Észak-Magyarország, 1990. augusztus (46. évfolyam, 179-204. szám)
1990-08-18 / 194. szám
1990. augusztus 18., szombat ÉSZAK-MAGYARORSZaG 7 A honatya és az ő parasztjainak két monológja A tokaji zsinagóga, (d. k.) Várak, kastélyok, zsinagógák A perzselő napfényben izzik a iládbesenyői határ. Ott, fenn a dombháton öt kombájn szépen, egymást sorjázva vágja a rendet az edelé- nyi Alkotmány téesz utolsó búzatábláján. Estére tán’ végeznek, s ezzel be is fejeződött az idei aratás. De még most csak dél van, és 36 fok árnyékban, ki tudja mennyi lehet a napon, vagy a kombájn vezetőfülkéjében. Egy gép idelenn vesztegel a tábla szélén, s vezetője idegeit nemcsak a tikkasztó hőség morzsolja fel istenesen, de egy böhöm nagy ilemezdarab is, amit felkapott a kombájn, s beszorult a motollába. A vezető üti, cibálja, de sehogy sem bír a rozsdás lemezzel. * — Tele van mindenféle limlommal a tábla széle. Az embernek kiguvadhat a szeme, akkor sem veszi észre. Itt állok már legalább félórája. A fene esne bele. Amúgy pedig, hát jó napot, adj’ Isten. Ne haragudjon, de azt sem igen hallottam, hogy köszönt, olyan mérges vagyok. Az aratás? Hát megjárja. Szerintem szépen termett minden kalászos. Az elnök azt mondja, árpából rekordot takarítottunk be, ami nem kis dolog, hiszen negyven éve, hogy megalakult a téesz, és azóta sok víz lefolyt kis folyónkon, a Bódván. Vagyis, hogy történt egy, s más ezen a tájon is. A lényeg az, hogy megmaradtunk, ha nem is tollasodtunk meg, de azért megéltünk. És mostanában egyre többet beszélünk erről a megélésről, a téeszről, a földről, kiveszik-e a közösből, vagy sem, egyáltalán arról: rriit hoz a jövő. Mert az idén még learattunk, de hogy jövő ilyenkor kijön-e ilyen szép búzára a kombájn, azt nem tudni. És ez a bizonytalanság senkinek sem jó. Engem például sok minden mellett az is foglalkoztat, hogy kinek jó, kik járnak jól ezzel az új földtörvénnyel. Ahogy számítom, én semmiképpen nem. És er- í’efelé igen sokan így vannak ezzel. Nagygazda, gazdag paraszt nemigen élt errefelé. Ha voltak is, hát igen kevesen voltak. Azoknak, meglehet, kell majd a föld. Csakhogy, azok nincsenek itt a téeszben, hanem elfújta őket a .szél, és némelyiknek igencsak felvitte az Isten a dolgát. És most fentről osztja az áldást. Megmondja, mi a jó nekünk, Földnélküli Jánosoknak. És engem ez áldásosztás nagyon idegesít. Már hogyne szaladna fel a pumpa, amikor a múltkor is hallom a tévében az egyik csokornyakkendős honatyától, hogy az „én parasztjaim” — így mondta — már alig várják, hogy a téeszek- ből kihasítsák jogos jussukat, hogy megszabaduljanak a „Zöldbárók” uralmától, a megalázó bérmunkától. Hát először is: már bocsánat a kifejezésért, mondja talán a nagynénikéjének, vagy a keresztanyjának, hogy az ő parasztjai, mert én Győri Pista, ötvenkét éves edelényi kombájnos, nem vagyok neki a parasztja. Igaz, a földön, a földből élek, sőt, még jussom is lenne apám után, meg is kaptam a papírt a földhivataltól, hogy visszaigényelhetem a téesztől a földet. De nekem nem kell. Meg a gyerekeimnek se, mert abból a kevés földből nem lehet megélni. Meglehet, aki sokszor tíz holdat igényel vissza, a városban urasan megél belőle. Mert ha nem is veszi ki, hanem itthagyja a téeszben, majd fizetünk neki szép summa bérleti díjat. Ha pedig kiveszi, akkor meg majd megművelik neki azok, akiknek nem, vagy csak kevés föld jutott. Ügyhogy, meglehet mégiscsak lesznek neki parasztjai, bérmunkásai, zsellérei. Én meg nem akarok zsellér lenni! Ezért azt mondom: ne kapja vissza a földjét az, aki elszakadt a földtől. És ezt mondják ki törvényben, ködösítés nélkül, világosan, érthetően. Nehéz időket éltünk meg itt a téeszben. Sokat dolgozott a paraszt, itt is és máshol is. Voltak sanyarú éveink, és voltak igen jók. Máshol tönkrementek, mi azért megmaradtunk, és ez nem kis eredmény. Mert igencsak megszorongattak minket, a falut, a téeszt, a parasztot. Az évtizedek során úgyszólván mindent elvont, felszívott az állam, és mi mindezt kibírtuk, és mint mondtam, megmaradtunk. Ennek pedig én igen örülök, mert jó tudni, hogy értelme volt a munkának. A fenébe is ... majdnem elérzékenyültem, már úgy beszélek, mint valami rossz, ünnepi szónok. Az ünnepségről. Mert azért megemlékeznek az alakulás negyvenedik évfordulójáról az Alkotmány Téeszben. — Augusztus húszadikán lesz az ünnepség. Szent István napján — mondja Sle- zsák József elnök, s ha lesz valamiféle ünnepi beszéd — miért is ne lenne —, akkor mindenképpen szólni kell arról, hogy a szinte gátlástalan elvonás ellenére, meg tudtunk maradni, eredményesen gazdálkodni. Megélhetést, biztonságot adott a téesz, és ehhez nem kellett látástól vakulásig dolgozni. Lehet ugyan szidni a közöst, de azért kitapintható, érzékelhető a ragaszkodás; féltése mindannak a vagyonnak, ami negyven esztendő alatt közösen megteremtődött. Mert tudni kell azt is, hogy a megalakulást követő tíz esztendő igencsak keserves volt, fizetést, rendszeres jövedelmet nem kaptak, beérték azzal, ami a záráskor jutott. Ám ezzel megalapoztak egy jobb, jövedelmezőbb gazdálkodást. Zöldbáró? Hogy én Zöldbáró vagyok-e? Lehet, hogy vannak Zöldbárók. Ha annak lehet nevezni azt az embert, akinek szülei a téeszben élték le életüket, jómaga pedig gyerekként segített nekik, ahogy tudott, s aki később bányásznak állt, majd az ifjúsági mozgalomban dolgozott erejét megfeszítve, mert őszintén hitt abban, hogy segíthet a közösségnek, az egyszerű, ha úgy tetszik, szegény embereknek, akinek, mint téeszelnöknek egy tíz éves öreg Ladára, s egy tetemes OTP-kölcsönnel megterhelt házra tellett, akkor én Zöldbáró vagyok. Olyan Zöldbáró, akit azért nem egy párt, vagy pártok szalajtot- tak az elnöki székbe, hanem a tagság hívott, s aki mindenképpen igyekszik ennek a bizalomnak megfelelni. És van munkája, mert őszintén hisz abban, hogy a téesze- ket nem kell leírni, a té- eszekre szüksége van ennek az országnak, a magyar falunak. Persze, ez nem hit kérdése, hanem rideg, számokkal bizonyítható tények. Persze, kintről, ha úgy tetszik, politikai, vagy egyéni érdekből meg lehet rugdalni a téesze- ket, akár sárral is lehet dobálózni, de ez nem változtat a dolgon, a politika az politika marad, a gazdaság meg gazdaság. Itt van például a támogatás. A téeszeket az állam tartja el — hallani gyakorta. Hát mondjanak Európában csak egyetlen országot is, ahol ne lenne támogatott a mezőgazdaság! Na, de nézzük csak meg, hogyan is van a mi esetünkben ez a támogatás? Arról például semmit nem hallani, hogy a téesz szociális feladatokat is ellát. Hozzánk például 400—500 nyugdíjas kötődik igen szorosan, és az aktív dolgozók szociális ellátása is a téesz feladata. Falun nem lehet szétválasztani a szociális gondoskodást és a gazdálkodást. Városon, ipari üzemben lehetséges, de itt nem. Jelenleg a mi szövetkezetünk hét százalék állami támogatást kap a búzára, a kalászosokra, de ez messze nem fedezi ezeket a költségeket. S ehhez hozzá kall számítani, hogy valaha 13 százalékról indult el az SZTK-járulék, és most 43 százaléknál tart; a személyi jövedelem- adó bruttósítását a szövetkezetnek kellett vállalnia; az elvonás minden évben folyamatosan növekedett. Mindez számokban kifejezve így fest: az 1989-es gazdasági évet hétmillió forint tiszta eredménnyel zártuk. Kaptunk hatmillió forint állami támogatást a tejre, a húsra, a gabonára. Ezzel szemben visszafizettünk, illetve befizettünk az államkasszába 22 millió forintot. Megkérdezem; hol van itt az állami támogatás? Amúgy pedig köszönjük, hál’ Istennek még megvagyunk, dolgozunk. Szarvas Dezső Bár a felhasználható pénz összege megcsappant, tovább végzik a már megkezdett műemlék-helyreállítást megyénkben. Igaz, sok esetben gondot okoz a már helyreállított épület hasznosítása, de előbb-utóbb csak megtalálják a megfelelő megoldást. Ilyen hasznosítási gond van jelenleg a helyreállított kékedi kastéllyal, amelynek felhasználására több elgondolás is született. Jelenleg a gondnokság vigyáz a kastélyra — amíg felhasználója nem akad. Egyértelműbb a szerencsi Rákóczi kastély sorsa. Ennek a műemléknek a helyreállítása lassan véget ér. Felújítása befejezés előtt áll, mert az építészeti munkával elkészültek. Most a belsőépítészeti megoldások vannak még hátra, s a tervek szerint jövőre már a város közönsége veheti birtokába a megújult épületet. Egyre inkább elnyeri formáját az ónodi vár is, amelynek feltárásán az idén is dolgoztak a fiatalok. A legelőször feltárt és helyreállított délkeleti saroktorony sátortetős lefedésének terveit az Országos Műemlékvédelmi Felügyelőség elkészítette. A toronyban a várban fellelt leletek elhelyezésére kiállítótermet rendeznék be. Befejeződött a tokaji zsinagóga állagmegóvása is. Elkészült az épület tetőszerkezete. A műemléket most már a helyi tanácsnak adták át. A részükre átadott tervek alapján az ő feladatuk lesz a továbbiakban a belső tér kialakításának megvalósítása. Az épületet az elgondolások szerint többcélú kulturális rendezvények tartására teszik alkalmassá. Hulló csillag Szép csöndes augusztusi éjszaka. Azt mondják, ilyenkor hullik a legtöbb csillag. És azt is mondják, hogy ahány csillag ragyog az égen, annyi ember él a földön, és ilyenkor hullik a legtöbb csillag... Augusztus van. Meleg, fülledt, perzselő. Ki hús szoba mélyére húzódik, ki vizet keres, ki csak álmodik ezekről. A Dávid király-holdas éjszakák sem frissítenek. Sőt. A cammogó folyó vize ilyenkor tán még melegebb. És hangosabbnak is tűnik. Amit nappal nem hallunk meg a fürdő- zök harsánysága miatt, az éjjel tisztán kivehető. A partról bedőlt fa ágainak sziszifuszi bólogatása(, a vízsodorban, a halak játéka, az őz úszása, és valahol a túlsó parton a fürdőző srácok öblös kacagása. Mintha közülük egyé különösen ismerős volna. De csak: mintha ... Mert évekkel ezelőtt is volt már ilyen augusztus. Ez a kibírhatatlan negyven fok. Vagy még több. De fürdeni csakis a másik oldalon lehet. Mert a város a folyó széléig települt. Meg még beljebb. Némelyek már a vízből is elkerítettek egy darabot. És a másik part is ilyen. Csak ott vállalati, intézményi, téesz-, meg tiszti üdülők vannak. Vízbe karéjozó kerítésekkel, stégekkel, karszalagos parkőrökkel, akik itt élik ki piti uralkodni vágyásukat. Némely esetben szánalomra méltóan, némelykor megmosolyogni való módon, né- hányuk esetében pedig félelmetesen. Mert vigyázni kell itt a rendet, különösen pedáns helyen, mint a tiszti üdülő. Illetéktelen a parknak még csak a közelébe se menjen, mert vagy legyen rend, vagy megette a fene az egészet. És a stégre nem léphet senki. A vak is látja, ki van írva, hogy kié, kis lánc is a feljáró előtt, igazán célszerű. A nyeszlett vénember szöges végű botjával mutatja az utat, merre táguljon ez a diszkós társaság addig, míg szépen vannak, mert ha kijön ez vagy az, akkor megnézhetik magukat, de még őt is jól megszidják. Még az is lehet, hogy neki is talpára kerül az útilapu. Mert neki a szolgálat egészen a vízbe nyúló stég utolsó deszkájáig terjed. Persze, hogy a bolondosok szó szerint veszik az öreg birodalmának határát, így a stég jobb oldalának végétől talán egy méterre ugrani kezdenek, hogy bosszantsák. Indián üvöltésekkel csobbannak a folyóba, amit a karszalagos már tehetetlen dühvei néz végig. Figyelik a párbaj hatását. mert az öreg — mint valami csatahajón — a stégen állt, hogy arra fel ne kapaszkodjon senki a vízből. Hanem a második sorozat kijelölt első ugrója nincs sehol. Teste a stégtől lejjebb vonaglik a vizen. A folyó, mint valami utolsó lehetőséget — visszaadta a fiatal életet, hogy harmincegy napi agónia után a föld elvegye. így ért véget akkor az ünnepi hétvége, és ki tudja azóta már hányszor ismétlődött ez meg. Már csak a vénasszonyok nyara csalogatta a vízpartra a sétálókat, amikor arra merészkedtem, hogy megnézzem a stéget, hogy az üdülőépítkezéskor feleslegessé vált betontuskókat lássam ott a stég mellett, a víz felszíne alatt alig egy méterrel. Mert akkor bizonyára ez volt a legegyszerűbb megoldás: a víz eltüntet mindent. Évmilliók óta hozza-sodorja a titkokat. Bűnöket görget a mélyben, s hallgat róluk, bezárja őket. Nézem ezt az ötven kilónyi öreget, ezt a sunyi tekintetűt, akit csak érinteni kellene és máris a vízben találná magát, miközben épp innen a stégről tanúskodik, hogy megjárta az inas, mert ö hiába beszélt. meg zavarta őket elfelé, azok csak tovább bosszantották, most aztán majd többet biztos nem teszik. Az én kósza unokaöcsém ezért már megmarad az örökkévalóságnak, amilyen volt: szép szőke tizennyolc évesnek, mindig vidám, mindig huncutnak. Mint amikor a szobáját betonoztuk, és nevetve csinált Krisztus-keresztet két kinyújtott karjával, kezében lógatva a két vödröt, púposra tömve betonnal. Majd arca elé emelte azokat és mögöttük hunyorítva kacagott felém. Akkor láttam, milyen szépen kidolgozta a természet izmait, színezte tengerkékre a szemét. De itt... Kedvem volna megfogni a parkőrt, remegni kezdek, hogy mit tegyek vele, ehelyett Bandi bácsizom, kezet fogok vele, és hallgatom, hátha valami lehetőség, valami csoda hangzik el. Átmegyünk a kempingbe is, de nem segít itt már se pálinka, se sör, se százféleképpen elmondott, százszor is megismételt történet. Marad, ahogy volt. A vége mindig ugyanaz, nem változik. A folyó ugyanúgy bandukol lefelé, mint akkor. Azóta is. Többé kézzel sem érintem, hogy ne érezzem simogatását. Nem változik a Hold sem. A végtelen világban talán egy kerek kenyérnyi helyről kölcsön kapott fénnyel világítja meg a vizet. A vízparti éjszakában mintha a rózsafüzért mondanám, gyógyító verssorokat parancsol számra az emlék, mormolom egymás után a szavakat: „Áttetszett még a vízen arca ... szemén irtózat ült... áttetszett még egy pillanatra, mielőtt elmerült ... Negyven éve, azóta nézem, sodorják zöld habok... Áttetszik már e negyven éven, hogy mit gondolhatott.. A beszédre előjön a barátom, ketten nézzük a sötét túlsó partot, ahonnan mintha ismerős hangot hallanánk. A Hold felé néz, úgy mondja: Te aztán el tudod venni az ember kedvét mindentől. Szép, csöndes augusztusi éjszaka. Azt mondják, ilyenkor ' hullik a legtöbb csillag. Ha Nexö most élne, talán azt írná: ötmilliárdnyi csillag ragyog az égen, ötmilliárdnyi ember él a földön. Ahány ember, annyi csillag... S az augusztusi éjszakában fogyatkoznak a csillagok ... (Bckecsi) Győri Béla: Én nem vagyok az „ő parasztja”
