Észak-Magyarország, 1990. december (46. évfolyam, 282-305. szám)
1990-12-01 / 282. szám
1990. december 1., szombat ÉSZAK-MAGYARORSZAG 9 Szagos történet Kérem, ne ijedjenek meg, sem rablás, sem kéjgyilkosság nem történt, az a bizonyos ember is megkerült, így aztán nem krimi lesz ebből a történetkéből, csupán egyszerű elbeszélés, mégha bizonyos szaga is van a dolognak. Az egész úgy kezdődött, hogy Brentók Balázs, a megyeszerte ismert és megbecsült prózaíró hosszas rábeszélés után (mert roppant szerény és a feltűnést nem kedvelő ember) végre elvállalta egy irodalmi est megtartását. Szombati napra esett a választás, bár ez a szerény hétköznapi est semmiben sem befolyásolta az eseményt, csupán a rend és hitelesség kedvéért írjuk meg. Városunkhoz közel eső községben került sor a színvonalasnak ígérkező irodalmi estnek a megtartására, ahol eredményesen működő tsz és sok bejáró gyári munkás lakott. Brentók Balázs, ha eleinte nehezen is állt kötlének — ami az irodalmi estet illeti —, végül már enyhe izgalommal készült egyik igen jónak tartott novellájának felolvasására. Bár sokáig válogatott írásai között, mégis ipari témát feldolgozó művét készítette elő, lesz három vers, félórás kötetlen beszélgetés és az ő novellája. Jól ismerte minden sorát, ám a községbe menet többször is elővette, átolvasta, néhány vesszőt kihúzott, egy „majd” szócskát átjavított „lesz”-re, szóval, becsületére legyen mondva, lelkiismeretesen készült. Az író egyre jobb hangulatát fokozta, hogy most, a novella újabb és újabb átolvasása után olyan apró részremekeket fedezett fel írásában, ami eddig valahogy elkerülte figyelmét. Például: „a magasba húzó daru méltóságteljesen bólintott orrával, amikor kiejtette karmai közül a több tonnás terhet.. .” Ez szép, határozottan tetszett, és minden bizonnyal tetszeni fog a hallgatóságnak is. Afelől semmi kétsége nem volt, hogy megértik, a „bólintást” különösen, kevés fantáziával akár meg is szólaltathatta volna a darut. De hát ez egy kissé magas lenne, maradjon csak így, különben sincs ideje a mű komolyabb átdolgozására. A községben — mint ahogy azt várni lehetett — nagy szeretettel fogadták. A tsz- elnök és a tanácstitkár már hívta is beljebb, az öreg kultúrház irodájába, s boszorkányos gyorsasággal frissen habzó sör és nagyszerű feketekávé került az asztalra. — Telt házunk lesz — mondta a titkár. Űjabb üveg sört bontott fel — csak tessék, fogyassza egészséggel — kínálta a habzó sört és Brentók Balázs nem is kérette magát. Nem mintha nagy barátja lenne az alkoholnak, a gyomrának volt valami baja, inkább a barátság kedvéért, ahogy az már ilyenkor lenni szokott. Hanem az illető ezt már nem hallotta. Éppen e pillanatban ült le a második sor negyedik székére, s hallgatta a könyvtáros bevezetőjét az irodalom fontosságáról, a megye illusztris írójáról, akit néhány perc múlva lesz szerencséje bemutatni. Mert itt van, eljött, hogy felolvassa egyik szép novelláját, remélhetőleg, mindenkinek tetszeni fog. Előzőleg azonban három verset fog hallani az igen tisztelt közönség az általános iskola nyolcadik osztályosainak tolmácsolásában. A titkár és az elnök az ajtóhoz közel ültek, egymásra néztek. Vajon hová tűnt el az írójuk — gondolták egyszerre. Ha odament, már itt kellene lennie. Brentók ezalatt gondolkozott és dörömbölt. No, nem teljes erejéből, csak éppen, hogy megnyugtassa magát, mert nem szerette a feltűnést. És ez a szituáció! Ez rettenetes! Ha kitudódik, a fél város rajta fog nevetni, kész humoreszk, gúnyos beszédtéma, örökösen röhögni való folt. És az idő könyörtelenül múlik,, lassan fél kilenc, a verseket minden bizonnyal már szavalják, Te jó Isten, ezt a blamázst! Valóban — Brentók jól számított — a kultúrház nyitott ajtaján és ablakain kihallatszott, egy üde gyermekhang szavalta: — Az alkony most is két emléket ringat, a földre hulló nyár, futó szagát s egy jámbor illatát... Most már elvesztette türelmét. Teljes erejéből ordítani kezdett: — Nyissák ki! Hé, emberek, nyissák ki! Ez mégis abszurdum ... Hé, kinyitni! Az ajtónál ülő elnök lett figyelmes a kétségbeesett kiáltozásra. Pont amikor a költemény utolsó szakasza hangzott: — Most rejt a föld. S nem úgy, mint mókust rejti odva, vagy magvait a televény ... Az elnök miután jó tájékozódási képességekkel rendelkezett, azonnal tudta, illusztris vendégük fogságba esett. Hogy mi módon és ki által, egyelőre még titok, dehát nem azért ember az ember, hogy ne segítsen másokon. Gyors és határozott léptekkel átszáguldott az udvaron, s egy pillanat múlva kiszabadította Brentókot szorult helyzetéből. — Csak tessék jönni gyorsan — mondta igen komolyan —, nem történt semmi baj, éppen e percben kerül magára a sor. Még szerencse, hogy nemigen hallották meg mások ... Igyekezett lelket önteni az íróba, meg csillapítani, mert lám, ő ötven éve lakik ebben a községben, de hasonló eset még nem történt! De hát — gondolta — a mai világban minden megtörténhet!... Holdi János Lenni, vagy nem lenni Miskolc belvárosában, a Madarász Viktor (hajdan Bizony Ákos) utcában már eddig rs sok régi szép házat szanáltak. A képen látható kétemeletes lakóépület ugyan még áll, ám állaga rendkívül siralmas. Pedig, ha jól megnézzük, az ablakok körüli díszítések, s az épület egyéb diszei mind-mind szebb időkre emlékeztetnek. Visszatér-e az „aranykor", felúj itják-e, vagy minden odavész a múltba, s szanálják? Ez itt a ma még megválaszolatlan kérdés. A miskolci városépítészeti gyakorlatot ismerve, sajnos nem kizárt, hogy ennek az épületnek a helyére is egy uniformizált, szocreál dobozház kerül. Fotó: Fojtán László — Most tizenkilenc óra — jegyezte meg az elnök —, húsz órára telve lesz a kultúrház. Tessék csak, fogyassza! — mutatott a habzó sörre. Brentók nem akarta megsérteni az elnököt, ivott, de érezte, hogy a gyomrával baj lesz. Igyekezett jó arcot vágni a szíves kínáláshoz, ám úgy nyolc óra felé, amikor a nagyteremben gyülekezők zsongása már jól hallatszott, egyszercsak belecsikordult a gyomrába. Te jó Isten — rémüldözött magában az író —, néhány perc múlva kezdünk és nekem rövidesen ki kell mennem. Vagy talán mégsem, talán kibírom azt az egy órácskát. — Hát akkor mehetünk — indult Brentók is, ám az ajtónál ismét belemarkolt gyomrába a görcs. — Csak menjenek — mondta —, azonnal jövök én is ... A világ legtermészetesebb dolga, oda ment, ahová a király is gyalog jár. Jó hátul az új kultúrháztól, mintegy 20—30 lépéssel akadt rá, régi, masszív épület volt, erős tölgyfaajtókkal és Brentók megkönnyebbülten zárta magára az ajtót. Valaki azonban lehetett a szomszéd helyiségben is, mert néhány pillanat múlva nyílt az ajtó és az illető eltrappolt. Közben azonban — rettenetes eset, rácsapta Brentók szentélyére a reteszt. Az ördög vigye el — dörmögte —, sosem tudják rendesen becsukni, majdnem beleakadt a kabátom. Brentók az első pillanatban valóban szóhoz sem tudott jutni. Azután egyre erősebben, hangosabban hebegte: Kérem, kérem, tévedés történt, én vagyok bent, tessék kinyitni!... Márnák a Hennádban Van-e márna mostanság a Hennádban, nem tudnám megmondani. Hazalátogatva nemigen van alkalmam horgászokkal, halászokkal beszélgetni. így hát az emlékeimre hagyatkozom, mint általában feszi az ember, ha — mint jómagam is — megette kenyerének a javát, sőt inkább már csak az utóját majszolgatja. Szülőfalum Abaújbain a Hennád bal partján fekszik, s évtizedekkel ezelőtt harcsa, csuka, máma bőséggel úszkált benne. Még ezüstösen csillámló jászba! is, de a ponty — érdeke® módon nem kedvelte az én gyermekkoromban a gyors sodrású Hernádot. A máma, ez az olív- zöld hátú, zöldesfehér hasú, ízletes húsú hal látványnak is roppantul tetszett. Leginkább akkor, amikor vöröses úszóit meg szája körül a bajuszait mozgatta. Furcsa emlék társítással bukkan elő gyermekkori emlékeim tarisznyájából a márna. Olvasom ugyanis mostanában, hogy a Képviselő-testületek megalakultak, s szinte tömegesen jelentetik meg az országos és megyei napilapokban pályázati hirdetéseiket a jegyzői, körjegyzői állásokra. S ami különösen örömmel tölt el. hiszen a magasabb követelmények mindenképpen fejlődést hoznak, hogy a legkisebb falu is állam- és jogtudományit doktorátushoz, vagv államigazgatási főiskolához köti a jegyzői állás elnyerését. Régen jegyző az lehetett, akinek legalább hat gimnáziumi osztályról volt bizonyítványa, és elvégzett egy jegyződ tanfolyamat. Abaúj'i szülőfalum a két világháború közti időkben negyedmagával alkotott egy körjegyzőséget, s a községháza nálunk volt, a falu közepén. Körülötte volt a Hangya szövetkezet boltja, kocsmája és a kovácsműhely. Mindössze három helyiségből állt: egyik az írnoki iroda, jobbra a főjegyző úr, balra az adóügyi jegyző úr szobája. Felsős gimnazista koromban nyaranta gyakran dolgoztam a községházán. Az adóügyi jegyző úr ként meg egy kis munkára. Örömmel mentem, mert akkor, már 14—15 éves koromban megtanulhattam írógéppel írni, aminek egész életemben — még a katonaságnál ds — igen-igen nagy hasznát láttam. Nos, a jegyző úr elmagyarázta nekem az adókivetés fortélyait, elém rakta az irdatlan nagy adófőkönyvet, hogy töltsem ki a rubrikákat, adjam össze vízszintes és függőleges irányban a hosszú iszámoszlopokat, aztán magamra hagyott, s ő kiült a Hernád partjára horgászni. Tehette, mert a főjegyző úr meg vadászni járt. Ketten maradtunk az irodában János bácsival, az írnokkal. S ha végeztem a rám bízott munkával, boldogan ültem az írógép elé, és kezdtem pötyögtetmi, tanulgatni az írógépes „betűvetést”. Volt a falunkban egy öreg halász, mindenki csak Falábúnak hívta. Az első világháborúban srapnel roncsolta szét a bal lábát, s pótlására durván megmunkált falábbal engedték haza. Amikor pirkadni kezdett, elindult az Alvégről, falábával végigkopogta a Kis (ma Petőfi) utcát, hogy a Hemád-parton kirakja a horgait, vízbe eressze emelőhálóját. Mert mindkettővel dolgozott. Minden zegét- zugát ismerte a Hennádnak, tudta, melyik hajlatban vagy bokor alatt vannak a harcsafészkek, hol (tanyáznak a csukák és a márnák. Nemcsak faiunkat, de még a környékbelieket is ő látta el hallal. Különösen a harcsákra szeretett „vadászni”. Az egyik nyáron döglött csirkét akasztva egy erős, szakállas horogra, akkora harcsát fogott, hogy csudájára járt a falu. Másfél méternél is hosszabb volt. A Hangya szövetkezet előtti téren „felravatalozták”, és ki-ki vásárolhatott belőle. Falábú sohasem ment haza a Hennádról üres tarisznyával. Nem úgy :a jegyző úr. Mert hiiába rakott le több horgot is a vízbe, rendszerint azon mód, „csupaszon” szedte fel őket. De azért időnként ő is, vitit haza halat, mert restellt hal nélkül hazamenni. Egy nagy tekinőt megtöltött vízzel, is abban úszkáltak a márnák, gyermekei örömére. De a faluban mindenki tudta, hogv nem ő fogta, hanem Falábútól vásárolta. A rossznyelvek olyasmit is beszéltek, hogv ha a jegyző úr kis időre magukra hagyta » horgait. Falábú leszedte volna róluk a zsákmányt, és azokat adta volna el a iegvző úrnak. De erről biztosat senki sem tudhatott. Az igaz viszont., hogvhn valaki ilyesféle célzást tett Falábú reitélves mosollyal csipegetni kezdje ritikés kesebatszát. Hát a mostani iegvzői pályázatokat olvasva. ígv úszott elő haidani emlékeimből sziilőm°gvém fnívóiénak, a Hennádnak „kecsesen” ficánkoló, bajuszos hala — a márna. Hegyi József
