amíg a családfő a cukorraktáriban mozgatta a tonnák százait, a feleség nevelte a három fiút, és titkon egy-egy totót, lottót vásárolt, hátha egyszer az életben a szerencse hozzájuk is bekopogtat.

— Nem is én, inkább az asszony szokott venni egykét totót, és ő is tölti ki — mondja nagy nyugalommal a férj. — A 27. héten jött a szerencse a Nyári Totó-kupában. Lett az asszonynak egy tízes találata. Aztán ...

aztán a nyerő szelvények köpött sorsoltak, amiről nem is tudtunk. És ilyen „egyszerűen” húzták kft a szelvényszámát — a boldog tulajdonosokét. Mert nemmást, mlint egy hófehér BMW típusú személygépkocsit nyertek.

Szerencsen, a totózó előtt adták át a osaládniaik a több mlint hárommillió forintot érő kocáit, melyet az illetékes a „taalkter úr”-tól, vagyis az egykori, szerény beafénékes Neményi Bélától, illetve az ő rt.-jétől hoztak Szerencsre.

— Van egy nős fiam, egy másik most megy katonának, a harmadik meg 12 éves. Hazavisszük a kocsit Ondra, aztán egyenesen be a garázsba. Meghirdetem, aztán eladom. Kell a pénz a gyerekekre.

(békecsi)

Recept

„A jól megírt regénynek* három alapszabálya van. Sajnos, ezeket senki sem ismeri.”

Ezra Pound (1885—1972) ■amerikai költő

önkritika

„Könyvemben nagyon őszinte vagyok. Az első hibámról 850 oldalon beszélek.”.

■Henry Kissinger (1923—) amerikai politikus

Bűnös vágy

„A kiadójával úgy van az emiber, mint a feleséggel. Inkább a másokét akarjia.”

Norman Douglas (1888—il952) brit író

Díjazás

„A Nobel-,díj olyan mentőöv, melyet annák a fuldoklónak dobnák, áki már partot ért.”

Bemard Shaw (1856—1950) brit drámaíró

Irodalomtörténet

„Miután számos kiadó visszaadta a művét,, úgy döntött, hogy az utókornak ír.”

George Ade (1866—1944) amerikai drámaíró

Bég nem láttam olyan boldognak Mari szülét, ezt az egyszerű, kenyere javát rég megette, mélyen vallásos falusi öregasszonyt, mint azon az augusztus 20-án, Szent István királyunk ünnepén, 1988-ban, amikor Paskai László bíboros-prímás, esztergomi érsek bejelentette a televízióban ország-világ előtt, hogy a magyar katolikus egyház — az akkori párt- és állami vezetéssel egyetértésben — magyarországi látogatásra hívta meg II. János Pál pápát.

Most viszont, ahogy a pápa látogatása lelér- hCtö közelségbe került — két hét csupán és hazánk földjén ünnepelhetjük a Szentatyát , Mari szüle már korántsem látszik olyan boldognak. Igaz, aközben eltelt három esztendő továbbtöpörítette az amúgy sem magas termetét, ráncai is még jobban mélyültek, s lábaiból egyre inkább kiszáll a maradék erő. Mind kevesebbet mozdul ki a házából, a kertjéből, legfeljebb néha tipeg még el a boltba, no meg vasárnaponként a szentmisére.

Minden cröfogyatkozása ellenére, azért ama nevezetes bejelentés elhangzásakor elhatározta, hogy szeretné a pápát saját két szemével élőben meglátni, hiszen nyolcvan esztendeje ellenére ő a járási párttitkáron, meg a szomszéd falu esperesén kívül nagyobb, emberrel sosem találkozhatott személyesen. Természetesen terve valóra váltásához titkon azt remélte, hogy fi Szentatya szűkebb pátriánkba is ellátogat, Miskolcra, vagy térségünk egyházi központjába, Egerbe. Am, amióta ismert II. János Pál magyarországi programja, s Mari szüle tudja, hogy szűkebb hazánk meglátogatása kimarad belőle, azóta szomorú, hisz’ ő már Nyíregyházára, vagy Máriapőcsra nem utazik el, számára mindkét hely túlságosan messze van már. Marad tehát csak a televízió a lá- nyáéknál.

Azzal vigasztalom Mari szülét, hogy sajnos a mi pátriánk, e kis haza egyik Iegny>stohábban kezelt része, ami abban is megmutatkozik, hogy Hruscsov óta e tájon híres-nevezetes ember nemigen fordult meg. Pedig járt hazánkban király, sah, amerikai elnök, színész világsztár, s most majd a pápa. De őket mindig máshová viszik, oda, ahol több a csillogás, több az eldicsekedni való.

— De ha már le kell .mondania a pápával való személyes találkozásról, elmesélek én magának egy történetet, amelyet ez ideig kevesen ismernek — .vigasztalom. — Nem akármilyen történet, s ami fő, hiteles. Arról az időszakról szól, amikor a pápa először járt Magyarországon, s arról az eseményből..

Amikor a pápa Göncön ebédelt

Ügy bizony! A pápa járt már hazánkban, sőt megyénkben is! Igaz, akkor még csak Krakkó érseke volt — 1978 nyarát írtuk ekkor —, de alig pár hónappal később, 1978. október 16-án, hétfőn, a kora esti órákban, pár perccel hat óra után fehér füst szállt fel a Sixtus-kápolna kéményéből, majd Periele Felici diakónus bíboros bejelentette a világnak: „Nagy örömet hirdetek nektek! Van pápánk! A Római Anyaszen tégy ház főmagosságú és főtisztelendő bíborosa, Karol Wojtyla úr, aki magának a II. János Pál nevet választotta.”

*

pe térjünk vissza arra az 1978-as nyárra! A pontos napok már nehezen rekonstruálhatók, de mindezek a tényen nem változtatnak. Hétköznap volt, meleg nyári délelőtt, sőt már a^ dél közelgett, amikor Balogh István, az akkori gönci plébános fülét megütötte az utcáról beszűrődő zaj. Kinézve a parókia nyitott ablakán, az utcán csoportosulást vett észre. Asszonyok vettek körbe egy autót, amely mellett "egy férfi állt, s valamit magyarázott a körülötte állóknak. Ám úgy látszik, azok nem értették, hogy mit magyaráz, mert tanácstalanul álltak, majd néhányan közülük, akik észrevették papjukat, elkezdtek integetni és kiabálni: Tessék már jönni plébános úr! Itt van egy német, de nem értjük, mit akar.

Balogh plébános úr a Polski Fiat autónál egy rövid ujjú, barnás ingkabátot viselő, középkorú úrral foghatott kezet, aki németül szólította meg őt. Bemutatkozott. A gönci plébános úrban először nem is a név, hanem a Bischof és a Krakkó név maradt meg, vagyis hogy Krakkó püspöke.

— Uram, benzinre volna szükségem — kezdte mondandóját Karol Wojtyla, mert ő volt az a „német” a bemutatkozás után. — Ügy terveztem, hogy a határon átjőve, Hidasnémetiben tankolok, ám a kút áramszünet miatt több órán át nem üzemelt, így kerültem én Göncre, ugyanis a benzinkútnál a gönci paphoz tanácsolták, mondván, ő majd ki tud segíteni.

— Való igaz — mesélte a történetet tovább, minap a jelenleg Kékeden élő Balogh István —, hogy hat-nyolc marmon- kanna benzint mindig tartalékolunk, mivel itt helyben nincs benzinkút, s az is igaz, hogy a dél-lengyelországi papok körében jól ismert a gönci plébánia, többen többször is megszálltak már nálunk.

— Szóval, ki tudta segíteni Wojtyla urat benzinnel. Aztán mi történt?

— Mivel dél felé járt az idő, meghívtam őt a parókiára ebédre. A hűtőszekrényben volt egy kis maradék habart bableves, azt fogyasztottuk el.

— Ebéd közben miről beszélgettek?

— Nem sok mindenről, hisz’ a szerény ebéd úgy negyedóráig tartott, egyébként is én a vendégeket nemigen szoktam faggatni, ő meg magától nem sokat mondott. Azt azért megtudtam az útjával kapcsolatban, hogy Hajdúszoboszlóig mindenképpen elmegy, de addig is, ha már itt van — tette hozzá — megnéz ezt, azt. — Ugye, Kábára megyen? — szaladt ki a számon, mert tudtam, hogy a cukorgyár építésén többezer lengyel munkás dolgozik. Ö erre elmosolyodott, s csak annyit mondott, hogy valószínűleg oda is benéz.

*

Mindössze ennyi a gönci villámlátogatás summázata. Hogy azután hová ment, merre járt Karol Wojtyla magyarországi tartózkodása során? Nos, két dolgot sikerült kinyomozni.

Járt Nyírbátorban. Egészen pontosan a Báthoryak által építtetett késő gótikus teremtemplomban. Tudvalevő, hogy a leghíresebb Báthoryt, Istvánt, a lengyelek is a legnagyobb királyaik egyikeként tartják nyilván. Karol Wojtyla nyírbátori látogatását, a ma református templom lelkészétől, Kozma Jánostól hallottam.

— Látja a templom falán a lengyel emléktáblákat, koszorúkat? Templomunkat nagy számban keresik fel lengyel turisták, hogy a Báthoryak ősi fészkében leróják tiszteletüket egykori nagy királyuk, Báthory István emléke előtt. 1978 nyarán, az egyik délután egy civil ruhás, szimpatikus megjelenésű úr keresett a lakásomon, s német nyelven arra kért, hogy mutassam be neki templomunkat. Én természetesen készséggel rendelkezésére álltam. Beszélgetésünk során az idegen elmondta, hogy lengyel, s Krakkóból érkezett. Aztán belemelegedve a beszélgetésbe, azt is elárulta nekem, hogy ő Krakkó érseke, Karol Wojtyla bíborps. Természetesen megkérdeztem tőle, milyen apropóból jár Magyarországon. Ö elmondta, hogy ez tulajdonképpen magánlátogatás, melynek keretében a kábái cukorgyárat építő, több, mint kétezer lengyel honfitársát kereste fel.

*

Meglepett, hogy Wojtyla bíboros magyar- országi látogatásáról a kábái cukorgyár vezetői tőlem hallottak először. — Hogy lehet ez? — csodálkoztam. — Nyilván úgy — mondták ők —, hogy a lengyel gyárépítők zöme Hajdúszoboszlón lakott, s a vasárnapi szentmise is ott volt nekik a szoboszlói templomban.

Valóban, Varga Béla, a szoboszlói Szent László templom plébánosa tudott Wojtyla látogatásáról.

— Én ugyan akkor még nem voltam Szoboszlón, de az elődömtől hallottam. Ö meg a lengyel munkásoktól, ugyanis a bíboros nem kereste fel az elődömet.

— Ezek szerint csak szólásmondás lenne, hogy itt járt a „pápa”?

— Nem. Erre bizonyság egy hivatalos vatikáni levél, amelyet Agostino Casaroli bíboros, vatikáni államtitkár küldött nekünk 1988 nyarán, templomunk 200. évfordulójára. E latin nyelvű levél fordítása a következő: „Tisztelendő Varga Béla plébánosnak, Egri Főegyházmegyei, Hajdúszoboszló. A Szentatya örömmel értesült arról az ünnepségről, amelyet plébánia templomotok felszentelésének 200. évfordulójára rendeztek. Örömét még teljesebbé teszi az az emlék, hogy Ö személyesen is volt ebben a templomban, éppen tíz évvel ezelőtt, amelyben értetek is imádkozott. Ezen a szép jubileumon szívből jövő jókívánságait fejezi ki neked, s mindazoknak, akik e hálaadó ünnepségen jelen lesznek, szívesen küldi apostoli áldását. Vatikánvárosban, az Űr 1988. évében, Agostino Casaroli bíboros államtitkár sk.”

Természetesen azóta a hajdúszoboszlói Szent László templom bejáratánál emléktábla hirdeti: „Ebben a templomban imádkozott Karol Wojtyla krakkói bíboros-érsek, akit 1978-ban pápává választottak, és II. János Pál néven lett Krisztus földi helytartója.”

*

— Hát ennyi a történet Mari szüle. S «Ili» még annyit tennék hozzá, ne búsuljon,

‘ ' ' ' amiért nem tud elmenni Máriapócsra.

Hisz’ lehet, hogy maga már látta is a pápát. Mivel a maguk faluja is a Gönc —Hajdúszoboszló útvonalon található, nem kizárt, hogy azon a nyáron látta a falun átsuhanó Polskit, s az azt vezető bíborost. Csakhát nem tudta, akkor kit is lát.

— Gondolod fiam? — hókken meg a hallottaktól a csöppnyi jóember. Tekintete gyanakvón fürkész, mintha azt tudakolná: tréfálok-e, vagy komolyan be' - szélek. S mert látja, komoly vagyok, talán kezdi hinni, amit mondtam.

— Szentigaz — tűnődik el —, megszó- lítotl engem minden nyáron itt sok idegen ember, amint a ház előtt, a virágoskertben gyomláltam. Meg láttam sok elsuhanó autót. Miért ne lehetne, hogy azon a napon is, amikor — ahogy te mondtad — Göncről jött, hogy akkor Í9 itt voltam a kiskertben.

Ezeket motyogja, meg még nem tudom, hogy mit. S néha a fejét rázza hitetlenkedve. De mintha már nem lenne olyan szomorú amiatt, hogy ezúttal a pápa nem látogat megyénkbe, s ő nem ' ' láthatja szemtől szemben a Szentatyát.

Hajdú Imre