Észak-Magyarország, 1991. május (47. évfolyam, 101-126. szám)
1991-05-25 / 121. szám
I Györgyei Géza II i 1949-ben születtem Miskolcon, késői gyermekként. Azóta ebben a „rossz mutatókkal szégyenkező” városban élek. Csak napokra, hetekre vagyok képes elhagyni, pedig tettem már jó néhány hosz- szú utazást Oslótól Barcelonán át Ra- vennáig. A kötelesség fogalmával gyermekkoromban ismerkedtem össze. Az életre apám, hitre és emberségre a mamám nevelt. Az irodalom lélekre ható mélységeivel Takács Márta tanárnő ismertetett meg. Az írás egyszerű mutatványnak indul, egészen addig, amíg befűzöm az üres papírt, hogy aztán az emlékek végül is felforgassanak mindent. Gyakran nyakate- kert álmaim vannak. Talán ezek hátterében is egyik-másik élményem moccanhat. Ezeket a mindennapi apró tüskéket próbálom illatozó csokrokká alakítani, ám életre keltett alakjaim gyakran választják a sziromhullató szomorúságot, de ebben • a változásban ártatlannak érzem magam. Györgyei Géza Csodaszép kísértet Valahányszor munkahelyet változtatok, előtte leiszom magam. Egy boron- gós péntek délután is csöndben figyeltem a Pityergő gyér forgalmát, Mariska pult fölé helyezett dús idomait, és ma-* gamban szidtam főnökömet. Tudtam, hogy már akkor szálka voltam a szemében, amikor a tél közepén apró hóembert építettem íróasztalára. Miután a napokban elvitettem magam igazgatói Volgáján a patyolatba, miközben ő lekéste a berlini repülőjáratot, a békesség kedvéért felmondtam. —'Ez a negyedik — tette elém Mariska a rumot, hogy oldja bennem a feszültséget, amikor az ajtóban feltűnt Dezső, aki szereti őrnagynak szólíttatni magát, noha közismert munkakerülő. Meglepő volt, hogy vidáman, fütyörészve tartott felém. Ö az egyetlen a környéken, aki tőlem is szomorúbb, bánatosabb tud lenni, ha akar. — Ha meghívsz, meghálálom — ajánlotta, és már ott könyökölt asztalom túlsó oldalán. Sandán méregettem, hát közelebb hajolt. — Olyan történet, amiért a kopasz Anti bátyád egy hétig itatna — dicsekedett előlegbe, sokatmondó ábrázattal. !Űgy tettem, mintha gondolkoznék, pedig mióta belépett, tudtam, mesélni fog. Nekem mindig mesél. Az öreg Thúryt, aki hajdanán főispán volt, ma a környék legbátrabb portása, a napi fél liter pálinka után Dezső a vállán viszi haza. Beletörődve intettem Mariskának, aki jól ismeri Dezső igényeit. — Katonatörténet — törölte meg száját az első fröccs után, miközben nikotintól sárga, ritkás fogsorával rám mosolygott, alaposan elcsúfítva így magát. — Ott kezdem, amikor az újonc már átesett az eskün és az alaki kiképzésen, tehát már alkalmas volt. a haza védelmére, mégis, ha éjszaka kellett őrséget állnia, félt. A félelem ellen nem kapott kiképzést. Éppen harmadszor állt őrségben, amikor hallja, hogy valami huhog a sötét éjszakában. Hegyezte városi zajokhoz szokott fülét, de nem tudta elképzelni, miért huhogna a város közepén egy bagoly? Az ilyesmi jobban előfordulhat az erdő mélyén, ami ide mesz- szire esik, okoskodott magában. Pedig valami éles, félelmetes hangon ' huhog, állapította meg, és azonnal, be is rezeit. Megtapogatta vállán a géppisztolyt, ám az sem nyugtatta meg, és a huhogás sem maradt abba tőle. Meresztette a szemét, de a sötétben nem látott semmit. A környéken egyébként sem volt semmi látnivaló még nappal sem, kivéve azt a szemközti, régi épületet, ami vagy száz méterre omladozott a laktanya kapujától. Két hatalmas oszlop állt a bejárata előtt. Az első menetgyakorlaton, amikor a hivatásos állomány feladata abból állt, figyelje, tud-e mindenki járni, néhány újonc nehezen múl ló bánatában megszámolta, hogy tizenöt lépcsőfok vezet a bedeszkázott bejáratig. Senki sem tudta, mire használják az épületet, ám a laktanyához semmi köze sem lehetett. Az újonc megdörzsölte hirtelen a szemét, mert nem hitte, amit lát. A régi, omladozó épület előtt, a két hatalmas kőoszlop között egy kísértet járkált. Bő, fehér lepelben libbent ide-oda és huhogott. Gondolhatod, mit érzett ekkor? — Megint berezelt. — Pontosan, hiszen soha életében nem látott kísérteiét. Azt mondták neki, hogy fontos dolga lesz, a hazát kell védenie, és nem azt, hogy huhogó kísértetekkel fogják ijesztgetni. Becsukta a szemét. Gondolta, ez helyesebb, mintha felverné a laktanyát. Egy idő után a kísértet visszavonult, az éjszakára csend borult. Az újonc jelentette az őrparancsnoknak a rendkívüli eseményt, de a tizedes átsiklott fölötte. Másnap, éjfél után Tóni, egy bátor alföldi gyerek állt őrséget a kapunál, majd ő is remegve jelentette a huhogó kísértetet. Ettől már az őrparancsnok is gondolkodóba esett, ami nála szintén A legmélyebb remekeimben bújt meg sokáig, talán magam sem tudtam róla. Esz- méléseimkor tört felszínre mozdulataimban, szavaimban, tetteimben. Nem tolakodóan, csöndben. Mert a lélek nem hallható, nem látható. Valaki mégis tudott róla, a legérzékenyebb ember, az anya. ő volt az, aki leghamarabb „meglátta” bennem a lelket — és az enyémben talán a saját magáét is. A gyerekek felnőttek lesznek, és előbb-utóbb anyává, vagy apává válnak. Én úgy érzem, ez az a pillanat az ember életében, amikor először szembesül a leikével. Nem tudatosan, hiszen valahol még akkor is ott bujkál legmélyebb sejtjeiben, de később egyre inkább testet ölt. 'A lelkem áprilisban múlt kétéves, majd’ egy méter maLelkem gas és tizenhárom kiló. De ha még pontosabb képet szeretnék róla festeni, nyugodtan hozzátehetem: roppant kedves, aranyos, bájos és szép. Persze van, amikor az én lelkem kicsit morcos, irigy, verekedés és hisztis. De ez nem számit! Még az sem, hogy a játszótéren néha pofonra lendül a kiskeze a hintáért, a libikókáért és a homokvárért. Harcias kislány az enyém, odahaza is szívesen oszt igazságot a szomszéd gyerekek közt. De az én lelkem ilyenkor is roppant aranyos Szabina, mert így hívják, nem rosszindulatú. Csupa jóság. Rengeteg öleléssel, puszival tud kedveskedni. Igaz, előtte vagy utána elszántan harcol pici kezeivel vélt, vagy valós igazáért. Harcias viselkedését nem tudom be másnak, mint hogy most ismerkedik a világgal, amelyben még képtelen eligazodni — akárcsak sok felnőtt — és a rosszból, az agresszióból is jutott már neki egy-két morékkal. Lehet, hogy éppen a vibráló tévéképernyőn keresztül, amelyet minden tiltásunk ellenére oly előszeretettel nézeget, sózták rá. Ahogy nő, úgy tapad rá majd egyre több a- rosszból, talán kicsit el is fog távolodni tőlünk, de mi akkor is csak a jót látjuk meg benne. Szabinát addig is örömmel ölelgetem, simogatom, puszilgatom, mert jólesik a lelkemnek. Temesi László rendkívüli eseménynek minősíthető. Mivel már nem lehetett elkenni az ügyet, tovább jelentette felettes helyekre a kísértetet. Nem, telt bele egy hét, és a huhogás egészen az ezredesig jutott, aki parancsba adta, hogy nincsenek kísértetek. Ennek ellentmondott, hogy egy ott sétált rendszereseni a laktanya kapuja előtt, és már nem lehetett őrt állítani elé. Ettől az ezredes csak emésztette magát, mivel nem jutott eszébe elfogadható megoldás. ■— Először fordult ez elő? — kérdeztem, mintha katonai ügyekben járatlan lennék. Dezső elengedte füle mellett a célzást. — Attól az ezredes sem tartott, hogy épp abban az órában sétál majd be az ellenség az őrizetlenül hagyott kapun, ám jelentő^ beosztásán és tekintélyén egy időben esett csorbának vélte, ha tartósan őrizetlenül marad laktanyája. Tudta, végső esetben az állásába is kerülhet, ezért feletteséhez fordult tanácsért, hogyan tehetne pontot a kísérteire? „Lője le!” — utasította a megbeszélés után helyettesét az ezredes. Az őrnagy, engedelmeskedve a parancsnak, még aznap éjjel átsétált közeli tiszti lakásából a laktanyába, és oldalán az őrparancsnokkal, meg egy színültig töltött géppisztollyal kiállt a kapuba és várt. Néhány perc telt csak el feszült várakozással, amikor megjelent bő, fehér leplében ^ kísértet. Az őrnagy a kapu kőoszlopának támasztotta fegyverét, és addig húzta a ravaszt, amíg ki nem lőtte az utolsó töltényt is. „Az ezredes parancsa” __ h ajtogatta közben. Már hajnal .felé járt, amikor megtudta az őrnagy, hogy a saját lányára lőtt, aki szeretett mindenből viccet csinálni. C-sodaszép lány volt... — merengett el Dezső. Talán az italtól, talán a füstös kocsmai levegőtől szeme fátyolossá vált, tekintete a távolba révedt. Arcán hirtelen széles vi- gyor jelent meg, és úgy villogtatta- narancssárga fogait, hogy hirtelen én is azt hittem, egy kísértet ül velem szemben. — Az ezredes parancsa — mondta befejezésül Dezső, és lehajtotta fejét, meg a maradék fröccsöt. Ffcira ' érzésem támadt, ahogy elnéztem Dezső fátyolos tekintetét, és a mai napig nem tudom eldönteni, higgyek Dezsőnek, vagy sem ? ... Karosi Imre: Sólvomsipkában Már csak néhanap jár körbe a kalap hisz úgy unom a mutatványom Se a mind fakuló fillér se Sikerasszonnyal a nagy téboly-tánc nem érdekel Árultam elárultam magam ezer alakban remélem . már vége van Sólyomsipkában — lefüggönyözött szobában Isten kézfején ülök és hallgatok Tőletek meg is halhatok „Az ember sohasem magáéit gyarapszik . Beszélqetés Banyai Katalinnal ■ ■ ■ A rendszerváltást megelőző évek forró hangulatú, változásokat sürgető értelmiségi összejövetelein a Sárospataki Képtárban két gyermekével oldalán, lelkes, okosan érvelő szavaival vonta magára a figyelmet. Akikor ismertem meg és akkor szereztem tudomást a szellemi vállalásáról: Béniké György, a Tiszán i nneni Református Egyházkerület Tudományos Gyűjteményének akikori főigazgatójának megbízása alapján, majd Űjszá- szy Kálmán és Pomogáfs Béla ajánlásával, a Soros Alapítvány támogatását élnyerve, Cs. Szabó László 1986-tban Sárospatakra került páratlan értékű londoni könyvtárának feldolgozását kezdhette el. Baranyai Katalin Abaújban született, a Kossuth Lajos Tudományegyetem magyar—orosz szakán végzett. Először a veszprémi, majd a sárospataki gimnáziumban tamított. 1087-itől a Co- menius Tanítóképző Faiskola Nyelvi-Irodalmi Tanszékének tanára. — Beszélgetésünk elején arról érdeklődöm, hogyan kerül az izgalmas feladat közelébe? — Cs. Szabó nevével akikor találkoztam először, amikor Halász Géza és az úgynevezett „esszéíró” nemzedék irodalomtörténeti portréit olvasgattam a Nyugatban, még diákiként. Sárospatakra visszakerülve közelebbi élmény is ért: Cs. Szabó temetésének tudathasadásos visszhangja ráirányította figyelmemet az íróra. Később egyszerre lapozgattam a könyvtárát, az emigrációból hazahozott és Patákra hagyott, körülbelül 11 000 kötet könyvet, és kezdtem Olvasni a háború előtt megjelent itthoni írásait. A könyvtár bemutatását is ilyen szemmel, az irodalomtörténeti tudatzavar okait keresve írtam meg, s akkor már egészen messzire követtem a sokoldalú írót: a közgazdaság, a politika és a képzőművészetek irányába. Esszéírói disszertáoiómat a nyáron védbetem meg. — Cs. Szabó nincs igazán méltó helyén a magyar irodalmi köztudatban. Hogyan látod , Te, áki most az általa tere® értékek 'közelében, szellemi? sugárzó könyvei, iratai K® dolgozol ? — Az eltelt évék alatt í tekintélyes mennyiségű kéz® dolgoztam fel első alkotói > szálkából: Igaz, feszengek c• a Cs. Szalbó-íkutatói szeró? mert érzem, „Csé” szórni® bizonyára vtilllog arra a hogy gazdája örökkévalói megindult a munka. Ehhez > kifinomult humora volt. D® szükség van rá valóban, hoß fogultságdktól mentesen nw zoljuk végre az itthon SZÜ*1 meretlen író alkotói ember n réját. Miily.en könnyen lehetett volna egy Németh ló—iHHyés—Cs. Szabó névS® jellemezni a nemzedéket: ju!k képest könnyen a tablón leszfchető lett volna Szerb ” és Veres Péter. S valóban, tudja-e a kötbér, milyen nagyszerű ere®, nyéket ért el Cs. Szabó a vonalas irodalmi műsorszel*] tésével a rádióban 1935—44-1 zött? Igazi irodalmi műhely, és szellemi, erkölcsi méned# ha .kellett. Ez a műfaj nélküli író P®j volt a szó legjobb érteimé ahogyan szász őseitől látta- j gyományőrző és bátran szi®; záló, liberális szellemű és ^ zervatív abban, ami minőség®. Hitt a kultúra és műveltség jében. Egyik legjobb 1945-ös, taki írásában (őszi napok kon) arról is állást foglak y gyan lehetne lelki sérülés y kül felhozni a társadalom lyéiböl a .tehetségeiket. Nekem Cs. Szábó nem (ó®’: bár mindannyian valakire ( lábnyomában járunk, harre®1, zán alikaflom végiggondolni J kérdést, ami a huszadik sZy ra, az emberre, a művésze^ nézve fontos, és nekünk v kell kérdezni az alapokig , — " Kutatás, otetatás-me’jl Ezek pillérei munkádnak- i veltség, példamuteitás: k3“ vak a -tanításban. Ahogy figyelem a hallga- iéto’ egyre inkább igazolódik a a kül1 túra szélesebb be- i'ümf°ttság nélkül darabokra venl igenis nem árt a mű- Süí -& mert még viszonylag ké- életkorban is segíthet azérj keresésben. Gyermekeink haj- ’hosa'k arra, hogy se a han- óikhoz ne hajoljanak le, sem a 'Magokra az égen ne nézzenek a" szabad prédái lehetnek min- ^ kordivaitnák, azt hiszem. . *^k a „gyalogos racionalizmus” jgyében nőttek fel, nem politizálok, keveset olvasnak, gátlásai- durva szavakban vezetik le, 0 Minden kreatív feladat buk- „ számukra. De hát csoda ez? (j kaptak olyan hitelek és a0Ztlólhortó gondolatrendszert, e y kijelölte volna a szellemi rdínátáikat! helyzetemben, a kisváros jj,. ^^metszetéiben, és persze az hits’ sz*nrtek ismeretében ezt $r 4805311 fájdalmasan értem és ^ i'dár a serdülőknél elmu- ^ uk azt a lehetőséget, hogy gy heavassuk őket na6|j, h összefüggéseikbe, miközben r 8en-ite<tt, nehéz tananyaggal meg az életüket. Biz- kol n lgy van irodalomból ez, s az a sok kisugárzó tanáregyéniség, aki mindezt önnön jelenlétével feledtetné? Aki tudásával és az életével tanít. Példaember — mondaná Németh László. Közvetítő alkat — tenné hozzá Cs. Szabó —, aki bevallom, tiszteletbeli és jelenlevő „családtag” és szellemi tanácsadó számomra, amióta közelebbről megismertem a könyveit, az írásait, a tárgyi, emberi emlékeit. ötéves fiam és kilencéves lányom Csé Laci bácsinak hívják, és a legnagyobb tisztelettel nyugtázzák, ha az anyjuk fontos levelet kap, valami szellemi csemegét olvas ki a sorokból, vagy az írógépben hagyja a kéziratát. — Vagyis a magán- és közélet elválaszthatatlanul összefonódik életedben? — Korunk szereposztása az értelmiségi nőket terheli meg leg- igazságtalanabbul. Elviseléséhez sem a tapasztalatlan, vagy figyelmetlen család, sem a társadalom nem ad segítséget, legfeljebb áthárít szerepeket: odébbtol feladatokat. Ebben a kisvárosban engem csak száguldani láttak: gyerekkel az ölemben, orvoshoz, labdával a sportpályára, hangversenyen és fórumokon, kiállításokon vagy a templomban. Két gyerekkel, mindig két gond között. De ha csak azzal adtam példát, hogy bátran, s mindig lehet hozzám jönni, és amikor bezárul a tanterem ajtaja, vagy félrevonulunk egy dolgozattal, nem számít az idő — már volt értelme. Egy azonban ,b*zt°s: osztani csak abból lehet, amit újra meg újra megtöltöttünk. Ha nem lenne olyan nyitott az életem kifelé __ talán precízebb — de bizt osan kevésbé hiteles, halová- nyabb tanár lennék. Nekem életformám a munkám így: a tanítás nappal, a többi éjjel —ezért nem panaszkodom. Mindig magam választottam a nehezebb utat. „Az ember sohasem önmagáért gyarapszik...” Dobrlk István rét Jel volna, mindenre emlékeztünk, ami csak valaha a Kedvesneml°ríéní- Szegény kedves, akkortól fogva a mi számunkra már k0f ■ v°lós élőlény volt, hanem emlékkép csupán, amely fölmerül oly- htnitt múltból, a feneketlen idő mélyéről. Eltelt néhány hónap. Az nia. ° továbbra is üresen állt, csak a nyulak futkároztak a jászol Nekem a szomszéd faluba kellett mennem orvosságért, a mi kban ugyanis nem volt gyógyszertár. Biciklire pattantam s ..‘"-áztam Sz.-ra. A gyógyszertár zárva volt. A közeli híd korlat- *c»n . esörögve várakoztam, hogy ebédje végeztével az őszhajú patikus Bq(q,Sso1*. Hogy addig is ne hiába teljen az idő, a köveken botladozó iién-skát bámultam, meg a viz fölött bogarászó fecskéket, amikor k0hnSZekér Oördült a hidra. Elállt a lélegzetem! Az egyik tehénben <e»n nis a mi régen látott Kedvesünkre ismertem. S amíg eldonthet- k(j( y°lna, hogy odarohanjak-e hozzá, hogy megsimogassam homlo- *>eie?s Megkérdezzem: „Kedves, Kedves, hát hogy vagy hogy bánitc ui gazdád?” — addig ő keservesen, hosszan bódult egyet, fejet tkdr^11 fordítva a szűk járomban, mintha még egyszer jól szemugyre ka venni. Ügy tűnt, mintha egy kicsit lesoványodott volna mint- *0»*, hat» kiütköznének a csontjai, de ezt nem állíthatom teljes bi- röi V°ssá00al, mert az a hang, ahogy visszaverődött a közeli hegyek- q ’ Sz°morúsággal és keserűséggel volt teli, s abban a pillanatban s°ntjaimat is átjáró gyermeki szomorúság végképp elfogulttá tett. i, ‘Megismert, ó szegény!” — ez járt a fejemben egész nap. s azóta ie^eme0vszer eszembe jut eltűnődvén Kedves későbbi, számomra tel- en ismeretlen sorsán. Fecske Csaba Kedves az utolsó tehenünk volt. Zsemleszínű jószág, fehér frttJif a homlokán, és hosszú, fehér szempillákkal nagyra nőtt, szü.tf szemei fölött. Jámborsággal áldotta meg a teremtő, még az t»‘ igen szelíd tehenek közül is kitűnt eme tulajdonságával. Kl. M megmondani, hány kisborjúnak adott életet, s hány csuporral j habos és meleg, frissen szűrt tejéből? S hányszor vontatta ’ megadással a szekeret, valamely társával együtt járomba f°üva',J pehupás, zötykölős úton. Erdőről, mezőről, hol krumplival, r*F(| szénával megrakodva, hol kővel, fával, hol meg csak lekvárto szatos, zsivajgó gyerekekkel. Mióta az eszemet tudtam, Kedn®s j dig ott volt az istállóban ezüstös színű, vékony lánccal a ja kötve, csöndesen kérődzőit, miközben nyulak futkároztak a . alatt elcsípve egy-egy szénaszálat. Gyenge fényű viharlámpa ‘jj költ estente az istállóban, s ha felhő nem takarta, arrajártaoa kukucskált a hold is a kicsiny ablakon. Egy szegen lógott aZ J amit csak akkor vettem kézbe, amikor a legyeket meg a bög° űztem el róla. Amikor apám a szilasi vásáron eladta, este ültünk a bátV^ az üressé lett istálló küszöbén, s a Kedvesről beszélgettünk. $ f rúan csillogó szemekkel kérdezgettük: — Emlékszel? — HogV11* t Az Észak-Magyarország irodalmi melléklete Szerkeszti: Cseh Károly
