Észak-Magyarország, 1991. július (47. évfolyam, 152-178. szám)
1991-07-27 / 175. szám
Sándor András A magyar szellem holocaustja elf A XX. század, azonkívül, hogy a tudományos és technikai forradajlom évszázada, azonkívül, hogy az. információ-robbanás évszázada — tévedés! Azon belül. hogy az információ- robbanás évszázada! — holocaustok és Endlösun- gok évszázada fis. Civilizációnk. mai állapota sok. mindenben kísértetiesen hitfionlít a római civilizál ciónak ahhoz az. ailikony- idejéhoz, melynek teljes kifejlését éppen a kereszténység születése antioi- pálta. Miután a szupernóva Róma kulturális ökoszisztémákat nyelt el és emésztett meg világbíró csrl'lagködében, a hellenisztikus-rómaivá uniformizált emberiség kezdte rosszul érezni magát, és új Jeruzsálemet várt. Napjainkban a Föld urát, a Világpénz—Császárságot a XX. század megejtő technikai civilizációja olyan video- káprázatos csapdába csalja, melynek képernyőjén, ígéretes hatalmi biztosítékként jelenig meg a változatos tradíciók halála1. M inálunk az. Információ Urai a világ felhőkarcoló- és autósztráda-urtiformiz- musát modernizálásnak, a kulturális sokféleséghez, való ragaszkodást konzervativizmusnak és populiz- musnak (utóbbiakat egy" készülő vádirat magjaként) szeretik címkézni.. Vajon a XXI. század emberisége otthon fogja-o magát érezni ebben a világban? Nem kétséges: az emberi jövő lét-dilemmájával állunk szemben. Hiszen a civilizáció maga egyetlen kozmikus dilemma: a fejlődés (a Tehilhard do Chardin-i „teremtés") szükségszerűsége ő, miközben, akár egyedei, ön» nőn halálos ítéletével jön a világra. A civilizáció» olyan rendszer, mely megemészti környezetét és azzal, hogy magába-asszimi- lálja, lassan megsemmisíti önnön létfeltételeit. A XX. század nagy vívmánya az általános rendszerelmélet : s ennek a rendszerelméletnek egyik legaxiomali- kusabb törvénye: a változatosságnövelő rendszerek életképesek, a változatosságcsökkentő rendszereknek életképessége is csökken. Valóban: a monokultúrák kimerítik a termőtalajt' és az ilyen-olyan szocializmusoknak titulált „Gleichschalt ung"-ok látványos csődbe jutnak. A civilizáció a XIX. századig kultúrák elragadó vál- toza tosságá n ak v.irá gzása volt; s ez a változatosság a XX. században gyorsuló ütemben sorvad. Ha a civilizáció változatosság- csökkentő rendszerré válik, milyen jövő vár reá vajon? A kultúra törzsi, később nemzeti mutációi két évezreden át biztosították a fejlődés esélyeit: vajon egy egyetlen vagy néhány számítógépes egyenirányító központ perifériává változott világában milyen valószínűsége »lesz a megmaradt kevés, bár „szuperfejlettségű" kulturális gén túlélésének? A folyamai a kicsinyek, a gyengék, az alulmara- dottak, a „vea victis’’ sújtottak végveszedelmével kezdődik. A magyarságnak, például, Európa Du- na-medencei hordozójelen- ségének, fogytán van oly sokáig bámulatos életereje és energiája. A szétszabdalt és részeiben hetven éve halálos szorításban vergődő népen a fáradtság jelei mutatkoznak; konlá- tozza szaporodását, mint a fogságba ejtett vadállat, menekülési hajlam növekszik benne és elrugaszkodik szellemi talajából is: gyermekének, akárcsak termékének vagy műhelyének, idegen nevet ád. Nem érzi otthon magát a. magyar széttaposott hangyabolyhoz hasonló egykori hazájában, s nem érzi ott-* hon magát saját bőrében sem. Ezer év nem csekély idő. A Kárpát-medence civilizáció-katalizátora és álammá szervezője a magyarság volt, s ez n szerep roppant energiafelhasználással jár. Csakhogy itt, a latin—germán Európa leg- keletén, a periféria határán, a tápanyag- és energia-utánpótlás is bizonytalan és esetleges. Semmi sem védte meg a latin-keresztény kultúrájú magyarságot, hogy áldozatul ne essék a XVI. században a török (ázstiai) és a XX. században a szovjetorosz (bizánci) inváziónak. Ősidők törvénye: a hége- món, a vezérszerépben lévő, ha meggyengül, ha alulmarad, nem számíthat irgalomra. A félig kiirtott magyarságra is kimondatott az ítélet már a XVIII. században: idegen és út-» ban van. Nem vezér többé, társnak pedig túlságosan más. A magyar kultúra és attitűd törökös-step- pei színei nem illettek sem a szláv, sem a germán atmoszférába, a magyar zene . pentatóniája iindoeuró-* paizálódott a oigányzené- szek hegedűhúrjain (s mint Bartók—Kodály oeuvre, megbecsültén is kuriózum és muzeális kincs maradt): a magyar nyelv társtalan és érthetetlen minden szomszédja számára, az Európával összekötő „második anyanyelv", a latin alól a XX. század kimosta a talajt. Amikor a XIX. század végén megjelentek a Kárpát-medencében és körülötte az új, alkonyat- kor-ébredt nemzetek (kielégíthetetlen igényeik mögött kisebbségi érzés és az elkésettség hisztérikus pánikja verdesett), melyek több-kevesebb képességgel immár államszervezésre érettnek jelentették ki magukat, s magyarság, megfogyva, meggyengülve, a telivéren nyugati Bécs mögött másodlagos szerepbe beleszokva, fölöslegesnek ítéltetett, mint mohó örökösök számára az öreg háztulajdonos. A nemzet hatásos védekezése a polgári fejlődés lett volna, de a magyarság ezen az úton csak botladozott Európa után. 1848- ra, a forradalom pillanatára más nemzeti vezető erő nem állhatott elő, mint az, ami rendelkezésre állt: a magyar „tiers état" a középnemesség volt, s ez már magában hordta a bukás ómenét. Hatvanhétben a sürgős polgárosodás végrehajtójaként friss •asszimiláns bevándorlótömegek jelentkeztek, -németek és zsidók, kik 1919 és 1944 .között, különböző nemzetközi hátterekkel, egymással is megmérkőztek a magyarság birtokáért. Ez azonban, ezer év (s milyen ezer év!) múltán, gyengének mutatkozott ahhoz, hogy sejthártyával körülvett, önvédelmi mechanizmusokkal ellátott, egészséges struktúraként fogadja a totális pénzfolyamatokkal integrált új világot; egymásután esett áldozatul a német és a posztbizantinus orosz hisztériának, s most, miután elvesztette ellenőrzését önnön információs folyamatai fölött, a szellemi paralízisnek ama fenyegető veszélye előtt áll, melyet newyorkizálódásnak lehet nevezni. A newyorkizálódás a magyar szellem és a kultúra holocaustja lesz: a hazai sajtó és tömegkommunikáció állapotát, érzékelve -nehéz ettől a látomástól szabadulni. A magyar -szellem utolsó gyertyaIángja-inak Pozsonyban, Bukarestben, Belgrád- ban és Budapesten tervezett kioltása jeladás lesz az új, riasztó szakasz megindulására az emberiségre máris mind kevésbé jellemző kultú ra - so kf é leség erodálódásának, lepusztulásának folyamatában. Vajon képes lesz-e a Kahn— Toffler—Bell álmodta posztindusztriális vízió gyakorlati megvalósítására egy homogenizált szabvány- emberiség, melynek nem lesz otthona, szőkébb környezete, ahol szellemi értelemben lehajthatja a fejét? Létrehozhatnak-e újabb kultúrát és civilizációt paneldobozokba zsúfolt törmeléknépek? Kivédhetetlenül ott van öt kontinens egén a műholdas televízió, az uniformizált szórakozás és az egyen- irányított gondolkodás kényszerével, mely behatol a kollektívumokból kiragadott, identitásuk-fosztott indiv-idumok privát-szférájába. A változatosságcsökkentés vírusa szemünk láttára támadja meg a pszichés nemet, az alap vető különbözőséget, mely kulturálisan is fenntartotta az emberiséget. S történik mindez a XX. századi urbanizáció építészeti uni- formizáltságában, a század szellemi hisztériája közepette, azokban a nemzedékekben, melyeknek hiányérzete anarchikus kitörésekben, sokkszerű hanghatásokban és mozgáskultúrában görcsösen keresi az elviselhetetlenség kifejezésének útját. A magyarság egy történelmi gyökerű szubjektív ellenszenv-gyűrűben néz szembe a szellem objektív és világméretű fenyegetettségével. Neki meghagyott kicsi hazájában tudatos manipuláció áldoza ta; egy nemzeti kultúra megsemmisítésére irányúló összehangolt támadás zajlik a magyar irodalom, népköltészet, képzőművé. szét és népzene belefojtó sára egy' betonszürke monotóniába, melynek egy ezeréves nemzet kriptafedőlapjának kell — lefe lé fordított hüvelykujjak félreérthetetlen üzenete alapján — lennie. Lehet, hogy már késő a kiáltás, mégis kiáltanunk kell, amíg hangunk van. Egyetlen európai nemzetet megsemmisíteni annyi, mint Európán halálos sebet ejteni, magán. Koronként átment változásokon az emberiség és megér még újabbakat a számunkra beláthatatlan jövőben. Ám vannak olyan „kulturális génjei'-’, melyeket nemzedékről nemzedékre örökít, minden változásokon az. emberiség és mutáción, megrázkódtatáson át. Az emberi minőség túlélésének és fejlődésének koreográfiáját az évezredek egymásutánjában ennek az állandóságnak és alkalmazkodó változékonyságnak a dialektikája programozza. Az integrálódó világ rendszer-hierarchiájában áll ez az emberiség egészére és a civilizáció alapsejtjeire, a nemzetekre egyaránt. Immár a láthatáron a krematórium sziluettje. Segítsetek. Szellemi holocaust fenyeget. Az írást vitaindítónak szánjuk, várjuk reagálásukat. Korlátot közti lebegés Belémfúródott emlékek, régóta várt meg nem történések késztetnek, hogy ösztönös léteszközeként e bohém sorsközösségnek, verssé emeljem őket. Megfog»' hatatlan időkig hordozom a belül vibráló szavakat — és legtöbbször váratlanul robban a vers csodája. Húszon-.' három évem, miskolci jel (tel) enségem sok megválaszolatlan kérdéssel teli. Emésztve múltat, faggató jövőt, mára; megadatott, hogy bizonyos-: Sággal tudjam magam annak, ami valójában vagyok: tragikus korlátok közé szorított lebegés, lélekfogytig tartó szeretni és szerettetni akarás. Vass Tibor „B”-re állítva fényt kapok én is míg élek 1 s mint egy rossz filmet eldobnak majd halálom vajon túlélném ha lefizetném az exponálót? a film elején születésem idején eleve rosszul kezdődött minden perceim azóta is egyre gyengébben védik az érdekeiket: fogynak Hazafelé Elment az utolsó villamos. Lemaradtál. Csend van. Hideg, Szoptat még az éj, emlőin csüng ajkad s két szemed halványon földereng még a holnap; de nem vígasztal: oz a csillag, amit nézel, lehet, hogy már halott. Júliusi eső a teremtő a házam felett repeső szívvel hajtja félbe az eget körmét az éléni villámként vígan megtárcoltatva kipréseli hűs levét a mattszinű bárányfelhőknek LÁTÓKÖR Az Észak-Magyarország irodalmi melléklete Szerkeszti: Cseh Károly Szellemi szomszédvárak Serfőző Simon Egerben ez év tavaszán, három év késedelemmel A szökés ünnepe címmel irodalmi antológia jelent meg. Irodalmat szerető, értő fiatalok veselkedtek a világnak, a művészet örökös küzdésre késztető, hétfejű sárkányának — tiszta, őszinte érzésekkel és emelt szívvel. Anga Mária, Bányász István, Körmendi Judit és Szabó Zoltán közel száz oldalon jelentkezett, jobbára a nyolcvanas években írott munkákkal, melyet Lőkös István lektorált és Fodor András szerkesztett. Tömény vers és próza ez a kis könyv. Hátterében fél évtized műhelymunkája, helyi és országos publikációk, művészek, tudósok, szerkesztők támogatása, Lőkös István, Cs. Varga István, Papp Lajos és Serfö- ző Simon ajánlásai; s az „idősebb testvér", a miskolci KELET buzdítása. Mindezekhez megaf tott egy elmúlt évtízedbeli, észt magyarországi kisváros testi-s/ lemi közege, és az egri It'.júsí Ház — s annak grafikusmüvt igazgatójának, Fridél Lajosn — derűlátása. S persze, mini' nekelőtt az irodalmi kör leszí melege. A korunkra olyannyira jellel ző szétszórat tatás azonban bf nőnket is sújtott: a Szegedi jött Szabó Zoltán Kecskemét Körmendi Judit Szolnokra sí‘ ródott azóta. Voltak, nincsen! Csak ez a karcsú kötet — mf felmutatás és immár hiány egyszerre. (Agria Kiadó, 1991.) Halmai István Anga Mária Ha neked írok B. G.-nak A reggeleket kéne írnom, meg kéne írnom a júliusokat, mikor a meztelenül izzó nyárfák levelükkel fényt ostoroznak. Éveket kéne írnom. A mindenkori indulásokat. Megérintlek. Hűségem fehér lepedőjén átkarollak. Az idő tíz évet fehéredett. A nyárfa tízszer élte meg az átváltozást. Bányász István Pacifizmus Fölkéklik a lökhajtásos ég! jaj, a mezők haditérképe fölött határsértő gólya vitorlázó repülőgépe Béke van! Béke, béke, béke! Messzi kanyart Nem derűlátás süt a napból, hanem tüze, fénye sugároz. Mélyéből ezért ül ki sütkérezni partjára a gödör, s jókedvű a tavasz. Másként onthatná a bizakodást, aligha csóválná bokor a gallyát, röppenne föl frissesség a fészkéről, szállná körben az ég alját. Ha nem maguktól, buzdítástól nem kerülnek messzi kanyart az utók, nem attól sodorják levelük a fák, hanem mert sorsuk tenni a dolgukat. Á rózsa Most, hogy álmodozó, romantikus, tehát eléggé megbízhatat- ian alakok valami nyarat emlegetnek, egv érzéki évszak eljöttét, én bőröm emlékezetére, ujjhegyeim tudására hagyatkozva, a tavalyi nyarat vélem fölismerni ebben a még meg sem született, készülődő mostani nyárban, sőt én abban az elmúlt nyárban, ha hagyon odafigyeltem, már megsejtettem, tudtam az. eljövendő- ket is, leginkább talán ezt, a már fülünkbe lihegőt. Szükségét érezzük annak, hogy higgyünk a csodákban, nyarak eljöttében, függetlenül attól, hogy vannak-e csodák. Hol van már a tavalyi nyár? Volt-e egyáltalán? Ki állíthatja ezt teljes bizonyossággal? A magam részéről én egy rózsát idézek meg tanúnak. Mert a rózsa mindig szavahihető, egyáltalán nincs szava, eszköze'a hazugsághoz, a hamis vallomáshoz. Hunyod, szemmel ismerkedtünk meg. Egy ismeretséghez, egy igazi barátsághoz nincs szükségünk minden érzékünkre. Ö a rózsa bőröm és szaglásom vendége volt, eme érzékeim tudása, oly régen óhajtott meglepetés. Piros illata volt, égőpiros bársony tapintása, ezt határozottan éreztem, vagyis tudtam minden lényegeset, ehhez nem volt szűk; ségem a szememre. Nem nyitottam hát ki a szemem, mert ha kinyitom, akkor ebből az ismeretből, ebből az izgalmas rózsatudásból alighanem egyszerre a tüske lett volna a legfontosabb, a legmeghatározóbb. Hiányzik az nekem? Á! Nincs rózsa tövis nélkül, van viszont tövis rózsa nélkül ! Csak a szenvedés lehet tökéletes. Dehát nekem csak a rózsa volt fontos, csak a rózsa, ott a gyönyörű badacsonytomaji kertben, amely tavaly nyáron menyasszonyául kínálta magát az idő álruhás, szomorú hercegének, a melankóliának. A melankóliának, mely ott leskelődött örökké a teljés erőből teremni akaró fügefák mögül, ahol a szőke szakállú szellők vitatkoztak a tavat fuvarozó, izgága madarakkal. Este — mert megértük azt is; ilyen hosz- szű lehet az öröklét — még napszállta után is nyár volt, és itt én nem a naptárról beszélek, a mindent átmázoló, másféle színre festő lámpafényben láttam az én rózsámat. A rózsának persze fogalma sem volt róla, hogy én vagyok az, aki őt felfedezte magának és akit felhatalmazott arra, hogy bármikor megidézze tanúnak, föltéve ha túléli a dolgot az emlékezni akaró. Egy rózsának semmi szüksége nincs túlélni bármit is. Egv rózsa vagy van, vagy nincs. Hogy volt-e. iesz-e, az teljesen mellékes. Na és a tavalyi rózsa, a badacsonytomaji kertben? Az nem csak „volt", és már nincs? Az a tavalyi rózsa nekem, amennyiben igaz áz, hogy én most, amikor ezeket mondom, létezek, vagyok, hát az a rózsa nagyon is idei rózsa. Ujjhegyem, bőröm ugyanazt tudja róla most, mint tavaly. Hogy a két időpont között ott van néhány vadidegen évszak, s a rózsa eleste, halála? Az túl van érzékeimen, emlékezetem, tudásom terrénumán, szempontomból nincs tehát. Amennyiben én vagyok, a rózsa is van. Ezt bizonyítandó, idézem őt. Mondják, nyár van. S ki tudja, ez az idei, avagy még a tavalyi nyár? Míg rózsa van. vagyunk. Tehát. .. Fecske Csalin Székely Dezső Fohász gyermekhangra Mikor néha félrevert harang szól, én istenem, ugye nem haragszol? ‘ít’ A harangszó mennybe szálló ének, üzenetet visz az örök égnek s egy asszonynak, aki jó anyánk volt, térdig hóban is miértünk lángolt s ellobbant, de tőled sose kérte: hagyd még azt a lámpát kicsit égve. Ellobbanunk mi is volahányan, mert a fényben halálos sugár van. Én istenem, nem is óhajtok mást: ■ sr halogasd a végső lámpaoltást! Portré II. Életjelek Egerbő
