Észak-Magyarország, 1990. augusztus (46. évfolyam, 179-204. szám)
1990-08-18 / 194. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZAG 4 1990. augusztus 18., szombat diákegylet---------------------— üdvözlete f >» rí 3zérótettel köszöntőm a 3á• .t ro.jpataki Diákegylet Nemzedéki népfőiskolája első évfol-araái-' nak valamennyi hallgatóját! .<1 ^ ■; Engedjétek meg, hogy néhány szóvá1 bemutassam a Diákegyletét, amely a népfőiskola anyaf 4 gi alapjait előteremtette, Szervezetünk 1939- márciusá“"•(v Az elmúlt tanév folyamán £ £ \'í • t* kp kuitu.rá Lis-szórakó z tató hétvn- /«-'V , . íí ít>.# geket szerveztünk, és e népfő- 5? Vy i ,v, iskola után kerül sor második nyári táborunkra, dem képzel- í rjj{> ^ r U; he tő el né'l.kii; íink a jövőre y jC*! esedékes, országos jelentőségű ° « £*• 3 író spataki Diáknapok megren- ^í! í'jjí de zése sem. Ó;| Hírmondójuk a Mécsvilág népfőiskolások Patakon Nemzedéki A szervezők így nyilatkoztak szándékaikról: „Célunk a népfőiskola megszervezésével, hogy áthidalni segítsük azt a kulturális szakadékot, amely a mai iskolai oktatás és a valóság között fennáll. Támogassuk a résztvevőket abban, hogy eligazodjanak rendkívül gyorsan változó világunkban. Fontosnak tartjuk, hogy segítsük mindazokat, akik erőt és kedvet éreznek arra, hogy részt vegyenek az újraéledő önkormányzatok létrehozásában, munkájában, az élet minden területén. E két hét — szándékaink szerint — intenzív közösségi munka és kellemes nyári időtöltés is lesz, hiszen van-e annál szebb dolog, mint hogy új barátokat szerezve, tanulva jól érezze magát a nyitott szívű ember.” Az idén először, három szekcióban működött a három esztendővel ezelőtt újra életre kelt pataki népfőiskola: társadalomismereti, történelmi, képző- és iparművészeti. A nemzedéki jelzőt indokolja, hogy fiatalokat hívtak és vártak a kéthetes kurzusra. Augusztus 6—18. között hetvenen lehettek részesei az ismereteket gyarapító, az eligazodást segítő népfőiskolái programnak. Mindez annak köszönhető, hogy a Sárospataki Diákegylet pályázat révén három- százezer forinthoz jutott. így juthattak el az ország legkülönbözőbb településeiről a fiatalok Patakra; köztük Horváth Gábor, aki így vallott: „Azért vagyok itt, hogy érezzem a múl+at. Itt lehet. És talán lesznek mások is, akik ezt keresik. Ezért jöttem a főiskolára, és ezt várom tőle.” A szekcióvezetőket arra kértük, beszéljenek a csoportok munkájáról; arról, ami a Patakon eltöltött időt az érdemesség élményével ruházhatja fel. Dr. Balázsi Károly: — A nagy hagyományú és példaadó sárospataki népfőiskolának mindig törekvése volt a történelmi tudat, a nemzettudat erősítése. Ezt nekünk, a társadalomismereti szekciónak is fel kellett vállalni; igyekeztünk ezt megcélozni csakúgy, mint Patak és a tájhaza megismerését. A táj haza ez esetben Bodrogközt, Hegyközt és Hegyalja néhány idetartozó települését jelenti: mind történeti, mind társadalmi szempontból. Harmadik témakörként a népi tudás és a népi kultúra megismertetését és megszerettetését építettük be a kéthetes programba. Hallgatóink neves szakemberekkel találkozhattak. Természetesen a „tantermi” foglalkozások mellett többször is kimozdultunk. Patakon kikerülhetetlen a vár, a kollégium, a Nagykönyvtár... És eljutottunk bodrogközi, hegyközi településekre, ezeket ’ hadd nevezhessem „emelt szintű .kirándulásoknak”; hiszen ezek a fiatalok az ismerkedés, a megismerés mellett anyaggyűjtést is végeztek. Ebben a körben a legjelentősebb a Sára faluban (Sá- razsadány „elődje”) tett látogatás. Teljes körű felmérésre törekedtünk a negyvenkét házas faluban. A falu és a családok emlékezetét kutattuk, a jelen életet és faggattuk azt Is, mi a jövő egy ilyen tönkrement kicsi faluban. A tapasztalatokról írásos anyagot készítenek hallgatóink. Szolnoki Tibor: — A történelmi szekcióban az előadások és a szemináriumok határozták meg a kéthetes kurzus programját. Magyarország történetét tárgyaltuk az első világháborús időktől — jelenünkig, mai napjainkig. Az első három napon Pölöskei Ferenc (ELTE) akadémikus volt a vendégünk, s amiről szó esett, csak címekben: az 19X8 előtti történelem; két forradalom Magyarországon: 1918—1919; a Horthy- rendszer 1944-ig... A sok tanulsággal szolgáló első három nap után Seifert Tibor adjunktus Magyarország 20—30—40-es éveinek külpolitikájáról beszélt és cserélt véleményt a hallgatókkal. Megtekintettük a Gulyás-fivérek filmjét — Málenkij robot — és beszélgettünk ezután Gulyás Jánossal. Két témában is elhozta mondanivalóját Izsák Lajos, az ELTE docense: ő az úgynevezett népi demokratikus szakaszról és az ötvenes évekről gondolkodott együtt a szekció résztvevőivel, ösz- szefoglalót kaptak hallgatóink Szakács Sándor gazdaságtörténésztől az elmúlt negyven esztendő magyarországi történéseiről. A hatvanas-hetvenes évek társadalmi-politikai folyamatairól Csurka István beszélt a fiataloknak, s ez' alkalommal nyilván nem lehetett elkerülni a beszélgetés során a mai valóság problémáit sem. A „nyolcvanas évek” természetesen önálló feldolgozásban is ott volt programunkban: Szelényi Ivánnal találkozhattunk az utolsó napon. Dr. Dobrik István: — Láthatja, itt, a sárospataki Domján-házban, hogy ezen a délelőttön is nagyon keményen és jól dolgoztak a művészeti szekció tagjai. (Itt, e csoport munkájában tények beszélnek arról, ki mit végzett a kurzus alatt. Ottjártumkkor aterem éppen arcokkal, fejportrékkal van tele... Itt: látható és megtapintható a résztvevők részvétele...) — Olyan, tudatos pedagógiai programot dolgoztunk iki a népfőiskola e szekciójába jelentkezőknek, hogy tudomásul vegyék: keményen meg kell harcolni a művészetig. Addig, amíg eljut az ember oda, hogy önmagát művésznek mondja. Mint sok nyári tábor, alkotótelep irányító — ‘közreműködő részese mondhatom, hogy azoktól az különbözteti meg az itt folyó munkát, hogy e két hét alatt — ami lehet ‘kevés is meg sok is — nálunk erőteljes tanulmányoknak kell megfeleni. A stúdiumok kötelezőek, egy idő után persze alkalmat adunk arra is, hogy ki-ki, kipróbálhassa magát „fakultative”. Egy dolgot mindenképpen tudomásul kell venni: e kéthetes ittlétnek a nevében is benne van, hogy iskola. Az én elképzelésem szerint az iskolában nagyon kemény, komoly ismeretszerző képző és nevelő munkának kell lennie. Ezt a szellemet hallgatóink nagy többsége magáévá tette. Természetesen, a tudásszinthez igazodva várjuk el a teljesítményeket. Mi azt szeretnénk, hogy e három évre tervezett munka végén olyan végbizonyítványt adhassunk, amely nem csupán papír, hanem érték is. Ehhez persze fontos, hogy olyan tanári kar dolgozzon a népfőiskola hallgatóival, akik garanciát adnak. Mint nálunk Czinke Ferenc — ő egyébént a Sárospataki Diákegylet elnöke is — és olyan művészek vállaljanak itt oktató-nevelő munkát, mint Feledy Gyula... Az 1990. augusztus 6—18. között működött pataki nemzedéki népfőiskola hetven hallgatója megélte ezt a háromszekciós kezdeményezést. Ezt a két hetet Patakon. Csináltak maguknak — s hátha másoknak is, — hírmondó lapot arról, mit éltek meg tizenvalahány nap alatt, találkozva szaktekintélyekkel; ismeretlen településekkel, emberekkel; történelmi fehér foltokkal; mosolyt fakasztó babonás népi tudománnyal; főhajtásra késztető történelmi helyekkel. Első-közvetlen benyomásaikat megírtak hírmondójukban, úgy nevezik ezt a kiadványt: Mécsvilág. Egy hallgató ezt írta bele: „A falak. A kollégium falai védenék, őriznek és felmentenek. Az embert szabaddá teszik. Akkor, amikor a növendékek idejöttek, lehetőséget kaptak. Kiléphették a szülői világból, ami sokszor a szegényes gondolkodást jelentette. Ok itt nem mások lettek „csak” szabadok, szabadabb emberék. Ezt a kollégiumot ők tették naggyá úgy, hogy volt erre a szabadságra igényük. Talán nekünk is van. Bízom benne.” T. Nagy József Bárczy János új könyve: Őszi éjszakák Egy háború utóélete két ember sorsában megjelenítve — ez is lehetne Bárczy János új könyvének sum- mázata, dehát nemcsak erről van szó. A történelem később is kegyetlen agresz- szorként avatkozik be egy sokkal-sokkal jobb sorsra hivatott emberpár életébe. Az „alapozást” azonban kétségtelenül a háború adja: a férfi kétszer sebesül meg, eredményeként később elveszíti látását, az itthon egyedül maradt fiatalasz- szony ostrom-óvóhelyi élménye szintén életreszóló trauma marad. Aztán 1948- ban — éppen a centenárium évében — újra beleszól életükbe a történelem, avagy talán pontosabb így: emberi aljasság. Megkísérlik beszervezni az erőszakgépezet, finoman kifejezve, informátorának. Ehhez „kiváló” múlttal rendelkezik: magasrangú rokon. Az ap- „Régi nemesi család, csupa magas rangú rokon. Az apja államtitkár ... Papi gimnázium, Ludovika, horthysta tiszt, hivatásos, kiváló minősítés, légierő, elit alakulat, vezérkari beosztás ...” A véglegesen nemleges válaszért nem maradt el a „hála”. Meg kellett válnia katonatiszti beosztásától. Ennél csak az 1958. március 25-i dráma a meg- rendítőbb: az a főnöke segítette utcára, ütött el egy vak embert munkakörétől, akinek 1956-ban mentette az életét, magukhoz fogadták az üldözött embert. A feleség élete sem alakult sokkal jobban. Egy gerincműtét során, műhiba következtében béna marad egyik lába. „Az egyik vak, a másik alig tud járni, aludni gyógyszerrel sem tud.” Bárczy János új könyve egy nemzedék kálváriájának stációit tárja elénk. Az olvasó elcsodál- kozikj Uram, Isten, milyen sorscsapásokat élt meg az a generáció, amelyik már fiatal-felnőtt fejjel katonaként, vagy civilként szenvedte végig a második világháborút. Aztán kinek- kinek hadifogság, munkatábor, üldöztetés, megtorlások, megfélemlítések sora. „Már nincs fiatalságuk, egészségük. Csak a küzdelmek emléke az övék.” Ennyi keserűség, ennyi szenvedés, amit a kisregény emberpárja végigél, persze lehangoló. A keserűségen azonban felülemel az az erkölcsi tartás, emberi helytállás, amely végig kisugárzik a két ember, olykor drámai, máskor mindennapi küzdelmeiből. Nem feladni! — írja Bárczy, és mélyen azonosulunk vele, mert a kisregényben megjelenített életút ezt hitelesíti is, sugallja is. Enélkül az erkölcsi erő, önfegyelem, és tegyük hozzá: humanista kultúra nélkül elviselhetetlen lett volna, lenne ez a vakság, ez a bénaság. A visszatérő megpróbáltatások edzik is a lelket, ennek köszönhetően marad meg ilyen fokon a szépség és a jóság iránti fogékonyság, minden emberi érték tisztelete. A gyerek adta öröm, három ember összetartozásának, a házastársi ragaszkodásnak az öröme, réglátott szépségek megannyi emléke táplálja újra és újra a meggyötört lelkeket. Mennyi szellem vibrál az asszociációs játékokban, amelyeknek a kisregény álmatlanságban szenvedő hősei éjszakákon át részesítik önmagukat, olvasóikat. Mivel üssék el az időt? Az asszonyt a rejtvényfejtés köti le, a férfi agyában a rádióban hallott zeneszámok keltik újra életre a régóta ismert művek élményét. A kisregény első oldalainak olvastán, amolyan modern, formabontó, bölcsel- kedő mű körvonalai rajzolódnak elénk. Egy idősödő ember életbölcsessége, filozofálása életről, öregségről, halálról? Aztán sorjáznak a mind valósághűbb emlékek, tragikus sorsfordulók — bizony csak ritka az idill. Nem szokványos életfolyam memoárral van dolgunk. Leginkább egy zenemű komponálásához hasonlítható a szerkesztés. Egyrészt a múlt és a jelen dimenziójában áll egybe a két em- ben életútja, másrészt mindez egy sajátos párbeszédben jelenik meg. Érdemes külön, is figyelni erre a kompozícióra, a feszes szerkezetre, a megformálás fegyelmére, kiforrottságára. Bárczy új könyve nemcsak históriai kuriózum, figyelemre méltó esztétikai produktum is. (Bárczy János immár nyolcadik kötete a Magvető Könyvkiadó Rare-sorozatában jelent meg.) Nagy Zoltán A Magyar Katolikus Püspöki Kar nyilatkozata a loktatásról, az egyházi iskolákról és az egyházi iogatlaookról A katolikus egyház küldetése egyetemes, minden kor minden emberéhez szól, bármilyen társadalomban él is. Krisztusi küldetésünket, annak változatlan mondanivalóját mindig megújult módon kell hirdetnünk, hogy így választ adhassunk a változó korok változó, időszerű kérdéseire. Szavunk nem az egyes kormányzatokhoz vagy pártokhoz szól. A püspöki kar és a papság felelőssége tudatában kíván véleményt nyilvánítani az egész társadalmat érintő kérdésekben, és így alkotó részévé válni nemzetünk életének. Iránymutatásunkkal segítjük híveinket, hogy eligazodhassanak a mai változások között, a társadalom egészének pedig felkínáljuk a kereszténység örök értékeit. Világi híveinket pedig ismételten arra kérjük, hogy tevékenyen kapcsolódjanak bele a politikai életbe, és ott is képviseljék az Evangéliumot. Ügy látjuk, hogy a mostani történelmi órában nemzetünk és egyházunk élete során először elméletben és gyakorlatban egyaránt megvalósítható az állam és az egyház szétválasztása. így egyházunk minden külső gyámkodás nélkül teljesítheti küldetését. Tevékenységében azonban szüksége van nemcsak a törvényekben biztosított szabadságra, hanem megfelelő anyagi biztonságra is. így tudja nemzetünket a legmegfelelőbb módon szolgálni. Krisztus egyházának küldetéséből fakad, hogy az üdvösség jóhírét minden emberhez eljuttassa. Egyházunk a templomon kívül is igényt tart arra, hogy a társadalmi élet minden területén: sajtóban, rádióban, televízióban, iskolában az Evangéliumot hirdesse. Tehesse ezt szabadon, anélkül, hogy az egyházon kívül állókat is lelkiismeretében kényszeríteni kívánná. Különös figyelmet kíván fordítani az eljövendő felnőtt nemzedék, a mai fiatalok nevelésére. Ennek érdekében ragaszkodik az iskolai hitoktatás lehetőségéhez, nem adva fel a templomi hitoktatásnak az elmúlt évek során kialakult gyakorlatát sem. Meggyőződésünk, hogy a tanításból megújult élet, a megújult életből pedig önzetlen, egyházukat és hazájukat szerető és szolgáló emberek formálódnak, akik felelősséggel alakítják a jövőt. Kérjük híveinket, tegyenek eleget a keresztelésnél vállalt ígéretüknek, és tartsák lelkiismereti kötelességüknek, hogy gondoskodnak gyermekeik hitoktatásáról. Kérjük továbbá a kormányt és minden felelős politikust, segítsék a hitoktatás munkáját az ország javára. Tudatában vagyunk annak, hogy a hitoktatás feladatának — egyelőre legalábbis — nem tudunk maradéktalanul eleget tenni. Egyházunk minden tagjának részt kell vállalnia a hit átadásának közös ^felelősségéből és feladatából, és — amennyiben - módjában áll — tevékenyen is részt kell vállalnia abban. Katolikus egyházunk igényt tart arra, hogy — erejéhez és lehetőségeihez képest — újjászervezze korábbi nagymúltú szerzetesi iskoláit és a többi katolikus iskolát. Azzal az igénnyel fordulunk a kormányhoz, hogy ezeknek az egész nemzet számára közhasznú intézményeknek a létesítéséhez az egyház az állami vagyonból kapja meg a szükséges fedezetet. A katolikus egyház sem intézményeinek fenntartásához, sem újak létesítéséhez nem rendelkezik saját vagyonnal, mivel az államosítás az egyházat mindennemű anyagi alapjától megfosztotta. Az épület-ingatlanok visszaszolgáltatása az igazságosság visz- szaállításának jele és az egyház-állam szétválasztásának reális bizonyítéka. Enélkül hosszútávon nem várható az egyháztól, hogy a közjó, a nemzet szolgálatára bármit is tegyen, hiszen az anyagiak hiánya egyúttal szabadságát is veszélyezteti, s a mindenkori államhatalom kiszolgáltatottjává teszi. Ezért ragaszkodunk az ingatlanok fokozatos visszaadásához — az ország gazdasági erejének szem előtt tartásával —, vagy pedig a megfelelő kártérítéshez. A püspöki kar nyilatkozatával azért fordul az ország felelős vezetőihez, ‘híveihez, és az egész magyar közvéleményhez, mert törvényes biztosítékot akar kapni arra, hogy semmilyen téren ne ismétlődhessenek meg az egyházellenes demagógiával párosult jogellenes intézkedések. Kérjük katolikus híveinket, magyar honfitársainkat, hogy a múlttal való kiengesz- telődés, egymás kölcsönös tisztelete és a jövőért érzett felelősség tudatában mindent tegyünk meg annak érdekében, hogy emberhez méltó, mindenkinek otthont, biztonságot és szabadságot nyújtó új magyar társadalom épülhessen fel. Ehhez kérjük Isten áldását egyházunkra és népünkre. Budapest, 1990. augusztus 20. A Magyar Katolikus Püspöki Kar
