Észak-Magyarország, 1989. augusztus (45. évfolyam, 179-205. szám)
1989-08-26 / 201. szám
1989. augusztus 26., szombat ÉSZAK-MAGYARORSZAG 5 A térkép már a leendő vasút nyomvonalát jelzi ... Vasút a Hegyköznek A szemafor zöldet jelez, adva már az indőház, de nincs mozdony, nincs vagon, nincs sín, nincs állomás, nincsenek tervek és konkrét számítások — és nincs pénz. Csak álom van. és remény. A 'kérdés ott vibrál a levegőben: lesz-e vasútja a Hegyköznek? Úigv illi,k, a nem is olyan platói kérdésre válaszoljunk: lesz. Persze itt, és most „de’’-.k következnek: de mikor?, de miből?, de hogyan?. És .egyáltalán: miért kell, ihogv legyen? Ez utóbbira .könnyű azt mondani: mert hozzátartozott a tájhoz, mert ,az itt élő ember a század elejétől vonattal utazott, mert olcsóbb mint a busz, a közút, mert a régi kisvasút megszüntetése politikai hiba .(is) volt, s azt a mának rendbe kell hozni. .A jövőért! De egyáltalán: gazdaságos lesz-e az új vonat? Utaznak-e majd rajta annyian, szálli- tanak-e annyi árut a vagonokban, hogy megérje újjáépíteni azt, amit elpusztítottak. Valaki úgy fogalmazott: a második világháború nem okozott annyi kárt a tájnak, mint a hetvenes évek második felének közlekedéspolitikai koncepciója, amely a vasút'felszámolást tűzte ki zászlajára. KINEK AZ ÉRDEKE? Ami néhány évvel ezelőtt elképzelhetetlen volt: az MSZMP városi bizottsága otthont adott Sátoraljaújhelyen egy olyan tanácskozásnak, amely a vasútvisszacsinálás gondolatával foglalkozott. A jelszó: vasutat a Hegyköznek. Széphalomnak, Vilyvitánynak, Alsóregmecnek, iMikóházá- nak, Vilypusztának, Füzérradványnak, Pálházának. Vasutat a 'Zemplénnek. Csodálatos a táj, csodálatos vidéken kanyarogna a vonat. Ha ... Megannyi ha ... Az orosz csajka szó imagyarul annyit tesz: .sirály. Csajka István nyugdíjas MÁV főtanácsos gondolatai ugyanúgy szárnyaltak ahogy a sirály röpköd. Megtervezetten, nem vaktában ... Erre a tanácskozásra eljöttek tanácselnökök, vállalatvezetők, itt a vasútigazgató is. A nyugdíjas vasutas arról beszélt: miképp lehetne egy normál nyomközű ,(a .kisvasút .visszalépés a korban!) vasútvonalat lefektetni a Hegyközbe. Először indokolt, érvelt: Pálháza ipartelep—Sátoraljaújhely vasútállomás között ezer tonna perlít 21 tonnás tengelynyomású vasútvonalon történő elszállításához szükséges két mozdony, két mozdonyvezető, kél kísérő, .25—25 tehervagon, hajtó- és kenőolaj. Ugyanezen .mennyiséget közúton — ha öttonnás gépkocsikat veszünk figyelembe — 200 gépkocsival .kétszáz sofőr vihetné el, s lényegesen több üzemanyag is fogyna. Ha ezt vesszük, ezt nézzük: kell a vonat. De! Adva. lesz-e mindennap az a legalább ötszáz tonna áru, amely fuvarozása mellett gazdaságos lenne a vasút? És lesz-e legalább napi ezerötszáz utas? Visszaszokik-e a nép a buszról a vonatra? ÁLDASA RÁ A miniszter. Derzsi András áldását adta a hegyközi vasút építésére. Egyebet nem. Csináljátok híveim, ahogy tudjátok, én nem ellenzem !... Persze, azért ez így nem teljes, ugyanis azt is írta a miniszter: a vasút építőipari kapacitásával hozzájárul az építkezéshez, s az üzemeltetéstől sem zárkózik el... Hernádi István miskolci vasútigazgató: — Amennyiben megrendelést kapunk: fővállalkozásban megépítjük a vasutat. Szép és dicsérendő gesztus. De a kérdés ismételten az: miből? .Miből .lesz sín. kő, talpfa, váltó, mozdony, vagon, híd ... ? Mai árakon számolva 415 .millió forint kellene egy normál nyomközű vasút megépítéséhez Sátoraljaújhely és Pálháza között. Innen, vagyis iPálházától célszerű volna keskeny nyomközű, vagyis kisvasutat építeni Hollóházáig. Ez kevesebbe is kerülne, meg talán romantikusalbbnaik is tűnik... CSAK ÖSSZEFOGÁSSAL Kétségtelen: összefogásra lenne itt és most .szükség. Egy másik Csajka, a sátoraljaújhelyi Csajka Imre jl7 ezer aláírást gyűjtött össze a hegyközi vasút érdekében. Ha e tizenhétezer ember mondjuk egyenként tízezer forintos részjegyet vásárol az új vasút reményében, még akikor is csak 170 millió forint gyűlne össze. Édeskevés. 'Ennyiből nem lehet, nem szabad nekilátni, s nem is biztos, hogy ennyit összead ,a nép. Ám adhatna pénzt — még az oly szűkös bugyellárisból is — a megye, hiszen kardoskodott a hegyközi kisvasúi megszüntetése mellett, adhatna a minisztérium, hiszen keresztül verekedte koncepcióját, adhatna pénzt az idegenforgalom, hiszen kevés olyan szép tája van az .országnak, mint ez a zempléni rész, s adhatnának pénzt a környékbeli vállalatok is. Csak összejönne a tőke, pláne, ha (határon túlról is beszállnának az építkezésbe. Wem muszáj ennek a vasútnak hagyományos tarifával futnia. Legyen drágább, mint máshol a vonat, de legyen olcsóbb, mint a busz. Az a busz, amelynek közlekedéséhez egykor nagy reményeket fűztek. Az a busz. amely hófúváskor, jeges úttesten' nem, vagy igen lasslan járl A vonat mindig, minden időben ment. És megy... Illésy Sándor Eszak-Magyarország interjúlánc Feíedy Qyuia Annak a bizonyos emberfajtának, amelyet az egyszerűség kedvéért alkotó értelmiségnek szoktunk nevezni, igen nehéz bemérni, felmérni szellemi hatókörét. Az egyén, az egyéniség megkülönböztető jegyei többnyire nyilvánvalóak, határvonalai viszont elmosódot- tak és sokszor váratlan irányból és messzeségből érkezik érdeklődő jelzés az iránt ami a* egyént foglalkoztatja. Talán arról van szó ilyenkor, hogy abban a mindnyájunk áltál érzékelt és — ugyancsak az egyszerűség kedvéért — közönyösnek mondott atmoszférában mégiscsak ott röpködnek az egymásra figyelés meteoritjai, amelyek ha elég közel kerülnek — akár valamilyen külső ösztönzésre is — az illető egyéniségéhez, hirtelen kifényesednek, mintegy jelét adva annak, hogy mégsem láthatatlanul metszik egymást ezek a maguk útján járó életpályák. Feledy Gyula grafikusművészhez most dr. Terpián Zénó részéről érkezett ilyen jelzés, amely ínterjúláncunk jelen beszélgetését indokolja. — Tehát? — Hogy Terpián professzor úr kitüntető barátsága e most fonódó interjúlánc következő szemeként a velem folytatandó beszélgetést javasolja, azt őszinte megtiszteltetésnek tartom. Kétségeim vannak azonban, vajon az én pályámnak, munkásságomnak és a természetesen szükségképpen belőlük sar- jadzó észleleteimnek, tehát „magántörténetemnek". lehet-e, lehetnek-e egyáltalán manapság közérdeklődésre szá mot tartó, s netán még némi tanulsággal is szolgáló elemei. Riaszt továbbá az önismétlés könnyen bekövetkezhető unalmának veszélye, lévén, hogy amiről magammal kapcsolatban egy interjú keretei között szólhatok, különböző alkalmakkor elmondtam már sokszor. Egy pillanatra sem képzelem persze, hogy a Tisztelt Olvasó, korunk sok nyomasztó gondja közepette az én pályámat alakító — meghatározó momentumokra emlékezhet, akárha hallott is 'már valamit felőlük. — Most mégis itt ülünk a Deák tér 11-ban, Feledy Gyula állandó kiállításának helyszínén, ahol a falakon az életpálya, vagy a „magántörténet” képekbe átköltöztetett momentumai sorakoznak. — Számomra mindig is fontosabb voll, ha egy művész manifesztuniok helyett inkább művei útján találkozott a publikummal. Számtalan a példa; hangzatos programokat, jólfésült, vagy akut politikai divat mezébe bújtatott ars poeticát deklarálni ugyanis mindig és minden műfajban jóval könnyebb, mint magának az alkotásnak akárcsak szemernyi hitelességét megteremteni. Azt vallom, bármilyen- előjelű elkötelezettségét, munkásságának rangját, világnézetét, a kultúrához, az emberi lét nagy kérdéseihez, a történelemhez, közvetlen környezetéhez, korához fűződő viszonyát a művész — ha csakugyan az — a legmeggyőzőbben, a legnagyobb hatásfokkal — s persze ebből fakadóan önmagára nézve is a legleleplezőb- ben — műveivel fejezheti ki. Ami tehát itl van a falakon, eddigi életrajzom is. A kettőnek — erre is van példa elegendő —, nem kell feltétlenül egybeesnie. Én azonban úgy gondolom, az embernek, a művésznek vállalnia kell amit csinált, hiszen az életéből sem tud kihagyni periódusokat. — Melyik mégis az a periódus, la melyet Feledy Gyula, mint ember és mint művész a leg meghatározóbbnak érez élet útján? — Voltaképpen közvetlenül a háború után, annak keserveit majdnem felnőttként még a sejtjeiben őrző, és a kitárulkozó lehetőségek ígéretének bűvöletében szinte eufóriásan lelkesedő. „Fényes szellők" nemzedékének tagjaként1 indultam pályámon. Első iskolám, egyben egész ifjúságom legfelhőtlenebb, de fájdalmasan rövid ideig tartó szakasza a budapesti Der- kovits Gyula Képzőművészeti Akadémia és az ahhoz szervezett Nékosz — kollégium volt. Ezt az iskolát a magyar képzőművészetnek már akkor — 1946- ban — jelentős, Európát megjárt progresszív mestereinek számító művészek; Kmetty János, Koffán Károly, Beck András szervezték, akik aztán a tanári karba invitálták a korabeli szellemi élet olyan rangos képviselőit, mint He- vesy Iván, Rabinovszky Máriusz. Kállai Ernő, Medgyessy Ferenc. Bortnyik Sándor, hogy csak a legnevesebbeket említsem. Az első szabályos, iskolai értelemben vett tanévet, húsz-egynéhány hasonszőrű — túlnyomó részben ugyancsak — vidékiről fölkerült művésznövendék társaságában 1947-ben kezdtem. — Milyen volt akkor a magt/ar művészeti élet? — Túlzás nélkül mondhatom, iskolánk, kollégiumunk elsősorban igazgatónk Beck András és felesége Büki Ágnes kiváló szervezőkészsége, s széleskörű kapcsolataik révén, azidőtájt valóságos szellemi központnak számított. A művészet különböző ágaiban az adott műfaj kiemelkedő reprezentánsai tartottak nálunk hetente hangversenyt, előadást, melyekre az eseménnyé vált csütörtök estéken külső vendégeket is fogadtunk. Talán jelzésül elegendő, ha csak a rendszeresen visszatérő előadók közül Füst Milán. Kadosa Pál, vagy Major Tamás nevét említem. De gyakran megfordultak nálunk az akkoriban hazánkba látogató neves külföldi vendégek is. Járt. nálunk például Andersen Nexö. Pablo Neruda. Atahualpa Jupanki és sokan mások. Tanáraink a hivatalos képzőművészeti főiskola szellemétől eltérő, az akadémikus szemléletet tudatosan elvető .irányba neveltek, vezettek bennünket. Természetes tehát, hogy előéletünk, korábbi ismereteinkhez képest, elképesztően rövid idő alatt lettünk a modern művészet olyan csodáinak, mint Cézanne, Van Gogh. Gauguin. Picasso, vagy Matisse, a mieink közül pedig Derkovits, vagy Egry feltétlen és lelkes hívei. Ezt szükséges hangsúlyoznom, ha nemzedékem első nehezen emészthető csalódását — amely a későbbiekhez képest még a legkisebbek közé tartozott — akarom érzékeltetni. Amikor ugyanis 1948-ban Akadémiánkat megszüntették, s tanáraink zömét a „hivatalos” főiskolára nevezték ki professzornak, s minket is oda irányítottak, azt még megértettük, hogy ilyen kis ország mint a mieink, nem „üzemeltethet” két felsőfokú képzőművészeti intézményt, de az ezután történteket már alig. Nem sokkal ezt követően például Bortnyik Sándor tanár úr, aki a Derkovitsban anyagtant tanított, s aki ekkor már a főiskola frissen kinevezett főigazgatója volt, s alk.it a magyar avantgarde egyik szellemi atyjaként volt szokás korábban, (s ma ismét) emlegetni, személyesen osztotta ki közöttünk Sztálin megnyerőre retusált fényképét, hogy arró! lehetőleg puha ceruzával és lehetőleg még megnyerőbb változatokat készítsünk. Emellé még azt is állította, hogy ez, egyszersmind a leghaladóbb művészetpedagógiai módszer, s hogy persze minden csepeli munkás leghőbb vágya, hogy a főiskola növendékeinek eme műveiből, 1948 karácsonyára kaphasson egy példányt, hiszen az ajándékozás közelgő ünnepe, csupán arról nevezetes, hogy közel esik a világbéke őrének születésnapjához. Nos, ekkor sokan, és amint kiderült, még távolról sem utoljára, magunkba roskad- tunk. Másod-, harmadéves növendékekként, akik mögött mégiscsak volt már némi ismeret, s akik éppen addigi tanáraink irányítása alapján mosolyogtuk meg az „akadémikus” akadémiát, ahol az embert gipszöntvényeken s a felhőt mennyezetre függesztett vattacsomókon vélték tanulmányozható- nak — gyanakodás, elkeseredés nélkül hogyan is fogadhattuk volna ezt a jelenséget? Pedig a nehezebben emészthető élmények még ezután következtek. Például a Rajk-per. Elfelejtettem említeni az előbb, hogy Rajk László is többször járt kollégiumunkban. Nos, ezek után, gondolom joggal foglalkoztatott az a gondolat, hogy elhagyom a pályát. Én ugyan, Szőnyi mester osztályába jártam, akit így visszatekintve, mai ismereteim birtokában is a legmegbízhatóbb tanárok közé sorolok. Válságomat egy Lengyelországba, Krakkóba szóló ösztöndíj hidalta át. Ott a Krakkói Képzőművészét! Akadémián lényegesen kedvezőbb légkör fogadott. Elképzelhető, hogy az ott töltött évek után micsoda meglepetéssel olvastam a pesti főiskola „szégyentábláján”, amikor hazalátogattam, hogy- Szőnyi István a mester és a növendék WürtzÁdám például ,.Truman szekerét tolják”, mert mondjuk öt percet késtek. Ilyen idők jártak akkor a művészetek minden terén. Picassóra hivatkozni például felért egy feljelentéssel. — Ha itt körbenézünk a falakon, a művek mégsem ezt a világot és annak előírásait, következményeit tükrözik. — Nem, mert az indíttatás nagyon sokat számít, s még többet, hogy az emberben milyen művészi eszmények honosodnak meg. Amikor hazakerültem Miskolcra — talán ismert, hogy sajószentpéteri születésű vagyok — voltak már kisebb nemzetközi sikereim is, amelyek akkor jelentettek bizonyos elégtételt számomra. Volt persze számtalan furcsáság, elő se lehetne sorolni valamennyit. Itthon is, Miskolcon is. — Feledy Gyula mégis eljutott olyan magaslatára pályájának, amelyet a legmagasabb címekkel jutalmaztak. Hogyan történt ez? — Nehéz erre szerénytelenség nélkül válaszolni. Talán nem is lehet. Jómagam azt szoktam mondani, lehet, hogy én vagyok az egyik legjobban dekorált képzőművész errefelé, de valójában nem sokra vittem. Éltem, dolgoztam, megpróbáltam megőrizni viszonylagos függetlenségemet, s ez jött ki belőle. Címekért nem kilincseltem, megrendelések után nem futottam. Ez nem vezetett ugyan meggazdagodáshoz, de némi belső megnyugvást adott. — Ilyen sokféle tapasztalat után, hogyan látja Feledy Gyula, milyen szilárd pontokra lenne szükség ahhoz, hogy felgyorsult, változó életünk jó irányba terelődjék? — Ha nagyon röviden akarok fogalmazni, akkor azt mondom, elsősorban erkölcsiekre. A művészetben nem megbízható az, aki könnyedén feladja hitét. — Ennek az interjúláncnak feltétele a következő interjúalany megnevezése. Feledy Gyula kit javasolna maga után? — Javaslom kedves barátomat, nem- zedéktársamat, Keresztúry Sándor főorvost, a tudós patológust és kórboncnokot, aki hivatásszerűen néz szembe naponta az emberi lét örök és végső kérdéseivel, amelyek végül is engem is foglalkoztatnak. Pályája tapasztalatait: magam is szívesen olvasnám. — Köszönöm a beszélgetést. Lejegyezte: Gyöngyösi Gábor
