Észak-Magyarország, 1989. október (45. évfolyam, 232-258. szám)
1989-10-14 / 244. szám
1989. október 14., szombat ÉSZAK-MAGYARORSZAG 5 Hazánkban csaknem 2,5 millióan kényszerülnek arra, hogy szemüveget hordjanak, ebből 25 ezren a kontaktlencse használatát választották. Egy éve még hiánycikknek számitott az apró lencse a szaküzletekben. Az Európtic amerikai-magyar optikai kft. létrehozásával megszűnt a kontaktlencse-hiány, mivel évi 150 ezer különféle típusú lencsét készítenek, angol és amerikai alapanyagból. Varjú Éva és Läufer Ágnes a laboratóriumban, a kontaktlencse készítésénél. Vállalkozásokat támogató hitelakció A Magyar Nemzeti Bank a vállalkozások támogatására új hitelkonstrukciót indít. Ennek keretében a 60 fő alatti vállalkozások hiteligényeit elégíthetik ki. A hiteleket a magán- és kisvállalkozások finanszírozásával foglalkozó kereskedelmi bankoktól igényelhetik a vállalkozók. Az MNB hitelkerete kiegészítő forrásul szolgálhat a kereskedelmi bankok számára. A jegybank a magán- és kisvállalkozóknak nyújtott hitelek összegének 25 százalékára nyújt úgynevezett refinanszírozási hitelt. A refinanszírozási hitel lejárata a kereskedelmi bankok számára — a folyósítástól számítva — legfeljebb 6 év, a vállalkozók hiteltörlesztésének ütemezése ehhez igazodik. A refinanszírozási hitel kamata a mindenkor érvényben lévő, meghirdetett kamattal azonos a kereskedelmi bankok számára, erre a vállalkozóknak a kereskedelmi bankok 1,5 százalékos árrést számíthatnak fel. A hitelkérelmek elbírálása, illetve a hitelek kockázatának vállalása a kereskedelmi bankokra hárul, ezért a bankok konkrét biztosítékokat írhatnak elő a hitelnyújtás feltételeként. Az adott fejlesztés finanszírozásához a bankok a vállalkozóktól saját pénzügyi forrást követelhetnek meg. A világbanki keretből nyújtható egy-egy kölcsön legfeljebb 150 ezer dollárnak megfelelő forintösszeg lehet, s a támogatásból a fejlesztés teljes költségének legfeljebb 50 százalékát finanszírozhatják. (A beruházás másik felét saját forrásból, vagy egyéb bankhitelből kell biztosítani.) A kölcsön lejárati ideje a vállalkozók számára maximum 3 év, amelyből legfeljebb egy év türelmi időt biztosítanak a kereskedelmi bankok. (MTI) Nem hagyom szó nélkül Ü jr abetonozták a hejő- csabai vasúti felüljáró mellett a gyalogos-aluljáró lépcsőit. Egyik oldalát megcsinálták a hét közepén, majd — miután az megkötött — folytatták a másik résszel. Péntek délutánra ez is elkészült. A munkások összepakolták szerszámaikat, majd — óvni akarván a még meg nem kötött lépcsőket — a bezsaluzott oldalt lécekkel is befedték. Megjelölték, hogy lássa, akinek szeme van: ez a rész még nem használható. Aztán, a jól végzett munka tudatával és örömével kiki, „mintha legjobb rendjén menne dolga” — hazatért. Ám a dolgok nem mindig mennek a legjobb rendjükön. Mert a barbárság, s annak látványos megnyilvánulása, a vandalizmus nem ismer határt, sem lehetetlent. Szombat reggelre „ismeretlen tettesek” szétszórták a védőléceket, felszaggatták a zsaludeszkákat, széttaposták a lépcsőfokók peremét. A gyalogos-aluljáró még rosszabb állapotba került, mint a felújítás előtt volt. Szó nélkül mentem volna el mellette, ha felháborodásomat mások kemény véleménye is nem tüzeli. Szó nélkül hagynám, ha elvétve előforduló, egyedi esetről volna szó. Ha népi tudnám, hány levert villanyégő, megrongált lift, összetört és kifosztott telefonfülke, bevert ablak, buszok, vonatok felhasított ülése, összetört lóca ... nem figyelmeztetne a vandál kezek egyre gyakoribb és egyre tetemesebb károkat okozó pusztításaira. Szó nélkül hagynámha nem tudnám, hogy tanácsaink, közintézményeink milyen kevés pénzzel gazdálkodnak. Ha nem tudnám, hogy a vandál kezek által okozott károk következményeinek felszámolása menynyibe kerül. Szó nélkül hagynám, ha nem tudnám, hány alacsony nyugdíjas várna több anyagi segítségre, hány iskolai tanterem van, amelynek kifestésére évek óta nem jut pénz, hány lakás felújítását kell újra és újra elhalasztani, hány nagyon szükséges orvosi műszerre nincsen pénz ... Hány helye volna ennek a pénznek a naponta megfogalmazott, indokolt és egyébként természetes igényeink kielégítéséhez — és pénz nincs. És szó nélkül hagynám, ha nem tudnám, hányán, milyen felháborodással írtak, beszéltek már erről — és teljesen eredménytelenül. Miért írok hát mégis? Mert nem hiszem, mert nem hihetem, hogy ennyire tehetetlenek vagyunk! Nem hihetem, hogy a családban, az iskolában, a társadalomban, az egyházakban, a pártokban, a rendőrségen, ebben az országban ezek ellen semmit nem tehetünk. Nem hiszem, hogy teljesen tehetetlenek vagyunk! Magas Déva várát építve, amit ma megraktak, leomlott reggelre. Kőmíves Kelemenné hamvai beépítésével mégis elkészült a vár. Én nem kívánom bebetonozni a gyalogos-aluljáró lépcsőit széttaposó lábaikat. De jó volna, ha jobban figyelnénk rájuk. Mert lehetetlen, hogy velük szemben teljesen tehetetlenek vagyunk! Mert lehetetlen, hogy ezek az „erős fiúk” tényleg mindnyájunktól erősebbek. Én még hiszem, hogy mi többen és erősebbek vagyunk! Faragó Lajos Az MSZP I. kongresszusán A z MSZMP progresszív örökségét jogutódként vállaló új párt kongresszusán a Nehézipari Műszaki Egyetem küldötteként és a Borsod megyei kongresszusi küldöttcsoport tagjaként vettem részt. Az előzetes tervek szerint véleményt kívántunk nyilvánítani a kongresszuson napirendre kerülő legfontosabb kérdésekben, mint például a párt jellege, programja, szervezeti szabályzata és egyes különösen aktuális problémákra vonatkozó állásfoglalások kérdésében. Az a megtiszteltetés ért, hogy a programnyilatkozathoz, illetve a kultúrával kapcsolatos állásfoglaláshoz készülő megyei küldöttcsoporti .véleményeket összefoglalhattam. Tekintettel arra, hogy a kongresszus munkája végül is nem tette lehetővé, hogy számos kérdésben velünk együtt mások is — idő hiányában — szóban véleményt nyilvánítsanak, írásban továbbítottuk javaslatainkat, amelyek megjeleltek a kongresszus során szinte állandóan ülésező szerkesztőbizottság által átdolgozott és a kongresszuson lényegében vita nélkül elfogadott új programnyilatkozatban. Célszerűnek tűnt gondolatainkat a sajtóban is közreadni. A kultúra kérdéseivel foglalkozó programnyilatkozat-tervezet és állásfoglalás értékelésével foglalkozó kis munkabizottságunk igen alaposan foglalkozott az aktuális kérdésekkel. Az írásban is kifejtett észrevételek alapján megállapítható, hogy a munkabizottság valamennyi tagja egyetértett a kultúra olyan alapvető területeinek, mint az oktatás, a tudomány és a művelődés fontossága nagy nyomatékkai történő hangsúlyozásával. Ugyanakkor az volt a véleményünk, hogy ezeket a fontos kulturális elemeket nem a szociális, illetve jóléti kérdések vonjftkozásában indokolt tárgyalni, hanem azokat a gazdasági tevékenységünk egészének középpontjába kell állítani. Szerintünk abból a nemzetközi tapasztalatból kell kiindulni, hogy a korszerű tudományos ismeretek alapján kiképzett, önálló cselekvésre képes, a tetteiért felelősséget vállaló és valóban művelt ember a társadalmi-gazdasági fel- emelkedés legfontosabb tényezője. Amikor a nemzetközi tapasztalatokra hivatkoztunk, •elsősorban ari'a a fontos elemzésre is gondoltunk, amelynek témája a csökkenő amerikai gazdasági versenyképesség okainak felderítése volt. A nyilvánosságra hozott eredmények szerint az Egyesült Államok ipari teljesítményének nemzetközi mércével megállapítható gyengeségeit elsősorban az elavult termelési és üzletpolitikában, a gazdálkodó egységek közötti együttműködés hiányosságaiban, a műszaki fejlesztés és termelés fogyatékosságaiban, a kormány és az ipar egymást keresztező intézkedéseiben, a döntéseket hozók távlatokat illető szűklátókörűségében és az emberi erőforrások elhanyagolásában kell keresni. Ez utóbbiak • a felsorolt 6 fontos tényezőcsoport közül meghatározóként vannak feltüntetve. Röviden arról van szó, hogy az amerikai ipar az 1950-es, 1960-as években úgy tartotta fenn a nemzetközi versenyben élvezett vezető pozícióját, hogy korlátozott szakképzettségű munkásokat alkalmazott és bocsátott el nagy számban, sokoldalúan képzett munkások foglalkoztatása helyett. Ennek következtében ugyan csökkentek a fajlagos munkabérköltségek, de csökkent a munkások felelőssége is. Vagyis az iparvállalatok vezetése a munkásokat nem a vállalati teljesítmények növelése legértékesebb tényezőjének tekintette, hanem könnyen szabályozható költségnek. E szemlélet jegyében alakult a szakképzés rendszere is. Így az alkalmazott munkások többnyire csak szűk területre korlátozott képzésben részesültek, ami rendszerint abból állt, hogy megfigyelték munkatársuk munkaműveleteit. A vállalatok keretében széleskörűen elterjedt képzés még a szervezett szakképzési programmal rendelkező cégeknél is általában rövid ideig tartó és leginkább szűk körű, azonnal alkalmazható ismereteket nyújtott. Ezzel szemben az Egyesült Államok versenytársai a nemzetközi piacokon igyekeztek a vállalatokat olyan „oktatási intézményeknek” tekinteni, amelyekben az alkalmazottak ismereteiket bővíthetik, elmélyíthetik, rugalmasabbá tehetik, és hozzászokhatnak ahhoz a gondolathoz, hogy hosszabb távon új szakmát sajátítsanak el. Az Egyesült Államokban különösen elterjedt szabványtermékek tömegtermelésére alapozott ipari rendszer a költségeket fontosabbnak tartotta a minőségnél, aminek következtében az a látszat keletkezett, hogy a nemzetközi szinten kiváló gazdasági teljesítmény összeegyeztethető az emberi erőforrások lebecsülésével. A vizsgálat eredményei szerint úgy tűnik, ez az egyik fő oka annak, hogy az amerikai gazdaság súlyos termelékenységi problémákkal küzd. Az Egyesült Államokban az a helyzet alakult ki, hogy az emberi erőforrások elhanyagolása már azelőtt megerősödött a szemléletben, hogy az új munkaerő munkába állna. Nevezetesen az oktatási rendszer is súlyos belső ellentmondásokkal terhes. Az oktatás hatékonyságát vizsgáló országos felmérések szerint az amerikai tanulók a matematika, a természettudományok és a nyelvismeret terén egyre jobban lemaradnak más országok fiataljaihoz képest a tanulmányok előrehaladása során. A jelenlegi közoktatási rendszer (óvodától a középiskoláig) gyakran nem képes alapvető ismereteket nyújtani a tanulóknak. Ezért a. gazdasági teljesítmények növelésében döntő emberi tényező fejlesztésének első lépését, a közoktatási rendszer hiányosságainak sikeres felszámolását sürgeti. Különösen kritikusan ítéltük meg a jogelődpárt azon gyakorlatát, miszerint a világméretekben érvényesülő tendenciák felismerése mellett az alapvetően helyes I célkitűzések tényleges megvalósításáért igen keveset tett. Ez különösen vonatkozott a tudás fontosságának szavakban történő elismerésére, miközben a párt korábbi tényleges intézkedései döntően hozzájárultak a tudás társadalmi leértékeléséhez. Ez a folyamat is ellentmondásosan ment végbe, mert a tudás általános leértékelésével egyidejűleg bizonyos ismeretek mono- polizálódtak, illetve alapjául szolgáltak meghatározott körök jólinformáltságának, az információk anyagi előnyökre való váltásának. Mégis azt tartottuk a tudás leértékelése legsúlyosabb következményének, hogy az oktatás demokratizálásán alapuló társadalmi mobilitásunk aggasztó mértékben lecsökkent az elmúlt évtizedben. A szűkebb szakmai körökben ismeretes, hogy hazánkban a tudomány művelése számos gonddal küzd. Nemcsak az anyagi eszközök szűkössége, a világméretű Információáramlástól való viszonylagos elzárt- li ság, a valóban alkotó szellemi erők elég nagyszámú külföldre áramlása, hanem számos belső ellentmondás !| ?s nehezíti a tudomány virágzását és eredményeinek Hl széles körű társadalmi hasznosítását. Mégis mi a leg- kritikusabbnak a közoktatás, illetve a felsőoktatás és a közművelődés helyzetét tartottuk. Ügy véltük, hogy mindenekelőtt a közoktatás gerincét, az alapfokú képzést kell megszabadítani súlyos belső ellentmondásaitól és ennek alapján a modern kor követelményei szerint fejleszteni. Csak erre épülhet fel egy erős és célszerűen tagolt középfokú szakmai képzési rendszer. A nemzetközi tapasztalatok egyértelműen arra utalnak, hogy egy ország gazdasági teljesítményét elsősorban a középfokú szakmai képesítésben részesített dolgozók minősége, szerkezete és létszáma dönti el hosz- szabb távon. Gondoljunk csak az I. világháború előtt az egyesült Németország műszaki irányú, korszerű középfokú szakképzési rendszerére, vagy Japán II. világháború utáni gazdasági felemelkedésének alapjául szolgáló oktatáskorszerűsítési intézkedéseire. A közoktatási rendszer előzőekben érintett modernizálása nélkül hiábavaló a felsőoktatás egyébként sürgető továbbfejlesztése. Nem vitatható azonban, hogy a hazai felsőoktatási rendszerben a lehető leggyorsabban csatlakoznunk kell a legfejlettebb országokban, elsősorban a nyugat-európai egyetemeken érvényesülő tartalmi, működési és szervezeti fejlődési tendenciákhoz. A tudományos diszciplínák egyetemességének elvére épülő és racionális mértékű egyetemekre a jelenleginél jóval nagyobb arányban kell bejuttatni a megfelelő fiatal korosztályokat. Az egyetemek mint elsősorban az időtálló értékek és információk átadásának intézményei egyben a tudományos kutatás nélkülözhetetlen színterei is, amelyek döntő mértékben járulnak hozzá a földrajzi térség általános társadalmi-, kulturális és gazdasági felemelkedéséhez. A felsőoktatási intézmények nagyfokú önállóságot élveznek a nemzetközi együttműködés, az oktatási anyagok, a képzési programok és a működési-szervezési elvek terén. Mindannyian a hallgatói aktivitás kedvező feltételeit igyekeznek megteremteni, az alkotóképesség, a problémamegoldó-készség és a korszerű műveltség elsajátításában. Elsősorban az egyetemek, főiskolák nevelik az ifjúságot arra, hogy bizonyos szakismeretek mellett felkészüljenek olyan társadalmi funkciók ellátására is, amelyek más társadalmi rétegek érdekeinek feltárásával, azok tudatosításával és állhatatos védelmével függnek össze. Ezek az intézmények karolják fel a nemzetköziség, a Föld egészét érintő környezeti problémák iránti felelősség, a humanitás, a demokrácia és egymás kölcsönös tiszteletben tartásának eszméit. Ezek jegyében biztosítják a hallgatóknak az alapos nyelvtudást, a korszerű matematikai és szak- tudományos ismereteket, az emberek vezetésére való alkalmasság elemeit és az önművelődés életre szóló igényét. Hazánkban egyre nagyobb igény van a közművelődés megfelelő intézményrendszerének létrehozására. Széles körökben elfogadottá vált az a felismerés, hogy a közművelődés ésszerűen telepített országos hálózata nélkül társadalmunk egésze sem az oktatási, sem a tudományos kutatási célkitűzéseket nem valósíthatja meg kellő hatékonysággal. E felismerés jegyében szükség van arra, hogy a közművelődés révén elérhető kulturális javakat minden állampolgár részére, az ország minden térségében egy társadalmilag elfogadható és nemzetközileg indokolt szinten minél előbb szabadon hozzáférhetővé kell tenni. Ismeretes, hogy egy ilyen közművelődési hálózat létrehozásához igen jelentős anyagi forrásokra van szükség. Éppen ez indokolja azt, hogy az ilyen célokra fordított eszközök tekintetében is érvényt kell szerezni a gazdasági racionalitásnak. Ez viszont semmiképpen nem jelentheti a szűk látókörű ökonomizmus eluralkodását, a mindenki számára nélkülözhetetlen alapvető kulturális javak „piacosítását”, mert ez hosszabb távon sokkal több társadalmi kárt okozna, mint amennyi anyagi előnnyel járna pillanatnyilag. Más vonatkozásban a közművelődési rendszer fenntartását nem szabad úgy tekinteni, mint a gazdag országok által megengedhető luxust, amire egyelőre hazánkban még nem gondolhatunk. Valójában arI ról van szó — miként azt mondanivalónk elején is leszögeztük —, hogy a közművelődés nagymértékben m hozzájárul a gazdasági teljesítmények növelésében ■ döntő szerepet játszó művelt emberek kifejlődéséhez és állandó megújulásához. Éppen ezért az új pártnak minden erejével fel kell lépnie annak érdekében, hogy leküzdje azt az elavult szemléletet, amely kizárólag az anyagi javakat előállító kétkezi munkát tart. ja értékalkotó, produktív tevékenységnek. Megint csak a nemzetközi tapasztalatok azt mutatják, hogy az anyagi javakban rejlő új információ-tartalom határozza meg az adott áru értékét a világpiacon, ezért az anyagi javak szellemi tartalmát létrehozó tevékenység válik a gazdasági értékteremtés döntő tényezőjévé. Mindazok a társadalmilag hasznos tevékenységek (tudományos kutatás, oktatás, művelődés), amelyek közvetlenül vagy közvetve hozzájárulnak az ilyen értelemben vett értékteremtő képesség létrehozásához, maguk is a gazdaságban kifejtett produktív munka modern tartalmának szerves részeivé válnak. Persze hiba lenne arra nem utalni, hogy végre el kellene fogadtatni társadalmunkkal ténylegesen legfőbb értékként az embert. Az emberi létezés előfeltétele pedig a fizikai életben maradás. Ezért az erről gondoskodó tevékenységek (gondozás, ápolás, orvoslás stb.) is új társadalmi értékelést kívánnak meg. V égezetül nagy nyomatékkai hangsúlyoztuk, hogy az új párt határozottan lépjen fel a különböző társadalmi rétegekből, világnézeti forrásokból, elméleti iskolákból vagy más körökből táplálkozó, de valóságos kulturális értékeket hordozó eszmék nemzetközileg szabad áramlásáért. Ennek feltételeit nem elég a kormányok, az intézmények szintjén biztosítani, mert a legnagyobb lehetőségek elsősorban az állampolgárok révén közvetlenül realizált nemzetközi kapcsolatok fejlesztésében vannak. Az eszmék nemzetközileg szabad áramlását úgy képzeljük el, hogy az a mi felfogásunktól eltérő gondolkodásmódra is feltétlenül vonatkozik, de az elvek és a tradíciók kölcsönösen érvényesülő tiszteletének jegyében. Nagy Aladár
