Észak-Magyarország, 1989. február (45. évfolyam, 27-50. szám)
1989-02-04 / 30. szám
ESZAK-MAGYARORSZAG 4 1989. február 4., szombat . Iskola a (türés)határon? VI. Fedor László: — Amikor a pedagógustársadalom pénzt kér, követel, akkor nem tesz mást, mint a céljaihoz, a társadalomtól kapott feladatához nélkülözhetetlen eszközrendszert akarja kiegészíteni. Ám ez a mi közhangulatunkban mégis úgy tűnik, mint csupán sirám, s mint egy csak önös érdek vezérelte reakció. Talán azért is, mert az iskola, objektíve pénzigényes érdekeinek közvetítésében, a pedagógus- társadalom magára marad. Márpedig ezt a társadalmi igényt, illetve annak: megfogalmazását a politikának, sőt az egész társadalomnak kell(ene) magára vállalnia. Mert ha a tudást, műveltséget nem tudja kellően értékelni, ha nem fogadókész, akkor a közvetítő közegnek (mindenekelőtt a pedagógusoknak) ez eleve presztízs- veszteséget okoz. Kormányfőnk legutóbbi nyilatkozata, amelyben előkelő helyre került az oktatásügy, vagy a megyei párt-vb megyei regionális fejlesztési programija, amelyben első pont a humán termelő- és lakossági infrastruktúra fejlesztése egy új szemlélet futárai, melyekben én sok esélyt látok. Sarlai Péter né: — Az az érzésem, nem tudtuk még egészen világosan megérteni, elfogadtatni a társadalommal, hogy a konkrét igényeink — például, hogy a pedagógus jóbb munkakörülmények, jobb anyagi kondíciók közé kerüljön; hogy az iskola valóban pedagógiai alkotóműhely legyen stb. — eszközök csupán. Azt hiszem, a jövőben jobban kell tudnunk' politizálni e kérdéskörben is, hogy tudatosuljon; „lázongásunknak”, ,piarcunknak” a végcélja: szeretnénk egy minőségileg más, egy jobb, egy többet tudó generációt kibocsátani az iskola falai közül. Ehhez kellenek a jobb feltételek, a megfelelő .eszközök. Ha ezt meg tudjuk értetni, akkor valószínűleg a társadalom részéről is nagyobb lesz az egyetértés és a felelősség abban, hogy nem hagyhatja önmagára, nem bízhatja csak a pedagógusokra az iskolát. Korín thus Katalin: — Még mindig nagyon nagy ellentmondást látok, tapasztalok a deklarált célok, elvek és a gyakorlat között. A felelős nyilatkozatok hosszú ideje kiemelt fontosságot tulajdonítanak az oktatásügynek, egyáltalán a közművelődés ügyének, ugyanakkor ha megnézzük, akár az idei népgazdasági tervet is, jelentős reálérték-csökkenés figyelhető meg az ágazatban. Hogyha pedig a városi költségvetést vizsgáljuk, akkor iskolánknak nemhogy jobb nem lesz a 'helyzete, de véleményem szerint még tovább is romlik. 'Nagyon sokan azt mondják, a gazdaságot kell először fellendíteni, majd azután lehet az oktatásügyre nagyobb figyelmet fordítani. Én szerintem, ez csak fordítva történhet. Addig a gazdaságban nem tudunk előbbre lépni, amíg ilyen alacsony szellemi, technológiai színvonalon áll az ország. , ‘ Sorozatunk zárásaként a korábban már véleményüket nyilvánító miskolci pedagógusok - dr. Gyimesi László, a 104. Számú Ipari Szakmunkásképző Iskola igazgatója, Korinthus Katalin, a 40-es Számú Általános Iskola tanára, Hrdődi István, a Földes Ferenc Gimnázium tanára, Barta György, a 2-es Számú Szakközépiskola tanára és Pigay Imréné, a Zrínyi Ilona Gimnázium igazgatója, illetve rajtuk kívül Sarlai Péterné, a miskolci pedagógus-pártbizottság titkára és Fedor László, a megyei pártbizottság munkatársa részvételével mintegy 2 órás szerkesztőségi beszélgetést rendeztünk. Pigay Imréné: — Az kell, hogy szemléletben magunk mellé állítsuk azokat, akilk- nek köze van az oktatáshoz. Szerintem az egészségügy és az oktatás az a két terület, amelyhez Magyarországon mindenki ért, s amihez mindenkinek iköze van. Tehát ami miatt mi békétlen- ■kedünik, azok tulajdonképpen mind olyan dolgok, amelyeket nemcsak nekünk kellene mondani, hanem velünk kellene ismételni mindenkinek, akinek gyermeke van, vagy unokája. Nagyon sokat beszélgetünk arról, mi az oka annak, hogy mi látszólag hangosabbak vagyunk, s ikövetelődzőbbek. Ez ideig a pedagógusnak mindig azt mondták: a 'hivatástudatából fakad, hogy ezt is, meg azt is csinálja 'meg. Most eljutottunk egy olyan stádiumba, amikor a hivatástudatra apellálva, már a pedagógust sem lehet mindarra rászorítani, amire mondjulk, tíz évvel ezelőtt. Amikor mindenütt polgárjogot nyert az érdek, akikor a pedagógustól sem lehet már elvárni, hogy az egyéni érdeke, a családi érdeke rovására végezze munkáját. Hogy most mi békétlenkedünk, az pontosan a hivatástudatunkból fakad. Tehát én a hivatástudatunkat és a békétlenikedésüniket nem állítanám szembe, ellenkezőleg. Azért vagyunk békétlenek, mert pontosan a pályánk, >a hivatásunk megbecsülésé terén akarunk fordulatot. Erdőd! István: — Azon a véleményen vagyok, hogy nemcsak szűkén a pedagógusok érdekében kell gondolkodnunk, hanem az egész magyar értelmiség érdekében, amelyen belül természetesen fni, pedagógusok alaposan érintettek vagyunk Az értelmiségnek végre el kell kezdeni - politizálnia! Valószínű, hogy eddig is megtette volna, ha hagyták volna. Most, hogy mód van erre, a lehetőséget ki kell használni, hisz’ képzettségénél, politikai érzékenységénél fogva, ez kötelessége is. Azért kell síkra szállnia, hogy mindenekelőtt következzen be ebben az országban egy olyan személetváltás, amelynek a gazdasági szerkezetváltás is következménye lehet. Én elsősorban tudati változásra gondolok. A' szellemi érték — teremtse azt meg pedagógus, vagy műszaki értelmiségi — kapja meg azt a helyet, azt a rangot, amit egyébként a ma gazdasága bárhol a világon objektíve ' megkövetel, eismer. Ettől a szemléletváltástól függ a gazdasági fennmaradásunk, a felzárkózásunk, bizonyos értelemben a létünk, hogy hová fogunk tartozni, Európához-e, vagy egy merőben más világhoz. Ezt a szemléletváltást korábban nem tettük meg, most akármilyen áron, de meg kell tennünk. Még azon az áron is, hogy most a prioritást azok a beruházások kapják, amelyek segítenek mobilizálni az országban meglevő, nem kevés szellemi értéket. Jelen pillanatban a passzivitásból, fásultságból, a bizalomvesztésből a szellemi értékek előállítóit csak határozott cselekvéssel lehet kimozdítani. Barta György: — A költségvetés oldaláról várható juttatásaink — ez igaz — csökkennek, de bennem ilyenkor megfordul az a gondolat is: tehetnénk-e mi városi, sőt iskolai szinten olyan változtatásokat, lépéseket, amelyek komoly költségcsökkenéssel járnának? Kollégámmal úgy véljük, igen. Például városunkban vannak elöregedő lakótelepek, elnéptelenedő általános iskolák. Nagyon kis átszervezéssel megoldható lenne, hogy ezeket esetleg középiskolává alakítsák át. A KISZ és a párt kezelésében lévő egyes épületek is felhasználhatók lennének iskolai célokra. Amíg egyes területeken krónikus tanteremhiány Fedor László: — A költségvetésben is szükség van a Barta György által említett szerkezetváltásra. Ma még sok esetben -az automatizmusok élnek. Márpedig, ha előzetes, komoly tapasztalható. Csak hát az ilyenfajta átcsoportosításoknak, átszervezéseknek számos akadálya van. Ilyen akadály — érzésem szerint — maga az az apparátus, amelynek módjában állna ezeket az átszervezéseket végrehajtani. Ám a kialakult szerkezetből nem szívesen engednek, hisz bizonyos mértékig ettől függ létülk, pénzük, 'biztonságuk. Aztán ott vannak az összefonódások (gondolok itt igazgatóik és appa- rátusbelie'k összefonódására). Hogy tudna ez a tanácsi apparátus ilyen átszervezést megvalósítani, olyan vezetőkkel szemben, akik már — úgymond — ebbe a rendszerbe beépítették magukat? elemzés után megállapítjuk valaminek az elsődlegességét, akikor merjük hozzárendelni az eszközöket; tehát az anyagi feltételrendszer is igazolja a prioritást. Dr. Gyimesi László: — Az értelmiséget így általánosan előtérbe helyezni nem szerencsés. Én azt hiszem, a fizikai munka becsülése éppen olyan fontos, mint a szellemi munkáé, ha az tényleg értékalkotó. Az tény, az anyagi kérdésektől nem lehet elvonatkoztatni, mert tulajdonképpen millió dolog múlik az anyagi lehetőségen, olyanok, amelyek a pedagógus és a gyermek további sorsát alapvetően meghatározzák, befolyásolják. Ott látom a problémát, hogy egyrészt a rendelkezésre álló anyagiakat sem úgy osztották fel eddig, ahogy ez tényleg a legindokoltabb lett volna. Ami a belső átcsoportosítást illeti, meggyőződésem, vannak tartalékok. S erre hadd mondjak egy konkrét példát a szakképzés területéről. Távolról sem azonos módon vannak kihasználva ezek az iskolák. Például van olyan szakmunkásképző, ahol a férőhelykihasználtság 200 százalékos, s van ahol csak 70. Abban az esetben, ha bizonyos érdekek nem rejlenének e mögött, minden további nélkül a már . tíz, vagy húsz éve hangoztatott profiltisztítást végre lehetne hajtani. Én nem hiszem el, nem is tapasztalom, hogy kizárólag csak elkeseredett, életunt, belefáradt pedagógusok lennének. Éppen azon oknál fogva nem, mert a pedagóguspálya, a pedágógushiva- tás optimizmus nélkül nem ér semmit, s nem is marad a pályán S9káig az, akiből hiányzik ez az optimizmus. Az viszont tény, hogy miután' az értelmiségi pályán belül a pedagógusok azok, akik a korábbi évtizedekben a társadalmi tevékenységből a legtöbbet magukra vállaltak, mára eljutottak odáig, hogy kimondják, mi sem vállaljuk, amennyiben azok az ígéretek, amelyeket kaptunk és kapunk ömlesztve, nem valósulnak meg. Hadd utaljak a legutóbbi igazgatói értekezletre. Furcsán hatott rám, hogy miközben a város, a megye művelődésirányítói próbálnak tenni, harcolni a megye pedagógusaiért, mindez süket fülekre talál minisztériumi szinten. Egy példát hadd említsek. A túlórák megemelésére tízmillió forintot kért a város, s ebből talán hárommillió forintot fog megkapni. Persze minden indoklás nélkül. Korinthus Katalin: —• Bennem fölmerül az a gondolat, most az iskolák nagyobb önállósága kapcsán, hogy tulajdonképpen nem más történt, mint a hiány- gazdaságból adódó problémákat önállóság címén megkapták az iskolák. Mert ez az önállóság csak látszat lesz mindaddig, amíg ezt gazdaságilag nem tudjuk megalapozni. Én úgy gondbiom, hogy a társadalom talán azért fél többet befektetni áz oktatásügybe, mert az elmúlt évek azt bizonyították: nem vagyunk elég hatékonyak, nem térül meg az a pénz, amit eddig beleöltek az oktatásügybe. Ügy Dr. Gyimesi László: — A pedagógusok és az egész is- kolaügy elismerése, elismertetése az a mi ügyünk is, tőlünk is függ, nemcsak másoktól. Azt sem szabad vitatni, hogy talán az értelmiségi területen belül a pedagóguspályán dolgozik a legtöbb olyan ember, aki nem érzem, elérkeztünk egy' nagy problémához, a tartalom korszerűsítéséhez. Hogyha a nevelésben, oktatásban tartalmi korszerűsítést nem hajtunk végre, tehát nem következik be szerkezetátalakítás, akkor sohasem fog megtérülni az oktatásra fordított összeg. Talán azért, mert én általános iskolában tanítok, úgy gondolom, a döntő láncszem mindenképpen az általános iskola kell, hogy legyen. Ha t nem lesznek nagyon erős általános iskolák, amelyekre építhetjük a középfokú és felsőfokú képzést, akkor nem lesz igazán hatékony semmiféle befektetés. oda való. Fakad ez abból is, hogy köztudott: az egyetem- rfe, főiskolára egyre több olyan fiatal kerül, nyer felvételt, aki eredetileg nem pedagógusnak készült. Ha úgy tetszik, többszörös átirányítás után lesz belőle pedagógus. Erdődi István: — Hogy az egyetemekre miért azok kerülnek be, akik bekerülnek? Miért a maradékelv érvényesül? És miért van ilyen megbecsülés, amilyen? Ez végül is annak a szemlélet- váltásnak a hiánya, amiről az előbb is beszéltem. El kellene kezdeni hosszú távon gondolkozni. Egy széles körű társadalmi diagnózis alapján kellene megállapítani a tulajdonképpeni fejlődési irányt, azt a koncepciót, amelyet, akárcsak a diagnózist, szintén meg kellene vitatni a társadalom minden rétegével, és akkor ez alapján lehetne elkezdeni a dolgok rendbe tételét. Ebbe a koncepcióba bele kell építeni azokat a gazdasági, világgazdasági kényszereket, követelményeket is, és a társadalomnak föl kell vállalni azt az áldozatot, amelyet eddig nem voltunk hajlandók meghozni. Ha erre sor kerül, akkor véleményem szerint a jelenlegi kapkodás csökkenni fog, mert szerintem, magának a kapkodásnak az oka a koncepció hiánya. Pigay Imréné: — Ugyanakkor addig, amíg ez a stratégiai koncepció nem lesz kész, nem valósul meg, addig nekünk akármint is van, felelősségteljesen kell dolgoznunk, kell tennünk a dolgunkat, mert azok a gyerekek, akik most járnak iskolába, nem várhatnak adBarta György: — Most tűzoltómunkával van elfoglalva a magyar vezetés minden szintje. S amíg ez így van, a távlati gondolkodásra kevés energia marad. Következésképp hajlok arra, magad uram, ha szolgád nincs. Ha ugyanis az ember nem bír megvédetni mással őt érintő dolgokat, akkor próbálja meg maga, méghoáká úgy, hogy a lehető legkisebb törés következzen be azon a mikroszinten, ahol dolgozik. A nagy koncepció sajnos, az oktatásügyben mindig kimerültek a tantervekben. Én még fiatal pedagógus vagyok, de már megéltem több ilyen tanterv-módosítást. -változást. Ezek a koncepdig, amíg egy ilyen koncepció világra jön, és élőén, hatékonyan működik. Számomra ez a ■ legfájdalmasabb, hogy az egész társadalom szintjén egyre kevesebbet beszélünk azokról a gyerekekről, fiatalokról, akikért tulajdonképpen vagyunk. ciók, tantervek mindig „nagy egyéniségek” fejében pattantak ki. Olyanokéban, akik azóta már eltűntek a süllyesztőben. Fedor László: — Visszatérnék arra, hogy az értelmiségen belül miért a pedagógus a legelkeseredettebb. Mert egyszerre jelenik meg az értékközvetítés alacsony presztízse, az évtizedekig tartó illetéktelenség (a hivatástudatot általában is megkérdőjelező túlórakötelezettséggel), és azzal a számára objektív valósággal, hogy az oktatási törvény nem a mai pénzügyi, gazdasági színvonalra készült. Ebben a hangulatban is elodázhatatlan a pedagógusok mértékadó önértékelése, amely szigorával, szakszerűségével és következetességével, a méltatlan és csak jelenségszerű, vagy „pletykaízű” illetéktelen kritikáktól is mentesíthet. Ezzel párhuzamosan, vagy ennek részeként is hozzá kell fognunk nevelési felfogásunk korszerűsítéséhez. Ha elfogadjuk, hogy a nevelés nem más, mint cél és értékrendszer kialakítása, fejlesztése, akkor az alattvalói tudatot is erősítő harmónia-modellt a nevelésben fel kell váltania a konfliktuskezelésre is alkalmas felfogásnak. Ez a mainál lényegesen több önállóságot igénylő pedagógia azonban a mennyiségi-minőségi, a tudományos, vagy pedagógiai meghatározottság anomáliáinak tisztázását sürgeti, összhangban egy új oktatás-finanszírozási rendszer kidolgozásával. Hajdú Imre Fotó: Laczó József
