Észak-Magyarország, 1989. augusztus (45. évfolyam, 179-205. szám)
1989-08-19 / 195. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 8 1989. augusztus 19., szombat LABODA KALMAN István király minden népnek kell egy ős aki az idők elején áll aikre vissza lehet nézni kapaszkodón, biztatásért mint szülőjére a gyermek ha tétován jár aki ott áll mint egy oszlop erőt-sugárzón s nem eshet rá sohase árny kétség nem kezdheti ki - nekünk Te vagy ez István király mint aki hegyről nézi a tájat: láttad egész Európát felismerted: aki mindenkit támad azt végül összefogva eltapossák leparancsoltad hát a lovakról kalandozni induló néped hadát s elfogadtad a béke jelét a feléd nyújtott Szent Koronát szántani-vetni kell, végre megállva teremteni hazát erre tanítottad a népet ki ezt még alig értve az új úton lassan járt és népünknek erkölcsöt is Te adtál irtva a rosszat tanítva a jót tolvaj kezet - vágó ravasz szemet - szúró István király intelmeid máig tanuljuk helyes volt az út melyet mutattál ez a nép azóta is ezen jár hajtsuk hát meg fejünket ünnepeden emléked előtt hazát-teremtö gyönyörű ősünk István király! A „szent” és a „szentség” olyan fogalmak, amelyekkel hétköznapi életemben .jómagam, lévén megrögzött materialista. nemigen tudok mit kezdeni. A megnevezés: Szent István, Szent László, Szent Ferenc, Szent Korona ... mégis természetes módon cseng a fülemben. Természetes módon használom őket én is, azért, mert őseink is így mondták az általuk tisztelettel adományozott jelzővel, illetve hajdanvolt embereket és dolgokat. A szent koronával első ízben a Nemzeti Múzeum kiállításán találkoztam, diákként, valamikor a 60-as években. Nem is fogtam fel, hogy az csupán másolat, az eredeti egy távoli országban túszul ejtve rejtőzik. Nagy élmény volt egyetemi éveimben László Gyula professzorom előadás- sorozata a koronázási jelvényekről. Ekkor tudatosodott bennem, hogy amiről beszélünk, amiről vizsgázunk, az valójában „nem létezik". Remélem, nem árulok el ha- dititkot, hogy sorkatona (honvéd! voltam. amikor két őrség között a televízió képernyőjén találkoztam először a szent koronával. 1976. január 6-án a Tv-hír- adó közvetítette a korona ünnepélyes átadását Vance külügyminiszter úr kezéből a magyar népnek. Harminc- három év után újra, végleg itthon! Természetesen a Magyar Nemzeti Múzeum kiállításának nyitása után az elsők között rohantam megtekinteni nemzeti szimbólumunkat, igaz, némi csellel. szünnapon. A hazatérése óta eltelt évtizedben egész szép termése keletkezett a róla szóló cikkeknek, könyveknek, vitairatoknak. Nem akarok e helyütt sem egyetérteni, sem vitatkozni a különböző készítési hely- és idővariánsokkal. Nem érdekel most, hogy ez volt-e Szent István koronája. A fontos, hogy amióta ez a 'korona kétséget kizáróan a magyar királyi koronával azonosítható, azóta ez a korona viseli a szent melléknevet. István nagyfejedelmet a II. évezred első napján királlyá koronázták. A koronázás diplomáciai előkészítésének előzményei, és az akkori aktuálpolitika következményei most érdektelenek számunkra. A lényeg, hogy az ország, Magyarország, királyi koronát szerszett. Az István áiltal kapott korona az állami szuverenitást fejezte ki, hiszen azt az Isten első hűbérese, a pápa, s nem világi uralkodó adoA korona a Nemzeti Múzeumban mányozta. Már ekkor megjelenik a korona különleges jogállása. István király fiához, Imre herceghez írott Intelmeiben a koronáról már mint a királyságot szimbolizáló elvont fogalomról ír. A korona eszmei tartalma tehát hamar kialakult, III. Ince pápa egyik levelében (1198) a székesfehérvári bazilikában különös gonddal őrzött koronáról azt írja, hogy Magyarországon ebből ered a „haza becsülete”. A korona egyrészről az ország területi jelképévé vált. másrészt, az államot szimbolizálta, és az alattvalók tiszteletét mindezek iránt. Ezt a korai, arisztokratikus eszmét szélesítette ki Werbőczy a kisnemesség tagjaira is. A XIX. század második felében demokratizálódott az értelmezés. A könyvbarát, ha egyúttal a képzőművészet rajongója is, kíváncsian veszi kézbe azt a jubiláns kiadványt, amelyet Dobos Marianne szerkesztett a sokoldalú Schéner Mihály grafikáiból és az általa összegyűjtött, többnyire kézírásos nyilatkozatokból amiket szerzetesek, tudósok, írók, költők fogalmaztak meg Szent István halálának kilencszázötven esztendős jubileumára, 1988-ban. A kíváncsiság kettős gyökerű. Egyrészt tudni szeretné, mit hoz fel az eszmék, a történelmi dátum kapcsán az alkotó szellem önmagából, másrészt érdeklődéssel kutatja azokat a megfeleléseket és különbözősé- ! geket, ahogyan a géniusz által kimunkált jelekre más műfajok emberei válaszolnak. A kötetetet végiglapozva ugyanis úgy tű- , nik, hogy előbb keletkezett mindaz, amit j a grafikus Schéner formákban visszaszólt a történelemnek, a történelmi személynek, az általa szolgált eszmének, eszményeknek, j gondolatoknak, a Szent által véghez vitt ; tetteknek és csak utána indult el azok- J nak a glosszáknak a gyűjtése, amelyek í még teljesebbé tehdtték ennek a kötetes \ műnek a hatását. Mindenekelőtt Schénerről! Már a Diabolikon megjelenése előtt, de akkor egész határozottan megállapíthattuk, hogy ez a sokféle izgalomban és műfajban termékeny művész kiapadhatatlan az ötletekben, a témák megközelítésében. Mint minden második félidős természetű sorsban, benne is az öregségre hajló évtizedekben robban elő, akár a tűzhányó hevességéhez ha- soniíthatóam is az a sok minden, amiről úgy tudja, hogy ehhez és ehhez, tehát mindenkor, a naponta felbukkanó jelenségekhez a maga szintjén, a maga eszközeivel oda kell tennie valamit. Olyasmit, .ami csali az övé, amiről félreérthetetlenül leolvasható, hogy csak ő csinálta. Az ő véleménye, az ő élménye. És itt, ebben a kötetben Szent Istvánt száz képben, száz alakzatban, koronával, anélkül, magányosan, családjának körében, egyéb szentek társaságában, azzal a méltósággal és rendíthetetlen nyugalommal teremti elénk, mintha az éppen soron következő megoldás lenne a végleges. Pedig maga tudja a legjobban, hogy a rajzolat a pillanat hangulatában keletkezett, adva azt is, ami a művészben állandó, de hozzáté- ve-mérve azt Is, amit a .pillanat, sugallt. 'Ez a szent úgy ikon, úgy szellemi valóság, .hogy el kell gondolkodnunk rajta: valóban érdemes-e, leHol koronázták meg István királyt? Sem korabeli, sem későbbi forrás nem említi a helyet. Az utódok és a maiak lokálpatriotizmusuk szerint Esztergom, vagy Fehérvár mellett törnek lándzsát. Ki-ki gondoljon erről, amit akar, a magyar királyi koronázási rend egyik fontos pontja az volt, hogy a koronázás Fehérváron történjék. A másik fontos pontja pedig, hogy a szent koronával koronázzák meg a leendő uralkodót. A szent korona, amely önmagában ilyen sok gyakorlati és eszmei feladatot foglalt össze, nem maradhatott biztonságos őrzés nélkül. István király az általa alapított fehérvári Nagyboldogasszony templom prépostjára, mint magánkápolnájának vezetőjére bízta ezt a kényes feladatot. A koronát, a koronázási jelvényeket az istváni bazilika egyik tornyában őrizték. A fehérvári prépost és az általa kiválasztott őrkanonok őrizte a szent koronát Árpád-házi uralkodóink idejében. Az Anjouk tették át az őrzés helyét pompásan kiépített visegrádi palotájukba. Zsigmond Budán őriztette, saját palotájában. Habsburg Albert királlyá koronázása után előbb Esztergomba, majd a visegrádi Salamon-toronyba került a korona. Ettől kezdve a szent korona vándorlásának kalandos történetét már nem akarom követni 1978-ig. Jogtörténészek feladata annak elbírálása, hogy az elmúlt évezredben a szent koronát ki, mikor és milyen joggal bírta, vagy bitorolta. Szent István fehérvári bazilikáját, igaz, hogy romjaiban, mindenesetre ismerjük. ihet-e, szabad-e mai nyelvezettel, mai formák és eszközök felhasználásával 'kiléptetni őt, Szent Istvánt, korából és olyan stílusbeli magyarázattal ellátni, amely másít is, azonosít is. Másít azzal, hogy egy mai művész egy egykor volt eszmevilágot mai tudásával, élményeivel közelít meg és idéz .is; 'hiszen a szándék, az újraélés, az újrateremtés azért megy végbe, mer.t az emberi tudat nem akar megszabadulni az eszmék terhétől. Azoktól a fegyelmező 'belső és külső rituáléktól, amiket történelme során felhalmozott. Schéner valamennyi ábrája más és más, szellemiségében mindig azonos. És ezt nemcsak beköszöntő sorai hangsúlyozzák. Azok, akik akármilyen oknál fogva válaszolnak az ő ikonjaira — szándékosan 'használom az ő meghatározását a szentkép vagy grafika helyett — adják a századosezredes eszmei emlék drapériáját. Sokszor csak any- nyira, hogy a közhelyet és az egyéni hiúságot eltakarják, vagy ünnepélyesebbé teszik az év fordulóját fel- sorakozásuikkal is. A tudósok, szerzetesek, a hitbéli és tudásbéli erősségek meggyőződéssel erősítgetik a köz által ismerteket. De a költők, a szabadabb gyeplőn mozgó alkotók nem átallják felfogásuk különbözőségét is odatenni. Csak viszonylagos meglepetést érzünk, amikor Weöres Sándor géppel írt pár mondatát olvassuk. Az élettől búcsúzóban ez a játékos szellem szkepszissel és fél nem mérhető befelé fordulással vallja meg, 'hogy neki az első király, a kis és nagy legendárium vallási és szellemi hőse nem elevenedett meg királyként, autentikus személyiségként, uralkodóként, netán utat mutató korszakalkotóiként. Határ Győző még tovább megy, ujjal mutat az irtásra, amit Szent István saját fajtájában vitt véghez. Van harmadik magatartás is, az Esterházy 'Péteré, aki minden megnyilvánulásával tud és akar 'meghökkenteni. Szaggatott gondolatmenetben nyilatkozik, kérdéseket tesz fel, még az írás sorbeli rendjét sem tartva be, marginálisnak feltüntető odavetéseivel akár ünneprontónak is látszhatna, annál is inkább, mert | a végén az egész kézzel írt | nyilatkozatot áthuzigálja, az | aláírásával együtt. Mintha azt állítaná, hogy minden, amit tőle kértek, amit ő ■adott, igaz is, meg nem is, hihető is, meg nem is. Mint ez az egész mai valóság, amit a honalapító óta eltelt ilyen-olyan megcsapatások után elszenvedünk. Vagy el kell szenvednünk. Mert ál- ságok és hazugságok, kétfelé- és sokfélé-játszások, köpönyegforgatások között lessük a holnapot, vajon - megjön-e és úgy jön-e meg, : mint ahogyan azt mi szeret- nénk? És olvassuk Veress Miklós szonettjeit, az életből ugyan- ! csak hamarost eltávozó Sőtér István reszkető betűit, Panek 'Zoltánt, az írót, Végvári Bazilt, a ferences atyát a tengerentúlról. Major Ot- j tót, az irodalomtörténész Kabdebó Lórántot, a zene- történész iDemény Jánost, a felekezetek ipüspökeit, Raj Tamás rabbit. És mire többször végigelmélkedem Schéner rajzolatait, amiket egy szál papíron, egy szál tollal fogalmaz meg, mintha Szent Istvánon, az ő archikonján j túl csak egy lenne a fontos: ez a szent, ez a hős, ez az j államalkotó az európai szel- | lemiséghez kötötte népe és | országa sorsát, és amivel ötvözte ezt a szándékol, az : az .istenhit, az 'Istenbe ve- ! tett bizalom. Amiről a gra- I fikák mélységes őszintesé- : gén túl a leírt szövegek | több-kevesebb biztonsággal, | -tévelygéssel, netán tétova- sággal szólnak. Ahogy ezt j már megszoktuk ebben- -a j viharos és szelídítetten epo- j c-hában. Ahogy Dobos Marianne összegzi zárszavában: „így, együtt különleges színpompát nyújtva, az eltérő vélemények összhangzata szimbolizálja egy nép jogfolytonosságát és megújulási készségét egy új évezred küszöbén.” Farkas András CSANADY JANOS: Csillagzuhogásban Szegény apám agyon is vert volna. .. Nagyanyámnál nőttem, nevelkedtem, szeretetben, keresztényi mádra; ami nem sikerült az apámmal, nagyanya velem próbálta újra. .. Megnőtt, megnőtt, megnőtt az is bennem befogadta Azsia-i lelkem, begyürte egy bizonyos kis dobozba - mintha ajándékba kaptam volna. De ott kinn a tágas pusztaságon, kertünk mögött, de kertünkben is már követelte jogát az ö r ö k s ég , azt is k a p t a m - ám a vérrel hozván. A szabadság! Melyet fölfedezni nem kellett: a napfény a kalászon, mezei fü sztyeppéi hajlása, akácfáknak arany suhogása. Belenéztem jó szemmel a Napba, bántatlanul a lángzuhatagba, sasok röpte derengett föl bennem, szárnyaim gyanútlan megemeltem, s szálltam, mint az Altáj óriása griff vagy turul a tenger mondába ... Aranykapocs nem foghatta volna össze bennem ezt a két világot: szegzett Krisztust kőkeresztre fogva, és az egek életét, a lángot. Szárnyak lengtek s körmeimbe kapva a Földgolyót, röpttel hömpölygettem csillagzuhogásban megfürdettem.
