Észak-Magyarország, 1989. április (45. évfolyam, 77-100. szám)
1989-04-02 / 78. szám
\ ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 4 1989. április 2., vasárnap Szegény gazdagok, vagy gazdag szegények? A vállalkozói egyete fut a péuzo Beszélgetés az NME rektorával, a pesti fórum elölt Dr. Kovács Ferenc a szellemi gazdagságról és az anyagi szűkösségről beszélt. Fojtán felv. Előzménye azért volt a kérdésnek. Némi előtanulmány és néhány személyes tapasztalat után arról faggattam dr. Kovács Ferenc rektort, hogy gazdag szegény-e, vagy pedig szegény gazdag-e a miskolci Nehézipari Műszaki Egyetem ... Az apropót pedig az szolgáltatja, hogy április 5—6- án először ülésezik Budapesten az Országos Egyetemi Fórum. Korábban kifaggattam még dr. Mang Béla egyetemi adjunktust, a rektori hivatal főtitkárát, s volt szerencsém részt venni egy olyan tervegyeztető tárgyaláson, amelyen az egyetem komplex hasznosításáról volt szó, rendhagyó módon a kuglipályán. — Milyen érzésekkel utazik Budapestre a miskolci egyetem rektora, tudva azt, hogy premierje ez a fórumnak, s a 19 egyetem rektora mellett a tárgyalóasztalnál foglal majd helyet az oktatók, dolgozók és hallgatók képviselőcsoportja is? — Bizakodom és reménykedem. A fórum előzménye az úgynevezett Rektori Konferencia múlt év május 31-i alapítása volt. A mai divatos szóval élve ez egy érdekfeltáró, érdekegyeztető és érdekvédelmi szándékkal szervezett csapat lett, illetve lesz. Talán száraznak tűnik a felsorolás, de elmondom, hogy szándékaink szerint az egyetemek vezetői és képviselői az intézményeket érintő időszerű kérdéseken túl megvitatják az együttműködés lehetőségeit, a társadalom informálását, az önvédelmi tevékenység összehangolását. A vonalba vágó feladat tisztázni — éppen a múlt évi egyetemi megmozdulások kapcsán — az autonómiát és a tanszabadság kérdését. — Megyénkben természetesen speciális problémák is fölmerülnék. Ez nemcsak a „város a városban7’ egyetem jellegéből, hanem a környezet sajátosságait felmutató karakteréből, nem előnyös híréből is következik. Mi erről a véleménye? — Az egyetemváros három műszaki és két társadalomtudományi fakultáson háromezer fiatalt képez. És készít fel a jövőre! A mi kapcsolataink a vállalatokkal, intézményekkel nem előzmény nélküli. Mi nagyobb eséllyel pályázhatunk a csata megnyerésére mint más, hasonló intézmények. Sok lábon állunk. Lehet, hogy a profil; azaz a képzés és a kapcsolatrendszer bővülni fog. Érre minden esélyünk adotü_ — Akkor most teszem föl a bevezetőben beharangozott kérdést: gazdag-e, vagy szegény-e a miskolci egyetem? — Ez az intézmény roppant gazdag szellemiekben. Lehetőségei a kibontakozáshoz, a kor színvonalán álló képzéshez adottak. Más kérdés, hogy az anyagiak szűkössége miatt szegénynek is tarthatnak bennünket. Ez lényegében egy költségvetési intézmény. Évente a költségvetés a működésre 400 millió forintot biztosít. Amit mi „kitermelünk”, főként a kutatásból és fejlesztésből, az 100—120 m'illió forintra rúg. Ez még nem a maximum, hiszen tanuljuk az új időket, s magunkra utaltságunkban is talpon kell maradnunk. — Olvastam egy tanulmányban, hogy az egyetem, s általában az egyetemek anyagi ellátása katasztrofális, s „megalázóak a felsőoktatási dolgozók jövedelmi viszonyai”. Láttam Viszont azt a listát 'is, amely alapján az egyetem pénzt hozó vállalkozásokba kezdett. — Kezdjük az elején. Az intézmény üzemeltetési költségei évente 5—7 százalékkal nőttek. Az infláció is rontotta a pénzünket. Állandó hiánnyal küzdünk. Egy műszaki egyetemen öt éve nem jutott arra semmi, hogy a gép- és műszerparkot fejlesszük. Ez valahol és valamikor visszaüt a képzésre, a nálunk diplomát szerző szakemberek hozzáértésére. Fehéren-feketén ki kell mondanom, hogy a korszerű műszerfejlesztés eredménye, pontosabban fogalmazva eredménytelensége : nulla... A katasztrófát én itt látom, s a katasztrofális jelzővel csak ebben a pontban értek egyet. — Nem rangon aluli-e, hogy az egyetem rektora filléres gondokkal foglalkozik? — Jól felkészített gazdasági apparátus ügyel az egyetem ökonómíkus működésére. Mi nem elsősorban a pénzt hajszoljuk, nem akarunk meggazdagodni. De a jelen körülmények között felismertük azt, s ebből miért ne vállalhatna részt a rektor, hogy a forint érdekében futunk a fillér után? Az a vezérlő elvünk, hogy a hallgatóknak és oktatóknak megfelelő körülményeket biztosítsunk ahhoz, hogy tanulni és tanítani, élni és megélni tudjanak, a kor színvonalán, a jövő kihívásának megfelelően. — Ebbe beletartozik a kugli-, illetve a tekepálya hasznosítása, a kollégiumok szállodaként való működtetése, vagy étterem nyilvánossága is? — Igen. És miért ne? A vállalkozói egyetem profiljához éppúgy hozzátartozik az önköltséges idegen nyelvű képzés, a korlátolt felelősségű társaságok és különböző egyesületek .létrejötte, mint például a teniszpálya, a sportcsarnok és a tekepálya bérbeadása. Vannak egyetemi vállalkozó csoportok is, s nemrég írtunk alá együttműködési szerződést a Borsod impexszel is. Létünk, önállóságunk függ a viszonylagos anyagi függetlenségtől. Ám a mi legnagyobb tőkénk az itt felhalmozott, s még mindig hasznosításra váró szellemi potenciál. Nem magunkat árusítjuk 'ki. Az időbe, a felkészültségbe, a tálentumba belefér, hogy az egyetem, szakemberei olyan tevékenységet folytassanak, amely hasznot hoz a kutatónak, az egyetemnek, s jól jár vele a megbízó cég, s a népgazdaság is. — Külön tételt képeznek az alapítványok ... — Ez új dolog, s jó. Ha közvetve, ez is értékteremtő folyamat. Hosszabb és áttételesebb a megtérülési idő. A hallgatóiknak, a fiatal oktatóknak lehetőségük adódik a továbbképzésre. A közeljövőben egy kis csapat éppen Kanadába utazik. Abba az országba, amelynek professzorát most avatjuk díszdoktorrá. Brackó István Levelet kaptunk H.-né Sz. Éva miskolci, Középszer utcai olvasónktól. Azzal kezdi gondolatait, hogy „döbbenettel és felháborodással” olvasta, „hogy a Miskolci Nemzeti Színház ismét vígjátékot tűz műsorára”. Feltehetően a március 31-én bemutatásra tervezett, és azóta már be is mutatott Beaumarchais-darabra gondolhatott, mert az ezt követő két bemutató igazán nem sorolható a vígjátékok közé. Azt írja, hogy „a színházi szezon lassan a vége felé közeledik, ám a színház műsorán még egyetlen fajsúlyos drámai alkotás nem szerepelt. Hol maradnak a Szecsuáni jólélek, Az ember tragédiája, a Galilei élete előadásokhoz hasonló, gondolatébresztő, lélekcrősítő művészi alkotások?” A továbbiakban a színház új főrendezőnője koncepcióját bírálja, valamint neveket is említve felteszi a kérdést: miért pazarolja a szellemi erőket a színház, miért nem szerepelteti ezt, meg azt a színészt, s odáig megy, hogy egyik színészt szembeállítja a többivel. Ehhez nem kívánok hozzászólni. Minderre majd, ha akar, a színház vezetősége megadja a megfelelő és korrekt választ levélírónknak. Kénytelenek vagyunk reflektálni viszont a levélíró további gondolataira, amelyek lapunkra vonatkoznak. A közönség kezd visszaszokni „Önök pedig — akik az eJmiúllt években szinte csak negatív véleményűiknek adtak hangot a színházzal kapcsolatban — lelkesen áradoznak egy, a miskolci színház történetéhez méltatlan műsortervről, közepes előadásokról. Sajnálom, hogy ide jutott ez a színház, sajnálom, hogy vannak, kik művészi igényességük mércéjét lejjebb tudják tenni. Tisztelettel (aláírás)”. Tisztelettel fogadjuk mi is H.-né Sz. Éva véleményét, ám kénytelenek vagyunk vitába szállni vele. Nem a szereposztásokat illetően, még csák nem is a műsortervvel kapcsolatban, mert az a színház dolga, hanem azzal, amit idézett mondataiban állít. Csak vissza kell lapozni a korábbi években írt színházi kritikáinkra és egyéb színházi jellegű írásainkra, hogy kitűnjön, az előző kilenc esztendő —. mert feltételezzük, hogy a levélíró a Csiszár Imre irányította időszakhoz méri napjainkat — érdemes produkcióit lapunk mindenkor érdemiben méltatta. A 'levélíró által említett három produkciót különösképpen, de ide sorolhatnánk még másakat is, akár a Peer Gynt, akár a Koldusopera, akér más, nagyhatású produkció bemutatását. Ez egyszerűen ténykérdés, tehát nem áll a levélírónak az a megállapítása, hogy lapunk az elmúlt években szinte csak negatív véleményt nyilvánított a színházzal kapcsolatban. Hosszan sorolhatnánk a pozitív kicsengésű kritikáikat, de azt hiszem, nem szorulunk mentegetőzésre, és nem i’s lenne okos dolog most elmondani, hogy „igen, jó fiúk voltunk” az akkori színházvezetés egyes produkcióival szemben. Ugyanakkor nem egy alkalommal bíráltuk a színházvezetésnek azt a magatartását, amely- lyel a fenntartó város közönségének igényeit meglehetősen negligálta. A zenés műfajokat olyannyira visszaszorította, hogy napjainkban komoly gondot jelent egy-egy produkció színre hozása, mert eltűntek az énekesek, eltűntek a táncosok, holott az ilyen előadások iránt igen nagy a közönségigény. Nem tartjuk jónak, ha egy színház, amely egyedüli színház a városban, tehát többféle igény kielégítésére hivatott, csak egyfajta elvárásnak akar megfelelni. Alii ez mindkét irányban, mert az sem lenne jó, ha kizárólag operettek és egyéb zenés játékok népesítenék be a színpadot. A színház csak akkor tölti be hivatását, ha a széksorokban ott ülnek az érdeklődő nézők. Igazán sajnálatos, hogy az elmúlt, közel egy évtized nem egy, valóban értékes produkciója a közönség érdeklődését tétointve gyakorlatilag bukást szenvedett. Mert amikor negyven-öt- ven néző ül a közel nyolcszáz férőhelyen, és a bérlettulajdonosaknak kétharmada otthon marad, meg az első szünetben csapatosan távozik a színháziból, nem tekinthető sikernek még akkor sem, ha a színpadon folyó produkció valóban értékes. Ha a le- vé/líró visszagondol az elmúlt évadóikra, ezeket a vonásokat is figyelembe kell hogy vegye. Meg azt is, hogy az évi tizenegy bemutató után megvonandó mérlegből kitűnik, minden évben volt egy-kettő, amely országos visszhangot váltott ki, különösen, hogy a bemutató idején idese- reglett az országos sajtó és a szakmai közönség, az akkori vezetés .szakmai-baráti köre, ám senki nem figyelt rá, hogy a nyolcadik előadáson már milyen foghíjas a nézőtér. Volt még további két-ihárom, többé-lkevésbé figyelmet érdemlő előadás az évad során, de a bemutatók több mint a felére már jóval kevesehb figyelem jutott, különösen a vezetés részéről. így aztán azok nem egyszer a nagy sikerűnek reklámozott és többségben valóban értékes produkcióra fordított művészi figyelem és anyagi gondoskodás árnyékában eleve kevéssé fénylőre si- kerülhétték. Az elmúlt években ezekre a gondolatokra építetten foglalkoztunk mindig a színházzal, messzecsen- gően elismerve az érdemest, és bírálva a színház közönségigényéket figyelmen kívül hagyó, s ennék függvényében egyes produkciókat tűlajnározó, másokat semmibe vevő irányítását. Azt állítja levélírónk, hogy mi most lelkesen áradozunk egy, a miskolci színiház történetéhez méltatlan műsortervről, közepes előadásokról. Nehéz volna felmutatni azokat az újságcikkeket, amelyekben az idei évad műsortervéről lelkesen áradoztunk. Fenntartással nyilvánítottuk ki bizal- munlkat az évad elején, hiszen eleve nem szabad bizalmatlanul fogadni; az eddigi bemutatókról szóló kritikáink pedig, amelyek lehetnek ugyan vita tárgyai, hiszen nem egyformán tetszik mindenkinek egy-egy előadás, nem mindig a lelkes áradozást tükrözték. Különösképpen nem az évadot nyitó, s egyben az új művészeti vezetés bemutatkozásának tekintendő előadást illetően. Tagadhatatlan, hogy A nagymama és a Luxemburg grófja előadását lelr késén méltattuk, mert a maguk műfajában erre rászolgálták. Hasonlóan fogadtuk a kamaraszínházi Moliére-bemutartót is. Megfelelő elemzést kapott a Játékszínben bemutatott darab, és jó volt a kritikai fogadtatása A padlás című musicalnek is. De mindezt nem a mentegetőzés, csupán a tények rögzítése szándékával mondjuk el. Valóban túl vagyunk az évad felén. Amikor e sorokat írom, még bemutatásra vár, miire megjelenik ez írás, már a közönség előtt szerepel A bűnös anya, avagy a másik Tar- tuffe, és már próbálják O’Neill és Sartre darabjait. E két utóbbi aligha sorolható a vígjátékok közé. Tehát 'levélírónk eltérő igényeit is kielégíthetik, ha nem eleve ellenségesen áll hozzá. Az évadot megítélni még mindig korai lenne. Egyébként is, hogy egy művészeti vezetésében és jelentős részében színészi állományában is megváltozott színház arcullata úgy kialákulljon, hogy határozott képéről véleményt lehessen mondani, a szeptember óta eltelt, nem egészen hét hónap nagyon kevés. Ahhoz két-háromév kell, mint ahogy kilenc évig tartott az előző kor is. S még valamit. Nagyon- nagyon régóta nem volt ilyen látogatott a színház. Most a miskoUoi és környékbeli közönség ott ül a nézőtéren, akár A padlás, akár A nagymama, vagy a Luxemburg grófja szerepéi a színen. És bizonyára a Scapin fur- fangjalit is szívesen néznék még, ha műsoron lennem Téhát a közönség kezd visszaszökni a színház nézőterére. Ez sem lebecsülendő dolog! Lehet, hogy ennek a közönségnek a soraiban vannak azok, akik az előző években távol maradták a más műfajú értékes előadásokról. Ára nem biztos, hogy a jövő évadban nem találkozunk majd újra kimagaslóan értékes darabokkal, és nem szabad előre azt hinnünk, hogy az a közönség, amelyet a levélíró csökkentett művészi igényűnek tant, nem fogja majd azokat az előadásokat is látogatni csak azért, mert amikor jóformán csak azokat kínálták neki, hát nem jött el mindig. Talán jövőre miajd el fog jönni. Túl az évad felén nem kívántunk gyorsmérleget készíteni a színház munkájáról, pusztán az idézett olvasói levél néhány megállapítására tartottuk szükségesnek a reflektálást. Benedek Miklós A szó valóságos és képletes értelmében is: szabad a pálya