Észak-Magyarország, 1989. november (45. évfolyam, 259-284. szám)
1989-11-18 / 274. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZAG 4 1989. november 18., szombat A mai pénzszűke helyzetünkben is jelentős építkezések folynak Sárospatakon. Első helyen kell említeni az új szakmunkásképző intézet építését az Arany János utcában. Éviről évre oly mértékben nő ugyanis a szakmunkástanulók száma, hogy tanterem híján a tanárok az iskola folyosóin is kénytelenek órát tartani. Ezért döntött a megyei tanács egy új szakmunkásképző intézet építése mellett. A tervet Makovecz Imre Ybl-díjas építész készítette. A háromszintes Iskolában 12 tanterem les,z, ezenkívül 4 szaktanterem, .könyvtárszoba, és természetesen tanári szolba és hivatali szobák. Az épület középpontját a díszudvar foglalja el, s építenek egy nagyméretű tornacsarnokot is, amely nemzetközi mérkőzések lebonyolítására <is alkalmas lesz. A 221 millió forintos költségű építkezést a íBorsod Megyei Tanácsi Építőipari Vállalat jó ütemben végzi, s a befejezési határidő 1992. április 30. És >ha 'az építők — amint a városi tanács reméli — tartják a határidőt, akkor a szakmunkásképző intézet az 1992 93-as tanévet már az új iskolában kezdheti meg. Ugyancsak Sárospatakon, a Hild téri egyedi stílusú épületegyüttes befejezéseként, két tömbben 45 lakás építése folyik. A 27 lakásos nagyobbik épületbe a közeljövőben már beköltözhetnek a lakók. Az épület földszinti helyiségeiben a Magyar Hitelbank fiókintézete és a Rákóczi úti gyógyszertárikap elhelyezést. A másik gyógyszertár épületét a Kossuth utcában a múlt század végi állapotának megfelelően, kellemes színezéssel, .bronzbetűs felirattal és a hagyományos „kígyós’’ cégérrel felújították a Városgazdálkodási Költségvetési Üzem szakemberei. A Kossuth utca hajdani boltíves kapuinak „restaurálását” is megkezdte az üzem vezetősége. Lavotha Géza fafaragó szobrászművész az egykori szép, „míves” stíluselemek felhasználásával néhány új kaput is tervezett. .Ezek elkészítése is folyamatban van, s kihelyezésükkel még hangulatosabbá válik majd Sárospatak legrégibb utcája. (h. j.) Bölcsészkar - a város szíve... 9 Gabnai Katalin tart előadást A dr.amatikus játék szerepe az általános iskolai nevelésben, oktatásban címmel a pedagógus - ismeretterjesztő sorozat keretében november 20-án délután fél háromtól Miskolcon a Molnár Béla Ifjúsági Házban. Őszi Oroszország (2) Zs. hirtelen elhallgat, aztán felkiált: Násztya van itt! Nagy integetés mindkét oldalon. Mi még a reptér labirintusában, ő túl a vámfolyosóikon, de mióta a tekintetünk találkozott, egy pillanatra sem engedjük el egymást. Az idegen, zúgó morajló, fodrozódó emberóceánban Násztya a mi világítótornyunk, biztonságot jelentő szigetünk. Egyszóval: jó kezekben vagyunk, leszünk! Násztya tengerészek lánya: tud várni. Azaz másként vár, mint a magunkfajta. A hajósokért a leningrádi asszonyok gyertyát gyújtanak, s hálát adnak, ha megérkeznek, ha visszatérnek. Talán nem is a hajó hozza vissza őket, hanem a várakozók — a várni tudók — szeretete. Legközelebb Leningrád- ban találkozzunk! A Násztya ötlete volt ez is. Prakti- ce tulajdonképpen mindegy, hogy Moszkván, vagy Lenin- grádon át közelíti meg az ember Vologdát. Csak éppen Moszkva, meg'vagy Leningrad nem mindegy ... Szinte komikus — bizonyára mások is észrevették, — hogy hányszor figyelmezteti (a medve tapintatával) a péterváriakat a főváros. Az idegen első benyomása, hogy Leningrádban minden Moszkváról van elnevezve. Száguldunk a Moszkva proszpekten, a Moszkva Szállóba. A 4020-as szoba jut nekem. Mikor partra tesz a lift, látom, hogy több, mint száz szobányi távot kell gyalogolnom. És a szobák között számos szolgálati helyiség is van. A távolság, amit leküzdök — közben két ellenőrző ponton is áthaladva — aligha rövidebb, mint a miskolci Kossuth utca. Vagy csak a nehéz csomag miatt érzem? Egy táskát egész úton nem adok ki a kezemből. Ebben vannak a... na, hogyan is kell ezt mondani oroszosán? Igen! „a törhetetlen barátság — törékeny ajándékai.” Mennyi hit, erő, emberség és méltóság kell ahhoz, hogy komolyan vegyük a barátságot. Azt hiszem, államok, országok kevésbé képesek erre, mint az egyes ember. Alig jelent valamit két intézmény szerződése is, ha nem szövik azt át a személyes kapcsolatok szálai. Erre gondolok elalvás előtt, na meg eszembe jut a Kirov halála is .. . (A leningrádi pártvezető meggyilkolása is Moszkva figyelmeztetése volt.) Furcsa álmok, már nem tudnék róluk számot adni, de Leningrádban ébredni jó érzés. Egy teljes nap adatott, hogy felmérjük, megnézzük a várost. Olyan ez, mintha kalappal kellene kimerni a tengert. Persze, eddig nem mondtam: Násztya (Anasztaszija Ivanovna) színházi ember. Most éppen a vologdai bábszínház igazgatója, de a Moszkvai Művész Színházban éppen olyan otthonosan mozog, mint most a leningrádi Puskinban. Mindenütt ifjúkori barátok, osztálytársak, pályatársak, mit tudom én. Násztya csak telefonál, vagy beköszön valahová, s egyszerre nemcsak idegenvezetőnk akad, vagy egész napi fuvarozónk, hanem még vacsorára is meghívnak bennünket. A Puskin Színházat a pincétől a padlásig — azaz a zsinórkarzatig — megnézzük. A városok szaga mindenütt másésimás, de a színházaké egyforma. A színházi emberek is szinte rokonok. Könnyű, jó beszélgetések. A leningrádiák időszámítása a városalapító Nagy Péterrel kezdődik. Joggal dicsérhetik őt mecénásukként a színháziak is, hiszen a reformkedvelő cár, olyan nagy jelentőséget tulajdonított a színpadi művészetnek, hogy már 1722-ben elrendelte: minden papi szeminárium növendékei kötelesek szabad idejükben „erkölcsi színjátékot” betanulni, s ezeket a népnek nyilvánosan előadni. A mi színházi kalauzunk (egy középkorú kedves asz- szony) azonban — nyilván, mert az orosz professzionista színház kezdeteiről érdeklődöm — Jelizavéta Petrovna nevét említi. Nos a hölgy nem valamely híres díva volt, hanem cárnő természetesen. Az ő uralma idején — ez már a 18. század második fele — egymás mellett működött egy francia, egy német, és egy kitűnő orosz társulat. A dokumentumok a Puskin Színház múzeumában fellelhetők, dehát arra most nincs idő. Ámbár szinte múzeumnak is beillik a színésztársalgó; festmény- és szobor portréival, ódon rekvizitumaival, emléktárgyaival. Az orosz színész (itt, de másutt is) együtt él céhe múltjával. Talán ezért olyan szorgalmas, pontos és szerény. A Puskinban a fiatal színésznőt Komisszarzsevsz- kaja (ő volt a Sirály első Nyinája) tekintete kíséri a színpadra, s a mostani fiúknak, férfiaknak naponta meg kell küzdeniük Cserkaszov (1903-1966) szellemalakjával. A legendás hírű művész, akit mi — filmszerepei nyomán — Polezsájev profesz- szorként, Don Quijoteként tudunk felidézni, vagy mint a Jégmezők lovagját, lí>33- tól haláláig volt a Puskin Színház tagja. Mielőtt a cári páholyba belépek, ’kicsit megállók a kandallópárkány két szobra előtt, mely két híres, de egészen különböző karakterű szerepben őrzi meg számunkra Cserkaszov nyurga alakját. Elemzésük megérne egy misét, dehát benn már próbálják A végzet hatalmát. (Egy hét múlva folytatjuk.) Nagy öröm tapasztalni, hogy a miskolci bölcsészet már most, az előkészítés állapotában érezteti jótékony — közösséget újrateremtő — hatását. A hajdan erős miskolci lokálpatriotizmus újjáébresztője lett a kezdeményezés. A miskolci polgároknak nemcsak beszédtémája, de szívügye is már a bölcsészegyetem sorsa. De emellett országos szimpátia is kíséri a vállalkozást. A rosszhírű, lenézett Miskolc, bölcsészegyetemet szervező tevékenységére megértő jóindulattal, tisztelettel figyelnek mindenütt. Az „úgyis minden Pesten dől el” cinizmusával szemben erőt és hitet adhat ez a mozgalommá szélesedett kezdeményezés. Csak az „én dolgozni akarok” szándékával fellépő közösség újulhat meg, a készre várakozással nem jutunk előrébb, legfeljebb végzetesen lemaradunk ... Bizonyítsuk be, van erőnk, tehetségünk ahhoz, hogy Miskolc újra egészséges gondolkodású, ép lelkű város legyen! Miskolc bölcsészegyetemet teremtő akarata és a pártház a város, a megye javára történő fel- használásának szándéka, tökéletesen összeegyeztethető! Ügy tűnik, ez nem kompromisszum, hanem a legideálisabb megoldás lenne. A leghozzáértőbb, az épületet tervező Dósa Károly szerint a ház megfelelő egyetemi oktatás céljára is, „nem nagy átalakítás kellene ahhoz, hogy az egyetem bölcsészkara méltó otthonra találjon falai között..., erkölcsi elégtételt kapna a megye lakossága, ha a jövőben az épület az oktatást szolgálhatná”. A karbantartás, a működtetés is azt kívánná, hogy egy „üzemeltető” kezében maradjon a hatalmas épület. Félő ugyanis, hogy felaprózva, nem lenne igazi „gazdája” ... S keresve sem találhatnánk jobb helyet a bölcsészeinek! Az elkülönülő egyetemváros sosem tudott Miskolc szerves részévé válni. Nem érződik úgy az egyetemi ifjúság jelenléte a városban, mint Egerben, vagy Szegeden. A bölcsészet a környező művelődési intézményekkel együtt „élő” művelődési központtá tehetné a városnak ezt a részét. A közös erővel létrehozott bölcsészegyetem nemcsak önbecsülésünket erősítené, de Miskolc végre elnyerné a tanulni vágyó fiatalok, s az őket segítő szülők, tanárok bizalmát a magyar értelmiség támogatását, a nemzet fir,..teleiét... Mikita Gábor „Nem szagolni, tanítani!" Ki oktasson illemtant? J ó néhány évvel ezelőtt megrovóan mondta édesanyám egyik-másik himpellér barátomról: az utca neveli. Nem volt gyerekszobája — szólták le azt a felnőttet, aki nem tudott udvariasan viselkedni. Vagy éppen: volt gyerekszobája, de azon ment keresztül az országút. De később már szinte dicsekedve jelentette ki egy sláger: „Az illemet a grun- don tanultam, (nem pedig a mamától).” Három nyelvi fordulat és egy slágerszöveg két sora. Jelképezheti-e mindez az udvariasságra nevelés ,ko- runkbeli változását? Bizony, jelképezheti. Már annak is jó húsz éve, hogy felmerült szókincsünkben a kulcsos gyerek fogalma. Az anya csemetéje nyakába akasztotta a lakáskulcsot, aki ezzel a segédeszközzel ellátva ment le az utcára, a térre fél-, vagy egész napokra. Aztán a kulcsos gyerekek felnőttek, lányaik, fiaik szintén kulcsos gyerekekké váltak. Ugyan kitől tanulhattak volna illemet? A harminc-negyven évvel ezelőtt gyerekeskedőket még édesanyjuk nevelte, tanította, egyebek közt az udvariasságra is. Iskolába indulás előtt, iskola után, reggelihez, ebédhez és vacsorához viselkedési, életvezetési szabályokat is feltálalva. Megnyerve a réven azt, ami az egykeresős családmodell vámján elveszett. Ez a modell a múlté, legföljebb kényszerből jöhet vissza, mondjuk akkor, ha a feleség és anya munkanélkülivé válik. Csak félő, hogy ekkor sem hangulata, sem kedve nem lesz illem- szabályokkal tömködni csemetéje fejét, noha ideje éppenséggel lenne rá. Persze a kétkeresős család sem véletlenül terjedt el, hanem azért, mert egy fizetésből nemigen lehetett megélni. Aki most arra gondol, hogy a nők munkavállalása ellen vagyok, téved. Csak azon meditálok, hogy a valóság egy szeletében, az emberi viselkedés területén hogyan tudnánk visszaadni gyermekeinknek azt, amit a kétkeresős család, s a megélhetésért mindenféle pluszmunkát vállaló munkakényszerünk elvett tőlük. Mert, hogy valamit elvett, az nyilvánvaló. Gyermekeink — tisztelet a kivételnek — nem tudják megszólítani a másikat, főleg a felnőttet. Nem tudják, mit kell mondani, ha valakit véletlenül meglöknek a villamoson, nem tudják, kinek, hogyan köszönjenek, nem tudják, melyik evőeszköznek, mi a rendeltetése egy szabályos terítéken, nem tudják helyesen használni a kést, a villát, nem tudnak kulturáltan vitatkozni, hangerővel pótolják igazukat (bizony még némely politikusra is áll ugyanez, de hát ő is volt kulcsos gyerek). Nem tudják, hogy a járdán is jobboldali közlekedés van, nem tudnak mit mondani egymásnak tánc közben (hála a diszkó fülrepesztő hangerejének, ez nem is zavarja őket), nem tudnak ismerkedni, nem tudnak kulturáltan szakítani (ne mondjam: válni), Veress Pál a megmondhatója, mit nem tudnak a szexuális életről. A leltárt be is rekeszthetjük, ki-ki folytathatja tovább saját tapasztalatai szerint. Mit lehet tenni, hogy ez a sok nemtudás tudás legyen? Az udvariatlan szülők hiába mennének haza illemet tanítani. ha idejük, netán kedvük (mint mondtam, ez ki van zárva) lenne is hozzá, maguk is illemtanárra szorulnak. A pedagógusok meg fognak kövezni érte, de ezen csak úgy lehet segíteni, ha iskoláinkban külön órákon tanítanák meg a viselkedés tudományát, az illemtant. Ne kövezzenek meg, kérem, régi bizonyítványokban még volt ilyen tárgy: hit- és erkölcstan. Ha a régieknek megérte a vallási ismeretek mellett erkölcsieket is tanítani, nekünk miért ne érné meg az udvarias viselkedés oktatása? Erkölcsi ismeretekre és az udvariassági szabályok tanítására ma nagyobb szükség van, mint valaha volt. Az persze igaz, hogy á már említett korjellemző, az anyák tömeges munkába állása indukálta, hogy egyre többet vártak és várnak a szülők az iskolától, többek között olyasmit is, amit valóban inkább a szülőknek kellett volna nyújtaniuk. Ebből nagy egymásra mutogatás kezdődött, ami leginkább az ellenőrző könyvecskékben csapódott le. Ezekben a pedagógus és szülő írta le fenyegető, vagy kevésbé fenyegető hangsúllyal, hogy mit várnak egymástól. (Korunk városi népköltészetében, a viccben, így fogalmazódott meg ez a jelenség: Osztályfőnöki beírás: A gyerek büdös! Szülői válasz: Nem szagolni, tanítani!) Tetszetős lenne leírni: az illedelmes viselkedés megtanításában csak az iskola és a szülő együttműködése vezethet sikerre, s ez bizonyára így is van. De — mint már említettem — sokszor a szülők sincsenek abban a helyzetben, hogy megtanítsák az udvariassági ismereteket, ők sem tudván azokat. így — legalábbis kezdetben — mégis az iskolának kellene megtennie az első lépéseket. Nem az iskolának, az életnek tanulunk — így a régi mondás. Ez azonban igaz úgy is, hogy nem (csak) az iskolától), az élettől (is) tanulunk. Érvényes ez az illemtanná is. A tételes szabályok tanítása mellett a tanítók — szülők és pedagógusok — viselkedéséből is átszárma. zik egy's más a tanulókra. A füstöt tanítványai orra alá fúvó tanár hiába beszél arról, hogyan illik dohányozni mások zavarása nélkül, s az atya sem tudja szülői tiszteletre tanítani gyermekét, ha ő maga megvetően beszél „őseiről”. G. J.
