Észak-Magyarország, 1989. december (45. évfolyam, 285-308. szám)
1989-12-30 / 308. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 8 1989. december 30., szombat m * LA TOK OR Az Észak-magyarországi frócsoport rovata Szerkeszti: Serföző Simon Az 1945. utoni kárpátaljai magyar lől közelítették, közelíthették meg. Az próza a publicisztikából nőtt ki. A alkotást befolyásoló, de nem lehetettöbbszöri rendszer- és ideológiaváltás lenítő körülmények között azonban után elbizonytalanodott értelmiségi még a kisepikái próbálkozásokat is az reflexek a hatalom eddigi leglátvóintenzitás hiánya, az esztétikai igénynyosabb elterpeszkedésével, s a kiistelenség jellemzi. Általánosnak tekintmerhetetlenségében is leggyakorlatiahető, hogy a háborút túlélők a lírához sabbá fordított ideológia gyakran ketérnek vissza, az újak versekkel ingyetlenül ravasz eszközeivel szemben dúlnak: így Győry Dezső, Sándor tehetetlennek bizonyultak. Létük léLászló, Sütő Kálmán, majd Bállá Lásznyegét a korabeli szovjet valóság feló és Kovács Vilmos is. „A kárpátaljai magyarság regénye” Kovács Vilmos 1927-ben született Gáton. Kereskedelmi iskola és rövid beregszászi tartózkodás után, szülőfalujának tanácstitkára. 1949-től Munkácson előbb tisztviselő, majd egy területi lap munkatársa, irodalmi stúdiót vezet. 1958-tól a Kárpátontúli Könyv- és Lapkiadó (később Kárpáti Kiadó) magyar osztályán dolgozik. A 70-es években már betegeskedve Budapestre költözik, s nem sokkal később, 1977-ben meghal. Négy verséskötete jelent meg (Vallani kell, 1957; Tavaszi viharok, 1959; Lázas a föld, 1962; Csillagfénynél, 1968.), Holnap is élünk című regényét 1965-ben adták ki. Szépírói munkája mellett műfordításokkal is jelentkezett, többek között Gajdar és Sevcsenko műveit fordította magyarra. Költészetét tartalmi és formai szempontok szerint két fejezetre oszthatjuk. Első három kötetében egy fokozatosan kiteljesedő magatartás- forma áradóan érzelmessé, patetikussá erősödő hangvétele a mérvadó. A falunosztalgiától az Oj születésének, a szebb holnap álmo- dásának küldetés-szerű kiénekléséig jut el költői szándékaiban. A megszenvedett meggyőződés energiái szemé- mélyes küzdelmet jelenítenek meg, s így közvetlen agita- tív vonatkozásai általában nem kirívóak. Azonban a számonkérő-vádló álláspont megdöntheteten igazságosságának hitében az igazi — az idővel, a változó korral, a lázadás kilátástalanságával, a kitárult és így megszólal- tatandó világ sorsproblémáival, létkérdéseivel szembesülő — indulatok is gyakran félresiklanak. A tematika? szűkösség miatt pedig a hevület mind többször törté- netietlen, időszerűtlen megállapításokhoz, fals mellékküzdelmekhez vezeti. Szervetlenül halmozódnak a rendszerint túlzottan felstilizált érzések, állapotok, s a rímkényszer is sokszor igénytelenségbe, pongyolaságba sodorja. Negyedik kötetében eddigi szemléletének lényegi módosulása tapasztalható. Kontrasztokra, tágabb terekre, mélyebb, átfogóbb gondolatokra vágyva — a felszínes programköltészettől elmozdulva — a múlt és a jelen egymásra vetítésével elégedetlenségét, az én és a világ megbomló harmóniáját is megfogalmazza. Némelyik versében a küldetéses hit célzatos leépítését sejthetjük. Szókészlete, képalkotása, sokszor merész, modern feszültségélményt nyújtó asz- szociációi, a bejáratott és határozott jelképrendszer kiiktatása elbizonytalanodását, tanácstalanságát tükrözi — más értelemben új költői eljárás kiépítését szorgalmazza. Befeléfordulása, majd elhallgatása az új líra felé tett lépések kényszerű eredménytelenségének példázata. Egyetlen — a személyes áthangolódás társadalmi hátterét is megrajzoló — nagyepikai alkotását a történet tipikussága tágabb értelművé, a „kárpátaljai magyarság regényévé” teszi. Főhőse, Somogyi Gábor, egyenes szavú, önmagával is vívódó, de a helyes utat megtaláló tehetséges, az új irányzatokra, a megváltozott viszonyokra érzékeny festő, aki szembekerül korának szintén tipikus ál-akadémizm'usával. Nem tudja elviselni az apjával, vele és ismerőseivel szemben a „feledékeny” pártfunkcionáriusok által elkövetett bűnök emlékét, s nem hagyja, hogy pártpolitikai, hamis ideológiai indokok alapján magánéletébe avatkozzanak, válása miatt erkölcstelennek bélyegezve „hivatalosan” kiközösítsék a társadalomból, hogy a sztálini korszak ittragadt fanatikusai „koncepciós” pert indítsanak ellene. Veresége mégis győzelemmel ér fel: kialakítja magában azt a létszemléletet, mely a legjobbak nyájszellemét is kikezdő rendszer magányba húzódó ellenfelévé tette. Az elburjánzó dialógusok által széttördelt, túlzottan lelassuló regénycselekmény, a művészieskedő elmélkedések, stiláris egyenetlenségek — tehát a regény tagadhatatlan hiányosságai ellenére Kárpátalján még a 80-as években is jellemzően az ideológiai, társadalomkritikai vonatkozásait bírálták, ugyanis a 60-as évek közepén írott mű friss, szuggesztív indulata időszerűségét mutatta — s egyben a szerző bátorságát is. Szükséges lenne életművének reális felmérése, ugyanis Kovács Vilmos költészetének fordulatából, legfőképpen regényéből kibontakozó művészi hitvallása tagadhatatlanul társadalmi tett volt. Jenei László Az öt ujjamon megszámlálhatnám, hányszor jártam az utóbbi két évben a fővárosban. De akár hosszabb, akár rövidebb ideig'tartózkodtam ott, Gyulát mindig meglátogattam. Gyula pedagógus. Egy napilap szerkesztőségében ismertem meg, ahol éppen „Matematika és neurózis” című cikkét próbálta elhelyezni. Meghívott magához. Ü t- közben megtudtam, nemrég költözött vissza a fővárosba — az édesanyjához. Házassága nem sikerült, válófélben van. Felesége és tízéves lánya egy vidéki városban maradt. — Cikkírással kompenzálom az egyedüllétet — jegyezte meg cinikusan a vi- lamoson. Kiszálltunk. Megálltam a sarki virágárusnál, s kötettem egy csokrot az édesanyjának. A hófehér hajú idős nő szívélyesen fogadott. Amikor Gyula egy pillanatra kiment, elárulta: — Gyula most nagyon magányos. Olyan nehezen ismerkedik. Törődjön vele egy kicsit. Mit lehetett erre mondani abban a tudatban, hogy holnapután elutazom? Gyula érdekes cikke hamarosan napvilágot látott. Élénk vitát kavart, tanítók szülők, diákok szóltak hozzá, örültem visszhangjának. Amikor másodszor látogattam meg őket, éppen lezajlott a válás. Gyula sovány volt, megviselt és ingerült. Az édesanyja lábujjhegyen járkált a lakásban. — Nehezen viseli — sóhajtott. amikor néhány percHajdu Gábor: Furcsa könyvet vesz .1 kezébe az. aki Hajdú Gábor könyvel elolvassa. Furcsasága abban all, hogy elszoktunk manapság — a memoár- és sztoridömpingben — az igazi szociográfiáktól. Ez a könyv pedig igazi szociográfia, becsületes es valósághű leírása egy vidéknek, a benne, belőle elő embereknek es egy ol- almodotl iparosítási tervnek. A Sajó-völgyről van szó. arról a vidékről, amely a szocialista megalomania korszakában a „magyar Ruhr- vidék". vagy „a szocialista vegyipar fellegvára" megtisztelő, ámde hazug jelzőket kapta. Milyen is valójában a Sajó-völgy? Milyenék, hogyan élnek az ottani emberek? Mi valósult, mi valósulhatott meg az "50-es évektől sokszor újraálmodott vegyipari fejlesztési tervekből? Ezekre a kérdésekre keresi Hajdú Gábor a választ művében, amely egyszerre vidékmo- nográíia, vér ostor téne lem. ipartörténet és társadalom-- rajz. Eddig úgy tudtuk, hogy a kémiai gyárak fölött felhőtlen az ég, és ezt a tiszta kékséget még a sajóbábonyi robbanás füstje sem tudta elhomályosítani. Hajdú Gábor ezt a hazu- gan tiszta ragyogást próbálja más-más színekkel megtölteni, megírni a Sajó- völgy vegyiparának igaz történetét. Teheti ezt annál is inkább, mert ő is azok közé az emberek közé tartozik, akik születésétől kezdve végigkísérhették e vidék iparának alakulását. Ismerte azokat, akik rabruhában, fegyveresekkel a sarkukban döngölték az alapbetont, azokat, akik boldogulni jöttek a „magyar Dawsonba". a bicskásokat, tolvajokat, kurvákat. De ismerte azokat is, hisz" ő is közöttük volt, akik azért jöttek 'Kazincbarcikára, hogy beindítsák az ország legnagyobbra tervezett vegyi gyárát, amely telepítésének döntő „indoka az volt. hogy, tekintettel a borsodi szénbázisra, a tervezett nitrogénműtrágyagyárat alaikítsák ki az ország északkeleti részében, hogy ezáltal a Tiszántúlt innen lehessen nitrogénműtárgyával ellátni.” Alkimisták unokái Szokás manapság, hogy az iparosítás korszakát kizáró- rólag negatív jelzőkkel illetik. Hajdú Gábor nem áll be ebbe a sorba. Ö elemez, értékel, nemcsak kritizál Jól látja a hibáikat. de nemcsak azokat veszi észre Csaknem négy évig kallódott ez a könyv különböző 'kiadóvállalatok szerkesztőségi fiókjaiban. Úgy látszik, a tényekre alapozó igazmondás nem tetszett a hatalom cenzorainak. Sok minden változott azóta, mióta pontot tett műve utolso mondatának vegei*r a szerző, cs őrülhetünk, hogy r változások kővetkezmenyekent megjelenhetett ez a könyv is. Ismerős kazincbarcikai. sajóbábonyi, beren- ici, miskolci nevek, sorsok köszönnek vissza soraiból, de tudjuk azt is. hogy nem csupán e tájhaza szociográfiája ez a mű, hanem az elmúlt negyven év álomkergetéseinek az egesz országra érvényes leirása. (Püski Kiadó, lOHí).) Gulyás István Összeállításunkban a december 11-én megnyílt, s január 14-ig nyitva tartó XV. Országos Grafikai Biennále - a képzőművészeti idei nagydíjasának, Pásztor Gábor grafikusművész munkáját mutatjuk be. Ardamica F„.„< ^3^3/^ re egyedül maradtunk. — S a vagyonmegosztás még hátra van! Gyula visszajött, sűrűn töltögetett. De az alkohol nem dobta föl. Megjegyezem, engem sem .. . — Újabb cikk a láthatáron ... ? — érdeklődtem. Megrázta a fejét. Késő este beültünk egy éjszakai szórakozóhelyre — hallgatni! Nem beszéltünk, nem ismerkedtünk, nem táncoltunk, nem szóltunk a pincérnőhöz egy kedves szót. Egymáshoz sem. Csak ültünk. Gyula arca fájdalmas, torz maszk. A magány busómaszkja! Sűrűn cigarettáztunk. És ittunk. Elittunk egy csomó pénzt. Sízörnyű! Azután távoztunk. De a legszörnyűbb másnap reggel az ébredés volt. Harmadik látogatásom villámlátogatás volt. Nem jeleztem előre. Gyulát nem találtam otthon. Bosszankodtam, de önmagámon .kívül nem tehettem érte senkinek sem szemrehányást... Az édesanyja titokzatos arccal ültetett le. — Azit hiszem ... Minden jel arra mutat, hogy Gyula udvarol — és boldogan mosolygott. Ezzel vigasztalódtam. Negyedik látogatásomkor t szobájában ütöttem rajta. Ú.i bútordarabot alig láttam, csak néhány képet. De elhozta a könyvelt. A könyv- székrények, könyvespolcok dugig teltek könyvvel. A sarokban magnó, mellette éppen működő lemezjátszó — pokoli zenebonát árasztva Gy.ula egy mély fotelban gubbasztott. Kopott házika- bátjá'ból kikandikál't .két sovány, mezítelen térde. Arcát gondozatlan szakáll borította. — Mióta inöveszted ? — Mit tudom én? ! — vont vállat nagyon udvariatlanul Nem ismertem rá. Furcsa volt, más volt... .Biztosan a szakáll teszi, gondoltam, vagy valami egyéb ,is? Képtelen voltam eldönteni. Kürt harsant. Akkorát hogy .beleremegtem. — Tégy fe.1 egy dallamosabb olasz operát — kérleltem. Lemezt cserélt. — No, -látod! Mindjárt más! — simogattam végig felborzolt magamon. — /Mi járatban vagy? — Tulajdonképpen néhány régen keresett könyvért ugrottam fél. — Sikerült megkapnod mindegyiket? — Nagyjából. De Gábriel García -Márquezről egy újabb kiadásig úgy látszik le kell .mondanom. — A „Száz év magányt”-1 keresed ? — Igen. — Elkéstél, öregem. Már csak dollárért -kapni a feketepiacon. — No, nem ... — Nekem megvan ... Felragyoghatott az arcom. — Mutasd! Felszedelőzködött a fotelból, a könyvszekrényhez lépett, kinyitotta, letérdelt a legalsó polchoz, kirámolta majdnem az egész első sort, amíg a hátsó másodikban megtalálta. iMié-nt .kell egy Márquezt ennyire eldugni ? Ügy tartottam a kezemben, mint egy drága kincset Belelapoztam. Íme, egy valóságos Márquez! Csak a /könyv utolsó lapja gyúródott meg némiképp. Nem baj, ez egyáltalán nem baj, Elkérem! Rámnézett. Szeme, mióta sza'kállit növesztett, apró volt és szúrós. Megszólalt. — Ha alkarod, kölcsönadom. Nem akartam. Leforrázva ültem. — Kölcsönbe -nem kell. Ha én egyszer elolvasok egy könyvet, többé .nem adom ki a -kezemből. .Hülye szokás. De mit csináljak? Ez van. Ott szeretem látni a polcomon. Kivette kezemből a „Száz év magány”-t. Elfordult. Száraz ujjaival megpergette a lapokat. — Ne haragudj, öregem, de nem megy! Tudomásul vettem. Azt is, hogy vége a barátságunknak. Felugrottam. — Kérlek! — mondta. Visszafordult, a karomra tette a kezét, leülni kényszeri-
