Észak-Magyarország, 1990. február (46. évfolyam, 27-50. szám)

1990-02-17 / 41. szám

1990. február 17., szombat ESZAK-MAGYARORSZAG 7 Az „elfelejtett” század Az Ideiglenes Nemzeti Kormány megalakulását kö­vetően Debreceniben nehéz feladatra vállalkozott, ami­kor elhatározta, hogy meg­szervezi az új magyar hon­védség alakulatait. Mindent elölről kellett kezdeni, s az országnak a hadsereg felál­lításához úgyszólván semmi­je sem volt. Az új hadsereg h ad os zt ály áinak felállttá sá- hoz sok mindenre volt szük­ség, mindenekelőtt áldozat­kész. hazájukat szerető fér­fiak tízezreire. Ilyen férfi­ak pedig sokan akadtak az országban, közülük jó néhá­nyon Miskolcon és környé­kén. ahol az országban első­ként önkéntes szerveződés nyomán létrejött egy önálló század. Ez volt a MÓKÁN- század, melyről az elmúlt negyvenöt esztendőben — ki tudja miért — keveset lehe­tett tudni. Most, hogy köze­ledik az „elfelejtett” század megalakulásának 45. évfor­dulója, idője, hogy felidéz­zük létrejöttének körülmé­nyéit és tevékenységüket. A MOKAN-század történetéről Antal Ferenc, nyugállomá­nyú ezredest, a MOKAN- század emlékbizottságának elnökét és Tóth Gábort, az emlékbizottság titkárát, a század egykori katonáit kér­deztük. — Annyit tudunk, hogy a MOKAN-század 1945 elején alakult meg Miskolcon. Honnan kapta nevét az ala­kulat? — kérdeztem Antal Ferencet. — 1944 őszén Miskolcon és Diósgyőrben MOKAN- komité néven ellenállási mozgalom szerveződött, és tevékenyen részt vett a né­met megszállás elleni harc­ban, A szervezet nevét a Magyarországi Kommunisták Anfináci Komiitéja rövidíté­séből kapta Tóth Bélától, aki még 1943-ban Budapes­ten kezdte el a mozgalom szervezését. A MÓKÁN Ko- mité történetét soikan isme­rik,, rengeteg visszaemléke­zés jelent meg tevékenysé­gükről. Miskolc és környéke 1944. december 3-án szaba­dult ifel a német megszállás alól, a szovjet városparancs­nok még aznap találkozóra hívta Miskolc város és a MÖKAN-komliltíé vezetőit is. Rendhagyó módon — nagy­ra értékelve a szervezett munkások és partizánok an­tifasiszta tevékenységét — a városparancsnokság meg­hagyta a kom'ité tagjainál a fegyvereiket, s megbízták a MÓKÁN tagjait, hogy gon­doskodjanak. a város rendjé­nek, nyugalmának fenntar­tásáról. A komáié vezetői felhívást tettek közzé és csatasorba hívták mindazo­kat. akik az újonnan szerve­ződő katonai-karhatalmi alakulat tagjai kívántak lenni. A gyorsan szerveződő alakulat parancsnokává Sza- lay Tibor alezredest, helyet­tesének Szábó Lajos őrmes­tert nevezték ki. Itt jegyez­ném meg. hogy mindkettő­jük későbbi sorsa tragikusan alakult. Szalay Tibor később vezérőrnagyként az 1. had­osztály parancsnoka lett, majd a Sólyom László altá­bornagy ellen indított kon­cepciós per egyik vádlottja­ként életfogytiglani börtönre ítélték. Szabadulása után sem tudott tisztes megélhe­tési lehetőséghez jutni, s jelenleg gyermekeinél él Malmőben. Szabó Lajos pe­dig miint honvéd ezredes, áldozata lett az 1956-os Köztársaság téri tragikus eseményéknek. — Térjünk vissza a MO­KAN-század megalakulásá­hoz. Hogyan kezdték el a fegyveres karhatalmi alaku­lat szervezését? — Tóth Béla, aki koráb­ban a MÓKÁN-komité ve­zetője volt, toborzö felhívást tett. közzé, melynek nyomán igen sokain jelentkeztek — idősebbek és fiatalok egy­aránt — az alakuló század­ba. Mindez három nappal a Németországnak szóló had­üzenet után és egy hónap­pal az Ideiglenes Kormány által kibocsátott toborzási felhívás előtt kezdődött el Miskolcon. A gyorsan szer­veződő század feladata volt többek között a közbizton­ság megteremtése, a bujkáló német fasiszták és nyilasok elfogása, elhagyott és gaz­dátlanul maradt értékek, eszközök és anyagok össze­gyűjtése, a hatóságoknak történő átadása, fegyverék, lőszerek gyűjtése, kijárási tilalom betartatása, fonto­sabb hivatalok, középületek, vasutak, malmok, gyógyszer- tárak. pékségek őrzése, za­vartalan működésűik biztosí­tása. Külön kijelölt csoport feladata volt például Zsedé- nyti Bélának, az Ideiglenes Nemzetgyűlés elnökének személyi védelme és kísére­te Debrecenbe. Ugyancsak a század féladata vélt a mis­kolci és borsodi nemzetgyű­lési képviselők biztonságos védelme. A MÓKÁN század tagjait mindenkori felisme­résükben segítette a MÓ­KÁN feliratú karszalag, s emellett volt egyenruhájuk, és fegyverük is. — Hogyan vált a ÍMOKAN század a szerveződő új ma­gyar honvédség alakulatá­vá? — A már felszabadított városokban 1945. január 30- án megjelent az Ideiglenes Nemzeti Kormány tóborzó felhívása. Az új hadsereg létrehozásának egyik feltéte­léként meg kellett szervezni a hadsereg vezető szervét, a Honvédelmi Minisztériumot, s gondoskodni kellett a ka­tonai közigazgatás újbóli megszervezéséről is. Az or­szágot — a korábbi helyzet­nek megfelelően — hót ka­tonai kerületre osztották, s 1945. január 31-én a minisz­ter a 7. (miskolci) kerület felállításával Battha Andor alezredest bízta meg. A ki­egészítő parancsnokság a Szepesi-laktanyában kezdte meg tevékenységét, s rövid időn belül a 7. honvéd ke­rületben már több, mint húszezer önkéntes jelentke­zőt tarthattak nyilván. E szervezéssel párhuzamosan szinte automatikusan elhalt a MOKA'N karhatalmi szá­zad. s tagjaiból őrszázad alakúit. Űj körletünk a Ba­ross utcai Tüzérlafotanya lett, s itt indult meg a ki­képzés is. Hamarosan kine­vezték a századparancsnokot is. Fráter Géza, tartalékos főhadnagy személyében, a három szakaszparancsnok pedig Pnincz Sándor alhad­nagy, Déli Barnabás őrmes­ter és Trázer János szakasz­vezető lett. Miután a felsza­badult országrészben gyor­san szerveződték a hadosz­tályok, e munka Miskolcon is felgyorsult. Hamarosan megalakult a 7. honvéd őr­zászlóalj, melynek egyik százada lett a MOKAN-szá­zad és hamarosan felállítot­ták a 7. hadosztály 19. gya­logezredét is. — Hogyan alakult a szá­zad további sorsa? — Kemény kiképzés folyt a laktanyában, a század mintegy 160 tagja egyre tü­relmetlenebbül várta, hogy mikor indulhatnak el har­colni a fasiszta csapatok el­len. Végül is április vége felé menetkész állapotba ke­rült a század, és május el­ső napjaiban a Honvédelmi Minisztérium egyetértésével megkaptuk az elvonulási parancsot. Gyalog indultunk Buda­pest felé, s szinte minden településen, ahol áthalad­tunk, a lakosság nagy szere­tettel fogadott minket. Há­romszori éjszakázás után ér­tünk a fővárosba, ahol a Killián laktanyáiban kaptunk átmeneti szállást, majd né­hány nap múlva vonaton utaztunk tovább Hajmáskér - re. Az itteni laktanyában állo­másozott az 5. és a 24. had­osztály, s a MOKAN-század beolvadt az 5. hadosztály ál­lományába. — Miskolcról abban a re­ményben indultak el. hogy utolérve a frontot, fegyver­rel is harcolnak a fasiszta csapatok ellen. Sor került még egyáltalán a MOKAN- század bevetésére? , — Erre már nem került sor. miivel a háború véget ért. Viszont hamarosan meg­kezdődött az 5. hadosztály feloszlatása is, s amikor megkerestek minket is. hogy le akarunk-e szerelni, a ka­tonák többsége a további szolgálatot választotta. így került a MOKAN-század több. miint hetven katonája zömmel a 6. hadosztály 16. gyalogezredének állományá­ba. Felejthetetlen időszak ért véget ezzel, s rnég csak annyit, hogy közülünk töb­ben végleg a hivatásos ka­tonai életpályát választottuk, s akik 1946-iban végleg le­szereltek. azok sem felejtik a MÓKÁN-századiban töltött időt. — Mi történt a század tagjaival az elmúlt negyven­öt év alatt? — Az igazság az, hogy negyven évig nem sokat tudtunk egymásról. A szá­zadot elfelejtették, keveset tudtak rólunk Miskolcon is, a megyében is, és a történé­szek sem foglalkoztak soká­ig a MOKAN-század törté­netével. öt éve aztán, né­hány volt bajitárssál össze­fogtunk, és közzétettem egy felihívást, melyben kértem az egykori bajtársak jelent­kezésiét. Ezt követően 1985. májusában megszerveztük az első bajtársi találkozót, ahová 35-en jöttek el. Meg­ható perceiket éltünk át a negyven év utáni újbóli ta­lálkozáskor, s különösen an­nak örültünk, hogy eljött közénk egykori parancsno­kunk, az akkor már 78 éves Fráter Géza is. A találkozó megszervezésében sokat se­gítettek Miskolc város veze­tői is, és eljött a találkozóra Kiss András, ezredes had- töriténész, . akii igen sokat, foglalkozott a 6. hadosztály, és ezen belül a század tör­ténetének felkutatásával is. Ugyancsak ezen a találkozón határoztuk el egy emlékbi­zottság létrehozását, mely­nek feladata lett a század tagjai utáni további kutatás. A bizottság engem válasz­tott elnökül, s munkánk eredményeként az egy évvel később szervezett újabb ta­lálkozóra már több, mint hetvenen jöttek el. — Mikor találkoznak újra a század egykori katonái? — kérdeztem Tóth Gábort. — Egy esztendeje ismét kibocsátottunk egy felhívást, s ennek is köszönhető hogy jelenleg már 81 volt bajtár- sunknak tudjuk a pontos címét, s velük kapcsolatban is állunk. Biztosan tudjuk 31 bajtársiunkról, hogy ők már elhunytak, de sajnos, közel ötven főről jelenleg sem tudunk semmit. S most, február 23-ra, a század lét­rejöttének 45. évfordulójára ismét, találkozót szervezünk Miskolcon. E nagyszabású esemény megrendezéséhez erkölcsi támogatást nyújtott Kárpáti Ferenc honvédelmi miniszter, s a megyei tanács elnöke, dr. Szabó György a rendelkezésünkre bocsátotta á megyei tanács dísztermét, ahol az ünnepi megemléke­zést megtartjuk. A tervek szerint itt hangzik el majd Liptai Ervin vezérőrnagy, a Hadtörténeti Intézet és Mú­zeum főigazgatója ünnepi megemlékezése ás a MO- KAN-századról. A találkozó­ra meghívtuk az 1945 tava­szán megalakult új magyar honvédség Miskolcon élő tagjait, azokat, akik az 1. és 6. hadosztályban, a vasút­építő hadosztályban és dan­dárban, valamint a budai önkéntesek között harcoltak. Meghívtuk továbbá a debre­ceni örzászlóalj Miskolcon élő tagjait is, mert úgy gondoljuk, hogy ez a talál­kozó nemcsak a MOKAN- szózadé, hanem azoké a ka­tonáké, akik más alakula­tokban, de az új magyar honvédség kötelékében tel­jesítettek szolgálatot. Katona M. István Kór, hogy nem láthatjuk együtt or egisx családot Vannak-e boldog szegények? Minden bizonnyal nincse­nek. Hiszen a szegénység sok gonddal jár, a gond és a boldogság pedig távolról sem rokon. Ennek a tudatá­ban mégis azt hiszem, Zi­lizen majdnem boldog sze­gényekkel találkoztam. Még akkor is, ha ennek számos körülmény ellentmond. Például a levél, amelyet az ötgyermekes családanya küldött. Panaszolja, hogy nagyon nehéz megélnie a héttagú családnak óbból a 14—is ezer forintból, ami havonta összejön. Amúgy is anyagi hátránnyal, adóssá­gokkal kezdték közös életü­ket tizennyolc évvel ezelőtt, Házasságukba ő egy -fiút ho­zott, férje pedig két gyerme­ke után fizetett gyerektar­tást. Nemrégiben vettek egy pici házat, amely most már majdnem rájuk dől. Sze­gény embert az ág is húz­za: férje kezességet vállalt egy kölosönügytoen, és ugye, ahogyan ez gyakran előfor­dul, most át kellett vállal­nia a törlesztést. De még ennél nagyobb baj is van. A nagyobb fiú valami rosz- szat tett, és hogy segítsenek rajta: ez a csíny is havi 2000 forintjába kerül a csa­ládnak. „Iszonyú szegény­ségben élünk, a gyerekek szégyellik az otthonukat. Én, 38 éves korom ellenére, na­gyon beteg vagyok, nem vállalhatok munkát, még az utcára sem tudok minden­kor egyedül kimenni. A gye­rekeim rosszul tanulnak, mert szegényeknek nincs is hol tanulniuk. iNo, nem aka­rom túlságosan védeni pket, de ez is hozzá tartozik.” Írja még, hogy utoljára hat évvel ezelőtt kapott egysze­ri segélyt a család, most, a tél előtt ismét kérelmezte, elutasították, 0 nem akar bániban! senkit, de tudja, lát­ja, hogy több olyan család van, amely a szociális se­gélyt nem a gyermekekre költi, hanem bizony a kocs­mára. iNos, ezek után ki hinné, hogy ebben a családban ta­lálkozunk a kék madárral? A ház, amit a ’ 940 négy­szögöles telken öt évvel ez­előtt, 16 ezer forintért, rész­letfizetési kedvezménnyel vásároltak meg, tényleg igen rossz állapotban van. Há­romszor három lépésnyi szo­ba, ennél is kisebb kony­ha... A telek nagy része olyan egyenetlen és mere­dek. hogy másra nem jó, mint vadnyugati játékok színterének. De annak na­gyon! És ez mindennél fon­tosabb ! Különben is erről van szó. A gyerekekről. Rabócz- ky Elemérék családjában minden, de minden a gyere­kek körül forog. Borbála asszony nincs otthon, amikor felkeressük a családot. Éva és Attila foglalatoskodik a szobában, a kislány 12 éves, a fiú 14. — Meggyógyult édesanyá­tok? — Nem. Beteg. De a bá­tyánk kórházban van Mis­kolcon, és anya nagyon nyugtalan, mindennap el­megy hozzá. Barnát egyszer, hatodikos korában baleset érte, megsérült a Iáiba, most meg kellett műteni — közli szép, kerek mondatokkal Attila. — Be tudnátok mutatni a családotokat? — Igen. Kezdjük Gabriel­lával, mert ő a kis kedven­cünk. Hároméves, zilizi óvo­dás. Nagyon aranyos. Én Éva vagyak, sajnos még csak a negyedik osztályt já­rom ... — No, álljunk meg egy pillanatra. Neked most, ha jól számolom, hatodikosnak kellene lenned. — Kellene. De hát a ma­tek, a nyelvtan és az orosz nem megy. De Attila is csak hetedikes, pedig nyolcadikos is lehetne ... (Etet nem lehet kibírni ne­vetés nélkül. Akkorát kaca­gunk, hogy a macska ijedté­ben leugrik a székről.) — Aztán Ildikó követke­zik — folytatja Éva. — Ő már 16 éves, még itthon van. És Demeter Barnabás, a bátyánk, aki most kór­házban van, 18 éves és dol­gozik a BÁÉV-nél. Amikor beléptünk, már feltűnt: az egész szoba telis- teli van gyerekjátékokkal. Több helyet foglalnak el, mint a ruhák. Nem sok ru­hájuk van a gyerekeknek, de mindenük patyolattiiszta, most is egy nagymosásnyi szárad a kifeszített zsinóron. — Sókiszor kaptok ajándé­kot? — Igen. Minden ünnepen kapunk valamit. Karácsony­ra arany fülbevalót kapott Gabika is, és én is — mond­ja Évike. — A többiek far­merkabátot. — Anya és apa mit ka­pott? — Semmit. Sajnos... Eikkor megérkezik az apa. Bevallom, kissé megijedek, hiszen Borbála arra kért le­velében, hogy lehetőleg ak­kor keressem fel, amikor egyedül van otthon. A férje és a gyerekei büszkék, nem szívesen vennék, hogy ő panaszkodik. A családfő tényleg nem tud felesége le­veléről, de cseppnyi indu­lat sem tükröződik az arcán. Tekintete nagy-nagy szere­tettel simogatja két szép gyereke arcát, azt sem kér­di, miről beszélgettünk mindeddig. Leül és bekap­csolódik a beszélgetésbe, pe­dig meglehetősen szomorú útjáról tért haza: — Meg­halt a dédapa, a feleségem nagyapja. A temetőből jövök, ásatom a sírt. — Évi és Atti bemutatták a családot és elmesélték, mit kaptak karácsonyi ajáh. dókként — tájékoztatom. A barna ember kék szeme megtelik sok-sok fénnyel, és csak annyit tesz hozzá: — Többet is kaphatnának. Szó szót követ, kiderül, hogy Rabóczky Elemér egy­kor meglehetősen jómódban élt. Kocsit kocsira cserélt, igen gyakran szatoatott-var- ratott öltönyt magának, hangszereket vásárolt, két márkás hegedűje volt egy­szerre, csodás klarinétja és a szaxofon — a legkedve­sebb —, amelynek a hangja ma is a „szívében van”. — Disszidáltam ’56-ban. Kanadába mentem. Nagyon gyorsan megtaláltam a szá­mításomat, mert amolyan ezermester vagyok. Értek a rádió-, tévéjavításhoz, vil­lanyszerelő az eredeti szak­mám, de hajszálpontosan tudok üveget vágni... No és akkor igen erős fiatalember voltam, így a legjobban fi­zető helyen, egy őserdei fa- kitermelésen helyezkedtem el. Megbecsültek, jól éltem, de nem voltam boldog, ha­zajöttem 11 év után, 1967. szeptember 22-én. Hoztam egy kis vagyonkát, megnő­sültem, két aranyos kislá­nyom is született, Bükk- szentfcereszten. Erika és Ág. nes már férjnél vannak. Szeretem őket. Jól éltünk az első családommal, már­mint anyagilag. Most, ennyi év után már nyilván nem fáj az első feleségemnek, meg úgyis tudja, nem vol­tunk boldogok. Sőt boldog­talanok voltunk. Borival és a gyerekeink­kel viszont nagy-nagy bol­dogságban élünk. Nagyon szeretjük egymást mindahá­nyat — De a szegénység. Ele­mér, a nyomor ... — ötvenhét éves vagyok, nem sokat keresek, öt és felet hozok haza. De erős vagyok, egészséges, és ér­zem, hogy túljutunk a krí­zisen. Mostanában ugyan minden balul üt ki, de ér­zem, hogy kijutunk egyszer a kátyúból... — Mondjátok, gyerekek, mire költenéték a sok pénzt, ha volna egy ötös találato­tok a lottón? — Négyes is elég lenne nekünk. — Jó, jó, de, ha ötös len­ne... — Építenénk egy házat. Ide, ennek a helyére. — Milyet? — Kétszoba-konyhásat. — Viccelsz? A két szolba sem lenne elég nektek, hi­szen sokan vagytok. — Hát akkor háromszo­básat ... Végre nagynehezen kial­kuszom egy ötszobás csalá­di házat, akkor meg a he­pehupás domboldal okoz gondot. Avval meg mi le­gyen? A gyerekek mondják, jobb volna, ha így marad­na, ahogyan van, az apjuk meg egy dózert remél, ami­vel ő — őserdei tapasztala­taira hivatkozva — egy nap alatt el tudná planírozni az egészet, hogy fákat, cserjé­ket ültethessen bele. Amiről játék közben ehetnének is. Elábrándozunk még egy picit, a mesekedvelő gyere­kek ebben igen bájos part­nerek. Mindenük a könyv, a mese. Okosak is nagyon, hiába sikertelenek az isko­lában. Amikor elköszönünk, apjuk szól Évának: — Plea­se, shut the door! — Yes. I do it! — vála­szolja a kislány. Lévay Györgyi Fotó: LaczA József

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom