Észak-Magyarország, 1989. augusztus (45. évfolyam, 179-205. szám)

1989-08-12 / 189. szám

ESZAK-MAGYARORSZAG 6 1989. augusztus 12., szombat Petőfi nyomában (1.) Eltűnt vagy elesett? „Valami nem egyenes... II avagy egy nyugdíjas párttag töprengéseiből — Megmondom kerek­perec, nem szívesen járok a boltba. De azt mondja az asszonykám: — „menj már el, hozz ezt, meg azt...” Hát kérem szépen, csak el­megyek, veszek valamit, lá­tom a négy irkafirkát raj­ta. Az ötödik a mérvadó, az az ára. Ez hogy lehet? Két kislány örökké csak ezt csi­nálja az ABC-ben; átír, át­ragaszt ... Itt valami nem egyenes. — Két és fél éve vagyok nyugdíjas. Néhány hónap híjával 40 évet húztam le melegüzem'ben. Ennyi évet ingáztam .a falu és a város között. Mint nyugdíjas, most a községi pártalapszervezet tagja vagyok. Ezt se értem, hogy van itt? Nem helyes­lem, hogy külön alapszerve- zete van a téesznek. küllőn a községnek. Hát inem egy a faluérdek? Akkor pedig együtt kéne összejönni, megbeszélni a problémákat, azt, hogy a célunk mi. Nem? Nem így van. Az el­lentéteik vannak, harcolgat- nak egymással. Szó volt er­ről a legutóbbi gyűlésen is. Ma már a téesz vezetői nem a faluból vallók, a szomszéd­ból. És — jól értse meg, mit mondok — minden szentnek maga felé hajlik a keze. — És mit hallok legutóbb az ailapszervezelemben? Né­gyen — nyugdíjasok visszaadják a párttagköny­vet. Olyanok, akik koráb­ban vezetők voltak a -falu­ban, vagy másutt. Nem is gondoltam ilyeneket. Hat akkor, hogy jön most a pénz az asztalra?! Higgye meg, mind érdekből léptek be a pártba. A saját érde­kükben, hogy megtartsák maguknak a páholyt, őszin­tén, nem így van?! Én sose féltetettem tőlük a kalapá­csot, meg most se féltem. És most ők dobják vissza a tagkönyvet! Milyen munka ez? Akkor ők érdekből vol­tak köztünk eddig; és nem a munkásosztályt, nem ezt a rendszert, nem ezt a pár­tot képviselték.' Csak a saját „jódolgukat”. — Én 1951-ben léptem be a pártba. Miért? Mert még fiatal srác volltam, 19 éves. Volt a műhelyben egy okta­tóm. ő szólt: „lépj be. mert ez ilyen és iilyen szervezet, az ország fellendüléséért dolgozik, azt segíti elő.. '' Hát ezért léptem be, mert nekem azt mondták: most az ország felépítése, össze­fogása a cél. Én, mint csó­ró gyerek nőttem fel egy hattagú falusi családiban, igen szegényék voltunk. Ügy éreztem, igaza van az oktatómnak. '51-ben. Oko­sabb. tanultabb, mint én, valahogy tényleg fel kell építeni az országot. Hátha jobban fogunk élni. a lehe­tőségek jobbak lesznek. És' én ebben nem is csalódtam. — Csak most már. mint­ha visszaépülés lenne, amit kezdek érezni. Hogy nincs meg az egység. Kezd már megzavarni, hogy ki, hova is tartozik?, nem tudja az ember megállapítani. Az egyik azt mondja, hogy így van... A másik, hogy ide .. Akkor most lényegében ho­va tartozunk? Őszintén megmondom, én most már nem vagyok sínen. Eddig sínen voltam. Tudtam, a Magyar Szocialista Munkás­pártnak a tagja vágyó!„. Nem is megyek más váltó­ra, azon már túl vágyói:. Ezt a pártot támogatom, ezért dolgoztam. A munka­helyemen sokáig pártvezető­ségi tag voltam. Emellett — mint kovács — a mun­kámat becsülettel mindig el­végeztem. En nem azért voltam párttag, hogy tizen­egy kiválójelvényt kapjak. Azért én. mint munkásem­ber rengeteget dolgoztam. Akármerre forduljon a helyzet: most is azt mon­dom magának, hogy enge- met — a régi szegénysorból — ez a rendszer emelt ki; a munkám után. Ezt én nem felejtem el. Nem úgy, mint azok a főigazgatók, főnökök,, tanár urak, akiknek nincs most negyven forintjuk tag­díjra. „Megkaptam, a nyug­díjamat, nekem most már mindegy” — ezt én nem tu­dom megtenni. Én, aki vol­tam, — az vagyok ma is. Ma is az vagyok ... — Sok főnököm volt a műhelyben _ negyven év alatt, néha szóltam: „Nézd már, tessék már nézni, ez nem jól van így...”'— „Jól van. ne járjon a szád!”. ez vollt a válasz. Ha teszem azt, én megcsináltam a fiaimnak', vagy magamnak két baltát, — a kapunál rögtön .kiszűrtek. Ha a fő-, nők elvitt több ezer forint értéket. — azt a rendész „nem vette észre”. Olyan is volt, hogy deszkából össze­állított, kész víkendházat raktak fel .kocsira és szépen kivitték. Tőlem a két baltát — volt száz forint érték — elvették; a faház volt száz­ezer forint... És mégis ők lépnek le-a pártból. Én meg maradtam. Átvertek? En­gem inam, mert .negyven évig „krampálltam, a mun­kámat elvégeztem. Tiszta a lel.kiiseretem. — Mi közöm most is az egészhez? Az, hogy én eb­ben nőttem fel; belémdik- tálták, jobban mondva, be- lémoltották. Én ezt már nem tudom feladni. Az el­vet, abban az időben elfo­gadtam, most már miért vonjam vissza?! Azt hiszi, az én titkárom annak ide­jén nem tudta, hogy a nagyfönökök a megyében mit csinálnak? Tudta. Tud­ták. Csak én nem tudtam; nem jártam, nem járhattam utána. Nekem mindig azt mondták: „tessék írni az információkat!” írtam én össze minden „anyámtyúk- ját”, de a visszainformáció, az nulla volt! Ami informá­ciót én adtam, abból egy se ment fel; abban az időben már a munkahelyemen, az alapszervezetben áthúzgái- ták. Amit te tisztán, egész­ségesen kimondtál. — az nem ment feljebb. — Lázadni? Nem szólhat­tunk. Lehet, hogy ma mór másként van, de ha mi ak­kor .megmondtuk volna az igazat, akkor mi van?! Re­torzió van. Nincs jutalom, meg órabérjavítás egy évig. Én is védtem a családom megélhetését. A csoportom­ban tizenhárom ember volt, — és tizenhármán nern mertünk szólni. A főnök volt az erősebb! Ez a való­ság. Párfvezetőségi tag vol­tam. amikor ment ellenem feljelentés, hogy a lakásom­ban szentkép van ki téve ... Ilyen idők voltak. Megmon­dom az őszintét, nem mer­tünk nyíltan megnyilatkozni. — Hallja az ember, a rá­diót, olvassa az újságot: van egy vezérigazgató, nagy- főnök, akinek a fizetése tízszerese a kiemeli szak­munkásénak. És akkor még leap egymilliót év végén. Ilyet lehet csinálni? Tanult ember, elismerem, de ilyen különbség nem reális. Csak idegesíti az embereket. A munkásosztály szétesett, higgye el nekem. Mi itt a kiút? Csak az a módszer lenne: a munkásnak a mun­kája után annyi bért adni, hogy abból tisztességesen megélhessen a családja. Egyébként elkezdi — ahogy elkezdte — a félremunkát, a „lopott munkát”. És a má­sik: az irányítók, a tanult emberek, az értelmiségiek becsüljék meg a munkást! Nem kéne elfelejteni, hon- nét kerültek fel, egy lépés­sel feljebb, Nem az kéne, hogy hazajön a faluba sza­badságra, bemegy a kertbe, rálép a letett gereblyére. ami jól orrba vágja; elkezd káromkodni, mi a ... ez?! — és el kell neki mesélni, hogy „jé, ez a gereblye”, ami már gyerekkorodban is az volt. És még ma is az. ■ Az olyan munkást — aki szeret dolgozni, meg k'éll fizetni és akkor fog gazda­ságosan termelni. Annyit fog termelni, amivel jól jár maga az ország. Ha megfi­zetik — olyan munkásem­ber, mint a magyar ember, egyszerűen a világon nincs. — Minap bementem volt munkahelyemre, a műhely­be. Megütötte a fülemet, hogy mekkora csend van itt. ahol mindig hatalmas a dü­börgés, .a zaj. Kérdezem a srácokat, hogy mi van? Azt, felélik: nincs gáz ... — A kalapácsot a nyugdíj után se tettem le. Hozzá­szoktam a munkához, a mozgáshoz. Mostanában is csináltam ezt, azt, megvet­ték, elvitték,' jóéjszakát kí­vánok. Erről van szó. Más­ról semmiről. — Hogy érzőéi magam? Nem olyan jól A családom megvan, én is megvagyok, van három unokám. Anyagi gondom nincsen. Persze, ez mind nagyon jó, de mi a nem olyan jó? Szeretnék még kifejteni valamit, dol­gozni valamit, aminek ér­telme van. Csak, mindenfelé a bizonytalanságot látom; hogy nem tudjuk, mi llesz jövőre... De így se fütyül­hetek az egészre. Nem. Sze­retnék látni valamilyen egyenes utat, hogy merre ■kell mennünk? Az én saját utam megvan, de egy irány­elv kellene a pártban, hogy legyen valami tisztán látha­tó dolog előttünk. Ehelyett azt hallom, látom, olvasom mindenütt, hogy — valami nem egyenes. Csak összeza­varodik az ember. — Ha én elindulok vala­hova, tudom, hogy hova alcarok odaérni, lassan vagy gyorsan, mindegy. Ha ke­zembe veszem a kalapácsot, és csinálok valamit, tudom, hol kell kiütnöm. De abban, ami körülvesz, abban ab­szolút nem lehet eligazodni. Üjságot olvasok, rádiót hall­gatok, tévét nézek — és nincs egy út, hogy tudjam., azon hova kell haladnom . . Ezt várnám még, ezt kere­sem. Ezért nem adom fel. Lejegyezte: T. Nagy József Mindenki jól tudja, aki háborús időiket ólt át, hogy a meghalt, elesett, hősi ha­lát halt — eltűnt, nem azo­nos fogalmaik. Az ilyen tar­talmú értesítések közül, sók esetben az első három sem volt igaz, de az biztos, hogy a háborúban való „eltűnés” a legtöbb reményt hagyta a hozzátartozókban az iránt, hogy a fiú, testvér, .apa, vagy férj mégis él még va­lahol, s idők múltán előke­rül valahonnan.. Petőfiről mi még azt ta­nultuk az iskoláiban, hogy „a költő eltűnt a segesvári csatatéren”. Emellett viszont azt is, hogy Egy gondolat bánt engemet... című ver­sében váteszi módoh jósolta meg halálának körülménye­it. Az óvatos, az életben ma­radás feltételezésének némi esélyt adó megfogalmazást — tehát, hogy eltűnt a se­gesvári csatatéren, a továb­biakban mindig e versben foglaltak bizanyosították és egészítették ki, mindaddig, míg szép legenda épült fel a nemzet tudatában arról, hogy hogyan is érte költőn­ket a halál. Az igazság ugyanis az, hogy Petőfi halálát senki sem láitta. Mindenki csak elképzelte! Az emlékezéseik­ből kiderül, hogy Bem is eltűntnek hitte, s napok múlva is várta előbb Szé- kelykeresztúron, a Gyárfás- kúriában, ahova a csata után visszavonult, de még Marosvásárhelyen is, ahová augusztus 2-án érkezett, és ahova még ezután is érkez­tek a vesztett segesvári, il­letve fehéregyiházi csata túlélői. Egressy Gábor, aszí- nész-jőbarát például itt kö­vetelte Bemitőr Petőfit, de az öreg semmit sem tudott sze­retett „fiáról”. Csak, „Va­lahányszor egy szekér állott meg a lakása előtt (...) az öreg kitek intett, azt hitte, az ő kedves fia jön meg. Pedig keresik! Egressy például arra gyanakszik, csa­ládjához menekült, Tordára. Augusztus 9-én utánamegy, de a költő nincs ott. És már 10 nap telt el a csata óta! Hadifogság? — 10-én megérkezik a segesvári csa­tából a költő barátja, Bauer őrnagy, aki hadifogságból (?) szökik — a költőt ő sem látta. Állítása eloszlatja az utolsó reményt, .a költő ha­lott!-Mindenki ezt hiszi köz­vetlen környezetéből, mégis tán Bauer állítása az egyet­len kiindulópont a mai dol­gok ismeretében. Az állítás­ban van ugyanis egy — a későbbieket valószínűsítő el­lentmondás. Az, hogy a dzsi- dások, vagy Lüdersz tábor­nok csapatai — az állítások­kal ellentétben — tiszti ha­difoglyokat is ejtettek vol­na. Később erről, még az eszázadi kutatások kapcsán is lesz szó. Mindenesetre, akkor úgy tudták, hogy nem ejtettek, s így tudta Illyés Gyula is, Dienes András is, a'kiik alaposan elemezték a költő halálával kapcsolatos emlékezéseket. Az említett Kővári László .is ebben .a tu­datban kereste a csatatéren a költő feltételezett holttes­tét I— egy hónap múlva sem minden veszély nélkül. „Iiéj- jasfalva és Segesvár közöt­ti országúton székelyekkel és héjjiaisifalvi lakosokkal talál­koztam, azok engem az út- kanyaruiaton, mely a völgy­ből H éji ja sf a Ivának tartva, egy kaptatónak megy, jobb felé, egy holdnyi kaszálón törö,kibúzásba vezettek. Itt esett el valaki, ki mellett több iromány' hevert — szóltak. Azonban az ország­úton császári katonai őrjá­rat fegyveréi villantak fel és szétoszlottunk. E forrás alapján határoztam meg Petőfi elesnének helyét.” Az ezt követő vallomások mind jóval későbbiek, de hasonlóak ehhez. Heydte osztrák ezredes, akinek a csata .után a sebesültek és halottak eltakarítása volt a feladata, jelentésében az ud­varnak is leírta, de Lengyel József magyar orvosnak is megerősítette évek múlva, hogy „Én, az országúton lo­vagolva a kozákok után si­ettem, amikor közvetlenül a for.rás'kútnál . (Ispánikút Gy. G.). Fejéregyháza és Héjjas- faíva között, egy leszúrt fel - kelő tiszt mellett, aki már nadrágjáig le volt vefkőztet- ve, több, vérrel ■ bemocskolt iratot láttam heverni (...) „nagyon megörültem, hogy egy akkor igen fontos ok­mány került a kezembe, mert az egyliik Kemény Far­kas jelentése volt Bemhez... (csapatai állásáról). A holt­testtől néhány lépésnyire körülbelül 100 darab ma­gyar dekoráció is feküdt, zsineggel összefűzve.” (Fi­gyelem, versékről nem tesz említést Gy. G.) A lelet, amelyből arra kellett követ­keztetnem, hogy a halott tisztnek Bem mellett volt állása, -arra bírt, .hogy köze­lebbről szemügyre vegyem a holttestet (...) De a ha­lott előttem teljesen isme­retlen volt, sovány,, kicsiny, száraz arcú, nagyon határo­zott * kifejezéssel és nagy fe­kete korszakával. Nadrágja fekete pantalló volt. (...) Később közölve velük eze­ket az adatokat, tudakozód­tam több felkelő tisztnél ez­után a .személyiség után, és legtöbbjük úgy vélte, hogy a halott bizonyosan Petőfi volt ...” Bizonyosan?! — Ne feledjük, Heydte ezt a vallomását már akor tette, amikor köztudomású lett, milyen híres ember tűnt el a segesvári csatatéren, sőt már arról is suttogtak, hogy talán mégsem veszett ott. Érdékes az is, hogy Heydte is felkelő tiszteikről beszél, no meg a körszakállról, ami Petőfinek nem is volt, csak francia, kis, hegyes kecske-, amilyennek Orlay Petites Soma Mezőberényben, tíz nappal ezelőtt .még látta és festette barátja szalkállát. Ennyi idő alatt nem lehe­tett abból semilyen „nagy fekete kör szákáll”. Ez t még­is, Illyés Gyula is elhiszi, s nem ébred benne se kétely az iránt, hogy az Ispánkút mellett, többek által látott halott, falán mégsem Petőfi volt. Sőt, azt feltételezi, hogy ha a tisztek látták Pe­tőfit az utolsó napokban és ráismerték a .szakállasban Petőfire, akkor „ez is arra vall, hogy Petőfinek 'kinőtt a szakálla.” Pedig az egész találgatásnak, ha jól utána­nézünk, nincs más alapja, mint hogy a feltételezések szerint Petőfin 'kívül, más polgári ruhás egyénről.Bem környezetében nem tesznek említésit az egykorú forrá­sok, de a vissz aemlék e z ők sem. Noha, ma már úgy gondoljuk, érdemes lett vol­na érdeklődni affelől is, ki volt más, nagy körszakállias, akár Bernihez igyekvő, eset­leg szándékosan civil ruhát öltő futár, aki éppen a ma­gyar dekorációikat és Beth­len Farkas jelentését hozita. Ez iránt viszont senki nem érdeklődött. Igaz, a költő Bemen 'kívül alig érdekelt valakit a seregnél. Az orvos Lengyel József, aki állító­lag utolsóként látta élve, alig ismerte Petőfit, hosszú évek múlva felidézett pár­beszédeikben .is per őrnagy­nak szólítja, bár mindenki tudta, mennyire irtózott a költő attól, hogy rangján szólítsák. Honnan tudta hát pontosan és biztosan Len­gyel, hogy „Egy dombra ér­ve visszanéztem, s Petőfit hittem felismerni.” Hitte, vagy valóban őt látta? Eset­leg csak egy másik civilt, azt a nagy fekete ikörszaikál- last, sokáig titok maradt. Heydte későbbi, 1930-ban napvilágra került vallomása viszont a szenzáció erejével esett össze az övével. Ezért hajlott tán Illyés Gyula is arra, hogy 1936-ban megírt könyvében higgyen neki. Reménynek, mivel el tudta képzelni a körszákáilas és Petőfi azonosságát, mind­össze ennyit hagy a maga számára, hogy „Heydte ha­lottról beszél. De hátha csak eszméletlen sebesültet lá­tott?” A kor társak reménye vi­szont ennél sokkal - több volt. Először egyáltalán nem figyeltek Petőfire, jó miagyar szokás szerint fel sem fog­ták, mit vesztett személyé­ben a nemzet. Bem hivatalos lapja, a Honvéd, három nap­pal a segesvári csata után csak a nyolc „szent és drá­ga ágyút” siratja, amely az ellenség birtokába jutott, hevülettel ír a lovasság ma­gatartásáról, TBem golyó Ivuggalta köpönyegéről, de Petőfiről egy szót sem. Pe­dig július 24-én, tehát ke­rek egy héttel a segesvári csatavesztés előtt egy rém­hír kapcsán még említi a költőt. „Bizony sok hazug­ságot nyomtatnak ki a hír­lapokban. A Szegedi Lap egész necrologot tart Beth­len Miklós barátunk felett, ki szerinte egy havasi csa­tában, bajnokilag küzdve, hősi halállal múlt ki, azon­kívül ' egy század honvédség elfogatott, és Petőfi terhes sebet kapott. Na már, ki tud ilyesmiről valamit kö­zülünk, ki'k e havasnak úgy­szólván aljában lakunk? Pe­tőfi ... a napokban utazott át, Bem altábornagyhoz menendő.” Tehát itt a Hon­véd már cáfol, egy hét múlva viszont a feltételezett halálhírre, vagy Petőfi el­tűnésiének hírére —, ahogy mondani szokás, füle .botját sem hajtja. Mintha a .hazug­ságok feletti kesergése győ­zedelmeskedne „Az ember hite végre elveszti rúgé- konyságát, és nem hisz el sem jót, sem rosszat.” És még egy furcsaság. A ko­lozsvári Szabadság című lap tudósítója augusztus 5-én kelt híradásában így ír lap­jának „Aránytalanul cse­kély és gyakorlatlan sere­günk huzamos ideig elegen­dő elszántsággal leüzdé a csatát, de alkony felé új erő érkezvén az ellentábor­hoz, ez az ütközetnek el­döntő fordulatot adott. Hős vezérünk maga is szinte ál­dozata lön túlimerész válla­latának, míg koszorús nép- költőnk, a tüzlellkű Petőfi Sándor, ,hír szerint elve­szett.” Az augusztus 7-én megjelent írásban nemcsak az a furcsa, hogy a tudósító tudni vélte azt, amit Bem közvetlen környezete nem, hanem az is, hogy a lap fő- szerkesztője kommentárt fű­zött az íráshoz. „Nagysze­rűbb nemzeti csapás lenne tisztéit barátunk elvesztése, semhogy a valóság esetében eddig hivatalos tudósítást nem kaptunk volna felőle. Minthogy pediig ily tudósí­tásunk máig nincs, alapta­lan mendemondának hlisz- szük és valljuk azon hírt. Szerkesztőség.” Nos, a Barguzin felől ér­kező újabb hírek birtoká­ban osztani látszik a ho­mály. Nem az ,,elesett”, (ha­nem az „eltűnt” Petőfi lát­szik valószínűnek. A hír­adások annak idején kur- tán-furcsán megszakadtak, Világosig szinte senki nem beszélt Petőfiről. Érdemlege­set legalábbis nem mondott. Amit azután mondtak és tettek, az súlyos és éles vi­ták kereszttüzében csak a legenda megszületéséit táp­lálta, és találgatásokra, sőt, esalásokra adott alkal­mat. A találgatások közül egyikre-,másikra érdemes lett volna felfigyelni — nem 140 esztendp múlva, sokkal ha­marabb ! Sok mindennék ele­jét vehettük volna. De hát mi, mindig késünk. Gyöngyösi Gábor (Folytatása következik)

Next

/
Oldalképek
Tartalom