Észak-Magyarország, 1990. november (46. évfolyam, 256-281. szám)
1990-11-24 / 276. szám
m Sohasem tartoztam a letűnt hatalom által támogatott és elkényeztetett alkotók közé. Az írónak az a dolga, hogy az általa megtapasztalt igazságokból építkezzen, s tán ezek az igazságok óvtak meg attól, hogy szellemi és anyagi korrumpálódás csapdájába essek. A rövidebb lélegzetű és terjedelmesebb írásaim talán túlságosan is nagy szünetekkel követik egymást. Eddig öt önálló kötetem hagyta el a nyomdát, a hatodk pedig kiadás alatt van. További négy, egyelőre az íróasztal mélyén pihen. Sokat nem várok a jövőtől, csupán annyit, hogy reményt adjon a további munkához. r ...Es elindult „Ha valaki azt mondja nektek, íme itt van a Megváltó, ne higgyétek, mert hamis Krisztusok és hamis próféták állnak majd elő, jeleket és csodákat tesznek, hogy megtévesszék a választottakat is.” Az ablakon beverődik a fény, körülöleli a csend, szinte ráfolyik az egyenletesen dobogó szívére. Ha most szárnyam nőne, felrepülhetnék a magasba. De minek nekem a szárny, ha akarnám, nőhetne, de nem akarom. Pedig most itt együtt van minden lehetőség, talán soha többé nem lesz így együtt minden szükséges dolog a szárny- növesztéshez, csend, nyugalom, békesség és egyedül vagyok, senki sem bámulhatja meg a szárnynövekedés fokozatait, az apró dudort a két lapockán, később az ujjnyira dagadó csontvégződéseket, amelyek szemlátomást épülnek, hosszabbodnak. Ök már csak a végeredményt láthatják, a szárnyam akkor már leér a földig, hófehér tollak borítják és ha akarom, megsuhogtatom és felkapja a légörvény a papírokat a szobámban. Megtehetném. Szélesre tárnám utána az ablakot, felemelném a fejem, kilépnék az ablak párkányára és egyszerre elszakadnék a földtől, megszűnne számomra a gravitáció, finom érzékszerveim közvetítenék a benyomásokat, megrészegítene a magasság, alattam elsuhannának a nyárfák, az akácok, a sarjerdő, a búza- és a kukoricatáblák, a piros és szürke tetejű házak, a hangyaemberek, meg a gyű fásskatulya traktorok. A tüdőm beszívná a tiszta, kristályos levegőt, amelyben alig észrevehetően feloldódott a föld párája ... Valóban csábító, de mi lesz utána?..........Az érdekel, mi lesz utána, mert hiszem, hogy megtehetném és az enyém lenne a repülés gyönyörűsége, akár időtlenül, ameddig akarom. De kinek használnék ezzel, kinek lenne jobb, hány embernek és mit segítenék nekik a repülésemmel? És melyikük gondolna jó szívvel a felette suhanó madárra, ha öt bukdácsolásra kényszeríti a nehézségi erő. Ül tehát tovább és kibámul az ablakon. Távolabb a fák mereven állnak, az ablak közelében csupaszkarú akác, már tavaly elpusztult, de nem volt szive kivágni, barázdált árkos törzsében harkálykopácsol- ta üregek, nézte, nézte, az öreg akácot, ...........mi lenle , ha feltámasztanám, újra kizöldülnének az ágai és mézillatú virágai újra idecsalogatnák a méheket. ..........Hiszem, hogy életre k elhetsz, te öreg akác és közelebb lép az ablakhoz, igen, ez jó lesz, magam is most felmérhetem az erőmet. Nem azért, mintha kételkednék, az én hitem sokkal erősebb annál, hogy bármiféle kétkedés gyengíteni tudná, ámbár jó az embernek, ha tudja, hogy a tapasztalatai is megegyeznek azzal, amire gondol, szóval, hogy a kettő ugyanaz, tehát most, azonnal induljanak el benned a nedvek és hozz új hajtást és virágokat te öreg fa! így lészen, monda és egyszeriben úgy lett, odakint nem történt semmi más. Sem a kapirgáló tyúkok, sem a galambok nem vettek észre mindebből semmit, bár amazok felröppentek a pajta tetejéről, leírva egy nagy kört az udvar fölött megkerülték az újra kihajtott fát, mintha mi sem történt volna és ismét odatelepedtek a pajta tetejére. Ö lassan felállt, eljött hát az-időm, gondolta. Magára öltötte a kabátját, átvetette a hátán a szijas tarisznyáját és ráállt a ház melletti becsatlakozó ösvényre. Visszatekintett, mintha el akarna búcsúzni innen, azután előrefordult és egyenletes léptekkel elindult az emberekhez. A Mezőkövesd Városi Művelődési Központ irodalmi és néprajzi munkaközösségének kiadványa a Matyóföld. A matyóságnak, mint etnikumnak eredetével, életének, szokásainak, sajátos emberi közösségének, magatartásának tudományos szinten való feldolgozásával, bemutatásával és elemzésével foglalkozik a lap. Mindezt a magyarság nagyobb családján belül, sokszor a más népcsoportokkal való összevetés, vagy éppen az azoktól való megkülönböztetés igényével. Ez a tematikai és szerkesztési elv — magától értetődően — eleinte idegenkedett a többi irodalmi műfaj szerepeltetésétől, így a versektől is. A vers az utóbbi időben egyébként sem örvend nagy népszerűségnek. Nem féltve őrzött, ápolt szobavirág. Sokszor csak megtűrt mostoha, ha éppen nem töltelékanyag, helypótló „közlemény”. A Matyóföld szerkesztősége és kiadója is küzdött a felvetéssel: helye van-e kiadványában a lírának, és hogyan illeszthető profiljába, ha mégis. A bizonytalanságnak eredménye volt, hogy a harminc év alatt öt évig hiányzott a lap tartalmából. A kiegyezésben, mely végül megszületett a kiadó és a szerkesztőség között, megfér az az indoklás és jóindulatú vélemény, Gál Sándor Magányunk előtt Szeretettel Tőzsér Árpádnak és Zsélyi Nagy Lajosnak az ötvenedik őszön (1987). küszködünk csak valahányon arcunk meggyürődött elszűkült szemünk nyílása s ordítanak szemétdombra vetve kimetszett szerveink valahogy negyven és ötven között a kérdések acélkampói bordáink közé akadtak mit végeztünk el az életünkből megszült anyánk építeni otthont országot nyelvünkből erős várat mi' áll belőle néhány télig faragott kőtömb suta faoszlop bálvány egy-egy lehetséges életmű elnagyolt körvonala ha látható gonosz idő szakadt ránk jó erőink szétforgácsolódtak a hiábavalóságok erdejében mennyi terv szándék elhatározás bomlott semmivé kik úgy indultunk hogy a mindenséget állunk a vénség küszöbén magányunk előtt kopog a megválaszolhatatlan hogy a lírának ebben a szerkezetben is lehet feladata. Nemcsak azért, mert az itt megszólaló szerzők maguk is a matyó nép szülöttei, közösségének eleven, hús-vér tagjai, és ki jobban, ki kevésbé élő kapcsolatban van vele, hanem mert a vers egyik kifejező eszköze az előbb felvázolt irodalmi feladatok és célok elérhetőségének. Nem pedig azért sem, mivel a Ura nemes és finom közvetítője az ember bensőjében fogant magatartásának, tömör képi alkotásával ugyancsak árnyaltabbá, mélyebbé teszi maga és a világ megismerését. Végül a líra, mint ékesség, díszítő elemként is tetszetősebb formát ad egy befogadásra szánt és érdemes szellemi terméknek. A kiadvány megjelenése sokszor bizonytalan volt, néhányszor elmaradt olvasóinak asztaláról. Az első. 1959. évi számot például három évig nem követte a második. Különböző gátló tényezők, okok leküzdése erősítette a folyamatosság igényét, igazán azonban nem tudott szabályos időközöket tartani. Így 30 év alatt huszonkétszer jelent meg úgy, hogy 1963-ban három szám került ki a nyomdából — pótolva az előző elmaradást, de 1964-ben megint hiányzik, míg 1965- ben újra kétszer jelenik meg. Ez arra utal, hogy nem alakult még ki az anyagi és szellemi feltételek bázisa, mely a megszakítás nélküli jelentkezést lehetővé tette volna. A következő években: 1966- és 1971-ben szintén szünetel. Ezután az elmaradt évszámokat ösz- szevonásokkal pótolták: így 1974—75, 1976—77—78, 1981—82, 1986—87 és 1989—90. Ezzel az évszámok jelen voltak a periodikán, de szemfényvesztésként, hisz a megjelenések között 2—3 év telt el. A három évtizedet tehát a szaggatottság jellemezte. Évek során a terjedelem is váltakozó, általában azonban 130—140 oldalban rögződött, de volt eset, hogy 160 oldal jó színvonalú anyaggal dicsekedhetett. Ha a lap lírai keresztmetszetét vizsgáljuk, az a tapasztalat, hogy a 22 számban 147 vers került közlésié. A versek színvonala erős eltéréseket mutat. Vannak kezdők és érettebbek, sőt országosan ismert költők is megtisztelték a lapot, összesen 28 szerző szerepel a 30 év folyamán. Ez számonként 6—7 versnek felel meg, míg a szerzők átlaga 5—6. A költők jelenléte, különösen az utolsó évtizedben szaporodott meg. Mint előbb jeleztem: öt éven át nem adtak teret a versnek és volt három év, amikor egy számban csak egy költőt mutattak be. Később viszont 12 költőt is megszólaltattak. A 28 költő közül egy szlovák, kinek versét Kiss Gyula fordította. Ez az egyetlen írás kül- íöldi szerzőtől 30 év alatt. Egy szám legtöbb verse 14. A megjelent 22 szám közül 19 közöl verset. Nem közöl az összevont 1976—77—78. évi, az 1980-as évi, és ez öt év kimaradást okoz. Nincs a 28 szerző közül egy sem, aki mind a 19 számban jelen lett volna, s 100%-osnak mondhatnánk. Theo H. Florin csak alkalmi eset, valójában tehát csak 27 főt vehetünk munkatársnak. Időközben ketten elhaláloztak, maradt 25, ezek közül öt fiatal, az utolsó években került a szerzők táborába. ff 1 Tanítómé (Gennadij Ajgi interjúja a BBC számára Kéné Char 1988. március 6-án bekövetkezett halála alkalmából.) — Gennadij Nyikolajevics, mit tudna röviden ehmondani a René Charhoz fűződő, közel 20 éves a1!kötői kapcsolatáról? René Charral 1968-tól álltam kapcsolatban. Amikor a „Francia költők a XV—XX. században” c. antológiám megjelent csuvas nyelven, ö reagált elsőként a 'kötetre. Válaszában a kiadó címét átírta cirill betűkkel, igaz, egy kicsit sután, de hála istennek, eljutott hozzám ez a nagybecsű levelezőlap. Az a tény, hogy elsőnek a legna-. gyobb mai francia 'költő válaszolt, már önmagában is kellemesen meglepett. Köszönő válaszomban megírtam Charnak hogy összességében rosszul állok a könyvei dolgában, mindössze néhány szórványos publikációjával rendelkezem. Erre Ö elkezdte küldözgetni nekem a könyveit, de nemcsak könyveket, gyakran képeslapokat is, amelyek hazájának tájait. Provence- ot, Avignon-t. Vaucluse-t ábrázolták, egyszóval élénk levelezésbe kezdtünk. Én Mesternek szólítottam őt. és valóban sok mindenben a tanítványának éreztem magam, egyszer ezt nyíltan meg is írtam neki. René Char mindenre megdöbbentő pontossággal válaszolt. Ez tartotta bennem a lelket a sötét kétségbeesés időszakában, amikor az én szavam is elnémult a körülöttem lévő dermedt hallgatásban. Lassanként felfedeztem benne valami'kívánságfélét, hogy megismertessen szülőföldjével, Provence-szal. a neki olyan kedves Sorgues-gal, aminek számomra jelképes csengése volt. Ügy éreztem, megajándékoz a hazájával. Ezért én René Charban nemcsak 'korunk költőóriását. az egyik legnagyobb európai poétát veszítettem el, hanem a barátot és tanítómestert is. Olyan barátot, aki midőn megérezte, hogy valamiféle érzelmi bizonytalanság van bennem. egyszer ezt írta: Hálát kell adnunk a sorsnak azért, hogy néha nem olyan szigorú hozzánk, mint amennyire gondolni szeretnénk. Hányszor megbékültem az élettel. a világgal, amikor eszembe jutottak kedves, távoli levelező partnerem bölcs szavai! — Gennadij Nyikolajevics, mi vonzza önt René Char 'költészetében ? Az utóbbi évtizedekben, pontosabban a háború utáni időszakban talán nagyon is törvényszerűen bekövetkezett a Szónak, az ember legbensőbb kincsének az értékcsökkenése. Kezdett elkorcsosulni, elvesztette hangadó, teremtőerő mivoltát. Mára pedig a költészet lassanként puszta szónckiassággá vált. mondhatni öncélú nyelvi játszadozássá. Kialakult az élet Pető János lekicsinylésének a divatja lúgnak a megvetése, áztál j született a kétségbeesés.j valójában az ál.kétségbeesé |( túsza, és erre a szándékol mény vesztett ségre” naivul teljes egészében rendjét, aminek pedig a tétje! Ma, amikor a Sz< ke ilyen mélyre süllyedt, re tekintélyét veszítette.ji, tudok mégnevezni még el tőt. alki ilyen rendkívüli megőrizte volna egész éle a Költészet szavának beC S| tekintélyét, mint ahogy Char tette. Nagy sztoiW de nem egyoldalú ember a sztoikus jelzőt is valalK^ értékelte válaszában, „sztoikusnak lenni nem mint beskatulvázódni, Narcissus csodálatos ' Az ön megkötésnek ilyen ségét is elvetette, ebben telemben az általa vívott lemi-ílelki küzdelem mai rendű volt; ha elért tüstént harcot kezdet ellen, mintegy megosztva gát az igazság határán, si éberségre va'll, éber küzdő szellem nevében. — René Char, a ' bonyolult, hermetikus mindenütt, így Franciaors is elhivatott költő-patria'J® névnek örvend, ön szeri1}’! g.yan lehet összeegyezte' ilyesfajta művészi bez" ságot a széles körű elisd11 gél? — Sokat gondolkodtál1 épp René Charral kapc' Az élet és az irodalom v az ő esetében mindig ^ gesen alakult. René Cha' hatott az egész európai szetre, s hatni fog a jö? Úgy gondolom, hogy ez nyílt, egyszersmind rejtőt1 Az Észak-Magyarország irodalmi melléklete Szerkeszti: Cseh Károly ' " r L r aJI es jóba rat szerintem mindig sokkal jesebb volt. Számomra ez lő. hiszen költészetében'két- enül mély titok rejtőzik, áll kapcsolatban az emlí- ezár'kózottság is. Amikor az ók megszűnnek tisztelni az imát, nem számolnak vele, odalom jó értelemben véve ágteljessé válik, felértéke- trtagát. Nem vonul vissza, növeli belső tekintélyét, la azt. mondaná- „Nem az dés. hogy akartok-e velem 'olatban lenni, vagy sem. a igen. nagy kincsre lesz- 'zert velem." Azt hiszem, az úgynevezett bezárkó- g nem más, mint az cm- . az alkotó emberbe vetett ki egy sorban áll az alko- a költővel. Ha nagyon fi- Jesen olvassuk René Chart, fik, hogy soha nem hagv ónkét reménysugár nélkül, ig megajándékoz különös 'gásával. életbölcsességével. ig, hogy egy ilyen ember, Unos-untalun zárkózott ikölé?b, a ó °»í se emlegetnek, széles körű 'erest vívott ki magának, és életében hazája büszkesége úgy gondolom, annak kötető, hogy az irodalom né- égének értelmezése az él- fél évszázad során, vagy már korábban, gyökeresen áltozott. A népiesség nem adott közérthetőséget, nem iféle. a széles rétegék szá- elikötelezett hozzáférhető- jelent, hanem az esztétika %a legmélyebb, gyökereinek Sajóiul,t villanásait, melyek a •kultúrában egységet alikot- s csak akkor adnak hírt ról, hűségükről, ha fel- t őket. Ezt bizonyítja néze- Szerint René . Char művé- ■ Az ő munkássága szerin- báriki másénál jobban köter 'kr( lez arra, hogy másként vessük fel, és másiként Oldjuk meg a népiesség kérdését, mélyebben, új elméleti érvekkel alátámasztva. — ön a költészet szavával is szólt René Charhoz. Így például jól ismert egy, még 1970-ben hozzá írott verse. Felolvasná ezt a hallgatóinknak? — Szívesen. „Mező a tél derekán” a címe. */ Ezzel búcsúzom tisztelettel a Költőtől. Korábban már említettem, hogy René Char levelezésünk során szülőföldjének egyre több arcával ajándékozott meg. Az említett. 1970-ben írott verssel, szülőföldem képével én akartam őt, kedves francia költőmet megajándékozni legjobb tudásom szerint. Ez volt az egyetlen, a legdrágább. amit adhattam neki. (Gr. Környey Lászlóné fordítása) csúcsra Október kertje Csend ül a fák alatt, kerti asztalon pohár; hulló titok a délután vonszolja óriás bogár. Roppan ... itt az ősz, vére kicsordul. Fölkapom fejem - mi ez a furcsa félelem? S a sárga délután, mint levél, megremeg: órák óta néz felém egy sötét szemüveg - halott őszi kertben két sötét szemüveg. sággal vállalja .másfél milliós népének kulturális misszióját szerte Európában. Külföldön 20 kötete jelent meg francia, német, lengyel, szerb-horvát, olasz stb. nyelven. Gyűjteményes orosz nyelvű kötetét Franciaországban adták ki. Hosszú idő után Moszkvában is verskötete jelenik meg, Jevtusenko előszavával. A Francia Akadémia a Des- feuidles-díjjal tüntette ki. Költő- társaival együtt szép kötetben csuvas nyelven szólaltatta meg líránkat — Bornemisza Pétertől Csoóri Sándorig, Gennadij Ajgi évek óta — Csingiz Ajtma- tovval együtt — szerepel az irodalmi Nobel-díjra javasoltak között. Cs. V. I. [d'j AÍ9‘ úzás: Szeszpel és Eger Cs. V. l.-nak és Cs. K.-nak f9ni kezd a Mindenség minden elfeledett látomása ’kik fel hirtelen az elcsendesült erdőkben: !°k elmosódott visszhangja gyűl ki aranylón Hosság titokzatos hegyek között ka tekintetét nézi hosszan a szeretett Költő '9r>i kezd látomása mint időtlen idők mélyéről felszakadó ónek divie: szakadozottan is össze kell érnie újra **6vel mint a hegyek kómot vetnie käs lenne a Találkozás isi... ^Ifénylik Eger &ger, 1988. szeptember 5. Juhász József Cseh Károly fordítása Két évvel ezelőtt a tol* tábor, Miskolc és Eger ' volt Gennadij Ajgi, a íe csuvas és orosz líra k$! egylelikű költő-fenoméní3’ Űj lehetőségeket nyitói1 csak a csuvas, de a s? orosz lírában is a 'költő1 gondolkodás, ábrázolás fejezés területén. K0‘ sokféle tradíció gazdag1 csuvas örökség, benne Mitta kristálytiszta étikig tartása, Mihail Szeszpel f radalmas orosz századéi0, az orosz—szovjet avantg® tátikája és a francia ^ sc'k vívmánya. Az orosz lírafejlödésb0* hiányzó szabadverset !rhu' vételes eredetiséggel. LíráJ" lt. sokrétű, szinte az érthe- 8 végső határáig bonyolult. ll!tntaxis törvényeit is pró- . téve sokszorozza meg a fogalmak potenciális jegeit. Utolsó működő csuvas sá- i Unokájalként a csuvas műit, ,&t mélységeiből emelkedett ítészét európai csúcsaira. *finéje a csuvas nép dallam- kmusforrásaiból származik. A.jgi-verselc határozott rit- * a költő hiteles ritmikus ■'likozását tükrözi, és eliga- az. olvasót a vers lírai, gon- üzeneteinek megértésében. sfinr tartozott a hírverőik, a ’áy közéleti iköltők közé, „pálcával kavarják a sze- Csodálatra méltó tudatos-
