Észak-Magyarország, 1989. április (45. évfolyam, 77-100. szám)

1989-04-02 / 78. szám

1989. április 2., vasárnap ÉSZAK-MAGYARORSZAG 7 Lapalapítások korát éljük. Nem telik el hét, hogy ne hallanánk újabb sajtóter­mék (ek) indulásáról. Nemrég megyénk diákjai indítottak útnak lapot: az évente öt­hat alkalommal megjelenő időszakos kiadvány a Hét- közlap nevet viseli. A tizen­két oldalas újság ‘kiadója a B.-A.-Z. Megyei Diáktanács. Miért jó a diákoknak, ha önállóak? — mármint a KISZ-ben) teszi fel a kér­dést írása címében Csiszár Zsolt, amelyben a diákság KISZ-en belüli önállósulási törekvéseiről ír. „A városi KlSZ-bizottságok diákokból, és »nem diákokból« állnak. Ezt egy apparátus irányítja, amely sokszor idegen a diák­ság egészétől... a diákság­nak, sőt a KISZ-tagságnak is a túlnyomó része nem érzi magáénak a KISZ-t” — olvashatjuk az írásban. A lap másik leginkább fi­gyelmet érdemlő írása a Színjáték — szakfelügyelők­nek. Elsőben a tanárok még mindent megtesznek azért, hogy a diákok megszeressék tantárgyaikat. Másodiktól vi­szont jön a változás: a ta­nár türelme csökken, sokan közömbösen tanítanak. Eb­ből az állapotból csupán a szakfelügyelők (szaktanács- adók) órai jelenléte ered­ményez kimozdulást. Sokan csak ilyenkor tanítanak úgy, ahogyan mindig kellene. — Éles kritikák, sok valóság­alappal. S ha általánosítani nem is szabad és a pedagó­gus társadalom telve is van gondokkal, érdemes elgon­dolkodni felette. A legilleté­kesebbek nyilatkoznak így, védekezni-támadni ellene nem szabad. Akinek pedig nem inge, az ne vegye ma­gára! Az első szám példaadó rövidséggel számol be a lapgazda, a Megyei Diákta­nács ülésének eseményeiről. Szó esik még a közelgő Sá­rospataki Diáknapokról, a mezőkövesdi Igazlátó napok­ról (december 16-án első íz­ben rendezték meg a „ma­tyó fővárosban”, ahol a me­gye diákjai őszinte szavak­kal tárták fel problémáikat). Megtudhatjuk, hogy hol, mikor, milyen iskolai bált szerveznek. S új könyveket is ajánlanak figyelmünkbe. Ami egy megyei diáklap­tól elvárható, annak a Hét- közlap eleget tesz. A közép- iskolások írásait a szerkesz­tő ügyesen rendezi el, s így tetszetős, mozgalmas lapot vehetnek kezükbe a borsodi középiskolások. Emellett tá­jékoztatást kaphatnak a fon­tosabb eseményekről is. (czoborczy) lövőre is lesz vers- és prózamondó verseny Múcsonyban ? Ki figyel oda manapság egy területi vers- és próza­mondó versenyre? Legfel­jebb az érintettek, a részt­vevők. Ezért is érdemel na­gyobb nyilvánosságot az im­máron tizenhatodik éve tar­tó múcsonyi kezdeményezés, irodalmi, szépkiejtési tehet­ségpróba. Március 28-án, kedden rendezték meg a helyi ál­talános iskola szervezésében ezt a nemes vetélkedőt az alberttelepi Hunyadi János Művelődési Ház termeiben. Kazincbarcika és vonzáskör­zete általános iskoláiból ér­keztek a felsőtagozatosak s korcsoportokban indultak neki a versenynek. Noha ez nem felmenő rendszerű, te­hát lokális csupán, mégis érdemes a legtehetségeseb­bek, az első helyezettek ne­vét megemlíteni. Az 5—6. osztályosok közül vers kategóriában Brezóczki Gabriella, a kazincbarcikai Ádám Jenő Általános Iskola tanulója bizonyult' a leg­jobbnak. E korcsoport „mű­vészi” prózamondója pedig Usonyica Gábor lett, aki szintén ebben az iskolában tanul. A 7—8. osztályosok közül a legszebben Krimal Lívia szavalt, aki az Újvá­rosi Iskola tanulója, míg prózamondásban a Központi Általános Iskolába járó Mó­ricz Ferenc lett az első he­lyezett. Azon pedig, hogy Múcsony nagyközségből nem került ki győztes diák, nem szo- morkodtak a szervezők, ren­dezők. Mint azt Viszlai Fe- rencné, a Múcsonyi Körzeti Általános Iskola úttörőcsa­pat vezetője elmondotta, valóban sikeres ez az éven­ként visszatérő versengés, hiszen most is legalább 130 gyermek jött el húsz isko­lából. De bevallotta azt is, hogy ennyi idő után már kissé megterhelő egyetlen iskolának csinálnia, noha a könyvjutalmakra és a gyer­mekek uzsonnájára a barci- kai városi úttörőelnökség adott 2000 forintot. Talán olykor-olykor arra is érdemes volna odafigyel­nie másoknak, kik azok, akik még mindig önzetlenül vállalkoznak arra, hogy Mú­csony és „vonzáskörzete” ne sorvadjon el a kultúra hiá­nyától. — pé. — Gyermekeink Még gyermekek vagyunk, de már gyerme­keink vannak. Édesanyánk még negyvenéve­sen is úgy szólít: kisfiam, miközben büszkén mutogatjuk a babakocsiban szunnyadót: Ö az én Nagyfiam. Még keressük helyünket a világban, s este a kicsi ágya mellett ‘arról mesélünk, hogy milyen is a világ. A gyermekágy melegét érezve éjszakánként a majdani első önálló lakásunkról álmodo­zunk, s reméljük, felnőtt gyermekünk már a saját lakásában álmodozhat első unokánk megjöveteléröl. Fiatalokról, fiataloknak Nem vagyunk egyformák. Én az első márciusi napban trikóra vetkőzöm, Te pedig a dzsekit is összehúzod magadon. Én örökké vidám vagyok, Te megfontoltan mosolygó. Én éjszakánként ál­modozom, Te pedig tanulsz. Én hazudok otthon, hogy veled lehessek. Te nyíltan vállalod. Különbözünk egymástól. Mások a gondolata­ink, mások a vágyaink, más a világnézetünk, más az ízlésünk. Mégis! Közösen érezzük könnyebb­nek az életet, pláne, ha süt a nap, s ha együtt vagyunk. Mert mi ha egymásra nézünk, összevillanó te­kintetünkből is értjük, érezzük egymást. S nincs ebben semmi csoda, hisz összeköt bennünket közös sorsunk és korunk. Tizenévesek vagyunk. Fiatalok. Diákok április 4. és az érettségi előtt „Szerettem volna hinni 'bármilyen istenben bármi áron — egy kőrakásban,' egy szoborban, falra karcolt rajzban — akár valami derék emberben is, aki együgyű lapos igazsá­gokat prédikál...” Ezeket a szavakat Nina, O’Neill Külö­nös közjáték című drámájának hősnője mondja. Aztán még hozzáteszi: „Hinni, hogy érezni tudjak!” Ha máskor nem is, ünne­pek előtt mindig előjön a kérdés, képesék vagyunk-e átérezni az ünnep varázsát, ünneplőbe tudjuk-e öltöz­tetni a lelkünket. Hazánk felsza'badulásánaik ünnepére készülve pedig meg kell vá­laszolnunk, mit is jelent ne­künk ez az évforduló. A bé­kével is valahogy úgy va­gyunk, mint a levegővel, nem tudnánk nélküle élni, de addig nem érzékeljük, amíg meg nem vonják tőlünk Em­lékeinkben kutatva fellobo­gózott utcák, úttörő-egyenru­hás iskolai ünnepségek, tör­ténelemórák jutnák az eszünkbe. Aztán regények, visszaemlékezések, filmék a megszállásról, az ostromról. Esetleg nagyszüleink történe­tei az orosz katonákról, az elásott porcelánokról, a ló­húsról. De akiknek meséltek a nagyszülők, bizonyíthatják, mintha több történet ma­radt volna fenn a családi le­gendákban az I. világhábo­rúról. A másodikat valahogy nem tudták „kibeszélni” magukból az elődeink. A fé­lelemről, az óvóhelyekről, és nem hősies harcokról beszél­hetnének. A frontkatonák is kevesen voltak, az akko­ri lakosság alig két százalé­ka szólhatna, ha élne, de ezek a történetek a szovjet csapatok elleni harcokról be­szélnének. Napjainkra oldódott ez a görcs, egyre többen, egyre nyíltabban beszélnek a II. világháború eseményeiről. Persze az igazról. De ki­nek az igazáról? Nézzük most már, mit tud­nak hazánk felszabadulásá­ról az érettségi előtt álló fia­talok! Huszonhat középisko­lás diák írta le, mit tud er­ről a „tételről”. A tananyagot valamennyien tudják, a tan­könyvnek megfelelően ki­emelték a legfontosabb ese­ményeket. De az osztály két­harmada megemlítette, hogy a legújabb vélemények sze­rint kilenc nappal később, április 13-án hagyták el a szovjet csapatok Magyaror­szág területét. Többen a fel- szabadulás szót idézőjelbe tették, sőt egy tanuló rész­letesen kifejtette, hogy a megszállás szó használata he­lyesebb volna. A tanköny­vükkel ellentétben arról is szólnak, hogy a legújabb ku­tatások szerint nem Batto- nya volt az első, és nem Ne- mesmedves az utolsó felsza­badult magyar település. A főváros ostromáról megta­nulták, hogy a szovjet pa­rancsnokság december 29-én parlamentereket küldött a frontvonalakon át, Steinmetz Miklós és Ilja Osztapenkó századosokat. A fehér zász­lós hadiköveteket az SS-ka- tonák meggyilkolták. Kilenc gyerek írt erről másféle vé­leményt is, volt aki úgy tud­ta, aknára hajtottak, a töb­biek pedig olyan felfogásról tudnak, mely szerint halálu­kat visszatérésükkor a szov­jet zárótüz okozta, a német főhadiszállás nem tudott az érkezésükről. Egy tanuló ar­ról is hallott, hogy Teleki Pál öngyilkossága sem igaz, hiába idézi a tankönyv a hí­res, Horthynak írt búcsúle­velet : „Szószegők lettünk . . . a gazemberek oldalára áll­tunk ..Itt tartunk tehát az ünnep előestéjén. Sokáig csak félmondatok, suttogások hallatszottak a közelmúl­tunkról. „A múltat végképp eltörölni” szellemében meg­feledkeztek arról, hogy a történelem nemcsak tan­tárgy. hanem a jelenben va­ló eligazodásunk legfőbb se­gítője. A közéleti érdektelen­séggel, közömbösséggel vá­dolt fiatalok nem tudtak mi­be kapaszkodni, amikor még csak érettségizni sem kellett történelemből. Mára persze megváltozott a helyzet, visz- szakapta régi rangját a tan­tárgy, egyre kevesebb az el­hallgatás, suttogás hazánk történelme körül. Ebben a szellemben készülnek a megkérdezett fiatalok is az ünnepre. Az iskolákban a tavaszi szünet miatt már megtartották a megemléke­zéseket. De az már nem biz­tos, hogy valamennyi ren­dezvény egyben ünnep is volt. A megkérdezett fiata­lok között egyetlen akadt, akinek régebbről volt egy emlékezetes ünnepe. Nem április negyedikéje, eddig sem ezen a napon rendez­ték az iskolák az ünnepsé­geket. De nemcsak az isko­lák vannak így ezzel, ün­nephez kapcsolódó kitünte­téseket sem akkor adják.át, az avatóünnepségeket sem tartják április negyedikén. Ezen a napon a legtöbben, mint a többi pihenőnapon is, dolgoznak, tanulnak, legfel­jebb megnézik a televízió ünnepi műsorát. „Ünnepel­nék én — írja az egyik di­ák —, ha tudnám, hogy kell.” El tudná ezt valaki magyarázni ? Pedig kell az ünnep. Néha meg kell állnunk, méltósággal végig kell gondolnunk, honnan indultunk, hová érkeztünk. S a helyes gondolkodáshoz tisztánlátás kell. Az ünnep va­rázsának megéléséhez hit kell, „hinni, hogy érezni tud­jak”. Végül mégis marad a kérdés, a költő. Nagy László kérdése: „S dúlt hiteknek kicsoda állít káromkodásból katedrálist?” Filip Gabriella Az oldalt összeállította: Balogh Andrea Fotó: Balogh Imre

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom