Észak-Magyarország, 1989. december (45. évfolyam, 285-308. szám)
1989-12-30 / 308. szám
1989. december 30., szombat ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 9 Horváth Gyula Szóinak a holtak az égnek Akik megsirattak: mind te voltál, elveszített melleid után érdeklődök minden kedves nőnél, de csak rázzák a fejüket, s hálából annyi együttérzést tépnek a lelkűkből, hogy csak félig takarja el ágyam sebét, szerény szótlanságod milyen hangos lett . . . felkiabálja bennem a holált, s elfelejtve egy nép Csákjának keserű szájízét: legelső hajszáladba kapaszkodók, s azt se bánom, ha az arcodon csüngetve viszel magaddal a földtengeren át, s mikor már elértük az ég partját: élők leszünk, szép szerelmes élők, s akkor érzed majd, hogy méhedben megmozdul egy boldog lehetőség, és hasonlítani fogunk az emberre, mert megváltó kell ide! szorgalmas világmegváltó! hogy lyukas tüdőnket megfoltozza, hogy a vért okádó folyók torkát orvosolja, hogy a három hónapos ember koponyájáról az orvosok bakancslépését örökre és szigorúan letiltsa. Akik megsirattak: mind te voltál, elveszített melleid után érdeklődök minden kedves nőnél, a hajad selymét keresem minden futó, loholó szerelemben, de csak ájult, rongyos, fakó anyagok G. Nagy liián versei: tévednek a kezemhez, a számhoz, és bennük hallom én, egy ország sirását, zokogását, bennük látom én, az öreg édesanyák nyomorúságos kopott bugyogóját, sánta botját, lyukas csizmáját, bennük látom én, a seggén ugrándozva haladó vidék leamputált lábát, jeamputált karját, leamputált fejét, kivágott nyelvét, s mennék, mennék én, amerre a két szemem lát, de akinek ráccsá keményeden lépte előtt a föld: szabadulást vár, szerelmet vár, és érzi, hogy torkában fuldoklik egy nép, és meztelenre vetkőzi húsát a csont, tárcatenyerébe könnypénzeket tesz a szem, és tudja ö, nagyon tudja, hogy arcátlan időben arcátlan a szerelem. Akik megsirattak: mind te voltál, elveszített melleid után érdeklődök minden kedves nőnél, és fájnak a csókok a számban, mint a beteg fogak, és látom én halálos ágyán kínlódni e vidéket, szájából romlott csecsemők zuhognak, két karját lefogja az ég! de hiába . .. rúg, hánykódik az utolsó remény! ágyánál halottak ülnek, szép szavakat beszélnek . . . és szólnak a holtak az égnek: fogja le felpattant szemét az utolsó reménynek. Elégia Én hallgatok. Hallgatom ezt a vidéki csöndet. Tájbaillő maffiózók bizakodnak, hogy nem sikerülhet itt semmi. Könnyű volna szabadnak lenni, csak feledni kellene, feledni, hogy itt a Nép mindenből kimarad. Mondjon végre valaki igazat! A költőknél rablók járnak. Viszik a használható igéket, és annyi a képmutatás, mint egy diliházban. De az öröm titkairól nem beszél senki! A kufárok mosolyát kellene összevetni, és kivonni, ki mennyit veszített, ki mennyi reménnyel végzett magában, és persze látni, hogy átverhet megint akárki. 1989. március 1. ajándékba tett. — Szeretném, ha megértenél. Ránéztem, s egyáltalán nem értettem. Tekintete nedves volt. — U'tolsó találkozásunk óta szerettem valakit. — És ... ? — Vége! Olyan rövid volt az egész... Nem jutott idő ... Semmi nem maradt utána ... Még egy fénykép sem ... Csak ez... Ez a (könyv ... Tőle toptam .. Azt mondta, még gondolkozik, miit írjon belé... — Jó, jó, de miért szakítottatok, ha annyira szeretted? — Nem szakítottunk ... — Akkor ... ? — Meghalt... Autóbaleset ... Megdermedve ültem. — Sajnálom ... Igazán .. Bocsáss meg. Nem tudtam . — örülök, hogy megérted. Még olyan friss az egész . . Nem megy. .. Nem tudok tőle megválni! — tette visz- sza a könyvet. — Talán majd egyszer ... — Kis csend után újból megszólalt: — „Száz év magány’-! Az én magányom is ‘folytatódik. Nem! Most kezdődik csak valójában. S nem száz, legalább százegy évig fog tartani. Néhéz szívvel ihagytam magára. Alig tudtam a hallottakat megemészteni. ötödik látogatásomra egy — a fővárosban megrendezett kiállítás szolgáltatott okot... Láttam, amit lá'tam, kihagytam, amit ki hagytam, de Gyulát nem (hagyhatom ki. . . Lakásuk előtt egy háztömbbel ütköz tem bele az utcán. Marká ban — szllontasakban hosszú szárú, vágott virágot szorongatott. Gondosan nyírt szakálla fénylett. Szemét, mely most nem szurkáll, szépen tágra nyitotta. — Nahát, öregem, micsoda meglepetés! Hogy jöttél? — Társaskiránd'ulá&sal! — Örülök, őszintén örülök, hogy (kötött programod van. Ugorj föl, ha időd engedi, az édesanyámhoz. Én sajnos, vagy hála istennek, nagyon sietek .,. — Siess csak, siess! — veregettem hátba. — Tudod, van valami, helyesebben mondva valaki ... — Menj már! — taszítottam rajta egyet megértőén — Még elkésel! Az édesanyjához valóban csak egy percre ugrottam fel. Még nem sikerült teljesen kihevernem a társasutazási, amikor karácsonykor vastag borítékot hozott számomra a posta. Megnéztem a feladót' Gyula! ... Feltéptem a borítékot: Márquez „Száz év magány” — a! Belelapoztam. Ugyanaz a könyv. A nála látott példány. Felismertem a gyűrött hátsó lapjáról. Tehát Gyula magánya is... Egycsapásra szabadult meg mindkettőtől. Ha... Ha az egészből kivonod okét, marad egy megalázott ország. Zavartan mosolyognak a butaság részvényesei. Mentegeti mind magát, pedig e.sak távozniuk kellene. De hát ők értünk romlottak el, rontottak el mindent: mgsí ez is kiderül. 1989. szeptember 23. Üzenet feleségéhez Hallod a tavaszt? A két folyó megpendített hárfa. Fönn a hegyen szellők mediterrán muzsikája. Integetnek a madarak, már a jövő van jelen. Lám a tavasz csak tavaszig száműzhető! Ajtónk elől elkotródik a hazug ítélet-idő. 1989. március 7., Tokaj Garadnán nőttem fel l|||| | ' |||||| Oil^- g ' |í ^'V ■" §|| 5^.-1- % ||| \N Beszélgetés Gulyás Mihállyal — Először arra leérlek, a gyermekkorodról, az indító élményekről mesélj! — Tízen vagyunk testvérek. négy édest.estvér. hat féltestvér. Édesanyám 1937- ben meghalt, édesapám egy nála jóval fiatalabb nővel kötött házasságot, aki még hat gyermekei hozzott a világra. Édesapám falusi sze- génvember volt. napszámos, részesarató és öt évig csordás. Én pedig a jobbkeze tizenkét éves koromtól tizenhat éves koromig. Bojtár gyerek. Kétszázhatvan darab tehénnel elboldogultam. Az én gyerekkorom tulajdonképpen nagyon színes voll. A falusi szegénygyerek színes. mindig bandába verődött életmódját folytattuk. Rengeteg gyerekjátékot tudtunk. Minden gyerekjáték közösségi természetű volt. Körülbelül hat-hét éves korunktól már a majdani szerszámaink voltak a játékaink az eke. a vasvilla. a kapa és így tovább. Tudtunk azokkal is játszani, észrevétlenül belenőttünk a falusi életmódba. — Ez az életforma egy tragikus esemény révén megszakadt. 1945. októberében egy robbanás elvette az én testi épségemet, jobb lábam térdben megbénult, bal kezemről két ujj hiányzik. Alkalmatlanná tettem magamat a falusi életmódra. Pesten azt mondta a főorvos, hogy „el van intézve fiam. megcsináljuk először a bokádat. utána a térdedet. Különb térdet csinálok neked, mint apád”. Igen ám. de nem fizetett értem senki, s fél év után kiraktak az utcára. Nem gyógyították meg a térdemet. Nyomorékon mi az ördögnek tértem volna haza. Végigjártam az angyalföldi gyárakat. Épkézláb emberek nem kaptak munkát, hát engemet vettek volna fel? Elmentem tanonciskolába. nem kellettem ott se, sehol se kellettem. Hát mivé lehettem volna? Jelentkeztem egy szoedem kollégiumba. — Nem volt probléma, hogy te MKP tag vagy? — Ez nem került szóba. Megérkeztem egy egyemeletes padlásszobákkal ellátott épület elé. Beléptem. Ott pedig két gyerek várt. Már tudták, hogy jövök. Máról holnapra a Zalka Máté Népi Kollégium lakója lettem. Ez volt valamikor március elején, 1948-ban. Azt mondták, hogy öcsém, semmi probléma: Bunkó paraszt vagy, sült paraszt, vagy látni rajtad. Egészen szeptember 1-ig itt fogsz tanulni. Saját kezünkkel felújítottuk az épületet. Amikor az avató ünnepség volt. egy honvéd díszszázad vonult el előttünk. Ügy éreztük, hogy előttünk. Én is dolgoztam az épületen És akkor, 1948, végén fölolvasnák előttünk egy levelet. Ezelőtt egyesítették a kát pártot, és ez Magyarország szerencsétlenségének a kezdete volt. Tehát fölolvastak egy levelet, ötven lány és ötven fiú zokogott, olyan hamis rágalmakat mondtak otl rá a fejünkre. Ez volt a hírhedi levél, melyik a NÉKOSZ-t feloszlatta. 1949. januárjában kiraktak minket az utcára. Megszüntették az esti iskolás kollégiumokat is. Én esti iskolás gimnazista voltam, ha nincs kollégium, akkor nekem végem. Akkor én nem járhatok tovább. Megint elkezdődött a kálvá- riás utam. Végigjártam ezeket a tanonciskolákat, nem kellettem sehová. Volt egy diákjóléti bizottság, kaptam korosítási engedélyt, rendes gimnáziumba járhatok. Engemet beírattak az ország legreakciósabb gimnáziumába, a Toldi Ferenc Gimnáziumba. Másodikban, azaz hatodik osztályban azok már öt éve jártak gimnáziumba. A fővárosnak a volt elit gyerekei jártak oda. Én tudtam azt. hogy nyomorék vagyok, én nem érek semmit iskolázottság nélkül. Tanultam, valósággal vért, izzadtam, úgy tanultam. És év végére kaptam egy arany plecsnit: kitűnő tanuló. Mindenből jeles voltam. A következő évben átraktak a VI. kerületbe. A mai Moszkva téren volt a kollégium. — És miket, olvastál? — Ami kötelező vol'. Azonkívül pedig voltak korszakaim. Ilyen korszakos volt például Balzac. Aztán Roger Martin du Gard. aztán Stendhal. Anatol France. Szóval franciás korszak volt, A kollégistáknak a legközelebbi gimnáziumba kellett járni. Jobb lett volna továbbra is a Toldiba járni, ahol már ismertem a tanárokat, ismertem az osztálytársaimat. A Rippl-Rónai utcában volt a Kemény Zsigmond Főreál Gimnázium. Abban az évben keresztelték el Rudas László Gimnáziumra. De „kemény” maradt az továbbra is. Félévkor megbuktam matematikából és ábrázoló geometriából. A kitűnő múltammal. Igen kemény volt az a tanár, aki megbuktatott. Tudniillik nagyhírű tanár volt. őt nem lehetett kinyírni Rá se fütyüli arra, hogy én népi káder vagyok. Év végére hármas lettem matematikából, négyes lettem ábrázoló geometriából. 1952-ben fejeztem be a gimnáziumot Csepelen a Jedlik Ányos Gimnáziumban. Én mindenáron magyartanár akartam lenni. Borzasztóan szerettem olvasni. Én ugye nem voltam párttag már. mert az MDP-be nem vettek föl. Tudniillik a né- koszisták már B-listán voltak. A NÉKOSZ kétharmadát kirostálták, nem vettek át az MDP-be. Hiába akartam magyartanár lenni, akkor indult az első iparosítási ötéves terv. azt mondták, hogy az országnak nem humán értelmiségre van szüksége, hanem műszakiakra. Mivel kémiából kitűnő voltam, mi más lehet belőlem egyéb, mint vegyész. Rögtön föl is vettek vegyész- mérnöki karra, Budapestre. Aztán egyszer csak fogtam magam és átjelentkeztem a bölcsészkarra. Átvettek, bár megmondták, hogy innen csak az utcára lehet menni. Otthonról egyre aggasztóbb hírek jöttek. Apámat, a falu legszegényebb emberét, az MKP megalapítóját két hónap börtönre ítélték a beszolgáltatások miatt. Az jóvátehetetlen, amit a parasztsággal műveltek. Politikai dózerozás folyt, a falu tökéletes elpusztítása. — Mikor végeztél? — 1956-ban végeztem jó rendüen. Harmadikban fölvettem az újságíró szakot. Ugyanis, amikor hospitál- tam, észrevettem, hogy baj lesz. A gyerekek csúfolódó megjegyzéseket tettek. Nyomorék voltam. Rájöttem, hogy nekem olyan katedra kell, ahol én láthatatlan vagyok. Ezért vettem fel az újságíró szakot. Miután végeztem, mindenáron Miskolcra akartam kerülni. 1956 szeptember elsején legkésőbb engemet engedtek el, ugyanis a pártközpont rendelkezett az újságírókkal. Eljöttem Miskolcra 1350 forintos kezdő fizetéssel az Észak- Mag.varországhoz. Albérletben laktunk Nagy Zolival (az Észak-Magyarország mai főszerkesztője). Egy három- szobás, rozoga házban, ahol is volt két szép lány. Hát én elvettem a házinéni lányát. Az Északnál csak négy hónapig voltam gyakornok, mert 1957 január 1-jén kineveztek kulturális rovatvezetőnek. Ugyanis akkor még ritkaság volt az egyetemet végzett újságíró. Nemsokára kineveztek olvasószerkesztőnek. És akkor egy szép napon, 1962. szeptember elsején kineveztek a Napjaink című irodalmi folyóirat szerkesztőjének. — Ez hogyan történt ? — Én nem sokat tudtam róla. Egy szép napon Nagy Zoltán barátom megkért, hogy legyek az általa szerkesztett irodalmi lap ojvasó- tördelő szerkesztője, A Napjaink első száma megjeleni 1962. április 4-én. Nagy Zoltán volt az e-lsö felelős szerkesztő. Hat hónap után Nagy Zoltánt kiemelték a megyei pártbizottságra és engem neveztek ki a lap felelős szerkesztőjének. Egy főszerkesztő rányomja a személyiségét egy lapra. Nekem az volt a célom, hogy műhely legyen a Napjaink. — Mii ven volt a kapcsolatotok más műhelyekkel, egyáltalán a magyar irodalommal ? — Az egész magyar irodalommal levelezésben álltunk. Nem tudom, hová lett a hatalmas levelezésem. Valószínű, hogy ellopkodták, tekintettel arra, hogy nagyon jelentős írókról van szó. Az volt az elv, hogy az általunk közölt anyag minőségileg megfeleljen az általános magyar irodalmi igényeknek. De mégis valamilyen válogatási szempontnak lennie kell! A szempont az volt, hogy a két alapvető osztály iránt legyen elkötelezett. mert ez egy munkásmegye és rengeteg falusi is él benne. De ez csak akkor érvényes, ha áz adott munka minőségileg megfelelő Nem volt mindig kellő meny. nyiségben ilyen anyag, ezért kellett szinte az egész magyar irodalommal levelezésben állni. Volt olyan, hogy egyszerűen parancsba adtam a szerkesztőség tagjainak, hogy egy éven belül mindenki jelenjen meg fővárosi irodalmi lapban. — Milyenek voltuk a szerkesztőváltás körülményei ? — Én Zimonyi Zoltánt akartam utódomnak, de Papp Lajost én hoztam be a szerkesztőségbe. Az Északnál volt olvasószerkesztő, behoztam kulturális rovatvezetőnek. Rendre összeveszett Zimonyival. Vagyis Zimonyi veszett össze vele. Ugyanis Papp Lajos a saját Észa- kos kollégáitól próbált ösz- szeszedni anyagot. Olyanoktól, akiket mi már korábban kiutasítottunk onnan. Az írásaikat. Zimonyi ezért volt jogosan mérges, de ő meg nem volt érzékeny mások érzékenysége iránt. Igaza volt, de hát a mód, ahogy tálalta, elfogadhatatlan volt. Nagyon csúnya jelenetek játszódtak le. Mondtam Zolinak, ha te nem vállalod az utódlást, akkor nem lehel más, csak ő. Nem én fogom javasolni. — Tehát olyan körülmények között történt a szerkesztőváltás, amikor a szerkesztőségen belül is komoly konfliktusok voltak? — Igen. Én azért gondoltam Zimonyit, mert egy hozzáértő irodalmárt akartam szerkesztőnek, és nem írót. Ö viszont azt mondta, hogy csak második ember akar lenni. Mondtam: akkor én köszönöm szépen, nem foglalkozom tovább az üggyel. — Hogyan értékeled a mai Napjainkat? — Nem akarok bírálni, mindenesetre nagyon úgy tűnik, hogy a Napjaink nem műhely. — Mikor voltál utoljára a szerkesztőségben ? — Nagyon régen. Több. mint két éve. Mile Lajos
