Észak-Magyarország, 1989. december (45. évfolyam, 285-308. szám)
1989-12-02 / 286. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZAG 8 1989. december 2„ szombat Kis magyar (?) szociográfia, avagy hogyan éltünk (élünk) Pannóniában Valamikor a hatvanas evek legelején zöld kávémat, borsomat, konyakomat barátaimnak hátrahagyva, vidám, még mindig szilveszteri hangulatban szívtam a piros Darut a Balf-Orient, expressz szemetes folyosóján, valahol (Szolnok es Cegléd között. A vonat Nagyvárad felé rohant, valamennyi késéssel és la táskák mélyén meghúzódó rengeteg nejlonköpsimyel, amit épp úgy, mint a kávét, borsot, vagy konyakot, nem osztottak el arányosan a testvéri szocialista országok között. Utóbbiak nagy mennyiségben és olcsón, Romániában voltak kaphatók, a uejlonköpdny meg -harisnyái, viszont a határnak ezen az oldalán. Folyt hát a cserekereskedelem — mint azóta is folyik, csak az áruk vándorlási iránya, változott némiképp a három évtized alatt. Most arrafelé megy a kávé, bors, meg a — no, hát a konyak nem —, de a vaj, olaj, liszt, cukor az igen, és errefelé jönnek a pamutingek, gatyák, zoknik, már ha a román vámos van olyan elnéző — egy-két csomag jobb cigaretta ellenében — kiengedi. Mert a szokások e téren sem változtak. A bátyus vonatokon továbbra is szegény emberek reszketnek az árkülönbözetből nyert fillérjeik, bánijaik miatt, s bizony ez akkor sem vált, magasabb rendű világrendszerünk dicsőségére, amikor a magunk szájától vontuk el a falatot, csakhogy a másikat támogatni tudjuk. Nos, én ebben az időben találkoztam először a román legendával. Egyik útitársam — javakorabeli, köpcös emberke —, miután elkobozták tőle nyolc sötétkék nejlonköpenyét, arról kezdett mesélni, milyen más volt a világ régen — úgy megint harminc évvel azelőtt —, amikor nem jártak át a vonatok a határon, hanem az utasoknak kellett csomagjaikat — természetesen hordárral — átcipeltetniök a határ túloldalán várakozó román vagonokba. Tudja, fiatalember — mondotta — az ember mindjárt érezte, hogy egy gazdag országba érkezett. Bár.sony- függönyös, perzsaszőnyeges, illatosított Pulimann szerelvények várták a királyi Románia fényűző háló- és étkezőkocsijaival, amelyekbe élvezet volt beszállni a mi Trianon után megcsonkított és elszegényedett országunk kopott, elhanyagolt, fapados vasúti járművei után. Én, a magam részéről, nem tartottam a dolgot eny- nyire tragikusnak, elég jól éreztem magam a Balt-Orient — különben éppen cseh — vagonjában, ami vagy annak volt tulajdonítható, hogy tőlem nem vettek el nyolc nejlon esőkabátot, vagy annak, hogy tudtam, milyen vonatra kell nekem átszállnom a határ túloldalán. Az esetet, s a MÁV nyilvánvaló lebecsülését azért megjegyeztem. — Meg, a királyságra való utalással együtt, mert arról az időről már én is tudtam annyit, hogy abban az ellenséges, burzsoá-földes- úri — ember az embernek farkasa — világban, lényegében szabadon átjárható volt a határ, a két jószomszédinak egyáltalán nem nevezhető viszonyban lévő ország között. Aztán telt-múlt az idő, mindkét ország szédületes iramban száguldott a kijelölt úton az össztársadalmi jólét irányába, amíg az egyik — ez köztudomásúim mi lennénk — meg nem torpant! Körülnézett, ráébredt, hogy semmi sem jó. Minden kopott, elhanyagolt és fapados, amin sürgősen változtatni kell. Nem úgy, hogy visz- szatérünk a harmincas évek burzsoá- földesúri kopottságához, hanem úgy, hogy „nincs más hátra, mint előre”, be kell vezetni az adótörvényt, az abortusztörvényt, az autópálya-díjat, meg a működő tőikét — ha jön, és persze nem a tőkés-földesúrit, a magyart, hanem a nemzetközit, az idegent! Előbbit ugyanis, még rettenetesen utáljuk, hiszen állítólag a mi atyáink, nagyatyáimk véréből, izzadtságából sajtolták ki, tehát maradjon ott, ahol van. Jöjjön helyette a német, angol, francia, amerikai munkásból kisajtolt, azokhoz nekünk semmi közünk, legfeljebb szolidárisak vagyunk és leszünk velük. Vérünket, izzadtságunkat adjuk, igen, vigyék, de nekünk a magunkfajta ne parancsoljon, ide ne jöjjön, mert ahhoz mi nem vagyunk hozzászokva. Szerencsére, vagy sajnos, nem is jön egyelőre. Lehet, hogy ők is utálnak minket? Ki tudja ? ! Jön, vagy jönne, viszont aki szeret, de az is képes épp elég bonyodalmat. okozni. Jött például a nyáron agy túl kiglancoltnak nem mondható, tizennyolc éves Dacia, éppen akkor, amikor legtöbbet vitatkoztunk katasztrofális útviszonyainkról, . a magyar utak szégyellnivaló állapotáról, az autópálya-díjak beszedésének megoldhatatlanságáról, s egyebekről. Nosza. mondtuk, amíg választott elöljáróink külföldön tanulmányozzák, hogyan kell az utak elején vagy végén kiszedni zsebünkből garasainkat, vágjunk neki az országnak, utazzunk még amíg lehet, egy kicsit ingyen. Nos, utaztunk. Katasztrofális magyar utakon Győrig, onnan Veszprémen at a Balatonig, s szépén ide visz sza, ebbe az ugyancsak nem a sima útjai miatt dicsért városba. Utunk, ahogy mondani szokás, szerencsés volt, megmutattuk anyánknak Pannonhalmát, a Balatont, Pestet, s hazatérve, elkezdtük az útközben vásárolt különböző márkájú hazai sörök minőségi próbáit. Iszogatás közben vettük számba a megtett utat, a látottakat, a meglátogatott — köztudottan „kifosztott” — kenyér- és húsellátási gondokkal küzdő AiBC-k, Közértek, Csemegék árukínálatát, ami a mi szemünkben szegényes, vendégeimében pazar. Eközben hangzott el az a megjegyzés is, hogy egyszerűen nevetséges katasztrofálisnak aposztrofálni azokat az utakat, amelyeken jó hatszáz kilométeren át egyetlen lyuk, döccenő, kocsitengely-próbáló útszakasz sem volt. — A katasztrofális útviszonyok, a szegényes ellátás nem így néz ki, mondták — még szerencse, hogy sirámaitokat senki nem veszi már komolyan — tették hozzá. — Képzeld el, mi lenne, ha külföldön mind elhinnék, amit magatokról oiv előszeretettel és fáradhatatlanul terjesztetek! Szegénység elleni bizottság, egyharmad ország a létminimum alatt, hárommillió koldus országa, ingyenkonyha a szegényeknek, meg egyebek. Hát mik ezek? — kérdezték. Akkor, előbb valami olyasmit düny- nyöghettem, hogy szemlélet kérdése az egész, szociográfia, meg felmérés, meg közvéleménykutatás, szóval, mind-mind megalapozott, tudományos vélemény, amit a mi szociológusaink, politológusaink, futurológusaink, társadalomkutatóink terjesztenek — megengedem, kissé felnagyítva a bajokat, de csak azért, hogy ne tekintsük változtathatatlannak a dolgokat, s kövessünk el mindent, hogy még jobb legyen. Nos, ezen — nem szaporítom tovább a szót — jó magyar szokás szerint összevesztünk. Családom minden tagja mondta a maga igaznak hitt véleményét, s már-már egyeztető bizottság felállítására került volna sor, amikor eszembe jutott a sok mindent megmagyarázó mentőötlet. Felolvasok nektek, mondtam, két rövid írást, mindkettőt a harmincas — közvetlenül a háborút megelőző évekről,- amelyeknek, mint békeéveknek a színvonalához oly előszeretettel szoktuk hasonlítani a magunk eredményeit a világnak ezen a táján. Az egyik, Di- mitrie Gusti román szociográfus professzor felmérése a Vrancea megyei Nereju faluból, ahol egy Spulber nevű férfi, 1938 nyarán, a legboldogabb román békeévben, egy hét alatt, a következő táplálékokat vette magához — saját feljegyzése szerint. Kedd reggel: az esztenán a pásztorokkal ettem sajtot puliszkával és zsendicét. délben: puliszka édes ordával és egy tojás uzsonna: semmi E. KOVÁCS KÁLMÁN: II hítienség ára (1989. a népköltészet hetén) — Patak fölött borús az ég, Kedves rózsám, látlak-e még?- Láthatsz, láthatsz szép időben, ha künn jársz a temetőben. Itt nyugszom egy sírhant alatt, Szivem érted kettészakadt. Jöttél volna látásomra, Nyugodnék a te karodban. De te tőlem messze mentél, Szeretödhöz hűtlen lettél. Mentél, ahogy anyád kérte, Verjen meg az Isten érte. este: puliszka egy kis túróval és lej — kél embernek egy cseréptállal Szerda reggel: puliszka savanyú ubor kával délben: semmi uzsonna: hideg puliszka ot almával este: puliszka savanvu uborkává! Csütörtök reggel: puliszka egy kis sós or dával — 'kb. 10 deka és egy cse réptál .savanyú tej délben: semmi uzsonna: kevés hideg puliszka 5 deka sós ordával este: puliszka savanyú tejjel — egy cseréptál két embernek Péntek reggel: puliszka főtt babbal, szilvával savanyítva: egy liter nagyságú fazékkal két embernek délben: egy darab hideg puliszka és erdei szamóca este: meleg puliszka, ugyancsak két embernek; egy bográcsból, amely olyan nagy, hogy 3 liter víz fér bele, félig töltjük és megesszük — és még marad egy kevés (puliszka) szilvával savanyított bahbal Szombat reggel: semmi délben: az erdőben a fűrésznél az emberek mind, akik társak a munkában és evésben, megeszünk egy 2 kilós puliszkát savanyú tejjel uzsonna: otthon, egy darab hideg puliszka túróval, kb. 5 deka és egy fél cseréptál savanyú tej este: otthon, meleg puliszka túróval és savanyú tej; túró — kb. 15 deka 4 embernek — és egy cseréptál tej Vasárnap reggel: :a templomba délben: semmi (délután 1-kor ettem puliszkát, túrót és tehéntejet) uzsonna: semmi este: puliszka, túró és tej és egy tojás. A másik dolog, amit fel szeretnék olvasni — mondtam, ugyanebből az időből egy magyar lányiskola kollégistáinak kötelező ruhatára, Áprily Lajos — ugyancsak Erdélyből jött költő-igazgató igazgatása alatt. A Baár-Madas református leánygimnázium kollégistái, beköltözés előtt, az előírt lista szerint, a következő ruhatárral kellett rendelkezzenek. 12 nappali ing, 6 hálóing, 8 sifon nadrág, 4 nyári fehér alsószoknya, 2 színes flanel alsószoknya, két sötétkék lüszter alsószoknya, 6 hálókabát, 12 pár fekete harisnya, 12 sifon alsóderék, 24 zsebkendő („a meghűlésre hajlandók 36 zsebkendőt hozzanak magukkal megfelelő nagyságút, ne apró batisztokat”) továbbá 3 fehér félkendő, 2 törülköző, 6 mosdótáltörlő, 6 pohártörlő, 2 hatszemélyes abrosz, 6 asztalkendő, 1 esernyő, 1 pár sárcipő, 4 gombra járó sima párnahuzat, 4 pokróc lepedő, egy vászon fürdőlepedő, 1 melegkendő vállra, 1 pár reggeli cipő, 1 párna, 1 ruhakefe, továbbá, előírt minta szerint: két téli blúz bélelt, két sötétkék alj, 4 nyári blúz, 1 sötétkék kimenő ruha, egy csíkos kimenő gallérral, 1 fehér hímzett batiszt ruha, egy kék zefir ruha, 1 sötétkék téli felöltő, 1 sötétkék tavaszi felöltő, 4 kötény, két pár magas cipő, két pár félcipő, téli kalap, nyári kalap, sapka, fésűládika, varróeszköz és egy kisebb utazókosár. Nos, hogy 1938-ban ebben a kollégiumban mit ettek a gyerekek, azt én nem tudom, folytattam családom okítását — esetleg utána lehetne járni, —, de nekem elegendő támpont a mindenkinek kötelezően előírt 6 személyes abrosz, meg a 6 asztalkendő. Ennek ellenére — mondtam, nekünk ez a világ nem volt jó, még ma sem hallunk erről egyetlen — legalább részben elismerő mondatot, míg ugyanakkor iószomszédunk Románia, minden ötéves terve meghirdetésénél büszkén jelentette be, hogy elérte a 'legsikeresebb háború előtti esztendő, az előbb emlegetett 1938-as év életszínvonalát. Tudjuk, sajnos, hogy mára — túl is szárnyalta. Szemlélet kérdése tehát az egész! Egyes dolgokat mi így látunk, mások úgy. Az egészhez nekem annyi a hozzáfűzni valóm, amit koccintás közben szoktam mondani „Isten tartsa meg a szomjunkat!” Más kérdés — amit sose értettem és ma se értek, miért kellene nekünk magyaroknak — egy másféle, nem hozzánk tartozó, nem nekünk kitalált világszemléletet magunkévá tennünk?! De erről majd egyszer máskor . . . íelkibanyai udvar (olaj) Megyénk fővárosi bemutatkozásával párhuzamosan küllőn — de mégis az eseménysorozatba .illeszthető — iksiáilítáist tekinthettek ímeg a budapestiek, a .Magyar .Néphadsereg 'Házában. Csóka Béla a Borsodiak budapesti baráti körének itagja 'állítatta Ik.i festményeit, elsősorban azokat, amely éken a megye embereit, népművészeti emlékeit, s természeti szépségeit ábrázolják. .A kiállított képek túlnyomó része tájkép — a szónak még a régi itermé- s,zetelvű ábrázolásmódot jelentő értelmében — s köztük fel-féltűnnek távolabbi — erdélyi és olaszországi itáják festői .részletei is. Csóka Béla láthatóan otthonosan mozog ebben a kárpáti, mediterrán! térségiben. A Tinrén-tenger, Capri szigete, a francia Cote d’Azur, .Andalúzia — a virágba borult Citromfák, mirtuszok épp úgy festői témát jelentenek számára, mint a Keleti Kárpátok szorosai,, sziklái, örökzöld fenyvesei. Csóka Béla természetesen nem mindig választja Ilyen távoli Vidékekről témáit. Talál megfestésre, megörökítésre érdemeset jóval közelebb, közvetlen 'környezetünkben is. A kárpáti sziklák fenségességén kívül észreveszi, meglátja a szépségékel egy boglyákkal beszórt kaszálóban, egy világítóan fehérre ímeszelt .tefcibányai parasztháziban, egy az udvaron korhadó parasztszekér el'hagyatottságában épp úgy, mint Kis Jankó Bori népművészeti hagyomány- közvetítő tevékenységében. Ezek a témák természetszerűen a kolorista témái. A tárgyak, a tájaik színgazdagsága, a növényzet bujasága illetve ezek színvilágának Visszaadása nagy zöld, kék felületéket, változatos fény és árnyékfoltakat terítenek képeire, amélyeket így az életöröm, a fény és a ragyogás kifejezőiéként értékelhetünk. Csóka Béla művészete nem .ismeretlen a miskolci tárlaitllátogatók előtt sem. Volt kiállítása a városban 1985-ben, és egyik első kiállítója volt az új Tudománv és Technika. Háza galériájának ,is. (De eljutottak Csók István, Szőnyá István, Pát- zay Páll és Kisfaludy Strobl Zsigmontí tanítványának képei Cremonába is. ahova a Stradivari ünnepségekre hívták meg. gyöngyösi Hideg volt a buszon... Fiatal lány és fiú áll összekapaszkodva egymásba olvadva a 35-ös busz nem éppen tág parkettjén. A kislány ápolt, jókedvűen társalog kedvesével, aki zsebre dugott kézzel támaszkodik a busz egyik kapaszkodó oszlopára. Szerelmesek. A vak is látja. S mint ilyenkor általában, teljes a harmónia. A lány csókolgatja, puszilgatja a fiút, aki mellesleg csak egykedvűen tűri a leányzó turbékolását. Vidám, könnyen társalgásukat a lány egy kéréssel szakítja meg:- Nézd már meg, mennyi az itíöl S erre a hétköznapi kérdésre a szerelmes ifjú magától értetődően, a szeretet legtermészetesebb megnyilvánulásaként közli:- Csak nem képzeled, hogy kiveszem a kezemet a zsebemből.. ,?l Lórincz Edina Gyöngyösi Gábor Tanya (olaj)
