Észak-Magyarország, 1989. április (45. évfolyam, 77-100. szám)
1989-04-02 / 78. szám
I X 1989. április 21, vasárnap «. —■ ESZAK-MAGYARORSZAG 6 i mi Búcsú a fegyverektől? Nézem a fotót. Olvasom a hátoldalra ragasztott címet: Obsitos harckocsik, a hozzáfűzött kommentárt, s végül a 'képaláírást: Megérkezett az első kiszolgált harckocsiszállítmány a Dunai Vasműbe. A meghatottságtól tán elérzékenyült lehetnék. De könny nem tódul szemembe, lelkem nem telik csordultig boldog megköny- nyebbüléssel. Még csa'k döbbenten megrökönyödött sem vagyak. Nézem a képet, s azt kérdezem: miért most? Miért csak most? Harmincnégy évvel ezelőtt én már a békében születtem. Egy boldogabb, szebb és biztos világ tudatában fogantam. Génjeimben mégis örökségként hordozom a rettenetét, a félelmet, a korán hervadt virágok bánatos pusztulását. Emlákké- peimben pedig anyai nagyapám kedves arcát, amelyet egy első világháborús eltévedt. golyó jelölt meg örökre. Eltévedt golyó — mondta nagyapa oly sokszor, mert ugyan ki akarta volna bántani az egyszerű csizmadialegényt. Miként ő sem akart halált osztani a másik oldalon. De lőtt, mert lőni kellett, és az elhúzott ravaszok nyomán gyilkos golyók tévelyedtek a harmatban zokogó mezőkön. És zaklatott lelkek kerestek megnyugvást és menedéket az árkokban, a társakban, s a hitben. De ugyan micsoda lelki vigaszt adhatott a pap, apai nagyapám a frontra indulóknak? S mifélét az özvegynek, a gyereknek, az itthon maradónak. S mifélét önmagának? Én már békében születtem. egy békés, jobb világ reményében. De tízévesen azért tanítottak meg kötni az iskolában, hogy az elkészült tízszer tízes pamut négyszögekből a felnőttek takarót varrhassanak a koreai háborúban nélkülöző gyerekek részére. Tizennégy évesen padtársam lett Heiszman Laci, akinek lelkét egy eltévedt háborús lövedék kérgezte. A lövedéket ott találta, az emődi határban, s gyermeki kíváncsiságának ára bal kézfeje lett. S vajon milyen jövőre nevelte Nguyen Thi Nhun- got édesapja Vietnamban, hogy aztán huszonévesen itt. Magyarországon, közös kollégiumi szobánkban majd’ minden éjszaka nem létező fegyverropogásra ébredjen csapzottan és vizesen; vagy hogy háborús sérülése nyomán időnként, epilepsziás görcsök rángassák • torz kérdőjellé aprócska testét? Vajon mit jelent a tank az afganisztáni gyerekeknek, ha nekem itt, negyvennégy évvel az utolsó háború után még mindig gyilkos rettenetét jelent? Vajon hány út nyögött az alatt a harckocsi alatt, amely — kiállítási tárgyként — ott áll az ede- lényi művelődési ház parkjában? S egyáltalán, elfe- ledtethető-e a borzalom, avagy mesterségesen kell szítani, hogy tudjuk: mi az? Emlékszem, gyermeklányként katona szerettem volna lenni. Hős és bátor. Akárcsak alig .tizenéves fiaim, akik nap mint nap rettenthetetlen és halhatatlan katonák. Talpig „felfegyverkezve” rohangálnak a lakásban. körbe-körbe. Zoltán lelövi Andrist, András Marcit, s Marci a két kisebbet. Időnként összevesznék, máskor békét kötnek. Olykor kurucnak képzelik magukat, máskor nyalka huszárnak. Futkároznak, pulóvert koptatva kúsznák-másznak, aztán kiizzadva és pihegvs- párnákból, pokrócokból bunkert építenek. Gyakorta csatatér lakásunk. De nem az életünk! S ők már a háborús filmeket sem nézik megrendültén. Nekik a tank is csak egyfajta mozgó eszköz, jópofa játék, akárcsak a háború. Nem ismerik dédapáikat, nem hallottak elrettentő történeteket, s — szerencsére — nincsenek rossz élményeik . .. Aztán hamar felnőnek. Így nőnek fel. S elfelejtődnek maid a ma még fontos lovagvárak, az apró műanyag katonák, a kelepelő játékpuskák. Zoltán, Andris, Marci, s száz meg száz kis társa. Nemcsak a békében születtek. Mi. szülők hittük többnek, egy fegyvermentes világnak. Mert mi, anyák, mindig is reménykedtünk, hogy gyermekeink, unokáink megépítik majd az emberiség évezredes álmát: a fegyverek pusztítása nélküli életet. Azt az életet, amit a józan ész mindig 'is diktált, azt, ami egyébként. — magyarázatok és magyarázkodás nélkül is — a természetes lenne. Évszázadok óta hittük: gyermekeink építenek majd egy olyan világot, ahol a mezők illatosak és pompázatosak, ahol nem leselkedik az emberre, sunyin és alattomosan ezernyi, ember készítette halál. S hisszük, ha majd unokáink fölnéznek az égboltra, onnan csak a csillagok tekintenek visz- sza rájuk. Titokzatosan, ős- törvényeiket hordozón, rejtélyesen, de tisztán. Balogh Andrea Különböző fórumokon, vitáink során, meg a tömegkommunikációban is csak helyeselhetjük a társadalmi-gazdasági helyzettel való nyílt szembenézést. Mégis a hibák összegyűjtése — noha lehet valamelyes katartikus hatása — önmagában nem használ, sőt leszerel. Persze az sem jó, ha újból csak a csekélyke eredményekről beszélünk. A valóságnak bonyolultságában történő vizsgálata segít leginkább. Máig is van okunk az optimizmusra: megvolna az erőnk ahhoz, hogy a nehézségeken úrrá legyünk. De nagyobb erőfeszítésre, még jobb munkára, egészségesebb köz- gondolkodásra lenne szükség, reális fogyasztói és életszínvonal-politikára, mégpedig nemcsak a gazdasági vezetésben, hanem a családok terveiben is. Nem árt tehát meggondolni: aligha helyes, ha a tömegkommunikációban, reklámban, sőt irodalom- ban-művészetekben s ezek hatására bizonyos rétegek közgondolkodásában még mindig a lehetőségeinktől elszakadó fogyasztási modell érvényesül. Fogyasztási propaganda van, ami talán vállalati érdek, de sok területen inkább fölösleges igényeket ébreszt. Hasznosabb lenne egy átfogó takarékossági „hadiárat”, minél több gyakorlati tanáccsal, netán reménytelenül nehézkes és drága szolgáltatások kisebb feladatainak házi ügyeskedéssel 1 való felváltásával — olyan készségek elsajátításával, amelyek már fél évszázaddal ezelőtt minden cserkészfiúnak birtokában voltak. De azért a magán- kisinarosokat is rá kellene szorítani, hogy ne csak luxuscikkeket termeljenek, hanem ezt-azt javítsanak is. (Ma 1500 forintos cipőket tíz- és százezrével kell eldobni az olcsó sarkalás híián.l A helytelen érdekeltség gyakorta és sokféleképpen akadályozza a közérdekű termelő tevékenységet.. Háttérbe szorul az olcsó és tartós cikkek gyártása, pedig ez egyike lenne a szóSzóljunk bele! cialista termelés fölényének a csak haszonra néző kapitalista gazdasággal szemben. Ehelyett egyre inkább csak magasáron eladható árukat készítenek, ezt rendeli a kereskedelem is. így a vevő csak drágán vásárolhat! Ennél csak az felháborítóbb, mikor a versenyelv abszolutizálása jegyében papíron kimutatják, hogy a mindig is gyártott cikkek hazai előállítása immár nem gazdaságos, és. azt importálják. Népszerűtlen, de alapvető kérdés, hogy a gazdaság liberalizálása nem teheti kétségessé a szocialista nagyüzem meghatározó szerepét. A támogatást a legtöbb területen meg kell szüntetni, de a munkások közvetlen érdekeltségét, sőt tulajdonosi (szövetkezeti alapon? jugoszláv modell? 56-os elképzelések — munkástanács? stb.) részesedését biztosítani kellene. Az egész gazdaságnak alapvető érdeke a mező- gazdaság fenyegető helyzetének fölismerése, és az agrárolló megszüntetése. Még ha népszerűtlen is (de kik körében?): a világútlevéllel és az osztrák vízumkényszer megszüntetésével fölmerült problémák is vizsgálandók. Akár korlátozással is élni kell. Ne lehessen rendszeresen kiutazni, üzletelni. Ennél csak az rosszabb, ami főként az egyszerű embereket fenyegeti, hogy olcsónak tetsző áruval magyarul beszélő svihákok becsapják őket, s rajtuk keresztül az országot. A hiányokra fel kell figyelni, s elébe menni. (Miért kellet naponta több száz jugoszláv hűtőládát behozni Ausztriából, mire ezt észrevette az állami kereskedelem?) Fokozott gazdasági ellenőrzés szükséges a hiánycikkek pult alóli árusításának megakadályozására, maszek kereskedés meg- rendszabályozása érdekében. A lakosság érdekeinek eddiginél sokkal hatékonyabb védelmére lenne szükség, önkéntes társadalmi munkások mind szélesebb körű; de ha kell, hatósági jogkörű bevonásával. A vevő védelméért a Fogyasztók Tanácsának nagyobb ellenőrzési, sőt feljelentési és főleg tanácsadási lehetőséget kell adni, s ezt még kulturális területre is ki kellene terjeszteni. Idetartozik a közéleti tisztaság ügye, amit össznépi ellenőrzéssel kell segíteni. Mindez a szocialista elvek legrégibb rétegeihez, tartozik. Ez a lényege a tanácsi rendszernek is, a közvetlen népi hatalom gyakorlásának. Nem kerülne pénzbe, de a közhangulatot nagyban javítaná a bürokrácia leépítése, aktatologatás helyett a gyors ügyintézés megkövetelése. Ezeket a jelenségeket, ha kell, látványos példa-statuálással kell megtorolni, és a hivatalnokot az ügyfelekkel való udvariasságra is rászorítani. A rosszul fizetett, mégis tisztességes, dolgos többség kedvét nem veheti el a gorombák, hatalmukkal visszaélők vagy korruptak elbocsátása, sőt megbüntetése, a szigorú felelősségre vonás inkább erősítené tisztviselői öntudatukat. Nem folytatom, inkább ideiktatok még néhány jelszószerű, összefoglaló mondatot: Takarékoskodj, amíg van mivel takarékoskodnunk!... Szólj bele mindig, mindenütt abba, ami közérdek, közügy! Ne félj felemelni a szavad! Sose vagy egyedül — ám a többi is rád vár! Fent kezdjük a leépítést! Piac? Jó, de piaci legyek nélkül! — Verseny? Jó. de ne a kisember rovására! —• Vállalkozás? Jó, de ne a mi bőrünkre! Szabadság kell, nem anarchia! Nem kevesebb szocializmus kell. hanem valódi! Nem a múlt az érdekes, hanem a jövő. De azért jelen is kell! Kristó Nagy István Okos autók, buta vezetők Emelkedik az autóbalesetek száma Nyu- gat-<Európában — állapította meg több érintett ország illetékes hatósága, összeültek tehát a Közös Piac közlekedési miniszterei azzal a szándékkal, hogy egyeztetett és egységes irányelveket dolgozzanak ki a sebességkorlátozásra. A szándékot nehezíti, hogy néhány országban nem értelmezik egységesen a sebességhatárokat. Olaszországban például hosszú hónapok vitáját zárták.1 azzal, hogy eltérően ítélik meg már az alapelveket is: vannak, akik az úthoz, mások a hengerűrtartalomhoz igazítanák a megengedett legnagyobb sebességet. Francia- országban különösen a nyomasztó hétvégi balesetekkel kapcsolatban dúlnak a viták. Az egyik orvosprofesszor eleve szkeptikus véleményének adott hangot, amikor a Le Monde-ban kifejtette, hogy a megoldás kulcsa tulajdonképpen az autógyárak kezében van. A kocsik egyre többet tudnak, az autószalonok pedig bármely friss jogosítvá- nyos zöldfülűnek azonnal eladják akár a 200 lóerős turbómotorral felszerelt csodaautót is. Négy aforizma Elmésen ex elméről Olyan megkapóan remek Chamíort (1741—1794) francia toliforgatónak a meggyőződésről szóló aforizmája, hogy mindenképpen nagyobb figyelemre érdemes. A névelőket leszámítva, mindössze három szóval azt mondja: „A meggyőződés az elme lelkiismerete.” Mindhárom szónak a jelentése elvont fogalom, mégis, a három együtt, igazán szemléletes meghatározást ad. A két utóbbi olyan találóan értelmezi a meggyőződést, hogy ennél jobban talán nem is lehetne. Alighanem a legnagyobb erénye e meghatározásnak, hogy kiemeli a meggyőződés értelmi, racionális jellegét, s ezáltal mintegy eltávolítja attól, ami értelmen túli, ami irracionális lehet benne. Merthogy szokás beszélni vallásos meggyőződésről is. Pedig azt sokkal pontosabb és indokoltabb is hitnek nevezni. Mert a kettő nem ugyanaz. Hinni valamibein mást jelent, mint meggyőződni valamiről. Nem egy és nem is két vallásos ember beismeri, hogy bizony arról a másvilágról még senki emberfia nem jött vissza, s nem mondta el, milyen is ott az öröklét. Holott egy ilyen „elmondás” még aligha győzne meg mindenkit. Az evilági látomások pedig mindig is fölöttébb kétségesek voltak a gondolkodó ember számára. (Legtöbbször bebizonyosodott róluk, hogy nem ép, — vagy legalábbis nem kiegyensúlyozott, hanem felajzoít — lelki állapotú egyének fantáziaszüleményei.) A hittel szemben a meggyőződés értelmi bizonyosságon alapszik. Másként mondva: meggyőződni annyi, mint megbizonyosodni valamiről. Kiváltképp így van ez a fenti aforizma értelmében. Ha ugyanis elfogadjuk, hogy a meggyőződés az elme lelkiismerete, magától értetődik, hogy ez a lelkiismeret, mintegy „önmagához híven” mindaddig nem nyugszik meg teljesen, amíg az elme — az ember agymunkája — bizonyosságra nem jut. Példázza ezt a tudományok története sok ténnyel — köztük mártírsorssal is —, de a köznapi nyelvhasználatban is jóval bizonytalanabb, ha valamiről csak azt hiszem, hogy ott van, mint ha erről meg is győződtem, tehát bizton* tudom, hogy ott van. * „Az álmodozás az elme fényűzése” — írta Jules Renard (1864—1910), akinek szintén igazat adhatunk ebben. Kétségtelen, hogy álmodozás van sokféle: a szinte alaktalan ábrándtól a nekilódult képzeletben fogant, teljes álomvilágig, amelynek részletei olykor a valóságnál is érzékletesebbnek tűnnek. Ilyen világot- vágyaink tárgya köré teremtünk fantáziánkkal, ami többnyire nyilvánvaló. De a még oly homályos eredetű álmodozás kiváltója is a mem tudatosult vágyakozás, rendszerint az éppen csak öntudatra ébredt serdülőknél, akiknek az „el- mélázása” nem kis gondjára, bosszúságára van a felnőtteknek. Az álmodozást elindíthatja akár egy megnyerő mosoly vagy a tetszésünket fölkeltő jelenség is, nem okvetlenül kell hozzá szorosabb kapcsolat. Enélkül talán a legártatlanabb az egész, s alighanem ilyenkor legnyilvánvalóbb a luxusjellege is. Máskor a kiábrándító valóság egy-egy tünetét, eseményét álmodjuk képzeletünkben boldogí- tóbbá előzetesen, mint ahogy bekövetkezik. Az ilyen csalatkozás idézi emlékezetünkbe Vörösmarty ismert verssorát — „Ábrándozás az élet megrontó ja” — de az a többi sor összefüggéséből kiragadva nem állja meg a helyét. Az eleve kétes valóságba oltott álmodozásról pedig előbb-utóbb leszoktatja az embert az ismételt megcsalatkozás. Az igazi fényűzést jelentő álmodozás viszont az elme szent joga. Az elrríe tisztaságáról két aforisztikus mondást is ránk hagyományozott Jules Renard. Az egyikkel azt állítja, hogy „A humor az elme mindennapos tisztálkodása." Ehelyütt nyilván képletes tisztálkodásról van szó. Arról a mindenkori tapasztalatról, hogy a jóleső nevetés — de nem a gúnykacaj ! — oldja elménk feszültségeit, legtöbbször megszabadít az agymunka görcseitől, elősegíti a kikapcsolódást. Jótékony hatása minden életkorban megnyilvánul, a gyermekörömtől mindaddig, amíg csak mulattatni képes a humor. Renard-nak azt az idevágó másik mondását, mely szerint „Időnként dáridóznunk kell, hogy elménket megtisztítsuk”, leginkább már felnőttesen tapasztalja meg az ember. Egypárszor a legtöbben megtapasztalják. De nem oly „bevett” kocsmai heje- hujázások révén, s nem is a tinédzserek buli-dáridóival. Először talán az érettségi idegfeszültségét oldó banketten sikeresnek bizonyult mulatozással, azután pedig az élet kutyaszorítóiba került ember önfeledt, társaságbeli dajdajozásával, főképp, ha önkéntelenül „fajul” dáridóvá az együttlét, melyhez nem is kell oly nagy eszem-iszom, mint ami a fogalom velejárója. Az a fő, hogy ilyenkor az elmének legyen mitől megtisztulnia, mert egyébként nincs mit megtapasztalnunk. Magyar István
