Észak-Magyarország, 1988. augusztus (44. évfolyam, 182-208. szám)

1988-08-08 / 188. szám

ÉSZAK-MAGYARORSZAG 4

1988. augusztus 8., hétfő

Ne ugródeszka legyen

Műhelysarok

A Ki mit -tud? vetélkedő minapi második elődöntőjén Szinetár Miklós, a zsűri elnöke azzal a megjegyzéssel adott egy pontot a sátoraljaújhelyi hagyományőrző cigányegyüttes produkciójának, illetve voksolt rá, hogy versenytársaival szemben ez volt az amatőr együttes. Nagy kár, hogy a zsűri hét tagja közül erre egyedül Szinetár figyelt fel. A versenytársak egyébként sok-sok éve, sőt évtizede együtt dolgozó, gondos szponzorok által fenntartott, magasan kvalifikált szakmai vezető irányítása alatt tanuló, gyakorló, sok-sok hazai és külhoni szereplésben jártasságot szerzett, rendszeresen szereplő, szinte a hivatásosokkal egyformán működő együttesek voltak. Olyan együttesek, amelyeknek ez a Ki mit tud? legfeljebb újabb levélkét fűzhet a már meglevő babérkoszorúba. Szemben az újhelyi amatőrökkel, akiknek nem drágán fizetett koreográfus hozza a motívumokat, hanem szülőktől, nagyszülőktől lesik, tanulják el, maguk erejére hagyatkozva próbálnak, tanulnak és hálásak minden kis szereplési lehetőségért.

Néztem az elődöntő különböző műfajbeli számait és azon töprengtem — immár nem először e sorozat több mint negyed- százados történetében —, vajon ki is az amatőr, s e versenyben milyen lehetetlenség is összevetni a valóban amatőr, vagy amatőrcsoport megmutatkozó tehetségcsíráit a jól felkészült, nagy gyakorlattal rendelkező, gyakorlatilag a műfajban valósággal élő versenyzők produktumaival. Töprengek, vajon miért tekintendő amatőrnek a hivatásos katonazenészeket nevelő tanintézet együttese? Csak azért, mert még nincs bizonyítványuk? De hiszen nekik az a főhivatásúk, amiben adott esetben amatőrként versenyeznek! Vagy miért amatőr az a zongorista fiatalember, aki zeneművészeti szakközépiskolát végzett, tehát már minimálisan tizenegy esztendeje tanult zenét, hivatásos zenész akar lenni és számára — meglehetősen ellenszenves nyilatkozata szerint a Ki mit tud? arra való, hogy a képernyőről megismerhesse a legszélesebb közönség?! Miért tekintendő amatőrnek az operaénekesként versenyző tanárnő, aki

éveken át tanult énekelni és egy hónap múlva már hivatalosan is főiskolás lesz? Igaz, még neki sincsen énekművészi diplomája, tehát amatőr. (Ez a diplomahiányra hivatkozás kicsit sántít. Jó néhány kiváló színművészünk van, köztük Kossuth- díjasok, sőt főiskolai tanárok is, akiknek nincsen színészi diplomájuk. E versenyen akkor ők is amatőröknek tekintendők lennének?)

Ha már amatőrökről beszélhetünk, akkor feltétlenül meg kell említeni a versmondókat, prózamondókat. Ők aligha lesznek valamely vállalatnál, intézménynél bújtatott dolgozók, aligha fizetik majd őket, hogy valamely cég zászlaja alatt Örkényt, Nagy Lászlót, Márait mondjanak, s ruhájukra sem tűzik ki vállalatok a jelvényét. Az viszont nagyon jó volt, ahogyan a zsűri tagjai a valóban amatőr szereplők produkcióit elemezték. Szigorúan, de szeretettel. Például a megzenésített verseket előadó lány esetében, vagy a már említett versmondóknál. S még akkor is, ha annyira reménytelen esettel álltunk szemben, mint a virágcsokrokkal elhalmozott táncdalénekes kislány kudarcot hozó próbálkozása.

Több mint negyed évszázad óta „gond'’ a Ki mit tud? vetélkedő. Hasznosságát senki sem vitatja, vagy vitathatja. Amikor most újra kezdődött, magam is méltattam tehetségfelfedező és az előzetes lépcsőkön tízezreket megmozgató érdemeit. Mégis, az az érzésem, ezt a nemes vetélkedőt a későbbiekben meg kellene szabadítani ugródeszka jellegétől. Attól az ugródeszka értelmezéstől, amely szerint félhivatásosok, sokfelé próbálkozók, akik már pénzért is szerepelgetnek — zenekarok, artisták, egyebek —, sok-sok hivatalos szereplést maguk mögött tudó együttesek e versenyszereplésekkel ne egyszerűen ismertekké, hanem hivatásosokká váljanak. Legyen ez a vetélkedő a profizmustól még érintetlen, valóban tehetséges, ifjú amatőrök felfedezője és segítője. Mint volt valaha, a kezdetekben is . ..

(benedek)

Rádió mellett—

Végzetes tojások

Vannak írók, akiket „utolér a történelem”. Azt jelenti ez, hogy a kora, kortársai nem értették, jq esetben csodabogárnak tekintették, illetve csak egy szűk szellemi elit — nevezhetjük őket irodalmi ínyenceknek is — olvasta, értékelte. Mihail Bulgakov is, ilyen író. Ma már világhírű regénye, A Mester és Margarita a szenzáció erejével robbant. Űj volt a forma, a hangnem, amellyel a harmincas évek Moszkváját 'örökítette meg. Ma már méltán tartjuk a 20. századi világirodalom egyik alapművének. Kamarás István olvasásszociológus Utánam olvasó! című tanulmánykötetében elemezte a mű magyarországi fogadtatását. Mi teszi oly talányossá, a megszokott regényformától eltérővé ezt a művet? Az irónia, amellyel Bulgakov rejtjelezi, egyszersmind át is világítja a kortárs irodalom

által csodálatosnak, nagyszerűnek ábrázolt életet. Holott ez az évtized már a nagy koncepciós pereké, a félelemé. Az életre és a tudatra — egy hatalmas bálvány árnyéka súlyosodik, de ez az árnyék nem nevezhető meg, csak korszakban.

Az orosz irodalomban erős hagyományai vannak a szatírának Szaltikov-Scsed- rinen, Gogolon át Ilf és Pet- rovig. A szatíra lényege a túlzás, a negatív jelenségek kinagyítása. Hálátlan és nem veszélytelen műfaj, mert a megbírált, kifigurázott hatalom nem szereti, sőt üldözi. Nem véletlen, hogy Bulgakov élete keserves küzdelem volt darabjai színpadra kerüléséért, művei megjelenéséért, de sokszor bizony a puszta létéért is. Az sem véletlen, hogy munkáinak jelentős hányada csak halála (1940) után, jelenhetett meg, hogy még ma is találnak kiadásra váró kéziratot. A magyar fordításirodalmat dicséri, a frissessége, hogy az orosz megjelenést gyorsan követi a magyar is. Ilyennek kell tekintenünk (a tavaly megjelent Kutyaszív után) a Végzetes tojások című kis-i regényt is, amelyet Bányai Gábor alkalmazott rádióra (kedd, Kossuth 19.15—20.18).

A történet egyszerre csú- íondáros és félelmetes. Érezhetően hatott rá H. G. Wells Istenek eledele című regénye, de a lényeg itt nem a fantasztikum, hanem a keserű szatíra. Minden leegyszerűsítés torkíí. Mégis, ha összegezni kívánjuk a kisregény mondandóját, akkor a tudás és hozzáértés, valamint ennek ellentéte: a voluntarista kontárság ellentétében jelölhetjük meg a konfliktust. A tudós professzor, Perszikov feltalálja a „vörös”, azaz életsugarat. Ennek a hatására hirtelen növekedni kezdenek az élőlények. A felfedezés még új, a professzor nem is akarja kiadni a kezéből. De kiveszik, erőszakkal, mert tyúktífusz miatt kipusztultak a tyúkok. Tojásokat rendelnek külföldről, s a csodálatos hatású életsugarat rábízzák egy fuvolásból lett kolhozelnökre. Igen, de

— ahogyan az már a szatírákban (és az életben?) történni szokott — a butaság, a hozzá nem értés szervezetlenséggel párosul. A professzor intézete hüllőtojásokat rendelt a kísérleteihez; Helyette tyúktojásokat kap, míg a hüllőtojások kerülnek a szovhozba. A hatás félelmetes: a várt csirkék helyett óriási kígyók bújnak ki a tojásból és lepik el a környéket. A veszélyt csak a hadsereg tudja ügy- gyel-bajjal elhárítani. Mindezért pedig .a feltaláló professzort vonják felelősségre, és ölik meg. Mert bűnbak

— ugye — mindig kell, illetve a felelősséget soha nem az vállalja, aki elkövette a hibát. Bulgakov története a húszas évek végén játszódik. Tanulsága azonban aligha évült el...

Az Országos Takarékpénztár Borsod Megyei Igazgatósága

értesíti tisztelt ügyfeleit,

hogy a Széchenyi út 15—17. szám alatt működő

MISKOLCI KÖRZETI FIÓK

felújítása 1988. augusztus 15-én megkezdődik.

A felújítási munkálatok alatt az üzemelés zavartalanul folyik a fiók emeleti helyiségeiben.

Megközelíthető a Kossuth L. u. és Széchenyi I. út felől.

Az odairányítást jelzőtáblák segítik. Kérjük tisztelt ügyfeleink szíves elnézését.

Barczi Pál grafikusművésznél

nak azonnal feltűnik: nagyon sok itt a festmény.

— Igen, ezt meg szokták kérdezni, hogy is van csak: grafikus vagyok-e, vagy festő. Üjabíbian, s ennek már hat éve, lényegesen többet festek. Persze ez nem jelenti azit, hogy nem rajzolok, de valahogy most olyan korszákhoz értem, amikor minden korábbinál erősebb a belső igényem arra, hogy ami bennem megfogalmazódik, azt minél sokoldalúbban, árnyaltabban kifejezőbben mondjam el. S erre az olajképek, az akvarellek úgy érzem nagyobb lehetőséget, tágabb teret biztosítanak, mint a grafikák.

Az elmúlt nyáron (talán éppen ilyentájt) Barczi Pál miskolci grafikusművésszel — mert hát nem nagy a világ! — Szatmár „vármegyében", egészen pontosan Kölcsey falujában, Szatmárcsekén futottam össze. Mondhatnám azt is, hogy ott a Tisza, Kraszna, Túr vidékén nyaralt, s gyűjtött élményt Pali barátunk, de így utólag visszatekintve azt hiszem, sokkal inkább pontosabb az a meghatározás, hogy ott, akkor keményen dolgozott, alkotott. Hiszen nézegetve a legutolsó, ez év májusában Kazincbarcikán megrendezett önáljó kiállításának katalógusát, az abban feltüntetett „műtárgyak jegyzékéből" rendre visszaköszönnek a szatmári munkásnapok. Tollrajzok — egész sorozat — a kopjafás szatmárcsekei temetőről, akvarellek a Krasz- na-partról, a régi szatmári udvarokról, a túristvándi vízimalomról, a Tiszakanyarról.

— Néhány éve kedves nyári programom, úticélom Szatmár, ahol a megyei alkotótábornak vagyok vendége. Mind a mai napig kevesek által ismert csodálatos vidék az. A lankás, szelíd táj (ligeteivel, kanyargó fo- lyóival, népi és történelmi emlékeivel — Nyírbátor, Mátészalka, Csaroda, Tákos, Túnistvándi, Szalbmárcseke, hogy csak a legismertebb településeket említsem — s persze, az idegent, a vendéget azonnal befogadó barátságos embereivel) egy képzőművész számára az élmények szinte kifogyhatatlan tárházát jelenti.

— Ezek szerint az idei nyáron is hagyományos programod lesz a szatmári út? — kérdeztem minap Barczi Pál műtermében járva.

— Sajnos az idei találkozásunk a tájjal elmarad, pedig tavaly olyan szépen elterveztük az egészet. Az idei alkotótábor a „nagybányai napokra” épült volna. Ezt a magyar, de mondhatnám, az európai képzőművészet kiemelkedő iskolájának egykor otthont adó erdélyi várost szerettük volna felkeresni, s ott munkával, alkotással eltölteni több szép napot. Ára az ismeri romániai helyzet miatt erre az útra sajnos idén nem kerülhet sor. így hát itthon maradtam, persze ez nem jelenti azt. hogy idehaza tétlenkedem. Egyfelől júniusban lefoglalt a vizsgaidő- szak, mivel vizsgáztattam a rajzszakos tanárjelölteket Nyíregyházán. Ugyanis az elmúlt év szeptemberétől tanítok a Bessenyei György Tanárképző Főiskolán. Amióta véget ért a vizsgaidő- szak, azóta pedig barátaimmal rendszeresen el-el,látogattok szűkebb pátriánk szép vidékeire, s tudod, én tollat, ecsetet, ceruzát mindig hordok magammal.

Igazolásul műterme egyik szögletéből frissen készült ákvarelleket hoz elő. Tájképek, pirostetős házakkal, mélyzöld, zöldesbarna hegy- ormokkal.

— Felismered? A te vidéked — mondja, segítségül még annyit hozzáfesz: — Mákszem.

— Hál persze! A Mákszem hegy! S itt előtérben ez a pirostetős település Cserépfalu.

— Ügy van. Dósa Karcsi építész barátommal, aki odavalósi, vele voltam lenn Bükkalján. Azoknak az emlékezetes szép óráknak emlékei, bizonyságai ezek az akvarellek.

Barczi Pál Derkovits uí— Barátaid, ismerőseid tudják rólad, hogy van egy kedvelt, szeretett nyári hobbid: a szőlőművelés. E „mesterség” hogyan kapcsolható össze, hogyan egyeztethető a művészi munkával?

— Hiidd el, összeegyeztethető, Maga a természet, az, hogy a rügyből hajtás lesz, azon szőlőfürt születik, majd édes gyümölcs érik, s annak a leve nemes nedűvé változik át, mindez egyike a legcsodálatosabb művészetnek. Szeretem a szőlőt, hisz’ ezáltal kint vagyok a természetben. amely az én munkámnak, művészetemnek az élettere. A perecesi táj. Előhegy, Erenyő kertjei, szőlői, dombjai nálam újabb és újabb alkotásokon láthatók viszont. Szóval a szőlőm munkát, kikapcsolódást, s mindenekelőtt élményt ad. Amikor kapálok, metszek, közben is figyelem a földet, a növényt, a dombokat. Az én művészetem tulajdonképpen a dombok „átirata” vonalra* foltra, színre.

— Végezetül még egy kérdés, májusban volt az utolsó kiállításod, a következőket mikor, s hol rendezik?

— Épp’ minap kaptam levelet Mátészalkáról, ahol egy új művelődési ház épült. Itt szeretnének a munkáimból az ottaniak ősszel kiállítást rendezni. A felkérésükre természetesen örömmel mondtam igent, s terveim szerint ezen a kiállításon elsősorban a szatmári tájon készült akvarelljeimst, rajzaimat, o tájképeimet mutatom be.

cai műtermébe látogatókIla.jdu Imre Fotó: Fo.jlán László