Észak-Magyarország, 1991. augusztus (47. évfolyam, 179-204. szám)

1991-08-31 / 204. szám

1991. augusztus 31., szombat

ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 3

Táj és politika

Bő hatvan esztendővel ezelőtt elindult Tasnádról egy festő, aki immár másodszor ebbe a terembe is elhozta műveit.

Illetve hát akkor, abban a képletes elindulásban nem is egy festő indult el —, hanem egy ember, egy megtermékenyíthető lelkű gyerek, akiből sok-sok tanulás után végül is festő lett — ebben a művészi. de mégiscsak emberi önkifejezési módban tetM^va meg azt a lehetőséget, hogy embertársainak azt, hogy a látszsP^tífenére szép ez a világ, csak ott kell keresni benne a szépségeket, ahol valóban vannak, s ahol mindenki számára könnyűszerrel hozzáférhetők.

Petkes József — hitéből kimozdíthatat- lan, meggyőződésében rendíthetetlen — kedves barátunk feltételezhetően ezért lett

— használjuk nyugodtan ezt a rangjától megfosztott fogalmat — tájképfestő.

Képeiről amúgy is ez fog elsőbben megragadni bennünket. A táj, a hozzátartozó tárgyi valóság szépsége, ismerőssége, a feledhetetlen szülőföld, s a tágabb értelemben vett haza határtalan szeretete.

Mi erdélyiek ugyanis — és nemcsak a szójáték kedvéért mondom így — határtalanul szeretjük hazánkat.

Határtalanul, mert a mi retinánkon nem a határok betartandó és fenntartandó rendje, hanem csak azok megmagyarázhatatlan és elfogadhatatlan értelmetlensége tud átjutni a tudatunkig.

Ez a megmagyarázhatatlan rend, ez az értelmezhetetlen szomorú valóság, amely teljesen érthetetlenül és: indokolatlanul húz- gáit respektust követelő határvonalakat hazánk térképére, a mi érzelmeinket nem tudja megváltoztatni.

A mi hazánk határai nem ott vannak, ahova mások húzták, ahova mások jelölték ki, hanem ott, ahova álmainkban és éber képzeletünkben magunk helyezzük. És ezzel nem kívánunk mástól elvenni egyetlen kapavágásnyi területet sem.

Abból ami az övé!

De engedtessék meg nekünk, hogy azt a bizonyos status quot — amelyről annyit beszélnek mostanában — annak tartsuk ami — ránk erőszakolt kényszernek, kényszerzubbonynak — magunkat meg benne a bolondnak —, aki már úgy beleszokott, hogy elhiszi azt a zagyvaságot, miszerint legnagyobb költői véletlenül ősi román földön születtek —, akinek be lehet magyarázni, hogy legnagyobb fejedelme Bethlen Gábor, tulajdonképpen külföldön uralkodott. s egy harmadik országba ment a szlovákoktól elvenni Kassát —, hogy Gör- geynek nem volt hol letennie itthon a fegyvert, ezért a romániai Világost választotta,

— s hogy tizenhárom kivégzett táborno-. kunknak csak Romániában, Arad mellett talált Haynau megfelelő akasztófákat.

De hihetnénk ezen az alapon azt is, hogy Zrínyi Ilonánk fondorlatos módon jutott a szlovenszkói Munkács birtokába, amit a szegény elnyomott szlovákoktól rabolt el — ha ki nem derült volna időközben. hogy Munkács nem is szlovenszkói, hanem ősi zakarpátiai város, amely alá, hogy szabadságharcát elkezdeni tudja, Rákóczi Ferenc, vagy „Frantisek” behívta Magyarországból Esze Tamást, ezt a nagy irredenta és határsértő tarpai hódítót.

Elkanyarodtam volna én most mindezzel a tárgytól? Aligha hinném, hisz e szép tájképek kapcsán éppen alkotójuk szülőföld- szeretetéről beszéltem, határtalan hazaszeretetét említettem. Ennek kapcsán pedig ismét ki kell mondanom, amit mindenki tud aki közelebbről ismeri a művészt, hogy

— amint ezek a képek is mutatják részben — Petkes József erdélyi. Erdélyről pedig mindenki tudja, hogy Romániában van, tehát Petkes József — egy magát elég hosszú ideje szívósan tartó nézet szerint — nem is magyar, hanem jelzős magyar, romániai magyar, magyarul beszélő román, mindenesetre külföldi — szülőhelye szerint.

Ugyanúgy, mint Kölcsey Ferenc, himnuszunk költője, aki a Tasnáddal szomszédos Sződemeteren látta meg a napvilágot, vagy Kazinczynk, aki érsemlyéni — ahogy Ady Endre, aki érmindszenti —, szegénynek még az Értől az óceánig kellett mennie, hogy külföldre jusson — vagy Arany János, aki nagyszalontai.

— Megborzongok a gondolattól, hogy ama makacs nézet jegyében ma, Magyar- országon, eme felsorolt urak személyi igazolványába, útlevelébe, Seucat, Simleánt, meg ezekhez hasonló faluneveket írna a kényszerzubbonyban kapálódzó magyar öntudat, s zárójelbe írná utánuk, hogy Románia.

Bizony, a status quo kötelező tiszteletének kényszerzubbonyából nézve ilyen ma Magyarország.

Betartja a feje felett kötött — érdekeit sértő megállapodásokat — irul-pirul, ha néhány izgága polgára kézifegyver eladásával vádolja, de szeme se rebben, ha a tornán miniszterelnök a bennünket kényszerzubbonyban tartó párizsi békék igazságos — és neki megfelelő végrehajtásának jegyében, a Tiszáig akarja terjeszteni Románia határait — mondván —, ha volt igazságtalanság azokban a békékben, akkor az az volt, hogy ezt nem hajtották végre.

Bizony, a haza, a szülőföld határtalan szeretete — és azoknak művekben történő tükröztetése kapcsán ma, sajnos ilyen dolgokat is el kell mondani. El, mert itt állva a század-, sőt ezredvég gyorsan terjedő nyilvánosságában ezekről hallgatni bűn. —

A körülöttünk tomboló cinizmus, erőszak, hazugságok áradatában — amelyben megszólalni a művésznek is feladata, kellene végre egy tiszta hang, amely kimondaná, hogy nekünk nem kegyesen megadatott — éppen ezért bármikor visszavonható jogok kellenek, hanem a szülőföldünk. A szülőföldünk, amelyben ha odaállunk nagyszü- leink sírja mellé, akkor még mindig nem szlávokkal, szlovákokkal, románokkal lesz tele a temető.

Nagyszülőket mondok, mert 70 esztendeje nyeletik velünk ezt a nemzetiségi jogokról szóló, hihetetlen érzéketlenségről, szellemi és politikai tunyaságról árulkodó pirulát, amelynek keserűségét csak az érzi, aki élt már kisebbségi sorban, s azt is megélte már, hogy netán két, három nyelven voltak kiírva az utca- és helységnévtáblák. Nagyszüleinknek ilyesmit követelni, ezzel megelégedni, eszükbe se jutott, mégis irredenták voltak. Atyáink, vállalva az irredenta vádat, ezt kiharcolták, aztán szép csendesen — teljesületlen reményeikkel együtt kimentek a temetőbe.

Fiaik lakta, kétnyelvű felírásokat viselő falvakba, városokba pedig beköltözött más, — és most már valóban semmi nem indokolja. hogy az időközben leszedett, kétnyelvű táblákat visszarakják, — hiszen a helységben valóban nem él már jelentős számú magyarság.

Természetesen az a kevés, ami maradt, mind egy szálig irredenta, fenyegeti a többséget, aláássa annak a hazának az egységét, amely őt kegyesen megtűri mint kisebbséget és még emberi jogokat is követel magának. Micsoda égbekiáltó arcátlanság!

És mindez még csak a jéghegy csúcsa.

A főkérdés — ezt rajtunk kívül mindenki tudja a világon — és ekként is viselkedik, | mégiscsak a föld, a rajta sarjadó kultú- i ra, amely — miként ezeken a képeken is látszik — tárgyi és szellemi formájában kibírhatatlanul egységes még a Kárpátmedencében.

Nem hiába bomlasztják, üldözik, lopják el, sajátítják ki, tűzzel-vassal.

Csakhogy Bártfa, Brassó, Eszék és Ung- vár, vagy a Kalotaszeg már nem rombolható le, arcukon már semmilyen plasztikai beavatkozás nem másíthatja meg hajdani, még a szülői háznál kialakult vonásaikat. '

Ezek a képek itt, két országban formálódott ember munkái, aki élményanyagát még ennél is több helyen virágzó magyar kultúrából szerezte.

Ez a művész, hosszú ideig élt román Moldovában, mégsem ihlette meg soha az ottani világ. Egy vonalat nem hozott onnan magával. — Nem volt az övé. Nem fogta meg az a táj és nem kényszerítette munkára, ö onnan hazavágyott és semmi gondot nem jelentett számára az erdélyi dombok, hegyek után az Alföld szépségeit is elénk tárni. Benne egységes, áttekinthető, és könnyűszerrel feldolgozható — ez a csak domborzati különbség. Hiszen a tárgyi világ formája, a tájban élő ember ízléskultúrája az övével azonos. — Találkozott volt vele a Hargita valamelyik szűk völgyében, vagy a róna végtelen horizontja előtt.

Miért kellene neki lemondania akármelyikről is, miért kellene engedélyt kérnie bárkitől arra, hogy a hortobágyi csalitok mellett a Hargitát is megfesthesse?

Netán azért, mert a román miniszterelnök vágyai és cinizmusa szerint alakul a jövőben is a világ?

Nos, a Nyíregyháza melletti Oroson élő Petkes József, — ha mi továbbra is behunyjuk a szemünk, befogjuk a fülünk, — akkor még megérheti, hogy ismét egy országba kerül vele. De azt az országöt hazájának nem vallhatja soha. — Legfeljebb szülőföldjének, amelynek itt látható vágy és hiány táplálta apró sikolyai is szépek.

Gondolom, nekünk, a szétszabdalt hazának mindig a másik része hiányzik. Itt most együtt van legalább is két rész, ha az illesztő vonalak, éppen a fentebb elmondottak miatt, nem is látszanak.

Gyöngyösi Gábor

(Szerkesztőnk megnyitó beszéde elhangzott a budapesti Gellért Szálló teaszalonjában megrendezett tárlaton.)

A bányászokra kétezerben is szükség lesz

Béremelést, szociális biztonságot követel az ágazati szakszervezet

Budapest (ISB). Amikor néhány évvel ezelőtt átalakították a belga szénbányászat szerkezetét, a kétszáz aknából csupán kettőt nem temettek be. Az üzemek bezárásakor azonban egyetlen bányászt sem tettek az utcára. Ellenben új munkahelyeket teremtettek számukra, s az állam és az Európai Közösség vállalta az átképzésük költségeit is. A honi bányászat, hasonlóan a régebbi belga kitermelőiparhoz, súlyos gondokkal küzd, ám országunkban egyelőre nem tudni, ki fog belenyúlni a zsebébe azért, hogy a bányamunkások krízis nélkül éljék át a szerkezetátalakítás nehéz napjait. A hazai kitermelőipar helyzetéről és kilátásairól Schalkhammer Antallal, a száz- ötvenezer tagot tömörítő Bányaipari Dolgozók Szakszervezeti Szövetségének elnökével beszélgettünk, akit kérdéseinkkel a bányásznap alkalmából kerestünk fel.

— Amikor 1919-ben az elbocsátások ellen tiltakozó, béremelést és -nagyobb munkahelyi biztonságot követelő bányászokra xálőttek a csendőrök Tatabányán, igeri- csak kritikus napjait élte a hazai bányaipar. Az akkori áldozatok tiszteletére ebben az évben immár negyven- egyedik alkalommal rendezik meg szeptember első vasárnapján a bányásznapot, ön az idei ünnepen a bauxitbányászok előtt fog ünnepi beszédet mondani. Mivel fogja biztatni azokat az embereket, akiknek a munkahelyéről, akárcsak a szén-, vagy az uránbányászok egy részének az állásáról, egyre bizonyosabban tudni, hogy hamarosan felszámolják?

— A bányászok kemény embereik, nehéz plket elkeseríteni. Kétségtelen, a hazai .kitermelőipar válságban van. Iigaz, jmegiesett ez mór a Világ más országaiban is, de azt sehol sem tapasztaltaik, 'hogy a kormány diltyenlkor magára hagyta volna a bányászokat. Nádiunk a kitar- melőiparlt liberális piacgazdasági viszonyok közé akarják hettyeizini alkkor, amikor az országban még .nincs piacgazdaság. Ugyanakkor a termelői árakat maximálják. A természeti erőforrásokkal mindenütt nagy gonddal bánnák, védővámokkal, preferenciáikkal védik. Nóllunk nem, sőt hagyják, hogy a

vállalatok elietoetetlenüillje- nek, s így az adósságok és a kamatterhek alatt összeomoljanak. Jó példája ennek a német szénsegély sorsa is. Az ötvenmillió márkás segély nagy részéből ausztrál, dél-afrikai, lengyel és jugoszláv szenet vásároltak, ’ s csak kis részét költötték német .szénre. Antikor a magyar ’határon áthozták a szállítmányokat, egy tonna szén tízezer forintba ikerüllt. A magyar szén kdtermélés'i költséged pedig nem haladják meg a négyezer forintot...

— Valóban, magyar szén vásárlásával segíthettek volna a hazai bányaiparon. Ez azonban csak tüneti kezelés lett volna. Ennél fontosabb kérdés, van-e a kitermelőiparnak ereje, tartaléka ahhoz, hogy piacgazdasági viszonyok között is létezzen?

— Határozottan állítom, igen, van ereje ehhez. Sőt, elfogadjuk a bányák bezárását is. De csak azokét, amelyeket lehetetlen nyereségessé 'tenni, és csak akkor, ha nem azonnal zárják be őket. A megszüntetésüket ugyanis feltétlenül össze kell kötni a felesleges munkaerő átképzésével. A kormánynak új munkahelyeket kell teremtenie, valamint lehetőségeit kell biztosítania a rendkívüli nyugdíjba vonulásra, és végkielégítést is kell adnia. A kormánnyal minderről a

múlt héten is tárgyaltunk, úgy tűnik, támogatni fogja a szerkezetátalakítást.

— Hazánkban most is dolgoznak külföldi bányászok, aminek oka lehet az is, hogy a borsodi bányász nem tud családostól elköltözni, mondjuk Komlóra ...

— Nem ez az oka annak, hogy lengyel bányászok dolgoznak a Mecsekben. Hanem az, hogy a föld alatti munkáért ma már olyan keveset fizetnek, hogy mások nem vállalják a kitermelést. Ha valaki huszonnyolc-harminc műszakot teljesít a frontfejtésben, akkor sem visz haza huszon- kétezer forintnál többet. Egy kőműves mellett, ott, ahol egész idő alatt süt a nap, kétszer ennyit lehet keresni.

— Mit tud tenni a szak- szervezet azért, hogy hazánkban a belga példához hasonlóan oldják meg a kitermelőipar szerkezetének az átalakítását?

— Nemrégiben felvettek bennünket a brüsszeli székhelyű Szakmai Szakszervezetek Világszövetségébe, s engem beválasztottak az elnökségbe is. A világszövetség az Amerikai Egyesült Államoktól Indiáig hatmillió tagot tömörít, és számtalan esetben végigkísérte már az országok kitermelőiparának a reformját. Ezeket a tapasztalatokat feltétlenül hasznosítani akarjuk, és természetesen a klasszikus szakszervezeti mozgalom módszereivel is élni kívánunk. Meggyőződésünk, hogy a bányászokra kétezerben is szüksége 'lesz az országnak, hiszen a villamos energia harminc százalékát szénerőművek termelik, s a paksi atomerőműbe is kell urán. Éppen ezért elszántuk magunkat a tárgyalásokra, s csak végső esetben fogunk sztrájkolni. Akkor, ha más eszközzel nem tudjuk megvédeni a szociális biztonságunkat.

Ráthy Sándor

Bizonytalan vita a társadalombiztosításról

Budapest (ISB) — Tényleg szabad kezet kaptunk a választásra, vagy csak a kormányzati apparátus tanácstalanságáról van szó? — mbrfondírozhatnak magukban a parlamenti képviselők, amint egyszerre három javaslatot tanulmányozhatnak a társadalom- biztosítás átalakítására. A hétfőn . kezdődött általános vita, az azóta lezajlott bizottsági eszmecserék még nem rajzolták ki a frontvonalakat: hol várható éles véleményütközés, mit fogadnak el konszenzusos fej- bólintással.

A társadalombiztosítás a mai formájában a pénzügyi összeomlás veszélyét hordozza magában, átalakítása elemi társadalmi érdek, ráadásul nem is halogatható a következő évekre — ezen, a munkavállalók és .a munkáltatók érdekvédelmi szervezetei, valamint minden jelentős politikai párt ál'tal elfogadott vélemény által vezetve dolgozhatta ki a kormányapparátus a hétfőn az Országgyűlés plénuma elé terjesztett, a „társadalombiztosítási rendszer megújításának koncepciójáról és a rövid távú feladatokról” szóló határozati javaslatot. Mértékadó forrásokból eredő számítások szerint a társadalombiztosítás hiánya az átfogó reform végrehajtása nélkül az évtized derekára elérheti a 100 milliárd forintot. Már 1990-ben is mintegy 2,5 millió nyugdíjas havi járandóságát kellett szavatolni, s közismertek a társadalom általános egészségi állapotát, az egészségügyi intézmények

helyzetét lefestő és lesújtó képet mutató elemzések.

Az átalakítás koncepciója része a piacgazdaság modelljének megfelelő állami feladatrendszer kialakításának. Az államháztartási, költségvetési reformmal egyidejűleg épülne ki a „gondoskodó állam” szemléletével szakító, az állam által szervezett kötelező, s az egyéb biztosításokat, a szociális gondoskodás intézményeit magában foglaló új rend — így szólnak a kormány általános támogatottságot élvező elvi tézisei. Az első gyakorlati lépések előkészületei legalábbis óvatosságra utalnak. A kormány előterjesztése változatok egész sorával bombázta le a képviselőket, különösen a nyugdíjbiztosítások terén, ami hallgatólagosan azt fejezi ki: a kabinet még nem döntött a különböző szakmai műhelyek tervei között, nem határozta el, hogy melyik .irányba lépjen. A képviselők másfél év óta talán most érezhetik, hogy igazán stratégiai helvzetben vannak.

Három javaslat készült a nyugdíjrendszer korszerűsítésére. A Népjóléti Minisztérium, a Társadalombiztosítási Főigazgatóság és a Pénzügyminisztérium egyaránt tervet készített a témában, amely tervek any- nyiban közösek, hogy az átalakítás lépcsőit elhagyva írják ile az általuk favorizált rendszert. A képviselők előtt nyitva álló kérdések: milyen mértékű legyen, egyáltalán járjon-e az állampolgár jogán folyósított alapnyugdíj, amelyet kiegészítene a szolgálati idő és a

kereset figyelembevételével kiszámított nyugdíj; kívá- natos-e a nyugdíjkorhatár emelése az ismert foglalkoztatási viszonyok között; érvényesíthető-e a nyugdíjmegállapításnál a szolidaritás a magas keresetűek terhére, az alacsony keresetűek javára; meddig emelhető a járulékkvóta; hogyan biztosítható a táppénzfegyelem; bevezethető-e már ebben az évtizedben az egészségügyi ellátás minőség szerinti díjazása; hogyan álljon össze a biztosítási alapokkal gazdálkodó, az azt ellenőrző önkormányzati testület?

A kérdések naphosszat sorolhatók, s egyelőre kevesen igyekeznek a válaszadással. Á parlament költségvetési bizottsága társadalombiztosítási albizottságának szerdai értekezletén tapasztaltak szerint a honatyák elsősorban azt firtatják, hogy esetleges választásuk milyen hatást gyakorol az állami büdzsére, melyik változat milyen mértékben veszi igénybe az állam forrásait. A frakciók hajlani látszanak egy, a koalíció keretein túl mutató egyeztetésre, a Fidesz például szokásához híven, széles körű felkészültségről tanúságot téve, alapos szakmai javaslatokkal állít elő. A következő hetek munkájára az vet árnyékot, hogy a szabaddemokraták a kormány egyébként vitathatatlan felelősségét hangsúlyozva jelezték: nem gondolják, hogy pártközi tanácskozás mozdítja ki a holtpontról a társadalombiztosítási reform- koncepció ügyét, főjön a kormány feje!

Krecz Tibor