Észak-Magyarország, 1991. július (47. évfolyam, 152-178. szám)

1991-07-27 / 175. szám

LATOROK Az Észak-Magyarország irodalmi melléklete Szerkeszti: Cseh Károly Szellemi szomszédvárai Serfőző Simon Egerben ez év tavaszán, há­rom év késedelemmel A szökés ünnepe címmel irodalmi antoló­gia jelent meg. Irodalmat szere­tő, értő fiatalok veselkedtek a vi­lágnak, a művészet örökös küz­désre késztető, hétfejü sárkányá­nak — tiszta, őszinte érzésekkel és emelt szívvel. Anga Mária, Bányász István, Körmendi Judit és Szabó Zoltán közel száz oldalon jelentkezett, jobbára a nyolcvanas években írott munkákkal, melyet Lőkös István lektorált és Fodor András szerkesztett. Tömény vers és pró­za ez a kis könyv. Hátterében fél évtized műhelymunkája, he­lyi és országos publikációk, mű­vészek, tudósok, szerkesztők tá­mogatása, Lőkös István, Cs. Var­ga István, Papp Lajos és Serfö- ző Simon ajánlásai; s az „idő­sebb testvér", a miskolci KELET buzdítása. Mindezekhez megái tott egy elmúlt évtizedbeli, észt magyarországi kisváros testi-sz' lemi közege, és az egri Ifjúsj Ház — s annak grafikusműví igazgatójának, Fridél Lajosit — derűlátása. S persze, mini nekelőtt az irodalmi kör fészf melege. A korunkra olyannyira jellei ző szétszóró itatás azonban bi nőnket is sújtott: a Szeged^ jött Szabó Zoltán Kecskemét1 Körmendi Judit Szolnokra sff ródott azóta. Voltak, nincsen* Csak ez a karcsú kötet — m( felmutatás és immár hiány egyszerre. (Agria Kiadó, 1091.) Halmni István, Messzi kanyart Nem derűlátás süt a napból, hanem tüze, fénye sugarai. Mélyéből ezért ül ki sütkérezni partjára a gödör, s jókedvű a tavasz. Másként onthatná a bizakodást, aligha csóválná bokor a gallyát, röppenne föl frissesség a fészkéről, szállná körben az ég alját. Ha nem maguktól, buzditástól nem kerülnek messzi kanyart az utók, nem attól sodorják levelük a fák, hanem mert sorsuk tenni a dolgukat. A rózsa Anga Mária Ha neked írok B. G.-nak A reggeleket kéne írnom, meg kéne írnom a júliusokat, mikor a meztelenül izzó nyárfák levelükkel fényt ostoroznak. Éveket kéne írnom. A mindenkori indulásokat. Megérintlek. Hűségem fehér lepedőjén átkarollak. Az idő tíz évet fehéredett. A nyárfa tízszer élte meg az átváltozást. Bányász István Pacifizmus Fölkéklik a lökhajtásos ég! jaj, a mezők haditérképe fölött határsértő gálya vitorlázó repülőgépe ­Béke van! Béke, béke, béke! Most, hogy álmodozó, roman­tikus, tehát eléggé megbízhatat­lan alakok valami nyarat emle­getnek, egy érzéki évszak eljöt­tét, én bőröm emlékezetére, ujj­hegyeim tudására hagyatkozva, a tavalyi nyarat vélem fölismerni ebben a még meg sem született, készülődő mostani nyárban, sőt én abban az elmúlt nyárban, ha nagyon odafigyeltem, már meg­sejtettem, tudtam az eljövendő- ket is, leginkább talán ezt, a már lülünkbe lihegőt. Szükségét érez­zük annak, hogy higgyünk a cso­dákban, nyarak eljöttében, füg­getlenül attól, hogy vannak-e cso­dák. Hol van már a tavalyi nyár? Volt-e egyáltalán? Ki állíthatja ézt teljes bizonyossággal? A ma­gam részéről én egy rózsát idé­zek meg tanúnak. Mert a rózsa mindig szavahihető, egyáltalán nincs szava, eszköze a hazugság­hoz, a hamis vallomáshoz. Hu- nyott szemmel ismerkedtünk meg. Egy ismeretséghez, egy iga­zi barátsághoz nincs szükségünk minden érzékünkre. Ö a rózsa bőröm és szaglásom vendége volt, eme érzékeim tudása, oly régen óhajtott meglepetés. Piros illata volt, égőpiros bársony ta­pintása, ezt határozottan érez­tem, vagyis tudtam minden lé­nyegeset, ehhez nem volt szük­ségem a szememre. Nem nyitot­tam hát ki a szemem, mert ha kinyitom, akkor ebből az isme­retből, ebből az izgalmas rózsa­tudásból alighanem egyszerre a tüske lett volna a legfontosabb, a legmeghatározóbb. Hiányzik az nekem? Á! Nincs rózsa tövis nél­kül-, van viszont tövis rózsa nél­kül ! Csak a szenvedés lehet tö­kéletes. Dehát nekem csak a ró­zsa volt fontos, csak a rózsa, ott Székely Dezső Fohász gyermekhangra Mikor néha félrevert harang szól, én istenem, ugye nem haragszol? ■ít- A harangszó mennybe szálló ének, üzenetet visz az örök égnek s egy asszonynak, aki jó anyánk volt, térdig hóban is miértünk lángolt s ellobbant, de tőled sose kérte: hagyd még azt a lámpát kicsit égve. Ellobbanunk mi is volahányan, mert a fényben halálos sugár van. -- Én istenem, nem is óhajtok mást: ­halogasd á végső lámpaoltást! Képek nyelvén JMift ip» sem” 47. évében, színekben keresem az EMBER-t. A má­siknak adni tudás élményvi­lágát katarzisszinten talán mór át tudom élni. Vallom, a meghatározatlan csodát: a gondolkodó és még létező emberhez visszatérő, önma- gábon lehetőséget kereső képírás belső zaját. Boldog vagyok, hogy má­sok örömére tehetem életem kusza ecsetvonásait. Tutkovics György Májusfája Füzes László a gyönyörű badacsonytomaji kert­ben, amely tavaly nyáron meny­asszonyául kínálta magát az idő álruhás, szomorú hercegének, a melankóliának. A melankóliának, mely ott leskelődött örökké a teljés erőből teremni akaró füge­fák mögül, ahol a szőke szakáik! szellők vitatkoztak a tavat fuva­rozó, izgága madarakkal. Este mert megértük azt is; ilyen hosz- szű lehet az öröklét — még nap­szállta után is nyár volt, és itt én nem a naptárról beszélek, a mindent átmázoló, másféle szín­re festő lámpafényben láttam az én rózsámat. A rózsának persze fogalma sem volt róla, hogy én vagyok az, aki őt felfedezte ma­gának és akit felhatalmazott ar­ra, hogy bármikor' megidézze ta­núnak, föltéve ha túléli a dolgot az emlékezni akaró. Egy rózsá­nak semmi szüksége nincs túlél­ni bármit is. Egy rózsa vagy van, vagy nincs. Hogy volt-e, lesz-e, az teljesen mellékes. Na és a ta­valyi rózsa, a badacsonytomaji kertben? Az nem csak „volt", és már nincs? Az a tavalyi rózsa nekem, amennyiben igaz áz, hogy én most, amikor ezeket mon­dom, létezek, vagyok, hát az a rózsa nagyon is idei rózsa. Ujj­hegyem, bőröm ugyanazt tudja róla most, mint tavaly. Hogy a két időpont között ott van né­hány vadidegen évszak, s a ró­zsa eleste, halála? Az túl van ér­zékeimen, emlékezetem, tudásom terrénumán, szempontomból nincs tehát. Amennyiben én vagyok, a rózsa is van. Ezt bizonyítandó, idézem őt. Mondják, nyár van. S ki tudja, ez az idei, avagy még a tavalyi nyár? Míg rózsa van, va­gyunk. Tehát... Fecske Csaba Délután A macskalépcsőn most galambok ülnek, cseresznyefákat cirógat a csend. A földre hullt fény arany-pántlikáján a boldogság, mint. könnyű hinta, leng. Csillapult, tündöklő vizén az égnek kis felhőgályák úsznak, nesztelen. És kiterítve múló semmiségem, szivemben otthont lelt a végtelen. Portré I. Portré II. Színes gépkocsik éis még színesebb járókelők élvez- ték-koptatták akkor is. azon a nyári napon is a domboldalra épült kisvá­ros Köztársaság terét, jöt­tek, mentek, zsibongtak, nem nyugodtak rajta, ám­de mégsem úgy, mint más­kor, mert akkor mintha több nyugalom lebegett volna a tér körül, édes szellő lengedezett fölötte, mintha csak azért, hogy ébren őrködjék, hogy azon­nal seperjen. simítson, ha szarkaláb indulna valami, íven okból e nyugalom sze- mesarkára. átellenben pe­dig régmúlt idők s mai na­pok egyik méltóságos köz­krónikása: az evangélikus templom mintha csakis e nyugalom selymére vigyáz- kodott volna harangostól. tornyostól. Nem számított, hogy a térközép javítga­tott, ■ szürke aszfaltterítője ugyanolyan fekete foltos, és hogy nem dicsekszik, mint máskor, s hogy két oldalt az ugyancsak ron­gyos járdák, mint két ki­nyújtott sovány kar, ros­kadoznak terheiktől: a tu­róspalacsinta-sütőtől meg a koporsósbolttól, a rádios- meg a fényképészszövetke­zettől, a lottósüzlettől meg a többiektől, mert akkor mintha fokozottabb békét sugárzott volna maga a tér, olyant, amelyik önma­gánál is többet ígér ... D. mama is a téren volt akkor. Fehér hokedlin ül- dögéil, nem mozdulatlanul, a léi- egyetlen, négyeme­letes lakótömbje s az is­kola szükségosztálytermei közötti bejárat alatt nap­tól, esőtől védve, és pnos szénén, égő tűzön táncol­tatott kukoricát: kakast árulgatott fehér köténye- sen. -öt forintért adogatta félliterét, tíz forintért li­terét a kakasnak, amelyet fehér papírtölcsérekbe ön­tügetett, egv-egy párszem- nyi pulykát is hozzacsip- pentgetve. miközben min­den vevőtől megkérdezte: _ Sóval parancsolja-e. v agy só nélkül ? Megszokott figura volt D mama a téren. Mami- kendővel födött kicsi feje. csupa ránc. délutánonként kissé már kormos arca. MANITU el vékonyodott, összetöpörö­dött alakja olyan volt ott, mint szegény — legyen ne­ki könnyű a föld — D. tata fején a kalap, vagy mint a D. család zsebében a zsebkendő, amelyet csak akkor vettek észre, ha nem volt. Kora délelőtt lépett a tél i e, s állt a fedezéke ala napról napra, miután felcipelte: felszuszogta ne- gyedvékányi kakaskukoíi- cáját a Sörház utca hopp­ján.^ Beállt, majd elősze- delőzködött csendesen, elő­rámolta a sütőt, a kocsit, a szenet, a tiszta kosarat, barna kötényt kötött, tüzet gyújtott, s aztán tologatta fontosságtudón a kukori­cával hintett dróthálós ko­csit. Kakaseladásra kezet mosott, és fehér kötényt kötött, és aztán soha sem maradt késő estig a téren, délután hatkor már szede- lőzködött, indult hazafelé. — Miért csinálja, édes­anyám? — kérdezte olvkor aggodalommal kicsi D.’.mi- kor túl fáradtnak, túl tö­rődöttnek látta a mamát — Kakassütés nélkül is megélhetne köztünk vidá- ínfrl' Hosszú időn át nem í-» e tn?, T1-013 a kérdés­• Bölcsködő kérdésnek tartotta, s akkor minek fe­leljen ra? Hanem egyszer, amikor már bosszankodott egy picit miatta, ezt pá- szitotta hozzá: ~ A fentmanadasért csi­nálom, fiam! Nem értették. „ ~"T. Láposi flekkeneket ;«elt. potyolt. és sütött a kál?fr,ak’ Fr‘ncsán kocsi- ö t-Uia a népet- Nagyor- rű,./„°!k? fait vágni házalt m nH i’ bakkal- Szolgált S ?'k Aztán rendre UHHU?U‘ De eS-vikef se fe- S ' : me.g sokáig fenn- maiad nnndenik éppen S', mert szolgált. Én lom S-UtÖk' to s7-°lgá- • , 1 a varost tudományom , :«tan-Vagi teketiségem sze- >nt eppen azért, hogy ha- a om után is fennmarad­lak me,g egv ideig — adta tel a leckét a fiának D. mama. — Most egy kicsit bölcs, ködik, ugye, édesanyám? — mosolygott kicsi D.. az­tán napirendre tértek a kakassütés fölött. Nem túl nagy és nem túl sötét, de terebélyesedhető és sötétedhető felhő úsz­kált akkor a D. mama nyu­galma fölött. Nem a féle­lem felhője, mert hát mi­ért is lett volna az. ami­kor D. mama már a ha­láltól se félt, hanem a szó. morúságé, a keserűségé amiatt, hogy az azelőtt va­ló napon kerek-perec csú- folkodtak vele, kigúnyol­ták őt arcának kormossá­gáért. Az azelőtt való nap éppen abban az órában négy suhanc ült ki a tér­nék D. mamával szembeni oldalára, s mintha csak egymásközt hangoskodtak volna, így gúnyolódtak: — Ki árulja ott túl a kakast, te? — D. mama. — Nem D. mama. Ha nem ő, akkor biza ki? — Nem tudod? — Nem tudom. — Manitú! — Manitúúú? — Személyesen. — Miféle Manifú? — Hát az indián boszor­kány ! — Nem indián isten?! — Indián boszorkány, ha, ha, ha! Hogy miért gúnyolódtak a fiúk, D. mama azt nem tudhatta. Előbb csak ámult és csodálkozott a dolgon, aztán keseredett és kese. redett a lelke, mígnem el-- eredtek a könnyei ... Akkor, éppen az idő táj­ban, mikor a suhancok ki­ültek volt a tér túlsó olda­lára, és csúfolódni kezd­tek, azon kapta magát D. mama, hogy át-átsandít- gat, és számolja: átsandi- tott már egyszer, kétszer, háromszor, négyszer... Az ötödik sandítás. után. őszin­tén szólva: kissé félve, de reménykedni kezdett. Igen. az történt, hogy remélte: hátha ... Hátha valami ok­ból, valakinek a tanácsá­ra, figyelmeztetésére vagy amiatt, hogy észhez tértek a suhancok, nem jönnek, és nem folytatják a csú­folódást. Hátha... Ej! — igyekezett legalább egy fo­kot erősíteni D. mama a lelke húrjain — csak ne lennék én olyan nyavalyá­sán érzékeny, mint ami­lyen vagyok, lennék én még csak bár ötvenéves, mert akkor tőlem éppen a fejük tetejére állhatnának azok a fiúk. Hja. hol van már az én ötven évem?! — sóhajtott fel D. mama, s ezen el mélázott egy pil­lanatra. Arra ébredt, hogy má­sodszor szól hozzá valaki: — Négy félliterest kérek szépen! D. mama mozdult, fel­állt lassan a hokedliről, hogy kimérje a kért ada­got, miközben a hang irá­nyába pillantott. Akkor azonban úgy íelsikoltott, mint akit. váratlanul na­gyon erős meglepetés ér. Már hogy is ne sikoltot.t volna fel, mikor a négy gúnyolódó suhanc ott állt előtte, karnyújtásnyira volt tőle. Hogy követhette vol­na-e ájulás a sikolyt, az bizonytalan, inkább titok. Az a bizonyos, ami sokak szeme láttára történt, hogy a négy fiú nem kakast yá. súrolni állt D. mama élé, nem is gúnyolódni, ha­nem ... egy-egy csokor fó­tiéi' rózsával. — Tessék tőlünk elfo­gadni ezeket! — kérte ked­ves, békés mosollyal az egyik fiú, s még hozzátet­te: — Bocsánatot kérünk. D. mama előbb szoborrá vált, aztán mozdult, de nem tudta, mit csinál. Mintha nem is ő, hanem valaki, valami más irányí­totta volna mozdulatait, úgy nyújtotta karjait, úgy vette át, úgy ölelte magá­hoz a rózsákat. — Megsajnáltatok, ugye. huncutok — mondta ki ké­sőbb, s akkor már vissza is adta volna a rózsákat, ha lett volna kinek. Akkor: azon a nyári na­pon késő estig szolgált. Réthy István :v; s • im Életjelek Egerből Környezetem és ideológi­ám másságában Halmajon élek, „transzcendens létezé-

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom