Észak-Magyarország, 1989. december (45. évfolyam, 285-308. szám)
1989-12-23 / 304. szám
1989. december 23., szombat ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 9 — Hivatásomból adódóan sok megpróbáltatásban volt részem — meséili Regőczi István atya, áki ma Budapesten él. — Alapítottam egy kétszáznegyven árvát befogadó intézetet, amit 1949- ben feloszlattak. engem pedig internáltaik. Aztán többször őrizetbe is vették, utoljára börtönre ítéltek, mert engedély nélkül megjelent egy könyvem Belgiumban. Ebhez a börtönbéli időhöz kötődik egyik legkedvesebb, legemlékezetesebb karácsonyi történetem. — A börtönben a karácsony nagyon' szomorú, és soha még csak egy fenyő- gally sem emlékeztetett az ünnepre. Pap lóvén, szerettem volna megszépíteni e napot a csüggedt rab,társaknak. Volt közöttük egy szobrászművész is, áki néha ügyes kis figurákat formált kenyérbélből. Kértem, csináljon nekem egy Jézuskát. Bele is egyezett, én egy héten át koplaltam, ám a Jézuska ..megszületett”. Széttárt karú csöppség, a betlehemi jászolkólba való ... Aztán eljött a karácsony. Sikerült gyertyát és gyufát szerezni, meggyújtva, az apró láng nyaldosta, fénnyel ölelte a figurát. A rabok lassan jöttek közelebb, meg- il le tőd ve nézbék, aztán valaki egész halkan elkezdte dúdolni a Mennyiből az angyalt. Majd egy osztrák társunk a Stille .Náditól, Csendes éjt. Csend volt a mi szívünkben is, mélységesen éreztük a karácsonyt... Aztán megnyikordult a kulcs a minket szeretteinktől, a külvilágtól elválasztó hatal - rhas börtönajtó zárjában. A Jézuskát gyors mozdulattal ingem alá rejtettem, a gyertyát elfújtam. Bgy új rab érkezett, soványan, összetörtén, elesetten. Kérdéseinkre nemigen válaszolt, csalt annyit -mondott: — Éhes vagyok, nagyon éhes! Három napja nem ettem. Kérlek, adjatok valamit... Szomorúan néztünk egymásra a társakkal, mit is tehetnénk érte. Mi is éhesek voltunk, minden falat kenyerünket megettük az u-tolsó -morzsáig. Fájt. hogy nem segíthetünk. Am hirtelen a szívem súgott. Elővettem ingem alól a szobrocskát, letérdeltem új ■társunk szalmazsákjára, s azt mondtam: — Nézd fiú, itt van. Kenyérlbéllből van a Jézusika ... Miután a többiek is biztatták, a fiatal fiú tétován kezébe vette, beletört, majd mohón rágni kezde . . . Szótlanul néztük... (dk) cius elején tartóztattak le, sajtó útján való izgatásért. A többiek munkástanácsiak, kettő pesti, egy Szeged környéki. Ma szótlanabbak vagyunk, mint máskor. Ma karácsonyeste, azaz még délután, úgy öt óra. Kint rendületlenül zuhog a hó, a sűrűn rácso- zott ablakon túli világ ma közelebb kerül hozzánk. Legalábbis gondolatban. A gondolataink előtt nincs rács, szabadon bolyonghatunk a világban. Én Miskolcon bolyongok, a Csabai kapuban, 'Laci fiamra gondolok. Vacsora. Meglepetés. Rántott hús krumplival. A házi, aki a vacsorát méri, vigyorogva suttog: — Na, politikusok ... — Kuss! — csattan a smasszer hangja. Mert szigorú ez a smasz- szer. Meg a börtön is. Hanem ez a rántott hús? Ilyen még nem volt — mondja másnap, az ötperces sétán az egyik csöves, ö már csak tudja, negyedszer ül a sitten. Mert csövesek is akadnak itt, Márianosztrán. ök dolgozhatnak. A kötélfonóban. Meg háziak. Ez is kedvezmény. Mi, politikaiak, megvetettek vagyunk. Mi nem dolgozhatunk. Csak a cella, napi ötperces kinti sétával. Ünnepnapnak számít, ha olykor levisznek a pincébe, átválogatni a krumplit. És a nyers krumpli is jó. Különösen, ha éhes az ember. Mi mindig éhesek vagyunk. Most is, karácsony estéjén, faljuk a kirántott húst. Lóhúst. Csak lóhúst kapunk, de a szakácsunk remekel ezzel az alapanyaggal is. A Gundel- nél volt szakács, valami sikkasztásért sittelték le. Csattognak az ajtók. A zárás, létszámellenőrzés következik. Mert a börtönön belül is van zárás. Azután csend. Ma este hétkor villanyoltás, és utána halljuk: — Krisztus Jézus született ... Először halk énekszó, majd átveszi a többi zárka. Mi is dúdoljuk, aztán énekeljük, és várjuk a smassze- rek üvöltözését! Nem jelentkeznek. Ez is csoda. Lassan elhal az énekszó. Csend. Magunkra húzzuk a pokrócot. Az őrtoronyból végigpásztázza ablakunkat a reflektor. A hó suhogó ne- szezése, a szimpla ablaküvegen áthallatszik. Most álmodozhatunk ... * 1958. Budapest, december. Gyűjtőfogház. Kiváltságos munkahelyem van. A börtön könyvtárában dolgozom. Katalogizálom a könyveket, hetenként kétszer pedig végigjárom az emeleteket, és cserélem a könyveket. Remek beosztás, Má- rianosztrához képest üdülőhely! Az ismerősökön segíteni is tudok. Néhány jóindulatú smasszer engedélyezi, hogy olykor ennivalót vihessek nekik. Mert nekünk dupla jár. Rajtam kívül még hárman dolgozunk a könyvtárban. Kovács Bertalan, a grafikus, azután egy honvéd főhadnagy, a Fillér utcából és Darvas Iván, a színész. Darvas a velem szemben levő asztalnál ül, és elmerülten dolgozik. Különleges megbízatása van. flekknyi kartonpapírokra étkezési törvényeket fest, a smasszerek részére. Ilyeneket; hogy fogjuk a kést, a villát és kanalat, ne kaszáljunk a könyökünkkel, hanem étkezés közben szorítsuk lazán az oldalunkhoz, szóval ilyesféléket. Mindig van munkája. Például most, a karácsonyi kultúrelöadásra az egyik itt írt. szirupos, szegény-gazdag novellámat tanulta be, különböző arcfintorgások közepette. Hát azt látni kellett volna. Merthogy égetően giccs volt az az írás, és ezt ő tudta a legjobban. De azért bemagolta. Mert ő ilyen ember itt is. Ember, a szó legszorosabb értelmében. Nem vág fel, mindenkivel udvarias, de gerinces, nem aláz- kodik meg senki előtt, segítőkész és barát, és sorstárs. Így néz ö mindany- nyiunkra, a politikaiakra. A fiatalabb smasszerek előtt van tekintélye, kedvelik a „Bakaruha” miatt is. Egy törzsőrmestert kivéve, az idősebb őrök is engedékenyek vele szemben, merthogy hozzák hozzá a családi fényképeiket, hogy fesse le, másolja le azokat. Nemrégen egy őrnagy is bejött hozzá a könyvtárba, és elkezdte a nyakát simogatni, hogy így Ivánka, meg úgy Ivánka, ezt a családi képemet fesse, másolja le. Miután elment a smasszer őrnagy, bejön egy szakaszvezető, és kérdi Ivántól: — Tudja-e Darvas, hogy ki volt magánál? — Tisztelettel jelentem, egy őrnagy úr! — Az ám — mondja az őr —, az ítéletvégrehajtó! Kimegy az őr, mire Iván: — Gyerekek, hát ez borzasztó, ez a hóhér mértéket vett a nyakamról... Persze, hogy nevetünk. Az ő két év nyolc hónapos ítélete jogerős, tudja ezt ö is, de hát ő már ilyen. Ezt_ a poént nem hagyja ki. De ma, 1958. december 24-én este Darvas sem kiegyensúlyozott. Már a zárkánkban vagyunk, mert mi négyen, a könyvtárban dolgozók, cella- társak is vagyunk. Mindannyiunknak ez a második, börtönbeli karácsonya. Zárás után — hiszen itt is zárnak, rácson belül, mint a többi börtönben —, azt mondja Iván: — Gyerekek, nekem az az érzésem, hogy még egy karácsonyt már nem töltünk Angyal a biciklin Betlehemi történet Forrón A forrói római katolikus plébánia hittan termében megtartott próba után a fiúk haza-indultak. S mert enyhe a tél, volt aki biciklivel ment. A ropogósra keményített jelmezeket nem gyűrték a tásikába, hogy szép maradjon, magukon vitték haza. A jótékony esti -sötét eltakarta, hogy szágu-ld haza biciklijén lobogó fehér ruhájában az angyal. * A hét nyolcadik osztályos fiú. Dudás Ferenc, Janocz- ,kó Ti-bor. Urbán Péter, -Klima Zsolt. TőkésZki Tibor, S-in-kó István és Urbán József, d-r. Szutorcsifc József esperes-plóhános vezetésével mór hetek óta -készül a karácsonyra. Sőt, a gyerekek már évek óta várták ezekre a napokra. A rendszeres mi-nistrálásstal lőhet kiérdemelni, hogy nyolcadikos korában a -betlehemesek közé kerülhessen valaki. Harmadik osztályos koruk óta jegyzik, hogy ki hányszor segédkezett a templomban. Természetesen a vasár- és ünnepnapi ministráilósért nem jár pont, ilyenkor -magától értetődő, hogy mindenki részt Vesz a szentmisén. A betlehemi történet kengyel- futója, U-rlbón József nyolcszáznegyven pontot gyűjtött össze az évek során. Karácsonyestén, s — mert nagy falu -Forró — az ünnep első és -második napján is tart a betlehem-járás. Elmennek az éjféli misére, első nap hajnalán a pásztor- misére és az ünnepi nagy- misékre is. A négy pásztor ilyenkor mirastról. Az öreg pedig — mert neki jár — a szertartás végén a templom ajtajában összeszedi a bajuszkenőre valót, (Megérdemli, az egész ünnepet molyrágta kucsmában, ronrácsok mögött. És azt is remélem, hogy fogok én még a fürdőkádban pipázni, olvasni és whiskyt szopogatni. — De — mondom én — nem adnál előlegbe nekünk is abból a whiskyből, hiszen karácsony szentestéje van! — Hát tudjátok mit? fe- feleli —, adok. Erre a vaságy fejalja alá nyúl, és kivesz egy kétdecis nagyságú orvosságos üveget. — Na, lássátok — mondja Darvas —, itt a whisky. Ugyanis ma délben jelentkeztem az ügyeletes börtönorvosnál. Tudjátok, az is rab. Nekem még külvilági ismerősöm. És ezt adta. — Csak nem whisky! — így én. — Nem — mondja ő —, hanem valami erősen szeszes, drogos vegyület. A doki saját specialitása. Két evőkanálnyitól fene jó kedve támad az embernek. Hát próbáljuk ki, ide a kanalakat! És igaza volt a dokinak. A két evőkanálnyi fene tudja micsoda után az a fene jó kedvünk elmaradt ugyan, mert mindannyian néhány perc múlva, éppen a villanyoltáskor csak rázuhantunk az ágyunkra. Arra még emlékszem, hogy sikerült magamra rángatnom a pokrócot. Reggel pedig a téli szürke darócruhában ébredtem fel. Iván leugrott a felső ágyról, és csendesen any- nyit mondott: — No lám, ezt a karácsonyestét is túléltük ... Hát ez volt az én három leg-legemlékezctesebb karácsonyestém. Nem kívánok én senkinek ehhez hasonlókat, még azoknak sem, akik engem rács mögé dugtak. Vagy lehet, hogy most azok a legnagyobb demokraták? Talán még az éjféli misére is elmennek...?-gyos bundában, kolom-pök és kenderkócból -ragasztott szakái terhe alatt tölti. S -neki leghosszabb a mondóké ja is!) * Holnap este a forrói ablakok alatt -megcsör-rennek a betlehemi pásztorok botjai. A kengyelfutó minden ház gazdájától megkérdezi: „Sza- bad-e az Istent dicsérni, betlehemi történettel nagy örömhírt mondani?” S mert a kérdés költői, egyenként belépnek a pásztorok is. Amikor a nyáj legöregebb őrzője is álomra hajtaná a fejét, megérkezik az angyal. A csoda láttán, az ^angyal hívó szavára mindannyian elindulnák a kis Jézust kö- szöntehd. (Csak az öreg értetlenkedik egy 'kicsit: — Kelj föl. öreg! Angyal hí! — Micsoda? Antal hí? — Kelj föl, öreg! Menjünk Betlehemibe! — Nem megyek én a berekbe ! — Kelj föl, öreg! Megszületett a Messiás! — Kell is -most nekem a kalács!) De aztán ő is elindul, hogy társaival együtt kö- szön-tse a kisdedet. Az ünneplés végén a forrói betlehemesek áldása nemcsak a ház gazdájára száll, jut belőle mindannyiunknak: „Áldd meg. Isten, a magyar hazát! Találja meg -benne néped boldogságát!” Ügy legyen! Filip Gabriella Fotó: Dobos Klára Serfőző Simon: Gáspár, Menvhéri, Boldizsár Betlehem felé menni őket még sehol se látom. Pedig szaporán hullong az ég, havazik Karácsony. Az az út nem nekik való már, fáradtak, öregek. Magukban, otthon ünnepük meg, aki ma született. Ultükben el-elbóbiskolnak, mint szakállas szentek, Későn jött már megváltásukra világra a gyermek. Fenyves Mezey István rajza
