Észak-Magyarország, 1990. október (46. évfolyam, 230-255. szám)
1990-10-13 / 241. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 2 1990. október 13., szombat Merénylet Kairóban Megölték az egyiptomi parlament elnökét Hengerészkonferencia Özdon Honvédelmi kitüntetések A katonai pályára irányításban kiíejtett több éves munkájuk alapján a honvédelmi miniszter döntése alapján tegnap Budapesten Borsod-Aibaúj'Zemplén megyéből kilencen vehettek át különböző jutalmakat, elismeréseiket: dr. Veres János- né, a miskolci Mezőgazdasági és Élelmiszeripari Szakmunkásképző igazgatóhelyettese, Fazekas László, a i 14- es Számú Ipari Szakmunkásképző igazgatóhelyettese, Te- szárovics László, a 104-es Számú Ipari Szakmunkás- képző igazgatóhelyettese, Orosz Istvánná, az ózdi, Vörös Hadsereg úti Általános Iskola igazgatóhelyettese, dr. Bánhegyi Ferencné, a kazincbarcikai, Ádám József úti Általános Iskola igazgatója, Gulyás Pálné, a Miskolci Pedagógiai Intézet munkatársa, Csonka László, a miskolci rádió szerkesztő riportere, Sztankó István, a Sárospataki Esze Tamás Általános Iskola igazgatóhelyettese, Marosváni Emil, a 100-ias Számú Ipari Szakmunkásképző tanára. Tárgy- jutalomban részesítették a miskolcperecesi, 104-es Számú Ipari Szakmunkásképző Intézetet. Péntek reggel Kairóban lelőtték Rlfaat el-Mahgubot, a feloszlatott egyiptomi parlament elnökét. A MBNA hivatalos egyiptomi hírügynökség szemtanúkra hivatkozó jelentésében erősítette meg a délelőtt folyamán Kairóban elterjedt hírt. Az egyiptomi parlament elnökének gyilkosai két motorkerékpárral követték Ri- faat el-iMahgub autóját, s úgy adták le lövéseiket a Semiramis szálloda előtt, majd elszöktek — jelentette péntek délután a kairói rádió szemtanúkra hivatkozva. Kairóban bejelentették, hogy Háfez Asszad, szíriai (Folytatás az 1. oldalról) • 301-es parcellájában az ország vezetői és képviselői megkoszorúzzák az 1956-os mártírok sírját. Este az Opeelnök részvéttáviratot küldött Hoszni Mubarak egyiptomi államfőnek Maligub halála alkalmából. A merénylet színhelyétől egy háztömbnyire levő amerikai nagykövetséget azonnal bezárták. Az egyiptomi rendőrség nyomban lezárta a környék utcáit és a belügyminiszter személyes felügyelete alatt, megkezdték a környék átfé- sülését a tettek után kutatva. Rifaat el-iMahgubot, aki 1984 óta volt az egyiptomi törvényhozás elnöke, élesen bírálták mind iszlám fundamentalista, mind liberális olraházban ünnepi hangverseny lesz, de mint elmondták, ezt nem az Országgyűlés kezdeményezte és szervezi, hanem az Operaház társulata és vezetői. dalról. A parlamenti ülések tekintélyelvű levezetésével vádolták őt, másfelől azzal, hogy a gazdasági reformok kerékkötője. Kairóban egyes megfigyelők összefüggést vélnek felfedezni a gyilkosság és az Öböl menti válság között. Az egyiptomi hatóságok közlése szerint, Irak terroristákat küldött Egyiptomba, politikai merényletek végrehajtáAz ózdi kohászváros adott otthont két napig a tizedik országos hengerészkonferen- ciának, amelyet az Országos Magyar Bányászati Egyesület vaskohászati szakosztálya rendezett meg. A tegnap véget ért fórumon neves .hazai és .külföldi szakemberek tartottak előadásokat, többek között az új .acélminőségek hengerlési feltételeiről, a minőségbiztosításról és azok rendszereiről, a hengersorok fejlesztéséről, de szó volt a külföldi tőkének a hazai vaskohászatba való bevonásáról is. A legfőbb ügyészi vizsgálat megállapítása szerint az Országgyűlés szeptember 18-ai plenáris ülésén az ominózus közbekiáltás „Hordót a szónoknak!” volt, amelyet sokan félreértettek. Tehát nem a „Hordót a zsidó(k)nak!” változatot támasztotta alá az alapos technikai vizsgálódás. A botrányossá dagadt ügy záróakkordjaként lezajlott ügyészi vizsgálatról szóló tájékoztatót péntek délután Szabad György, az Országgyűlés elnöke ismertette, illetve adta át teljes terjedelmében írásban, a sajtó képviselőinek. (MTI) sara. Közületeknek és magánszemélyeknek különféle olajszármazékokat és polietiléntasakokat bármilyen mennyiségben szállítunk RÖVID HATÁRIDŐRE IS! Cím: Budapest I., Attila út 71. Telefax: 1-175-4737 folytatói a vita a honvédelmi törvényről Börtön-napok A megtorlás éveiben ■ „Amikor e sorokat írom, a naptár 1956. október 29-et, az óra fél nyolcat mutat. Minden csendes. Az eső is oly félve csepereg, hogy inkább szi tálásnak nevezhető, alig hallható neszezéssel súrolja az őszi, sárgás, fony- nyadt falevelek rengetegét. Imott-amott fények csillognak az estében, sárgásfehéren, megnyugtatóan és raa- gyarázóan: megvagyunk, élünk, létezünk, alkarunk létezni .. Harmincnégy esztendő telt el, mióta ezek a sorok megjelentek az Észak-iMagyaror- szágban. Akkor, a lapban, 1956. október 31-én a Gondolatok című cikkemben, a fenti bekezdés után, többek között, még ezeket írtam: „Mintha Kossuth apánk szelleme vezetné a tüntetőket, a szabadságért, a nemzet függetlenségéért harcolóknak a seregét. A nemzet, a Nép tüntet, a nemzet harcol, a haza szíve dobog a pesti aszfalton ...” Mi akkor, azt hittük, győzött a forradalom. (Nem tudhattuk, hogy Moszkvában Hruscsovék már eldöntötték; a magyarországi népfelkelést le kell, törni!) Bíztunk az ENSZ-ben, ám utólag kiderült; Hammarskjöld és beosztottjai elfektették a magyar ügyet. Talán éppen a világháborút is kirobbantható szuezi válság miatt. A Gondolatok című cikkemben írtam, hogy küldjenek ENSZ- csapatokat, és vonják ki a szovjet katonákat hazánk területéről, semlegesek legyünk. A cikk végén ez áll: ... „ami hazánkban történt, nem egy kis csetepaté, nem díszfelvonulás volt, hanem véres, szent, az egész világ előtt felemelően nagyszerű szabadságharc!” Természetes, hogy ezért az írásomért már 1956. december 6-án, a szerveződő pu- fajkások ki akartak nyírni. Akkor Miskolctapolcán, a Szebeni utcában laktam. Este, hazafelé menet, ‘a csónakázótónál leütöttek (még hallottam: nesze, a cikkedért!), és betaszítottak a tóba. Nekem azonban elég kemény koponyám van. A vízbe esésem után rögtön magamhoz tértem. Amikor hallottam, hogy elszaladnak, elég kábultan, kimásztam. Nehezen a lakásomra vánszorogtam, ahonnan mentő vitt be a Csabai kapui, akkor még úgynevezett Honvéd Kórházba (most Megyei Tüdőkórház), ahol ideiglenes kötést kaptam az esés közben eltöri bal kezemre. Gyilkossági kísérlet volt ez, a javából! Az eltört kezem végül is 1957 januárjában, a Honvéd Kórházban dr. Csathó Péter, a nagyszerű, a mindenkin segítőkész főorvos operálta meg. Később naponta fenyegettek az új állampárt szervezői. Kapóra jött nekik az Észak-Magyarországban, 1957 februárjaiban megjelent, Az egyetemen jártam című cikkem, amelyben nemtetszésemet fejeztem ki, elítéltem az egyetemisták megvereté- sét. A cikkem megjelenését követő harmadnapon, a Tízes honvéd utcai puíajikás központ pártszervezéte dörgedelmes cikkben (ugyancsak az Észak-Magyarország- ban) felelősségre vont, és akkor már tudtam: a retorzió nem marad el! Nem tévedtem! 1957. március 8-án este, Tapolcán letartóztattak. Nem akármilyen letartóztatás volt ez, teherautó, sok pufajkás, és a még begipszelt bal kezem ellenére addig vertek, míg belöktek az ÁVH alagsori celláinak egyikébe. Amikor 1957. március 8- án letartóztattak, akkor már négy miskolci újságíró elmélkedhetett Kádár ígéretéről, hogy senki ember fiának nem lesz bántódása az ’56-os eseményekben való részvétele miatt. Akkor már én sem hittem benne, bár jó néhány barátom figyelmeztetett, még 1956 decemberében; tűnjek el Miskolcról, és ha tudok disszidáljak. Maradtam. Egy nyíregyházi ÁViH-s gyötört napokon keresztül, igen sűrű lábrugdosások és szájba vágások közepette. Végül is aláírtam a jegyzőkönyvet, többék között, hogy engem, a letartóztatásom óta senki nem bántott, humánus bánásmódban részesültem. Úgy tíz napig tartottak az ÁViH épületében, akkorra valamennyire elhalványultak testemről a gumibotok okozta nyomok, és a lábrugdosások kék foltjai. De mindenképpen el kellett szállítsanak, mert az alagsori cellák dugig megteltek. Így kerültem sokadmagammal az Ilona laktanya alagsorába. Innen néhány nap után átvitték a Fazekas utcai fogházba. Fogház? Már akkor zsúfolásig voltak a cellák. Én jó néhány cellát megjártam. Volt, ahol tíze:' szorongtunk. Volt, hogy közbűnté- nyesek közé is raktak. Persze, nem mindenkinek jutott vaságy. Többen a padlón, szalmazsákon aludtunk. Néha ketten is egy zsákon. És hiába raktuk a klórmeszet a küblikbe, a szar- és húgy- szag állandó bűzzel árasztotta el a cellát. Különösen a melégebb, tavaszi idő jöttével, mert a természet, annak rendje és módja szerint, beköszöntött. Május elején megkapom az ügyészség vádiratát. A BHÖ. II. paragrafusa szerinti pont a vád ellenem. Eszerint „feltételezhető, hogy (ez a törvény még élt) a miskolci írók és újságírók szellemi vezetője”! Furcsa. A miskolci újságírók közül az én ügyemet tárgyalja először a megyei bíróság. Idegileg teljesen kikészülve állok a bíróság elé, 1957 május közepén. Délelőtt tíz óra. Az ablakokon túl csodásán kék égbolt, ragyogó napsütés. A kezemről a lánc (nem bilincs, az csak a közbűntényeseknek dukál, nem a politikaiaknak) levéve. Az ítélet: hat esztendei börtön! Másnap jelentkezem a börtönorvosnál. Látja, teljesen „lerobbant” állapotban vagyok, a betegszobába utal. Itt valamivel jobb, vaságya van mindenkinek. Én az 1957. április 12-én kivégzett Józsa György fekhelyére kerülök, majd 1957 augusztusában a márianosztrai börtönbe visznek. A nosztrai börtön az ország legszigorúbb fegyintézete. Az emeleten kifeszítve egy transzparens, rajta nagy betűkkel: „Ne csak őrizd, gyűlöld is őket!” Na, gondolom magamban — ha itt kibírom a hat esztendőt, megérdemlem a „kemény fickó” jelzőt. Akkor még nem tudtam, hogy közben a legfelsőbb bíróság három évre redukálta a megyei bíróság ítéletét, mert el sem vittek a feilebbviteli tárgyalásomra. Csak a nosztrai tartózkodásom ötödik, vagy hatodik hónapjában adta tudtomra a nevelőtiszt. Szűkszavúan, apám halálhírével egyetemben. De addig is ... elmúlt a nyár, az ősz, a tél. Híre megy, hogy Déry Tibor is itt van, és az országban folynak az akasztások. Itt, a börtönnapok iszonyú nehezen telnek; reggel ötkor ébresztő, ágyazás, reggeli, tíz perc séta. Azután ismét a cella, negyed magammal benne. Görgey Béla, Deák Sándor, egy agronómus és én. Itt viszonylag tisztaság van és rend. Felváltva rójuk a zárkát, öt lépés előre, öt vissza. Heteken, hónapokon keresztül. Mert nekünk, politikaiaknak dolgozni sem szabad, és ez rettentően rossz. így igen kevés a koszt — bár sokkal jobb, mint a Fazekas utcai sitten — és mindennap korgó gyomorral alszunk el. Nem úgy mint a közbűn tényesek, akik'' dolgozhatnak a kötélgyártó üzemben. A iházimun'kások is közülük kerülnek ki. Jó erőben vannak, nem éheznek. Lassan, de múlnak a hónapok. 1958 augusztusában, egy késő este, már jóval zárás u>tán, a trepnin nagy dobogás. Zárfcanyitások, parancsszavak. Valahová visznek bennünket! Legalább harmincán szorongunk egy nagy helyiségben, mindenkinél a kevéske motyója. Semmit sem tudunk. Riadtak vagyunk. Talán Szibéria? Mert ez a hír is kószál a zárkákban. Csukott, zárt teherautóba pakolnak. Lezárnak, és éjfél után a kőbányai gyűjtőfogház és börtönbe szállítanak. Létszámellenőrzés, névsorolvasás, és ismét csattognak a zárkaajtók, öt perc múlva villanyoltás — mondja az egyik börtönőr. 'Megkönnyebbülve döglünk a fekhelyünkön. Másnap. Bennünket, noszt- raiakat szétporcióznak. Magam is más zárkába kerülök. Ismeretlenek a rabtársak. De egy csónakban ülünk, ’56-os politikaiak. A jobb csillag első emeletén vagyunk. Szemben velünk, a földszinten a halálra ítéltek zárkái. Ezekből majd mindennap elvisznek valakit. Tudjuk. A házimunkásunk (ez jóindulatú hozzánk) régi sittes, közbűntényes. Tőle tudjuk meg, hogy Nagy Imrét is kivégezték. És még sok-sok mást. Szeptember közepén a börtönőr könyvtárost keres. Csak olyan jelentkezzen — mondja —, aki valóban ért a könyvekhez. Jelentkezem. Másnap a nevelőtiszt kérdez, kis vizsga ez; Jókai, Mikszáth, Ady, Csehov, So- lohov, Dumas neveit fújom. Elégedett. Harmadnapra a jobb csillag rabkönyvtárában vagyok. A Fazekas utcai és nosztrai börtönök után ez a munkahelyem és kvártélyom valóságos üdülésnek tűnik. Négyen dolgozunk a könyvtárban ; egy festőművész, egy honvéd százados, D. I., a népszerű, az ország egyik legtehetségesebb színésze, és szerény magam, az újságíró. Mi négyen egy zárkában is vagyunk, nem messze a könyvtártól. Mindannyian majd’ másfél éve raboskodunk, az ügyeinket lezárták — jogerősen. A festő és az én dolgom, hogy hetente egyszer-kétszer, börtönőr kíséretében végigjárjuk a zárkákat és cseréljük a könyveket. Ilyenkor, az ismerős rabok „füleseiket”, híreket várnak tőlünk, néhány szót, lehetőleg a rabok számára optimistát. Ugyanis egy szóbeszéd járja köztünk: „mondj valamit, az se baj, ha nem igaz”. Mármint a „ikübli”-hír! Az pedig elég bőven kering a rácsok mögött, főként az amnesztiáról. Nagy részét maga a börtönvezetőség keringteti, a rabok nyugtatására. Pedig az amnesztia igen messze van. Annál naprakészebbek az akasztások. Mi viszonylag hamarább hozzájutunk a valós hírekhez. Fő hírhozónk egy közbűntényes borbély, aki háromnaponként borotvál minket. Tőle tudjuk, hogy Erős István segédmunkást 1958. október 10-én, Kis István nyomdai munkást október 16-án, Kicska János honvéd főhadnagyot november 15- én, Galgóczi Zoltán bányászt november 28-án akasztották •a kiiSfogházban. De hát ki tudja megjegyezni a temérdek politikai nevét, akiknek a neveit szorgalmasan szállította a borbélyunk. Itt, a könyvtárban elég gyorsan telik az idő. Katalogizáljuk a könyveket, cserék a zárkákban. D. I. különböző tablókat fest, a börtön számára. A kosztunk itt bőséges. Az emberségesebb smasszerok engedélyezik, hogy a mi dupla kajánkból a zárkákba is juttassunk. Egyik nap illusztris vendégünk érkezik a bal csillagból, M. L. színész, D. I. barátja. Néhány percre csupán. Késó*bb tudjuk meg, M. L. decemberben szabadult. A könyvtárban és a közös zárkában töltött hónapokat D. I. emberi magatartása, fanyar humora, örök optimizmusa, a színház- és filmművészet világából hozott emlékezései tették felejthetetlenné. A fiatal börtönőrök legtöbbje kedvelte, és D. I. igyekezett ezt a szimpátiát kihasználni. Üzeneteket továbbított, igen sok ennivalóval segítette a zár- kás, politikai rabtársakat. Sajnos, öt hónapi közös könyvtármunka és közös zárikaélet után, 1959 március elején, váratlanul engem átvezényeltek a bal csillagba. (Valószínűleg D. I.-éket is szétugrasztották!) Ismét ismeretlen zárkatársaim lettek. Másnap már egy, a házon kívüli festődében dolgoztam. Valahol Pesten volt, máig sem tudom, melyik részén. Minden reggel, harminc-negyvenünket ponyvás teherautón, megerősített fegyveres kísérettel vittek. A rendőrség és a börtönőrök részére festettük az ingeket. Ilyen körülmények között ért utói az amnesztia, és 1959. április 7-én, délután 4 órakor léptem ki a börtön kapuján — szabad emberként. Epilógusként: több, mint két esztendőt töltöttem egyfolytában a különböző börtönökben. Ám nehezek voltak a börtön utáni évek is. Több, mint három évtized múltán alig múlik el hónap, hogy álmomban ne lennék rab. Ismét a rács mögött vagyok. Nevek, arcok vetődnek elém. Szomorú szemű emberekkel találkozom, akik még nem ismerik a sorsukat. A zárkaajtók robaját, csattogását hallom, a lehajtott fejű, reggeli körsétájukat végző rabok között baktatok én is. A kör közepén álló főházi, katonásan pattogtatva a szavakat, parancsolja: egy-kettő, egy-kettő... Ilyenkor izzadtan, kimerültén ébredek. De nagyon jó felébredni! Vagy mégsem ? Holdi János
