Észak-Magyarország, 1989. augusztus (45. évfolyam, 179-205. szám)

1989-08-12 / 189. szám

1989. augusztus 12., szombat

ÉSZAK.MAGYARORSZAG 5

Professzor Űr! Tudom minden hasonlat sántít, következésképp pontatlan, ám a plasztikusabb érzékeltetés kedvéért mégis felvállalom ennek veszélyét. Az ön neve a tudóstársadalom berkeiben, a műszaki értelmiség körében épp olyan jól cseng, épp olyan márka, mint például a színházi világban Páger Antalé, vagy a futballisták között Albert Flóriáné. Am a sors iróniája, hogy amíg ők mindig a rivaldafényben álltak, a széles köz- vélmény jól ismerte, ismeri őket, a tudós neve, személyisége — így az Öné is — nem vált, válik mindenki előtt közismertté. Éppen ezért, amikor azt kérdem: kicsoda Ön Terplán Zénó? azt szeretném, ha elmondaná azt az életutat, amelyet a hegyeshalmi eszméléstöl a miskolci Nehézipari Műszaki Egyetem egyik leghíresebb, legtekintélyesebb professzora címig, minősítésig végigjárt.

— Igen, Hegyeshalomban születtem 1921. májusában. Ez akkor egy kicsike falu volt, éppen az évben lett határállomás Trianon „eredményeként”, Királyiddá helyett. Apám vasutas volt, sajnos nagyon korán, 3 éves koromban elvesztettem szegényt. Ez egyben azt is jelentette. hogy megszakításokkal a nagyszüleimnél nevelkedtem. nőttem fel. Részben Hegyeshalomban, ahol anyai nagyapám ugyancsak vasutas volt, másrészt az apai háznál Kőszeg városában. Szóval részben falusi miliőben, részben Magyar- ország egyik legszebb kisvái rosában cseperedtem fel.

— Iskolai tanulmányait Kőszegen végezte?

— A nyolc osztályos gimnázium első két évét ott jártam. Ekkor édesanyám újra férjhez ment, magához vett, így harmadiktól nyolcadikig visszakerültem Hegyeshalomba és bejáró diák lettem. Naponta ötven kilométert utaztam Győrbe és vissza. A győri bencéseknél érettségiztem. A végén már nagyon jó tanuló voltam, kitüntetéssel végétem.

— Már ekkor gépészmérnöknek készültf

—- Dehogy! Tulajdonképpen azoknak az osztálytársaimnak köszönhetem, hogy végül ezt a pályát választottam, akik a gimnáziumban hozzám hasonlóan kiváló számtanosok és fizikusok voltak. Ök beszéltek rá, hogy jelentkezzem erre a pályára, nekem határozott elképzelésem akkor még nem alakult ki. Különben is a családomban úgy képzelték, hogy mint vasutas félárvát, a vasút valószínűleg felvesz tisztviselőnek.

Szinte semmi ismeretem nem volt a gépészmérnöki pályáról, bizony egy ideig tele voltam aggodalommal, kétséggel a választásomat illetően. Többek között azért, mert óriási színvonalkülönbség volt a középiskola és az egyetem matematikája között. De aztán szép lassan — ahogy teltek a napok, a hetek — megnyugodtam a pályaválasztásomat illetően. Sikerültek a vizsgáim, ez is növelte az önbizalmamat. A második év végén, az első szigorlat letétele után bekerültem egy tanszékre. A tanÚj sorozatot indítunk, kéthetenkénti jelentkezéssel. Ennek keretében megyénkben élő és dolgozó, vagy innen elszármazó érdekes egyéniségekkel, kiem elkedő személyiségekkel kívánjuk megismertetni olvasóinkat. Sorozatunknak mi magunk csupán az első interjúalanyát választottuk ki. A következő szereplőt (s ez a sorozat egész ideje alatt így lesz) mindig az éppen soronlevő beszélgetőpartnerünk kéri, határozza meg. Ami pedig a tartalmat illeti: közéletről, magánéletről szól, informál az

Dr. fi. c. Dr. Terplán Zénó

székvezetőmet úgy hívták, hogy Pattantyús Ábrahám Géza. A magyar gépész szakma egyik legnagyobb egyénisége volt. Nagyon sok időt töltött a itanszéken, tehát nagyon sok időt voltunk vele együtt. Ez egy életre szóló iskola volt. Reggel, amikor bejött, el kellett vele mennünk órám, délben együtt ebédeltünk. Ebéd alatt is papírszalvétára rajzolva magyarázott, mikor mit. Ha éppen cikket, vagy könyvet írt, annak részleteit. Felvonószakértő is volt, délután abban kellett segíteni, s közben úgy balkézről el kellett, végezni a tanszék teljes adminisztrációját, laborgyakorlatait. S Pattantyús profesz- szor nemcsak zseniális gépész volt, széleskörű általános műveltséggel rendelkezett. Nagyszerűen zongorázott, volt érzéke a sporthoz, vívott, úszott, teniszezett, lehetett vele mindenről eszmét cserélni.

1943-ban végeztem el az egyetemet, amit akkor József nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetemnek neveztek. November 5-én diplomáztam és decemberién már tanársegédként dolgoztam a professzor úr mellett. Ö szervezett be a Mérnöki Továbbképző Intézetbe is, ahol 1945 után előbb titkár, később főtitkár lettem. Ez azt jelentette, hogy az egész magyar, akkor élő, dolgozó műszaki értelmiséggel személyes kapcsolatba kerültem.

— A háború után nem sokkal, egész fiatalon adjunktus lett, és 1949-ben is mindössze 28 esztendős volt, amikor kapott egy fontos táviratot. Feladóként az állt rajta: Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium.

— S abban a néhány soros táviratban azt közölték velem: áthelyeztek Miskolcra, hogy a létesülő második magyar műegyetemen szervezzem meg a gépelemek tanszékét. Ezt a megbízatást ’49-ben igen nagy megtiszteltetésnek illett venni, s örülni kellett neki, még akkor is, ha én rendkívül jól éreztem magam Pattantyús professzor mellett, s a doktori disszertációm befejezése — amibe 3 évet már beleöltem — kérdésessé vált ezáltal.

— Valamiféle politikai tényező szerepet játszott az ön kiválasztásában?

— Soha nem voltam párttag, akkor sem, most sem. Hogy akkor milyen tényezők játszottak szerepet az én kinevezésemnél? Kék dologra gondolok. Egyik, hogy egy nagytekintélyű tudós közvetlen munkatársa voltam, ez azt hiszem jó ajánlólevélnek számított. A másik ok szerintem, hogy a mérnöktovábbképző révén nagyon sokan ismertek, s így juthattam azok eszébe, akik az új' egyetem alapítóit toborozták.

— Akkor, ’49-ben gondolt arra, hogy négy évtizeden át ugyanazon egyetemet „szolgálja” és ezáltal miskolci lakos is marad?

— Erre az egyre biztos nem gondoltam. Akkor én is úgy jöttem ide, mint legtöbb kolléga: megszervezni, aztán el innen. A távozás szándékát főleg az akkori mostoha körülmények motiválták erősen. litt nem egy kész egyetem várt bennünket. Nekünk, idekerülteknek kellett összefogva, küszködve, Veszekedve, híveket, barátokat szerezve kiharcolni, hogy az akkori huszonhármas törvény megvalósuljon, ez az egyetem létrejöjjön.

— Miért? Akadtak ellenzői?

— Nem is kevesen. A pesti műegyetem nem igen szívesen vette a „konkurenciát”, a soproni két kar is szeretett volna Sopronban maradni. Szerencsére — most már különösképpen így mondom, hogy szerencsére.

hiszen egy szép, egy maradandó, egy nemzetközileg jegyzett egyetem született itt Miskolcon — voltak az ügynek támogatói is szép számmal.

— Olyannyira, hogy annakidején az új egyetemnek a fontosságát még a névválasztással is megtámogatták ...?

— Áz egyetem Rákosi Mátyás nevét a főtitkár születésének 60. évfordulója tiszteletére vette fel. Akkoriban nagyon sok intézményt, üzemet — többek között a csepeli gyárat is — elnevezték róla. '56 nyaráig viselte egyetemünk e nevet. Az év szeptember 1-én, az.első miniszteri eligazításon — akkor én rektorhelyettes voltam — Kónya Albert akkori miniszter bejelentette, hogy az egyetem eredeti nevét kapja vissza, tehát Nehézipari Műszaki Egyetem.

— Professzor Ür! Az ön ’49-es kinevezése után mikor dőlt el, hogy végleg Miskolcon marad?

•—.Négy évig Budapestről jártam le, egyszóval ingáztam. Ez idő alatt, ’52-ben neveztek ki egyetemi tanárrá és egyben rektorhelyettessé. ’53-ban Tapolcán kaptam egy nyári villát, akkor költöztünk le véglegesen. Bár a villát télen nem tudtuk kifűteni, emiatt sokat és sokáig (5 és fél évig laktunk ott.) fáztunk minden télen, de akkor már úgy tűnt, végleg eldőlt: itt maradunk.

— Maradunk, — mondja, Tehát már nős volt?

— Igen. Én elég korán nősültem. Sőt akkor már iskolás fiam is volt. Egyébként ami a családomat illeti, azóta a fiam és a menyem jóvoltából 2 leányunokával lettünk gazdagabbak.

— ön a végleges letelepedését követően számos funkciót, feladatkört ellátott, betöltött az egyetem életében éppúgy, mint a közéletben. Mindamellett, hogy jelentős tudományos munkálkodást folytatott.

— A feladatokból válóban nem volt hiány. ’52-től 8 éven át voltam rektorhelyettes. Akkor eg.y .betegség ledöntött a lábamról, de később, ’64-től ’68-ig a gépész- mérnöki kar dékánja voltam. Emellett ott voltak még a tanszékvezetői feladatok, a

kari és egyetemi tanácstagság, szóval nem unatkoztam. A város közéletében szinte letelepedésem pillanatától részt vettem. 25 évig voltam városi tanácstag, 15 évig vb-tag, a Hazafias Népfront városi bizottságának alelnöki tisztét 10 éven át töltöttem be. v

— Professzor Ür! Mi az oka, hogy az utóbbi egy évtizedben az egyetem három hagyományos karán — a gépész, kohász, bányász karon — számottevően csökkent a jelentkezők száma?

— Az ok ezen szakmák megbecsülésében, pontosabban meg nem becsülésében keresendő elsősorban. Egy vizsgálat összehasonlította a közelmúltban a szakmunkások és a diplomások átlagbéremelkedését. Az utóbbiaké valahol a nyugdíjkorhatár közelében metszette az előbbiek fizetési görbéjét. A technikumok hajdani megszüntetése sem kedvezett nekünk. Ugyanis ezáltal a középiskolákban szinte mindenhol a humán érdeklődésű tanárok alkotják a tanári kar többségét. Márpedig ők a pályaválasztásnál kevésbé szövetségesei, propagálói a mi mérnöki karainknak.

— Ezek szerint e karok, e pályák jövője reménytelen?

— Korántsem. Hisz’ a világhelyzet nem ezt mutatja, az iparilag fejlett országokban sehol nincs ilyen probléma. Az ottani példák megerősítenek abban a hitemben, hogy a mérnöki pálya az nem divatpálya, arra a társadalomnak mindig szüksége volt, van, lesz. Hogy most Magyarországon — elsősorban anyagi megbecsülés hiánya miatt a szülők nem erre a pályára küldik gyermekeiket, ez baj. mert rövidesen egy vákuum fog a társadalomban jelentkezni a műszaki értelmiség körében.

— Mi a véleménye a felvételi rendszerről? ön milyen módszert alkalmazna ezen a téren?

— Alapvető kritérium nálam csak. egy lenne: ez pedig egy világnyelv ismerete. A szakmát majd megtanulja -az egyetemen a fiatal, viszont nyelv nélkül ma már egy szakma, egy diploma sem teljes értékű.

— Támogatja azt a tervet, amely bölcsész kar létrejöttét is szorgalmazza a miskolci egyetem keretében?

— Feltétlenül! Mindenekelőtt azért, mert erre társadalmi igény van Észak-Ma- gyarországon. Másrészt azért is, mert egy ilyen kar működésének már most megvannak bizonyos feltételei: például a nyelvi, vagy a társadalomtudományi intézetünk.

— Az ön pályaválasztását annak idején iskolatársai inspirálták. Ha nem gépész- mérnök lenne, mi más volna szívesen?

— Annak idején a középiskolában erős humán képzettséget kaptam. Ez nem múlt el nyomtalanul. Az irodalom, a zene, a sport napjainkig közel áll hozzám. Tanultam zongorázni, 16—17 éves koromban saját zenekarom volt, bálokban szerepeltünk. Falusi gyerekként fociztam is a helyi vasutas csapatban, majd a gimnáziumban. Ma már a zenét inkább csak hallgatom, a sportot a Népsporton keresztül kísérem figyelemmel, illetve a tévében nézem. S ahogy öregszem, egyre nagyobi:) érdeklődést tanúsítok — természetesen *ez kutatást jelent — a technikatörténet iránt.

— Professzor Ür! Gazdag életművel a háta mögött, tudós emberként hogyan éli meg a mai felgyorsult, sokszor ellentmondásosnak, kuszának tűnő politikai, társadalmi változásokat?

— Tízéves lehettem, amikor volt egy futballcsapat, amelyik így állt fel: Háda — Takács I. — Korányi — Laky, Sárosi, Lázár — Táncos, Takács II., Turay,- Toldi, Ko- hut. Ez a csapat akkor, 1931 —32-ben mindenkit megvert Magyarországon. Ekkor lettem én Ferencváros-drukker. Azóta ezt a csapatot sok jó, de legalább annyi rossz érte, voltak hullámhegyek, de mély hullámvölgyek is a klub életében. Én 1931 óta mégis mindig kitartottam mellettük, jóban, rosszban. S drukkolok nekik, szorítok* értük, hogy jobban menjen, újra nagy sikereket érjenek el. Ugyanígy — mert magyarnak születtem, mert magyar nyelven szólok és álmodom — drukkolok ennek a népnek rosszban azért, hogy jobb, jóban, hogy még jobb legyen. Egy szerény tanácsom azért lenne: minden társadalom, minden rendszer — még a legrosz- szahb is — teremt értékeket. Újat akarva, jobbat akarva, mást akarva, szóval, ebben a mai nagy akarásban azért vigyázzunk. nehogy közben elpusztítsuk ásd is, ami jó volt, azt. ami rnan- dandóságra termett.

— Végezetül hadd kérdezzem meg: kiről (és miért) szeretne olvasni a legközelebbi interjúláncban?

— Feledy Gyuláról. Észak- Magyarország egyetlen Kos- suth-díjas művésze, aki mindig itt élt közöttünk. Szeretem a rajzait, szeretek vele beszélgetni, mindenekelőtt azért, mert szépen, világosan meg tud győzni az igazságról.

Hajdú Imre Fotó: Fojtán László

Mit várunk a kormánytól?

Segítséget az előrelépéshez

A jövő héten csütörtökön ülést tart a Minisztertanács. Bennünket, borsodiakat közvetlenül érintő (napirendként vitatják meg a kormány tagjai a megye regionális fejlesztési tervét. Életünk minden területét I átfogó .koncepciót megismerhette megyénk lakossága is, hiszen lapunkban jó .néhány alkalommal foglalkoztunk a fejlesztés rövid és hosszú távra szóló fejezeteivel. Most viszont a kormány foglal majd állást a tennivalókról, lehetőségeikről. Mert arra bizony számítanunk kell, hogy az anyagi források eléggé szűkös volta miatt, nem kap minden egyes elképzelés zöld utat, hogy lesznek területek, amelyeknek gondjai továbbra .is gondok maradnak.

Ezen a héten az MSZMP megyei bizottsága és a Borsod megyei tanács a gazdál- I kodó szervek vezetőit kérte fel, mondjanak véleményt a kormány elé Ikerülő fejlesztési koncepcióról. Ezt követően nyilatkozott lapunknak a .tanácskozás résztvevői, közül dr. Molnár László, a Borsodi Vaskohászat i , Tröszt kereskedelmi és marketing vezérigazgató-helyettesé és Kovács Zoltán, a Diósgyőri Gépgyár vezérigazgatója.

Dr. Molnár László egyebeik között elmondta: a koncepciónak a hosszabb távra szóló fejezetével a tröszt azonosulni tud, a benne foglaltak végrehajtásához megfelelőnek tartja a tervbe vett .eszközrendszert. A (koncepciónak a -rövid távra szóló részét csak fenntartással tudják tudomásul venni. Megemlítette, hogy a határozati javaslat, és az intézkedési terv nem eléggé konkrét. Az olyan .megfogalmazással, mint például: további. vizsgálatokra van szükség bizonyos témákban, kérdéseikben, nem tud azonosulni. Tekintettel a helyzet súlyosságára, további elhúzódó vizsgálatokra nincs idő, belátható időn belül kell a döntéseket meghozni.

Az anyag hiányosságának tartja továbbá azt ,is, hogy a javaslat túl hosszú határidőt szab a feladatok megoldásához. Egyebek

között olyan (kitételek szerepelnek, hogy majd 1990-iben visszatérnek egy-egy problémára, feladatra, vagy attól .teszik függővé, hogy az 1990-es népgazdasági terv készítéseikor mire nyílik majd lehetőség.

— Magunk részéről rendkívül sürgősnek tartjuk például a korkedvezményes nyugdíjaztatással, valamint a csökkent munka- képességű dolgozók helyzetével kapcsolatos egyértelmű állásfoglal ást, illetve döntéshozatalt. Annál is inkább, mert emberek sorsáról van szó, s ennék rendezése nem tűr halasztást.

Kovács Zoltán, a Digép vezérigazgatóján regionális fejlesztési terv helyzetértékelését ha son leképpen jónak, időtállónak ítéli meg. A rövid .távú intézkedések sarából kiemelendőnek tartja a szociális segítségnyújtást

azok számára, akik időközben elveszítik munkahelyüket. Nem tűr halasztást a korkedvezményes nyugdíjaztatással összefüggő kérdések rendezése, a vállalkozási készség erősítése, támogatása, a szerkezetváltás folyamatának felgyorsítása, új munkahelyek létesítése, amely bizony mintha az utóbbi időben megrekedt volna. Az időtényező niost .rendkívüli .módon előtérbe került, hiszen a gondok megoldásának elhúzódása csak újabb -problémáikat szül.

A vállalkozással kapcsolatban a vezérigazgató annak a véleményének adott hangot, hogy aki pénzt, tőkét kivan befektetni, az szeretné tudni, milyen feltételek közepette -teheti ezt meg, egyáltalán érdemes-e vállalkozni. Ebben a kérdésben is. mint még számos célkitűzés, elképzelés megoldásához határozott, gyors kormányintézkedésre van szükség.

Mii, borsodiak .bízunk benne, -hogy a iíoi- mány a tényék erejére támaszkodva ,.mei- log-eli majd a megye különleges helyzetet és a .lehetőségekhez mérten, -központilag is segíti az előrelépést.

L. L.