Észak-Magyarország, 1988. november (44. évfolyam, 261-285. szám)
1988-11-28 / 283. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZAG 4 1988. november 28., hétfő „Vásznaitok ragyogásában... ...őrizzétek a Szépség lángját!” Amatőr képzőművészeink miskolci seregszemléje M egnyitó beszédében Dulity Tibor, az Országos Amatőr Képzőművészeti Tanács elnöke elismerésül és további töretlen munkára való biztatásul Csepeli Szabó Bé- ia formába kristályosított, a humánum reményét ösz- szegző és kérő szavait idézte: „Barátaim, vigyázzatok! Kőben, agyagban, bronzban, fában, s vásznaitok ragyogásában őrizzétek a Szépség lángját!... s védjétek meg, mentsétek meg Öt, Dávidot és Mona Lisát, — barátaim, barátaim: védjétek meg az ember arcát!” Mondom, elismerésül és további biztatásul idézte az elnök e sorokat minap Miskolcon, a Rónai Sándor Megyei Művelődési Központ galériájában, annak a kiállításnak: a megnyitóján, amely a megye amatőr képző- és iparművészeinek meg- mére'ttetője, vizsgája, s nyomban hozzáteszem; sikeres vizsgája. A mintegy hatvan alkotó több mint kétszáz alkotását reprezentáló kiállítás összességében bizonysága annak, hogy az amatőr művészet, az amatőr művész — nagy egészében — csupán hivatali státusában amatőr. Márpedig sohasem a státus a lényeges, hanem maga az alkotás! Kétségtelen, hogy ez a kiállítás a megye amatőr képző- és iparművészeiének a krémjét mutatja be, hiszen válogatás, szakemberekből álló zsűri (Fe- ledy Gyula, dr. Dobrik István) által bölcsen és értőn elvégzett kiválasztódás eredménye. Az is kétségtelen, hogy még ennek ellenére is van művek és művek, alkotók és alkotók között értékbeli különbség, mi több, az amatőr mozgalom — és ez a kiállítást követő szakmai vitában is elhangzott — magába tömörít éppen hogy szárnyakat bontogató tehetségeket éppúgy, mint — s ne féljük kimondani — dilettáns alkotókat is. Ám mindezeket figyelembe véve is elmondható, a megye amátőr képző- és iparművészete erős, színvonalát tekintve országosan is követhető jó példa, s ez mindenekelőtt annak a tervszerű, sok éve folyó, következetesen építkező szakköri, szakmai munka eredménye, amely a megye több pontján kiváló pedagógiai érzékkel rendelkező míves mesterek, Borsos István, Papp László, Seres János, Szerdahelyi Sándor, Zsignár István — s elnézést kérek, kinek nevét most nem említem — vezetésével, szakmai irányításával folyik. E téren — mármint a szakköri, szakkörben történő összefogás terén — a jövőt illetően még optimistábbak is lehetünk, hiszen a mostani szakmai rendezvényen elhangzott, hogy 1989 szeptemberétől Sárospatakon, a tanítóképző főiskolán, mód és lehetőség nyílik majd C- kategóriás szakkörvezetői képzés megindítására. Ez pedig annak reményét táplálja, hogy néhány év múlva megyénkben, e területen talán már nem lesz fehér folt, s a képző-, iparművészet iránt hajlamot, vágyat érző ember számára — laik- jon Szanticskán, , vagy Rá- sonysápberencsen — mód nyílik szervezeti formát találni, támogató szóra, útbaigazító tanácsra lelni, s ezáltal talán egy olyan közösségbe kerülni, amely segít neki a benne rejlő tehetség, vágy, cél kimunkálásában. A minap nyílt megyei képző- és iparművészeti kiállítás — amely december 2-ig tekinthető meg a Rónaiban — arról is meggyőzött, s azt hiszem, ezt sokadmagam- mal megnyugtatóan konstatáltam, hogy ebben a gazda- . sági kényszerekkel terhes pénzszűke világiban még mindig akadnak szervek, üzemek, intézmények, akik tudnak és akarnak áldozni a kultúráért. E kiállítás díjait — megérdemlik, hogy nevüket felsoroljuk —„ a megyei tanács, a megyei Pedagógiai Intézet, a megyei Pedagógus Szakszervezet ifjúsági tanácsa, a Miskolci Közlekedési Vállalat, a Kazincbarcikai Városi Tanács, a Mezőkövesdi Városi Tanács, a Hazafias Népfront, az ÁFOR és a MÉH Vállalat ajánlották fel. A díjazottak pedig: a Zempléni Rajztanárok Köre (művészeti vezető: Seres János), a Kazincbarcikai Izsó Miklós Amatőr Képző- és Iparművészeti Kör (körvezető: Szerdahelyi Sándor), Bácskámé Oláh Klára, Kriosfalussy György, Kavecsánszki Gyula, Homonna György, Kecske- métiné Törő Irén, Raffai Kinga, Rézművesné Nagy Ildikó, Sepcsik Jenő, Urbán Tibor, Zombori József, Riv- nyák László (Miskolc), Fig- nár Zoltán (Kazincbarcika), E. Kovács Judit (Gömörsző- lős), Pecze János (Gönc), Kurta Zsuzsa (Ózd), Borsos István (Encs), Sándor Zsuzsa (Sárospatak), Alvári Dóra (Sajószentpéter). Megtekintve a kiállítást, jó szívvel biztathatok mindenkit: — akár hét végi programiként is — érdemes egy órát a Rónai kiállítására szánni. Nem szakemberként, csupán szépet igénylő és kedvelő polgárként — tetszésem kifejezése gyanánt — hadd hívjam fel a figyelmet afféle kedvcsinálóként, Raffai Kinga batik technikával készített balladai ihletésű képeire, Dobosy László Rekviem Erdélyért címet viselő fotografiikáira, Pazár Éva (Miskolc) rézkarcaira, Bácskámé Oláh Klára Tükröződés című kompozícióira, Kecskemétiné Törő Irén Holtág című (kréta-pác) művére, Borsos István rakacai szürkemárványból készített Kuporgok című szobrára. Hajdú Imre 1 éves az laiíji PÉjógiis Veyveskar Harminc évvel ezelőtt Csutor János, az encsi járási népművelési felügyelő elhintette a magot, s kezdeményezésére, vezetésével pedagóguskórus alakult. Élethivatása a katonai pályára szólította, s a stafétabotot átvette tőle Soíkó József karnagy, ének szakfelügyelő, aki a mai napig töretlen erővel, számtalan megmérettetésben, kiváló eredményekkel vezeti az együttest. A kórus folyamatos művészeti munkája eredményéül „aranykoszorús diplomát” kapott. Háromszor nyerte el a Szocialista Kultúráért kitüntetést, s a sóik külföldi út, a megyei és országos szintű hangversenyek produkciói hírnevet, hoztak az abaújiaknak. November 19-én, délután igazi pedagógusnap volt az encsi új iskola aulájában. Dr. Menyhért Béla városi tanácselnök meleg szavakkal üdvözölte a találkozót, a vendégeket, a jubiláló kórust. Baráti pedagógus/kóru- sok — a kazincbarcikaiak és a szerencsiek ünnepelték műsoraikkal az encsieket. Az erkölcsi elismerések mellett a Pedagógus Szakszervezet pénzjutalommal ismerte el az encsiek munkáját. A megyei tanács művelődési osztálya, a KOTA országos és megyei szervezetének képviselői szép, méltató szavakkal és díszes oklevelekkel köszöntötték a jubiláló kórust. Bakonyi Béla Rádió mellett Tükörképünk 37 darabban Miért is tagadnánk, hogy még az irodalmárok is (noha művelik) nehezen viselik el az elemzéseket. Sok gyerek (ha rákérdezünk) azért nem szereti a „magyart”, mert vers-, regény- és dráma- elemzéseket kell „bevágni” és (felelés esetén) felmondani. Mi tagadás, irodalom tankönyveink eléggé tudálékosak, következésképp nyögvenyelősek... Mindezek ismeretében szinte istenkísértésnek tűnik Géher István rádiósorozata: a Tükörképünk 37 tételben (szerda, Bartók 23— 23.30), azaz Shakespeare-szemináriuma, Boldog-boldogtalan bölcsészkorom 5 évének egyik kiemelkedő-üdítő pontja volt Országh László professzor úr előadása a nagy angolról. Tudós alapossággal hűvös angol eleganciával ismertette magát a rejtélyes életrajzot, a drámák születésének, bemutatásának körülményeit, szóval mindazt, amit a tudomány akkor (60-as évek) erről a témáról tudott. Nem hiszem, hogy Géher István ne ismerné Országh László munkásságát (lehet, hogy tanítványa is volt). Mindenesetre kicsit éneklő hangon elmondott dráma- elemzéseiben nem utal rá, igaz másokra sem. S éppen ez benne az üdítő. Szemlélete, eredeti meglátásai egyaránt szólnak Shakespeare ismerőinek, de él- vez(het)i az is, aki most hall először a nagy varázslóról. Megközelítési módja jellegzetesen XX. századi, de mentes a legújabb kor rossz divatjától: a zanzásítás- tól. Ismeri a Freud utáni lélektan, a Durkheimék utáni szociológia eredményeit, úgy boncolgatja Shakespeare hőseit, mintha kortársaink lennének, azaz Shakespeare drámáit az esendő ember tükörképének. Vannak ebben is elődei: a Lamt testvérek, akik könnyen megérthető „meséknek” írták át a Shakespeare-darabo- kat. Jószándékuk nem vitatható, de a példa — éppen az említett zanzásítás miatt — nem veszélytelen. A szerda esti műsorban az egyik legro- mantikusabbnak tudott darabról: az Othellóról volt szó. Erősen leegyszerűsítve ezt úgy emlegetik (és tanítják), hogy ez a féltékenység drámája. A feketebőrű mór és az előkelő, hamvasbőrű velencei szépség: Desdemona házassága azért torkollik tragédiába, mert Othello kisebbrendűségi tudata, jóhiszeműsége, naivsága szinte csalétekként kínálja föl magát Jágó gonoszságának. De valóban így van ez? Valóban csak erről lenne szó? Ma már tudományágak foglalkoznak a két nem kapcsolatával, azon belül is a szexszel, „mint problémával”, a házassággal, amely mint mindig, most is válságban van. Mit sem tudott minderről Shakespeare, drámái, tragédiái, mégis olyan mélységeit tárják fel az emberi létezésnek és léleknek, hogy mindmáig és még sokáig témát, feladatot adnak a színházaknak, esztétáknak, pszichológusoknak, és más tudományoknak. Géher azt mondja, hogy az Othellóban a házasság drámáját írta meg a szerző. Amely akár jó, akár nem jó, de mindig kimeríthetetlen téma, minden generációnak megoldandó és megoldhatatlan feladat. Az egyik alapvető ellentmondás maga az indíték: a szerelem. A két fél azért köt szövetséget, esküszik „örök hűséget”, hogy a friggyel mederbe terelje mintegy, egyszersmind meg is hosszabbítsa a szerelmet. Amelynek pedig éppen az a lényege, hogy múlandó. A szerelem legnagyobb ellensége az idő — mondja Géher —, a megszokás, amely mint a rozsda kikezdi a leglobogóbb szenvedélyt is. Csapdahelyzet ez, amelyet éppen azzal lehet elkerülni, hogy elmúlik maga a szerelem. Helyébe lép valami más, szelídebb, de íöldönjáróbb kötőanyag, amely hite szerint konzerválni akar, holott átalakít. Nem így Shakespeare drámájának hőseinél. Othello végül is ,azért öli meg Desdemonát, mert még mindig vad-kamaszos lángolással, tehát szerelemmel szereti. Miután Jágó praktikái föltámasztják benne a kételyt, a féltékenység démonát, hogy megőrizze a lelkében őrzött oltárképet, elpusztítja az imádott testet. Desdemona természetesen ártatlan, de éppen ez lett a veszte. Pontosan az asszonyi ravaszság, rafinéria hiányzott belőle. Eszébe se jut, hogy a világ a látszatoké, hogy el is kell tudni hitetni az ártatlanságot. Ami persze megint abszurdum, mert az ártatlanság soha nem képes praktikákra, illetve amint él vele, már nem beszélhetünk ártatlanságról. Két ember viszonya a házasságon belül is nagyon törékeny, esendő. A már említett elemzések, de a közvélemény is elítéli a féltékenységet, ezt a sárgaszemű szörnyet. Holott a féltékenység alapja a féltés és ragaszkodás. Nem akarjuk elveszíteni, átengedni másnak azt, aki a miénk, vagy miénknek tudjuk. A féltékenység megöli a szerelmet, minthogy a bizalom hiánya, de még biztosabb, hogy a szerelem elmúltával megszűnik a féltékenység is. Akit nem féltünk, az iránt közömbössé is válunk. A mindennapi gyakorlat: elválunk tőle. A dráma — legalábbis Shakespeare-é azonban nem ismeri a kompromisszumot, a lemondást. A hős rohanvást rohan a végzetébe: öl és megöletik, ezzel döbbentve rá a nézőt (olvasót) a szenvedélyekben rejlő veszedelmekre, ugyanakkor — a katarzissal — azok fenséges szépségére is. Ezért nem unjuk meg soha Othello és Desdemona szép és szomorú történetét. Bukásuk, aláhullásuk is felemel, megtisztít, erőt ad botorkálásunkhoz e földi létben. h. s. A miskolci Nehézipari Műszaki Egyetemen minden évben megrendezik a felső- oktatásban oktatók elméleti konferenciáját. Az értelmiségivé nevelés elméleti és aktuális kérdéseit vitatják meg. A Borsodi Szemle legújabb száma Elmélet és ideológia című rovata az ott elhangzott előadásokból ad egy csokornyit. Hársing László filozófus, tanszékvezető egyetemi tanár A jövőkép és a világnézeti nevelés című tanulmánya több szempontból is izgalmas és tanulságos. Nevelés elképzelhetetlen valamilyen jövőkép nélkül. Ez még akkor is igaz, ha évtizedünk az ideológiai elbizonytalanodás, az értékek devalválódásának a kora. Az ifjúság pedig fokozottan érzékeny ezekre a jelenségekre, igényli és elvárja, hogy az elméletet, ideológiai tárgyakat (filozófiát) oktatók markánsan fogalmazzák meg a jövő képét. De egyáltalán lehetséges-e ez? Kiszámítható-e, megtervezhető-e a jövő? Egyre nehezebben. A fent emlegetett értékválság nem új jelenség. Ciklikusan vissza-visz- szatér a történelemben, mint ahogyan a gazdasági válságok is. A tudós szerző elemzi azokat a lehetséges hibákat, amelyeket a marxizmus oktatói elkövethetnek. Sem a determinizmusból fakadó pesszimizmus, sem az ideológiai feltételezésekből fakadó hurrá optimizmus nem járható út. A legveszedelmesebb azonban az a cinizmus, avagy a napi politika apológiája. A marxizmus klasszikusai a realizmust, a mindenkori valóság, konkrét elemzését hangsúlyozták. Ez nem engedi meg, hogy vágyaink jövőbe vetítését valóságnak fogadjuk el. Súlyos árat fizetett ezért a felismerésért már eddig is az emberiség. Súlyos hiba, maga a cinizmus, amikor a jelen döntéseinek eredményeit (amelyek holnapra tegnapivá válnak) „objektív szükségszerűségként” tüntetjük föl. Ez a mindenkori voluntarista politika gyakorlata és önfelmentése. Senkinek nincs joga az utódokat, a holnapot kényszerhelyzetbe hozni a rossz döntésekkel. Tudomásul kell venni, hogy világunkban több filozófia, világnézet, ideológia van jelen, s ezekkel a marxizmusnak meg kell ütköznie, párbeszédet kell folytatnia. Példaként a vallásokat említem. Minden vallásnak van jövőképe. A jelen francia jezsuita teológus (Teilhard de Chardin) kísérletet tett arra, hogy a katolicizmust összebékítse a marxizmus felismeréseivel. Leegyszerűsítve ez azt jelenti, hogy a marxi „spirál” végén az Istent feltételezi, azaz — Németh László kifejezésével — a világnak is van egy „növésterve”, s ebben kiemelt szerepe van az emberi agynak is, mint a legbonyolultabban szerveződött anyagnak. Értelmezése szerint maga a társadalom is állandóan fejlődik, egyre magasabbra lép. Chardin léteiét maga az egyház is vitatja, nem fogadja el „megoldóképletnek”. Csupán példa arra a kihívásra, amellyel a marxizmusnak meg kell küzdeni. Mert van más, pesszimistább változata is. Arra a szomszéd nénire gondolok (már meghalt), aki gyerekkoromban a korai világvégével riogatott minket. Ezek a szekták ma is élnek, s egyre viru- lensebbek. Nem lehet lesöpörni őket az asztalról a tudomány gőgjével, mert (Engelsszel szólva) emberi szükségleteket elégítenek ki, fogalmaznak meg. Mindenki választ akar adni a maga módján, szellemi szintjén arra a kérdésre, hogy mi az élet célja, értelme, mit hoz a jövő. Érezhetően megrendült az emberek hite a tudományban, amely egyrészt elszakadt a tömegektől, másrészt felelős sok nem kívánatos jelenségért (az atomot szoktuk emlegetni, de újabban aggódó hangok figyelmeztetnek a biotechnika felelősségére is). A jövőkép kialakítása etikai-erkölcsi kérdés és felelősség is. A fiatalok kérdeznek, s ha nem kapnak' választ az előttük járó korosztálytól, akkor maguk keresik azt. Számos jel mutatja, hogy türelmetlenek, elégedetlenek az eddigi sémákkal, válaszokkal. A jövő végül is az övéké. Közük van hozzá, s bele is akarnak szólni, már most, lesz-e gyümölcs a fán? — kérdezi Babits egyik szép versében. Az időjárást nehéz kiszámítani, de ez nem kisebbíti a kertész felelősségét és gondiát. h. s. Szfivetkezetek, vállalatik, figyelem! A PÉNZINTÉZETI KÖZPONT (Budapest IX., Szamuely u. 38.), a Május 1. Mg, Szakszövetkezet (Riese) felszámolója A SZAKSZÖVETKEZET VAGYONÁT ÉRTÉKESÍTI A szakszövetkezet felsözsolcai telephelyén (Felsőzsolca, Béke u. 9.) alatt működő ji ipari szennyvízcsatorna-tisztitó, -takarító ágazat, iroda (2 szintes, 218 m--es alapterületű, telefonos) javítóműhely és raktárépületek, gépjárműpark (1 db Voma, szippantok, anyagbeszerző-gépjármű) és raktárkészlet kerül (eladási ár -f- áfa) megállapodás szerint értékesítésre. Részletes felvilágosítást a hirdetés megjelenését követő 5 napon belül a szakszövetkezet elnöke, illetve jogtanácsosa ad, Riese 16 vagy 19-es telefonon, illetve 62-578 sz. telexen Felhívjuk az érdeklődőket, hogy a hirdetés megjelenését követő 15 napon belül a Pénzintézeti Központnál VÉTELI AJÁNLATUKAT ÍRÁSBAN JELENTSÉK BE
