Észak-Magyarország, 1990. augusztus (46. évfolyam, 179-204. szám)
1990-08-11 / 188. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZAG 6 1990. augusztus 11., szombat Szarka Csilla: Bükkaljai pincesor. téWM. Ä i I , WM&M. <<- W- í'-' ' , Pogány Balázs Sorba állók A buszon futottunk össze. A szemében megcsillanó fény talán már csak találkozásunkká, és nem az enyém volt. — Gyere el! — mondtam néki — megiszunk valamit. Lesz miről beszélni, régen találkoztunk. Átdumáljuk az éjszakát. Lendületes beszédem azonban nem hozta meg a kívánt hatást. Szemeimről levett két szeme egy kis szomorúságot és tehetetlenséget takart. Végre magamhoz tértem és eszembe jutott, hogy azóta már családos ember; egy társ és két csemete várja— Hát ma nem megy — mondta, és hétköznapi teendőire hivatkozva elnapolta a rám pazarolt időt. Hetekkel később kerestem fel, ahogy megbeszéltük. Rövidke „no mi van veled”, és „no és te hogy vagy” szókapcsolatok és válaszok után szavaimból kihallotta a fájdalom hangjait. — Hát ide figyelj szépöcsém! — mondta némi fölénnyel. — Tedd le a tollat! Itt hajtani kell édes barátom, alkalmazkodni. Jobban teszed ha hozzásimulsz ehhez az élethez — akármilyen is — mivel itt vagy. Gyere szépen vissza a földre, a lázadás ideje elmúlt. Ha olyanod van, kapcsold be a tv-t, add át magad neki és tegyél a világra. — Azzal a világ dolgai nem fognak előbbre menni — védekeztem. — És most rossz, egyre rosszabb. Kismadár lennék, hogy — a magam módján — hírt adjak erről a világnak. — A madár dalát, édes öregem, nem értik az emberek — bármilyen szép is, és akármiről szól is. Meg aztán mit képzelsz? Te fogod megváltani a világot? Elolvasnak százan, és öt perc múltán azt sem tudják, miről is akartál írni. — És hol marad az igazság, amit mindig is a költők, a zenészek, a festők, a táncosok mondtak ki? — És nézd meg mivé lettek? Csak az életük ment rá, a világ nem lett jobb. Éltek napról-napra, nem tudták hol alszanak. Egyik-másik éhenhalt. Művészélet... Ha neked ez kell... — Nagy a gyanúim barátom — válaszoltam —, hogy te is beálltál a sorba, amelyet annak idején messzeséggel és szakadékkal választottál el önmagadtól verseidben. — Szó mi szó — mondta őszintén —, lehet, hogy igazad van. Beálltam a sorba — ahogy te mondod. Annak idején én is harcoltam, de a sor soppant áradat... Az akkor volt. Tudod egy kicsit belefáradtam és ma már jobb szeretem a teát sok citrommal, meg mézzel és este kilenckor ágyba bújni... Aztán cinkosan közelebb hajolt, mintha valami bizalmasat akarna mondani: — Egymásközt szólva, nem vigyáztunk azon az éjjelen ... meg kellett házasodnom. Tudod hogy van ez ... Te is másképp látnád, ha otthon feleséged és két gyereked várná a betevő falatot. Őket nem etetheted meg a verseiddel. Felelősséggel tartozók irántuk. Aztán valami dolga volt, meg én is menni akartam. Mindenekelőtt egy @ örömhír: Végre minket is figyelemre méltattak az ufók! Mint tetszettek olvasni az Észak-Ma- gyarországban, az Avason lehetett őket látni azoknak, akik éppen rájuk néztek, amikor éppen itt jártak, átsuhantak vagy éppen láthatóvá tették magukat az arra érdemeseknek. Szó, ami szó, az embert — ha bevallja, ha nem — eléggé bosszantja, hogy mind ez idáig égi vendégeink kutyába sem vettek bennünket. Pedig lehetséges, hogy éppen a Nagy Kutya csillagképből, vagy annak irányából érkeztek, hiszen mégiscsak ott ragyog legfényesebb csillagunk, a Sirius, más néven Sánta Kata, aki éppen viszi az ebédet, vagy a vacsorát a Kaszásnak, akit viszont kezdetleges népek valami Orionként tisztelnek. Pedig, kinek szeme van, láthatja, hogy az igenis egy jókora méretű kasza, a közelében pedig nagyon is igyekszik Sánta Kata az étekkel, ez is világosan, tisztán látható. Mindezek ellenére az ufók szana-széjjel röpködnek, ereszkednek le a földgolyóbison, csak itt nem. A Tun- guz meteor, mit ugye csupán a Föld lakói neveznek meteornak, mert akkor még nem tudták, hogy űrhajók is léteznek, szóval az is űrhajó volt — különben mutassanak már egy darabka kövecskét abból az állítólagos meteorból! — és az is Tunguz lett, mivel ott ért földet és nem például a mi szépséges Alföldünkön, pedig ezt is kiválaszthatta volna. Ámbár valószínű, hogy direkte lakatlan területen kívántak landolni, hogy meg ne ijesszék itt nálunk a gulyaménest, vagy a magyar szürkét, mely a nagy füsttől, durranástól úgy szétszalad, hogy még ma is hajkurász- hatnók. A mostan érkező ufók pedig úgyszintén az ázsiai, hatalmas területeket, főként Kazahsztán síkságait tartják alkalmatos szálldosó helynek és ott riogatják a népeket. Olvashattuk, hogy különösen az idén nagy az ufójárás. Ráadásul némelyikük már bolondozásra is hajlamos. Mint olvasható volt, egy tűzgömb, vagy valami más izé se szó, se beszéd, a tehervonat elé repült és Iván hiába fékezett, a vonat nagy gyorsulással átsuhant az állomáson. Később az ufó, megbánva csínytevését, a kikapcsolt áram nélküli szerelvényt könnyedén átvitte egy emelkedőn, majd búcsút fényeUFÓK sedve tovalibbent a Fiastyúk irányába. Ha a Fiastyúk éppen akkor, éppen abban az irányban kotlóskodott. De ismert, hogy ugyancsak az ázsiai városokban az ufók hékulából leállítanak autók motorjait, hiába cserélnek gyertyát, hiába kurbliznak, nem és nem! Aztán meg hirtelen elindítják a motorokat, pedig senki sem ül a kocsiban. Szokásuk az is, hogy kiszállnak a szerkentyűikből, ott lebegnek valamely nagy víz fölött, ámulásra késztetve az ámulókat, majd eltűnnek és a következő pereben ugyanők lebegnek az amerikai partok tengervizein. Minket ellenben valamiért elkerültek. A kis ország az már semmi? Igaz, egyszer, pár éve egy mentős kocsi személyzete valahol látott egyet, de az sem az volt. Illetve! Várjunk “Csak, hogy is volt az? A mentősök szolgálatot teljesítve (majd látjuk, hogy ez mily’ végzetes baj lehet!) haladtak az úton, amikor az a fényes nagy istennyila megjött, megállt, majd leereszkedett a közelben és mindenféle fényeket bocsátott ki. — Odamentek? — kérdezte a történelmi eseményről tudósító egyén. — Nem. — mondta a mentős. — Szolgálatban tilos a gépjárművet elhagyni. Valami ilyesmit mondott, de bizonyára szakszerűbben. Pedig most már ideje lenne komolyan venni az ufókat. Mert, ha ne-tán-tán mégis úgy alakul ki ez a világ, hogy nem mi vagyunk a közepe, esetleg, ha a Föld nem Isten kalapja és hazánk mégsem a bokréta rajta, akkor rákényszerülünk egy elkedvetlenítő következtetésre. Nevezetesen arra, hogy ha az iménti föltételezés igaz, akkor esetleg másütt is lehetnek valami élő izék, azok meg előbb-utóbb kitalálnak mindenféle repülő bármiket, mondjuk csészealjakat és jönnek-mennek a világban. Ha meg aztán közülük valamely kódorgó ..el vetődik Tejútrendszerünk szélére, ott megpillantja a mi vizes bolygónkat, hát megkérdheti magától, hogy jé, hát ez a vidéki bolygó meg mi a ros- seb lehet? És megnézi. Már csak azért is, hogy megtapasztalja a rendszerváltás előnyeit, a piacgazdálkodást, meghallgassa a földkérdés vitáját, elmélyüljön a privatizáció lehetőségein, elrakja komputerébe a pluralizációt, a többpártrendszer előnyeit, elemezze a munkanélküliséget, az áremeléseket és minderről majd odahaza beszámoljon, hogy a Nagy Tanács lássa: nem hiába utalták ki neki a napidíjat. De ez már az ő dolguk. Az meg már a miénk, hogy nemrég a közép-ázsiai Frun- zenban tartott tanácskozás résztvevői ufó-ügyben közös szovjet—amerikai cselekvési program kidolgozásáról szóltak, mely program állítólag kétszer is szerepelt a csúcs- találkozókon, úgyannyira, hogy Gorbacsov Reagannal és Bush-sal is tárgyalt róla! Méghozzá az ufók támadásának elhárítási módjáról! Bizony! Jól állunk hát! Amíg mi itt rendszert váltunk, fejeket cserélünk, vízkorlátozunk, arról, szavazunk, hogy pár hét múlva szavazzunk-e vagy ne szavazzunk, addig itt egyesek nekünk fordítják a Göncölszekér rúdját és legázolnak bennünket? Ránk hajtják a Nagy Medvét, vagy lődözni kezd bennünket a Nyilas? Esetleg a Bikával tapostatnak, a Skorpióval tá- madtatnak? Ki tudja mire képes az ilyen jött-ment népség! Uf! Uf! kiáltotta már régen is a néma indián, csak nem értettük meg, hogy az ufót akarja mondani. Merthogy néma volt. Talán éppen az ufó látványától. Lapunk mindenesetre nem néma, híven beszámoltunk róla, hogy már Miskolcon és nyilván odább is láthatták a látók az ufókat, akik most már minket is számításba vesznek. Mihez? Mikor? Hogyan? Ki tudja! Egyéb, más bajunk úgysincs, hát estelente nézegessük az eget, várjuk az ufók megjelenülését. Esetleges támadását ellenünk. Ámbár a közeli országból, vagy országokból érkező hírekre figyelve nem ártana inkább a földre fordítani tekintetünket. Közvetlen magunk elé. Priska Tibor A történelem emlékezete i n 1 ff *■ _______1 1 11 i r „Sí IN OSi 1 I ISSZ <u IVI US Az 1664. augusztus 10-i vasvári békekötés a Habsburg—török seregek között, Magyarország helyzetének további romlását idézte elő. A párizsi Gazette című újság már 1664 október végén azt írta: „ ... a magyar rendek nagyon elégedetlenek a békepontokkal...” A magyar nemesség és főurak számára a békeszerződés hatalmuk további gyengülését eredményezte, ugyanakkor a Habsburgok nagyobb befolyását idézte elő a töröktől visszahódított magyar területen. Ebben a zűrzavaros helyzetben a Habsburg politikával szembefordulok élén a legnagyobb birtokosok álltak. A mozgalmat az akkor legtekintélyesebb főúrról, Wesselényi Ferenc nádorról nevezték el. A szervezkedést vezető nádor és Lippai György esztergomi érsek mellé csatlakozott Zrínyi Péter horváth bán. Nádasdy Ferenc országbíró szintén a szervezkedők soraiba állt, valamint a fiatal Frangepán Ferenc is. Sárospatak várát uraló I. Rákóczi Ferenc, felesége, Zrínyi Ilona és apósa Zrínyi Péter révén hamarosan bekapcsolódik az elégedetlenkedő főurak összeesküvésébe. A sárospataki vár általa kapcsolódott be a mozgalomba. A szervezkedés vezetői tehát az akkori ország leghatalmasabb jai közzé tartoztak és tulajdonában voltak mindannak a varázserőnek, amit a Rákóczi és Zrínyi név gyakorolt az ország köznépére. Gazdagság, hatalom, hírnév, külpolitikai kapcsolatok, belpolitikai tekintély és tömegvonzás mind együtt volt a mozgalomban — csak éppen az egységes akarat, a világos politikai cél hiányzott. A szervezkedésnek, a titokban tartott gyűléseknek gyakran adott otthont a sárospataki vár. Maga, az ösz- szeesküvás vezére, Wesselényi Miklós nádor is gyakran tartózkodott a várban, 1664 és 1666-ban napokig vendége volt a várnak. Az a néphagyomány, amely ezeket a titkos megbeszéléseket a „Sub Rosa” szobához kapcsolja, valószínűleg ez alkalommal történelmi tényre, igazságra támaszkodik. Az elnevezés — amely különben latin szó: rózsa alatt a jelentése — onnan származik, hogy a pataki vár egyik sarokszobájában a kupolaboltozaton egy stilizált, dombormű rózsa található. Egy korabeli metszet tanúsága szerint is itt tartották az összeesküvő főurak tanácskozásaikat és itt írták titkos levelezéseiket. Leveleiket, tanácskozásuk jegyzőkönyveit „datum in Sub Rosa” keltezték. Fantasztikus, kalandos terveket szőttek itt Lipót császár foglyul ejtésére, majd a francia diplomácia bizonytalan ígéreteire építve előbb francia, majd később török segítséggel igyekeztek Magyarország függetlenségét visszanyerni. A mozgalom titkos volt, s így érthető, hogy kezdetben nem avatták be a széles tömegeket a tervbe. Az összeesküvés későbbi szakaszában — mikor a vezetők rádöbbentek arra a tényre, hogy külföldtől nem várhatnak segítséget — az ország fegyveres népére támaszkodva próbálták az áhított függetlenséget megszerezni, megszabadulni a német elnyomás alól. Annyi tény, hogy 1670-ben I. Rákóczi Ferenc megkísérli az összeesküvést szélesebb alapokra helyezni. Ennek következményeként számos felvidéki nemes táborozik Sárospatakon, sőt az idelátogató tokaji várkapitányt, Stah- renberg Rüdigert el is fogják, majd a várának az elfoglalására indulnak. Rövid ideig tartó ostrom után Tokaj várát el is foglalják. Ezzel kezdetét vette az 1670 tavaszán kirobbant fegyveres felkelés, amely az országban két helyen robbant ki: Dunántúlon, a Zrínyi birtokon és Felső-Ma- gyarországon. Az előbbit Zrínyi Péter irányította, az utóbbi helyen pedig I. Rákóczi Ferenc. A jelentősebb, nagyobb hullámokat vert fegyveres felkelés a felsőmagyarországi volt, ahol Rákóczi fegyverbe szólította a vármegyék nemességét. A sikeres Habsburg-ellenes küzdelmek hagyományaitól fűtött felső-magyarországi protestáns nemesség gerincévé válhatott volna a felkelésnek. Széles katonai bázist jelenthettek volna a jobbágyok is, akik sokat szenvedtek az itt állomásozó idegen zsoldosok rablásaitól, fosztogatásaitól, sőt gyilkosságaitól is. A főnemesség azonban félt — a múlt történelméből tanulva — a jobbágyság fegyverbe állításától, hiszen egy esetleges jobbágyfelkelés könnyen ellenük is fordulhatott volna. A felső-magyarországi, jelentős részben protestáns nemesség fegyveres felkelése, amit a vidék magyar végvári katonái is támogattak, kezdetben jelentős sikereket ért el. A nemesség kezdeti ellenkezése ellenére a parasztok ezrével gyülekeztek a felkelés zászlói alá, ők adva a zendülés fegyveres tömegét. A mór idézett párizsi Gazette az évi májusi száma közli a szatmári vár- parancsnok jelentését, miszerint a tizenhárom felső- magyarországi vármegye elismerte I. Rákóczi Ferencet fejedelemnek, és az „ . . .ösz- szes parasztok ahelyett, hogy a földet művelték, fegyvert ragadnak a fejedelem felhívására, aki a magyarországi rebellisek fejének dekra- lálta magát.” A kezdeti sikereknek az vetett véget, hogy a tetteitől megijedt Zrínyi Péter Bécs- be menekült kegyelemért esdekelve, ahonnan levélben szólította fel vejét, I. Rákóczi Ferencet a harc azonnali beszüntetésére. A különben is tétova, határozatlan természetű Rákóczi szabadon bocsátotta a felkelés központjában, a sárospataki várban őrzött német katonákat, s az általa fegyverbe szólítottakat, a benne bízókat cserben hagyva, édesanyja, Báthori Zsófia védőszárnyai alá menekült. A „Sub Rosa” vagy másképp a Wesselényi-féle ösz- szeesküvés elbukott. Vezetőit a császár kivégeztette, Rákóczi Ferenc is csak az anyjának és 400 000 forintnyi váltságdíjnak köszönhette, hogy a vérpadtól megszabadult. De várait — köztük Sárospatakot is — az osztrák katonaság szállta meg. Molnár István
