Észak-Magyarország, 1989. december (45. évfolyam, 285-308. szám)
1989-12-23 / 304. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 8 1989. december 23., szombat Decemberben egyre rövi- debbek a nappalok, ám 24-e táján megfordul ez a folyamat, remény van arra, hogy a tél zord borulatálból megszületik a boldogító melegség időszaka. A történelem folyamán minden nép átélte és megünnepelte ezt a változást; a fény ünnepét. Ezt a hagyományt vette át a kereszténység lis, -a karácsony ünneplésével. Mindezt megelőzi az advent jelképes időszaka. a Messiás eljövetelére való várakozás. A keresztény tanítás szerint Ádám bűnt követett el, midőn a teremtő isten parancsát megszegve evett a tiltott fa gyümölcséből Ennek következménye a paradicsomból való kiűzetés — az „eredendő bűn” mely apáról fiúra szállt. Az isteni irgalom azonban a szentlélek által terhessé tette Szűz Máriát, aki méhében hordozta az isten földi megtestesülését, Jézust. A megváltó Betlehem városában született, a római császár Augustus által elrendelt népszámlálás idején. A szent család Názárétből vándorolt Betlehembe, ahonnan származtak. Itt nem találtak szállást; Mária - egy istállóban szülte meg gyermekét, Jézust. Jászolba fektetve/ az állatok lehellete melegítette a kisdedet a hideg éjszakáiban. Ezzel visz- szaállit — jelképesen az a paradicsomi állapot, melyben az első ember boldog harmóniában élt minden teremtménnyel. A megváltó születését éneklő angyalok látomása adta hírül; felkerekedtek hát a környékbeli pásztorok, hogy üdvözöljék a világ megváltozását, aki a szegények, kizsaroltak üdvözülésére, vigasztaláséra született. Jézus felnövekedvén a szeretetet, a békességet és a lélekben való újjászületést hirdette, azt tanította, hogy minden ember egyenlő, hiszen mindnyájan isten gyermekei vagyunk. Az Ő tanításán alapuló kereszténység így lett a szeretet vallása. Végvári Lajos Szabados Enikőt tizenkilenc esztendős korában csapta meg a halál könyörtelen lehellete. Fél éven át birkózott a „kaszással”, fél éven át bizonytalan volt, melyikük az erősebb. S fél esztendő után végre megcsillant a remény. Most egy fólia- ágyban fekve várja a halálos küzdelem utolsó fordulóját, miközben tizenegy éves kisöccsének csontvelője csöpög az infúzión át szervezetébe. Minden egyes csepp, melyet befogad a teste, az életben maradáshoz vezető út, egy-egy halvány reményköve. A Szabados házaspár húsz esztendeje el együtt jóban, rosszban. Történetük egy átlag magyar család mindennapjait takarja. Albérletben kezdték életüket, majd hosz- szú évek után végre lakáshoz jutottak. Igaz, csupán másfél szobáshoz, de annak is nagyon örültek. Időközben sorra jöttek a gyerekek, szám szerint heten. Három leány és négy fiú. A legkisebb most nyolcéves, a legidősebbjük Enikő, tizenkilenc. Egy évvel ezelőtt úgy határoztak, hogy végre megvalósítják hőn áhított vágyukat: olyan házat építenek, ahol mindenki kényelmesen elfér. Megfeszített munkával dolgozott a kőműves apa, a takarítónő anya, s a hét gyermek, míg végül tető alá hozták saját otthonukat, s boldogan vették birtokukba, igaz, fizikailag és anyagilag teljesen kimerültek, de kárpótolta őket a jóleső érzés, meg tudták csinálni, s már mindenkinek lehet saját zuga. Sőt, ha valamelyik gyermek megházasodik, annak sem kell albérletben kezdeni az életet. Enikő májustól már menyasszony. Neki lesz erre leghamarabb szüksége .. Ősszel azonban már aggodalommal néztek a jövő felé, s az aggodalmat rövid idő alatt a kétségbeesés és a félelem váltotta fel. Egyik este Enikő rosszullétről panaszkodott, fáj a hasa, meg csomókat érez a vállán. Vakbélre gyanakodott az édesanya, hideg zacskós tejet tettek a fájdalom helyére, s az szűnt is egy idő után. Másnap a kislány jobban érezte magát, s úgy döntött, be is megy munkahelyére, a Miskolci Tejipari Vállalathoz, ahol tíz hónapja vaj- készítőként dolgozott. Az anya azonban határozott volt, orvoshoz kell fordulni! Sekkor megkezdődött a kálvária, orvostól orvosig, kórháztól kórházig. Enikő állapota rohamosan romlott, a csomók nőttek a vállában, a méhében, teljesen legyengült, jár- tányi ereje sem maradt. A hosszan tartó kivizsgálások végül is megállapították leukémiás csontvelő-megbetegedését. Sorsa válságosra fordult, hat hétre a látását is elveszítette, dús, göndör-barna haja teljesen kihullott. A szülőkben nem táplálták a hiú reményt: bármelyik nap várhatják a kórházból a táviratot... Talán a kislány óriási élniakarása, „anyukám, nem akarók meghalni!”, talán a szerencse, s persze az orvostudomány erőfeszítéseinek hatására néhány hónapos kezelés után sikerüli: aranyira „felerősödnie”, hogy szóba jöhetett egy csontvelőátültetés lehetősége. Hetekig járt a család minden tagja vérvizsgálatra Budapestre, vajon melyikük csontvelője alkalmas az átültetésre. Hosz- szú, fárasztó és költséges utazások voltak ezek, de új reményt adtak a családnak. Végül is az apa, a tizenhét éves húg és a tizenegy éves kisöccs volt az, aki donoriként szóba jöhetett. Mivel azonban az apa gyenge idegrendszerű (epilepsziára hajlamos), a kislány pedig éppen a műtét előtt fertőződött valamilyen vírussal, nem maradt más, mint a tizenegy éves Tamás, aki boldogan, egy zokszó nélkül vetette alá magát a három és fél órás műtétnek. Csípőcsontjából két és fél liter csontvelőt szívtak le, ami új életet jelenthet nővérének. Még az ápolónők is sírtak, amikor az első cseppeket befogadta Enikő szervezete. Ez már jó jel.. . A teljes bizonyossághoz azonban még hetékre van szükség, vajon meg is tapad-e, s megindul-e az egészséges újratermelődési folyamat... * Napjainkig itt tart e szomorú történet, amely talán jóra fordul, s amelyben nem részleteztük a család kétségbeesett lelki- állapotát, az utánajárásokkal, kilineselések- kel együtt járó mindennapi tortúrát, a sokszor embertelen „ügykezelést”, amely még a tragédián túl terhelte az otthoniakat, de amit boldogan vállaltak, hiszen a remény nagy úr. Ha Enikő meggyógyul, fokozott elővigyázatossággal kell élnie egy teljes esztendeig. Teljesen elkülömitett, steril szobában tartózkodhat csak, látogatói fertőtlenített kesztyűvel, papuccsal, szájkendő- vel -mehetnek be hozzá, előre átvizsgált szériakonzerveket fogyaszthat. Amennyiben édesanyja főztjét kívánja, azt mikrohullámú sütőben előre fertőtleníteni kell. A teljesen eladósodott családnak azonban erre — a másoknak ma még luxusnak számító konyih'afelszerelésre — már nem maradt pénze. Enélkül pedig Enikő nem jöhet haza a kórházból. Talán tud valaki rajtuk segíteni.. Kovács Judit i wmmmmmmmmmsmmmmmmmmmmmm mmmx&mmmmmm Körömi kántálók A Sajó-parti Köröm községben a kántálás ma is élő népszokás. Karácsony este a rokonság tagjaiból, vagy a baráti fiatalokból szerveződő 10-15 fős csoportok járják végig hozzátartozóik házait, kívül megállnak az ajtóban és elénekelnek 5-6 ka- ü rácsonyi éneket. Aztán behívják őket, süteménnyel és itallal ki- p nálják a kántálókat. Tizenegy órakor megszólal az éjféli misére hívó harang. Akkor a templomban gyülekeznek, s a mise kezdetéig közösen énekelnek. A falu karácsonyi dallamkincse kitölt egy teljes órát. Van egy tucatnyi kiadatlan énekük, melyeket csak ök, illetve a szomszédos falvak hívei énekelnek. Közülük való az alábbi is. A századfordulón szerezhette valamelyik kán- tortanitó. * ' Kuklay Antal Repül, repül Gábor angyal | messze a pusztába, ( Le-letekint kíváncsian Betlehem városba Hol József és Mária Hideg rongyos istállóban vannak szállásolva. Fehér felleg öltözete mint arany tündöklik, Szende arca az örömtől mint a nap sugárzik. Hogy beért a tanyába, már akkor a pásztorokat Aludva találta. I § I I m Keljetek fel jó pásztorok örömet hirdetek Rég vártuk a Szabadítót, már most megszületett. Nagyon búsul szegényke, Nincsen semmi takarója, fázik a hidegbe. Mellette az édesanyja nem tud megnyugodni, Hogy nem tudott szent Fiának jobb szállást találni. Arany bölcső a jászoly, ökör—szamár melegíti, imádja a pásztor. Kelj fel, kelj fel, hát jó ember, hagyd el az ágyadat, Az éjféli szent misére szakajsd meg álmodat. Emeld fel a szívedet, A mennyei kisded Jézust te is köszönthessed. A hetvenedik évem küszöbén három karácsony estéjére emlékszem a legjobban. És ami a legérdekesebb, az első — ami a legmélyebb rnyomot hagyott bennem — közel fiatvan évvel ezelőtti, semmivel sem ví- gabb, mint az évtizedekkel későbbiek ... 1931 Pesterzsébet, Szent József és Szent Erzsébet árvaház. Az árvaházban három osztály van, kicsinyek — 6-tól 8 évesekig — a közepesek — 8-tól 10 évesekig — és a nagyok osztálya — 10-től 114 évesekig. Én a közepesekhez tartozom, a kilencedik évemben járok. Nálunk, a közepeseknél is nagy az izgalom. Már tegnap este, a - dormitóriumban, a villanyoltás után, sokáig suttogva beszélgettünk arról; kinek mit hoz a Jézuska, hiszen egy hete, hogy mindenki megírta a maga kérő levelét, titkos óhaját. Végül is kedvesnővér Antónia vetett véget suttogásainknak, aki a hálótermünk melletti szobácskábán pihent és volt ügyeletes. Igen, ma karácsony este. A kármelita rendhez tartozó kedvesnővérek mintha titokzatos arccal járkálnának- kelnének, legalábbis mi úgy látjuk — s bennünk is forr az izgalom. A kopaszra nyírt kis kobakokban ;ezernyi gondolat: nekem jojó, nekem építőkocka, nekem labda, kisvonat és minden sok más egyéb csodálatos holmi kell! És lám, a vacsora is korábban van, a két hosszú ebédlőasztalon, a tányérokban a kedvenc ételünk, a kakaós guba-féleség. Az ima után most hamar bekapjuk, nem úgy, mint máskor, amikor igen lassan tettük meg, hadd irigykedjen a pajtásunk, akinek már elfogyott \a tányérjáról. És végre, végre a kedvesnővér Kunigunda, kiadja az utasítást: — A hálaadó ima után szépen, hangoskodás nélkül átmegyünk a nappaliba, és megnézzük, kinek mit hozott a Jézuska ... A hálaadó imával soha ilyen gyorsan nem végzünk, mint most, és megyünk gyorsan, kalimpáló szívvel a nappaliba. A nappaliban két hosszú asztal. Itt tanulunk, itt játszunk. Most nem ég a villany, csupán az ablaknál lévő asztalkán álló kis karácsonyfa világít. A fenyö- fácskán égnek a gyertyák, az ablakon túl >— jól látni — /sűrű pelyhekben hull a hó. Ott állunk, a kis terem közepén, és nézzük a csodát, az alig méteres karácsonyfát, alatta a kis istállót, benne a szent családot, a három királyokkal. És a kedvesnővér Antónia — aki a mi osztályos nővérünk, és aki itt rendezkedett, míg mi vacsoráztunk ,— halk, meleg hangján rákezdi: , — Mennyből az angyal, lejött hozzátok, pásztorok ... És mondjuk utána, énekelünk, de szemünk már az asztalokon, ki-ki a maga helyére pislog. És végre, vége a karácsonyi éneknek, kigyúl a villany, és \rohan mindenki a helyére. Az asztalokon sorban, kemény kartonból formált kis hajók, bennük, mindegyikben öt keksz, három szaloncukor, egy zacskó cukor, és egy kis vékonyka csokoládé. Ez az árvaház ajándélca, ez mindenkinek járt. És akiknek nem volt senkijük, valami rokon, azoknak egy-egy jojó játék. Ezt is az árvaház adta, filléres dolgok voltak, de hiszen az árvaház részint a hívők adakozásából tartotta fenn magát. Nekem is csak egy jojó jutott. Hiába írtam én a Jézuskának, hogy építőkockát hozzon, bizony csak a jojóra meredhettem, igen bús képpel. És akkor ott, abban a pillanatban eszembe jutott egy másik, talán öt-hat évvel azelőtti karácsony. Egy nagy, plafonig érő karácsonyfa, alatta pedig kis hintaló, egy zakatoló kisvonat, állomással. És ott volt mellettem az én szépséges, fiatal édesanyukám, aki csodálatos hangján ölébe ültetve énekelte a karácsonyi éneket. Igen, a csodálatos hangján, hiszen Kassa legkedveltebb operett- primadonnája volt, és aki 28 éves korában halt meg. Igen, mindez ott eszembe jutott, és rettentő sírásra fakadtam. Csak sírtam, sírtam ellenállhatatlanul, és valami belső érzésnek engedelmeskedve, odarohantam a kedvesnővér Antóniához. Odaborultam a keblére, a durva barna posztóból készült ruhájára, és sírtam, zokogtam. Antónia nővér pedig átölelt, ás kivezetett a nappaliból. A folyosón megsimogatta a kopasz kis kobakom, és jól emlékszem, azt suttogta: — Ne sírj, kisfiam, hiszen Anyukád ott, a mennyországban nem akarja, hogy sírjál... Azóta ... azóta elpergett majd hatvan esztendő. Jó is, meg rossz is, megmaradva még ezenkívül két karácsony este az emlékezetemben. * 1957. december 24. Mária- nosztra. Börtön. A második emeleten vagyok, a hetvennégyes cellában. Délelőtt úgy tizenegy óra. Az ablaki rácson túl sűrű hóesés, bent viszonylag meleg és cigarettafüst. Akkor már engedtek dohányozni. Hirtelen csattan a retesz, az ajtó kivágódik — és miután én vagyok a zárkaparancsnok, vigyázzt vezényelek, és mondom: — 615-655-ös elítélt, tisztelettel jelentem, zárkalétszám négy fő! A szakaszvezető smasszer végignéz rajtunk, és sorba reánk mutatva kérdez: — Magának mi a foglalkozása? — Tisztelettel jelentem, újságíró! — Magának? — Tisztelettel jelentem, agronómus! — Hát magának? — Tisztelettel jelentem, esztergályos! — Na és maga, magának? — Tisztelettel jelentem, építészmérnök! , A smasszer néz, csúnyán és megvetően, majd: — Az Isten b... a meg magukat, egy becsületes szabómester nincs maguk között! . ... Az ajtó becsapódik, össze- mosolygunk. Pedig sok okunk nincs a mosolygásra. Négyünknek összesen harminc esztendő börtön van kiszabva. Reám jut a legkevesebb, három év. Ebből már majd’ tíz hónapot letöltöttem, miután 1957 márAz ünnep misztériuma
