Észak-Magyarország, 1990. december (46. évfolyam, 282-305. szám)

1990-12-01 / 282. szám

ÉSZAK-MAGYARORSZAG 8 1990. december 1., szombat Pataki nagyasszonyok naiy jótevő, Lo A 13. századi Loránd (vagy Roland) nádor és fő- lovászmester nemzetségének kései leszármazottja volt Lorántffy Zsuzsanna. A csa­lád nagy birtokokkal ren­delkezett. Zsuzsanna édesap­ja szerezte meg a sárospata­ki várat és uradalmat, ahol mint kislány töltötte gyer­mekéveit. 1616-ban — 16 éves korában — kötött há­zasságot Rákóczi György Borsod Vármegye főispánjá­val. Boldog családi életet él­tek továbbra is a pataki várban. Férje 1630-ban Erdély fe­jedelme lett, s Zsuzsanna mint fejedelemasszony, a gyulafehérvári palotában rendezte be új otthonát. Élénk figyelmet fordított Erdély gazdasági életére ép­pen úgy, mint kultúrájára. Akárcsak korábban tette, szívvel-lélekkel támogatta a sárospataki református kol­légiumot, de ezután már hat­hatós támogatásban részesí­tette a debreceni, a nagyvá­radi, a kolozsvári és a gyu­lafehérvári kollégiumokat is. 1648-ban férje meghalt, akit nagyobbik fiuk, II. Rá­kóczi György követett Er­dély fejedelmi trónján. Az „öreg” (48 éves ekkor!) fe­jedéi emasszony a kisebbik fiúval. Rákóczi Zsigmon^dal visszaköltözött a Rákóczi várba. Jótékonyságát itt folv+a*ta tovább: református lelkészek, külföldön tanuló diákok, va'lásos könvvek tu­dós íréi érmen úgy élvezhet­ték bőkezűségét, mint a kisebb-nagyobb református gyülekezetek. Gondoskodásá­nak középpontjába azonban az általa oly nagyon szere­tett pataki .kollégium állt. Szivén viselte a tanárok ás diákok sorsát, szellemi fej­lődésüket és anyagi ellátott­ságukat egyaránt. De figyel­me kiterjedt a kollégiumi oktatás korszerűsítésére is. Ezért állította rektorként annak élére a modern gon­dolkodású Tolnai Dali Já­nost, s ő látta vendégül há­rom és fél esztendőn ke­resztül fejedelmi bőkezű­séggel a nagy Comeniust. E tevékeny, másoknak annyi jót nyújtó élet mé­lyén azonban súlyos keserű­ségek is rejtőztek. Élete utolsó éveit éppen az általa is tápolt pataki diákok szo- rnorították meg. 1660 elején a pataki diá­kok ugyanis fellázadtak a kollégiumi elöljárók ellen. A sárospataki kollégium rek­tora ugyanis akkoriban mindegyik sárospataki sző­lőbirtokostól egy-egy köböl bort kapott személyi járan­dóságképpen, és ősi jogon e bormennyiség egy részét ki­árusíthatta a kollégium kocs­májában. A diákság sérel­mezte ezt, mert ebben a kollégium őket is illető jö­vedelmének megcsonkítását látták. Követelték ezért en­nek megszüntetését. Az egyházmegyei közgyűlés azonban Lorántffy Zsu­zsanna jóváhagyásával a ré­gi gyakorlatot erősítette meg. Ugyanakkor a kollé­gium törvényeiben új sza­bálypontokkal szigorította meg a diákság beleszólási jogát. Az ifjúság azonban szembeszállt ezzel az intéz­kedéssel, és inkább elhagy­ta az iskolát, minthogy alá vesse magát az új törvé ' nyéknek. Egyik részük Tály- lyán. másik részük Göncön telepedett le. Lorántffy Zsuzsanna bete­gen feküdt, amikor ennek hírét vette. Zákány Andrá- ? tanácsos jegyezte fel ekkor mondott nagy-nagy csaló- % dottságot kifejező szavait „Idvezült Urammal ifjúsá gomtól fogva istenesen él­tem, de sem ennek, sem édes kedves fiamnak, Rákó­czi Zsigmondnak halálán annyit nem sírtam, nem ke­seregtem, mint az ifjúság­nak ez rajtam esett méltat­lan cselekedetén. Te látod Isten, mint az édes anya magzatát, mint az dajka az ő kicsinydedét, úgy igye­keztem nevelni Istennek és szegény Hazánknak szolgá­latiára, de sok dajkálkodási- mat im mivel fizetik!” Egy hét múlva. 1660. áp­rilis 18-án jobblétre szende- rült. Zákány András ekkor ily szavakban tört ki: „Óh. átkozott diákok, ti fosztot­tátok meg a szegény ma­gyar nemzetet e drága kin­csétől !” Érdemes a végtelen jóté­konyságé Lorántffy Zsu­zsannának ezt az ismeretlen arcát is felvillantani. D. Fehér Erzsébet Böszörményi Sándor vagyok, 1965-ben Szen­tesen születtem. Apám korai halála után 1968- ban költöztünk édesanyámmal Miskolcra. 1983-ban végeztem a Gépipari Szakközép- iskolában, mint gépszerelő. Az iskola után matrózként dolgoztam, s közben másfél évre határőr uniformist öltöttem. Leszerelés után még egy évet a Duna magyar szakaszán töl­töttem, majd befejezve a vándorlást, családot alapítottam. Van egy kétéves kisfiam, a máso­dik gyermekem pedig épp a napokban szüle­tett. Jelenleg egyéni vállalkozó és lapterjesztőként tevékenykedem. Kalandos természetű, kissé bohém, örökmoz­gó vagyok, az Írással igazából most kezdek is­merkedni. Egy pillanat... A reménytelen szürkeségből az éjtől áhított sötétségen keresztül kiválik egy értelmetlen megbotránkoztatott gondolat. Az elidegenedéstől egy hosszú folyosón megrezdülten elmúlik a félelem s tovább száguld egy pillanat. Eszembe jutottál... Eszembe jutottál egy koszos vonatablak tükre előtt, nem láttál, s hallottál vesztemre, mégis tested valahol ott lebegett holdfény szikrák kiveszett gyűrűjében, úton megrezdült lebegésben, hosszú fák \ sóhajától megrészegülten, múlt hamisító büszkeségben, ott ahol vesztettem, mint kártyapartin ... ... láttalak téged képzelet szárnyaló örömben, amig engem vártál hűtlenül, ott, ahol eszembe jutottál... Partra vetett hal az ember munka nélkül Vezetik a vizet Szöglige­ten, a mély árak ott kanya­rog a porták előtt, hol kes­kenyebb, htíl szélesebb, hol meg egészen kiöblösödi'k, mint egy tároló. November végi szitáló eső mossa a tá­jat, az árak széle itt-att megereszkedik. Mérgelődik eleget a gépkezelő, mert se­hogy se boldogul, nincs szer­szám, nincs gép, amivel itt haladni lehetne. Jó, ha fél méteres földtakaróba ika- paszikodbait a markoló, alatta meg, ahogy Gretzmajer Gá­bor mondja, élő szikla fek­szik, Egybefüggő, mozdítha­tatlan. Ezt csak faragni, vagy kikerülni lehet majd, kiszedni, felszakítani aligha. A kis kézikocsit maga előtt tolja a rosszkedvű férfi, a kerekek meg-megcsúsznak a kiálló, lekopott köveken a terményes zsák súlya alatt. Ahogy illik, a felesége ta­licskáján egy kisebb zsák lapul, azt is éppen elég fel­tornászni a Kossuth utca kö­zepéig. — Itt volnánk —, mondja Gretzmajer Gábor a 38-as számú ház elé érve. Mutat­ja az árkot, a munkát meg­akasztó szikla kiálló darab­ját. — Itt minden nehezebb, pedig én, higgye él, a nehe­zéhez vagyak szokva. Ser­dülő korom óta bányában dolgoztam, mindig a szénfa] mélllett, onnan jöttem most nyugdíjba. Várja a tudako­zódó kérdést, merthát maga is tudja, jó ötvenesnek sem látszik. — Létszámcsökkentéshez fogtak Feketevölgyön és én is sorra kerültem, pedig csak ötven éves vagyok. De a harminc éves földalatti szolgálat alapján nyugdíjaz­tak. A felmondási időm most telt le, több fizetést már nem ad nekem a bánya. De én bányásznák érzem magam. Az akartam lenni gyerekko­rom óta. Végkielégítés után úgy érzi az ember magát, mint a hal a szárazon. Itt vagyok, jó az egészségem, bírom a munkát, és reggel, amikor kinyitom a szemem, az első 'gondolatom, hogy nem kell menni dolgozni. Miért nem kell az erő, a ta­pasztalat, a munkáskéz? Megmagyarázni meg lehet, de megérteni nem. — Mit tervez holnapra, holnaputánra? Ha lesz új földtörvény, igényt tart-e ősei földjére? — Arra a négy-öt holdra? Mit kezdek vele gépek nél­kül? Sanyarú dolog az, ha másba fog az ember ötven évesen, mint amihez ért. A földiben dolgozni, az több mint szakma, ahhoz a szüle­téstől igazodni kell, szeretni a föld szagát, ismerni a jó­szág ' szőre színéből, hogy milyen az állapota, mennyit ér. — Ezek szerint azért egyet s mást csak tud erről? — A nagyobb kockázat vállalásához az alighanem kevés lenne. Az a szép nagy kert, ami a ház mögött van, mert itt nem kellett takaré­koskodni eleinknek a terü­lettel, kielégíti gazdálkodói ambícióimat. Ebből ennyi is elég. Ide valamilyen foglal­koztató, ipari kisüzem, az itt élőket kiszolgáló részleg, szerelde, javító kellene, hogy ne utazzunk mindenért és ne drágítsa az útiköltség, a szállítás valamennyi szolgál­tatásunkat. —■ Mennyi nyugdíjra szá­míthat? ■— Ha arra gondol, hogy abbód egy kis üzletet, javí­tót lehetne összetakarékos- kodni, ne faggasson tovább. Tizenihét-tizenöt ezer volt a bruttó, jó, ha tizenegyet, ti­zenkettőt hazahoztam belőle. Januárban jön először a nyugdíjjal a postás, de ab­ból minden fillért be kell osztani. Két fiam van, az egyik katona, a másik dol­gozik, de a szó igazi értel­mében együk sem a maga ura. Érettségiztek mind a ketten, szorgalmasak, az együk a vasútépítőknél kere­si a kenyerét, a másik az üt­és hídépítőkhöz szerel le. Gretzmajer Gábor nem pa­naszkodó fajta, de ahogy ő mondja, dicsekvésre ugyan semmi oka sincs, belefájdu! a feje, ha a gondok sokasá­ga megrohanja. Ahogy sorol­ta a családi teendőket, a fe­lesége hallgatott és csak né­ha fordította oda a fejét, hogy kiigazítsa a férje sza­vait. A szemet a zöldséges boltból hozták, ugyanolyan drága, minit a t^rményfelvá- sárlónál, de nem tudják, nél­külözni. — Kevés baromfi van, alig harminc, de etetni ez is sok. — Kétmázsás a hízó, an­nak is jó az étvágya sze­rencsére — szól újra a férj. Egyet, egy kisebbet már le­vágtunk, a mélyhűtőben van. így kíméljük a konyhapénzt, hogy dolgozunk, állatot tar­tunk, a munkánkat nem szá­mítjuk, magunkat nem kí- mélihetjüb. Jön a tél, mindig akad valamilyen halasztha­tatlan vásárlás is. És ehhez újra kell számolni azt a pénzt,f amiből ki kell jönni, ha az ember a fogát csikorgatja közben, akkor is. — Ha a nagyobb darab föld nem vonzza, az ipar meg nem kínálkozik ide, ak­kor hogyan tervezi a jövőt? — Közelebb, vagy távo­labb csak adódik olyan munka, amit szívesen elvál­lalok. Gépek mellett, amivel fut az idő és műszak végén azt érzi az ember, még mi mindent elvégezhetett volna. Nagy József A Hold az égen hanyatt feküdt A Hold az égen hanyatt feküdt csend és nyugalom játszott a környéken a szél mindenütt hullámokat kavart és mászott a fák törzsén, a házak falán frizurákat, mezőket borzolt. Vízpartokat mosott, máshol esett vagy havazott, mert a Hold az égen hanyatt feküdt s látszólag a csend játszott mindenütt... Csodák között élünk „Igen. az élet tele van. cso­dákkal. csak észre kell vennünk, fel kell ismernünk őket. Es máris Élet lesz az életünk” — mondja a népszerű színésznő, Venczel Vera Balássy László és Szeghalmi Elemér Csodák között élünk című interjúkötetében. A hétköznapok és az ünnepek cso­dáiról. hitről. Istenről és önma­gukról vallanak a megkérdezett művészek. „Számomra az Isten és az em­ber. a Világegyetem és a Föld viszonya — a viszony tárulko- zása és a tárulkozásnál még jó­val több mélységes titok — a legfőbb ihletforrás” — mondja az írószövetség aleinöke. az Írók Szakszervezetének elnöke, nagysikerű regények, elbeszélé­sek. drámák írója. Jókai Anna. „Az az istenhit. amely egész életemen keresztül erőt adói» támaszt nyújtott, útmutatással szolgáit és életem vezércsillaga volt. Meggyőződésem. hogy mindennek ez az alapja” — vé­lekedik a hazai operakultúra ki­magasló egyénisége, a Kossuth- díjas. kiváló művész: Simáiulv József. Olvashatjuk a kötetben Lukács Margit. Császár Angéla. Raksányi Gellért. Lukács Sán­dor színművészek, Karizs Béla operaénekes. Bőzsöny Ferenc előadóművész, Mohácsi-Regős Ferenc. Zsirai-Szabó Zoltán fes­tőművészek. Gergely Ferenc or- gonaművész. Nemeskürty Ist­ván. Czigány György. Düm- merth Dezső. P. Horváth László, Tóth Sándor íróik véleményé is arról, hogy milyen szerepet töltött be a bit az életünkben, mit jelent számukra az Isten. A Csodák között élünk című kötet a Miskolcon megjelenő Üj Misszió című katolikus fo­lyóirat kiadásában látott napvi­lágot. egy tervezett sorozat, az Üj Misszió-könyvek első darab­jaként. A kötetben szcrcniő művészek december 2-án. dél­után öt órakor Budapesten, a Kassai téri Szentlélek templom­ban közös műsort adnak. Itt dedikálják is a templomokban és a kegytárgvboltokban megvá­sárolható könyvet. Sajnos, az egyik szerző már nem lehet közöttünk. A kötet anyagának összeállítása után Balássy László szívroham követ­keztében váratlanul elhunyt. .. (tK) Csipke Rózsika Nem nehéz, megjósolni: hamarosan sztár lesz nálunk Ctsipke Róasilka. Gyakran, sőt mind gyakrabban emleget­jük, hallhat j ük 'különböző nyilatkozatokban, úgyannyira, hogy népszerűsége túltesz majd a tolerancia, a pluraliz­mus kifejezéseiken, sőt, az Európa Ház emlegetését is túl­szárnyalja. Most jött el ugyanis iaz ideje. Mármint a csipkerózsiikázásnak. Hadd álljon itt rögtön: okkal-joggal jött el az ideje, hiszen van miből ébrednünlk! Nagyon is .itt az ideje a tennivalóknak, a felserkenésnek és felserkemtésnék, a jóra való biztatásnak. Csakhát... CsaJkhát az emberben ott van valami gyanakvás. Olvassa, hallja a nyilatkozatokat a helyi önkormányzatok képviselői­től, miszerint ideje felébredni a Csipke Rózsika-álomból, ideje mozdulni az állóvíznek! Legyen így! Legyen itt az ideje! Bizonyos, hogy sók településre ráfér az ébresztés. De bizonyos az is, hogy ugyancsak sok településen nagyon is ébren voltak leleddig is a strázsá'k. Bizonyos, hogy az őröli nem aludtak. Még az olyan aprócska településen is ébren voltak, mint például Tornaiszentjaikab. Ennék „strázsái” év végéhez közeledve, nagyjából éppen ilyentájt felkeresték „a járást”, megkérdve, hány forintot nem tudtak beruházni, elkölteni? Mindig akadt néhány százezer forint, akkortájt szép pénz, vagy esetleg több is. Ők azonnal vállalták, hogy év végéig elköltik, azaz ráköltik a falura. Meg is kapták, rá is költötték. Egy másik kis faluiban, honnan az út sem visz tovább, Hangácson ugyancsak körül .lehet nézni, meny­nyire nem merültek álomba az „őrök”. Még abban az idő­ben sem, amikor az altatót fölülről bunkóval akarták osz­togatni. A nagyobbak közül még lehet nézni Bmődöt a ma­ga. sajátos, egyáltalán nem szokványosra kialakított arcula­tával,mely községnék hosszú évtizedekéig vezetője, Tóth Elek éppen eleget kapott is a fejére — tudna róla beszélni sokat — ébrenléte miatt. De még mennyi példa kívánkozna ide! Ébresztésre várók, Csipke Rózsikák persze vannak. Sajnos, vannak. Akinek hivatása, ereje adott hozzá, hát lásson az ébresztéshez! De csak akkor, ha ő maga is nem aludt át bizonyos időszakot. (prlska)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom