Észak-Magyarország, 1988. augusztus (44. évfolyam, 182-208. szám)
1988-08-06 / 187. szám
1 ^ Észak-Magyarország 9 1988. augusztus 6., szombat EM Magazin }ár-e a „prémiumbakancs"? Csattanó maszlag A horgászt megverik, ugye? Már kifelé megyünk az aratásból, több mezőgazdasági üzem be is fejezte a látványos munkát, és sok helyen az értékelések, a megmaradt emlékek ízét kóstolgatják. Elidőznek az ugratások, a viccek fölött, kivel, milyen tréfát űztek, milyen rászedések tették színesebbé a kemény napokat. Mert kellett a jókedv, és nemcsak káromkodás, feszült pattogó szavak hangzanak el a tarlón, a magtárban, vagy az irodában. De ha már elhangzott, nem biztos, hogy úgy talál oda az intelem, ahogy azt gazdája szeretné. Mert akad a határban kalapját a földhöz vágó brigádvezető, aki a nyomatékosság kedvéért meg is tapossa a kalapot. így nem csoda, ha az aratás értékelése után, a hivatalos köszönetek és hozzászólások mellé a kombájnos brigád ajándékba átnyújt egy hatalmas papírdobozba csomagolt kalapot, hogy a következő kombájnolás idejére legyen mit laskává taposni. Van, ahol mást adnak, más turpisság kíséretében. Minden egyes helyen van valami szokás az aratás után. Van, ahol a jól végzett munka után egy pár cipőt kap az agronómus, ezt kifejezetten az elnöktől, amiért annyit koptatta a tarlót. Talán célzásként, amiért a magasra sikeredett tarló igen megviselte a lábbeli orrát, no, meg a felső vezetését is, ezért azt remélik, hogy jövőre talán alacsonyabb lesz. Így hívják fel rá a figyelmet. Meg úgy, hogy oda-odaszólnak a tábláin bukdácsolónak, hogy nem csiklandozza-e a hóna alját, vagy egyéb nemesebb fertályát a félig meghagyott szalmaszál, mert ez esetben veszélyben van az a „prémiumbakancs”. De ha már az elnök ad valamit, úgy illik, hogy a termelés vezetője se adja alább. Persze, ha állandó maszek pénzügyi gondja van, hát bizony megnézi, hogy mit és hol vegyen a ,,tarlófelelős”-nek. Bemegy a kilós boltba, vesz egy szép hosszú nadrágot, becsomagol tat ja, hatvanhatféle papírba, hogy a meglepetés minél később érje az ajándékozottat. Aki aztán a brigád előtt köszöni meg a rettentő figyelmességet, miközben kuncognak körülötte, dicsérve a nadrág élét, hosszát, még a színét is. — Frankó ez a nadrág főnök, mennyi volt? — kérdezi nevetve az ag- ronómus. — Hetvenhárom Datura Stramonium deka, Attila, Viseld egészséggel. * Jól megy dolga az aratás körül bábáskodó szerelőknek, ha megy minden kombájn, s nem kell belsejükben kopácsolni. egyszóval a szerelőgárda unatkozhat. Ekkor pedig sok hülyeség megfordul a fejekben, főképp egymás ugratása ügyében. Mondja is az öreg, minden hájjal megkent szaki, egy hatalmas fiatalnak, hogy olyan jól bírja a keze az ütést, hogy e nagy- tenyerű gyerek ökle meg se kottyan, ha odavág tiszta erejéből. Meg is eitte már ezt a viccet a műhelyben minden, frissiben odakerült szakmunkás, mert a szerelőpank- ra tett kezét hirtelen elkapva az öreg harsány nevetésben tört ki, miközben a rászedett teljes erőből, bunkóként csapott a vasra, de úgy, hogy fájdalmában ordított. Itt a tarlón viszont nem volt szerelőpank, így az öreg saját térdére tette a kezét, amit elrántott a fiatal tanonc ütésekor, de annak olyan jól sikerült a térdét eltalálni, hogy az rövid idő múlva megkelt, mint egy húsvéti cipó. Az aratást nélküle fejezték be a vicc/imádó haverok. Arra ébredtem, hogy fázom. Az ember ilyenkor helyzetértékelést csinál. Az álmodáson innen, de már az ébrenléten túl, amikor még nem feszes a lélek ösz- szetartó fegyelme ... Levél susog a folyó neszez. Tehát nem bérházi lakásomban alszom, s nem a csap csöpög. Mindebből következik, hogy a longi rét fáit zenélteti a szél, s a Bodrog iramlik karnyújtásnyira tőlem. Sötét van. Villan a zseblámpa: kettőt mutat az óra. Alattam matrac és pléd, fejemen sapka, nyakig lubickolok egy jóféle hálózsákban. Mégis fázom. Nem égnek az őr-gyertyák sem. Valami nem stimmel. A sátorbejáratot lobogtatja a szél. Pedig én rendesen begombolkoztam. Valaki kinyitotta a sátrat. Valaki meglepett álmomban. Valaki kirabolt. Meg is ölhetett volna. Ülök a leffegő szárnyú sátorban. Egyre jobban fázom, s egyre jobban félek. Barátaim óvtak a magányos horgászattól. Számítgatom, hogy milyen messze van a falu, s tudok-e akkorát kiáltani, hogy valaki meghallja... Horgászkésemet kibiztosítottam, s hagymázas izgalmamban elkezdtem vele püfölni egy üres sörösüveget. Már nem fáztam, folyt rólam a víz. Énekeltem. Mi frászt tehettem volna? Lassan eszméltem, de gyorsan kapcsoltam. Tavasszal, Ra- kacán, tőlünk vagy kétszáz méterre egy fél tucat ci- gány-suhanc elkapott egy kazincbarcikai testvérpárt. Először, ahogy az illik, megverték őket. Aztán az ősz- szes horgászcuccot elvették. Nem volt nagy zsákmány. Márkás botra, puccos orsóra nem futotta a két vékony dongájú tizenévesnek. Ez persze hiba, ezért kellett levetkőzniük. Mivel pucéron nem maradhattak, válogathattak a rablók ruhatárából. Az egy szem Ötvenes is, amit benzinre tartogattak, gazdát cserélt. Még szerencse, hogy a motor, a jó, öreg Simson a gátőrháznál pihent... A srácok szóltak, hogy hívjuk a rendőröket. Először a meszesi kocsmában érdeklődtünk, ahol büszkén, kevélyen kijelentették, hogy Meszesen nincs cigány. Szalonnáról, a segélykérő telefon jóvoltából telefonáltunk Szendrőbe. Aztán a körzeti megbízottal és egy önkéntessel visszamentünk Rakacára. Alighanem túlléptük a sebességi határt. Siettünk. Dolgozott bennünk a düh. A rend őrei nyugalomra intettek bennünket, de gumibot nem maradt a kocsiban... A támadók eltűntek. Gumibottal üthettük a nyomukat. A két barcikai gyerek, szörnyű, hogy micsoda gúnyában, jegyzőkönyvbe diktálták a történteket ... Az esetnek híre ment a környéken. Laci bácsi kocsmájában, Irénkénél és a büfében is mesélték. A fickókat elkapták. Még mindig nem virrad. Szorosabbra fogom a kést és hangosabban énekelek. Elszállt a horgászdobozom és a pénzem. Egy normális rabló a botokat vitte volna el. Körülbelül húszezernyi forint értéket hagytam a parton. A sátorból vagy ötezer forintnyi holmi tűnt el. Valamit ki kellene találni Számba veszem veszteségeimet és jobb híján nyalogatom sebeimet. A fene egye meg azt a disznó embert, aki beleköpött a nyaramba. Vagy többen voltak? Mert mire jó a késem, ha háromfelől ütnek? Én három gyereket tartok el, de engem hárman úgy megruháznak, hogy semmi reményem a nyugdíjra. Legalább kutyát hoztam volna. Pár száz méterre tőlem két miskolci család vert tanyát. Egy éber vizsla vigyázta a tábort. Ugatott, ha kellett. A férfiak horgásztak. Az asszonyok vadászni jártak. Micsoda kincs egy jó flinta, engedéllyel persze, ebben a zűrzavaros időben. Igen, kutya és puska nélkül nem szabad ma horgászni! Ez fogalmazódott meg bennem hajnalban, amikor pitymallott, s amikor az első fehér emberrel találkoztam. Mondom a bodrogszegi halásznak, hogy küldjön valakit. Mondta, hogy rendben, de előbb még megnézte a varsákat. Két marcona mezőőr jött. Ügy nyolc óra körül. Akkorra már elhatároztam, hogy soha nem váltom ki a horgászengedélyt, hogy egyedül még pisilni sem megyek, hogy géppuska nélkül a boltba sem ugróm le. Ott ültem, lelombozva. Később értesültem arról, hogy július 23-án hasonló incidens történt Sajópetri határában. A Déli Hírlap tudósítása szerint: „A tó partján az éjszakai órákban két férfi horgászott, családtagjaik — köztük három gyermek —a felállított sátrakban aludtak. A tízfőnyi csapat rátámadt a horgászokra, egyiküket bántalmazták, másikuk nyakához kést tartottak, eltulajdonították ezüstnyakláncaikat, majd élelmiszereket, italt, melegítőt és plédet szedtek össze. Közben a késsel felfegyverkezett csoport tagjai összevagdosták a két sátrat és a felfújt gumicsónakot.” A rendőrség őrizetbe vette „az alaposan gyanúsítható” személyeket. A csapat átlagéletkora húsz év alatt van. Az egyiket Lakatosnak hívják, a másikat Vasnak, a harmadikat Ron- tónak. A kiskorúaknak még a nevét sem idézhetem. Valamennyien sajóládi lakosok. Így van ez. Amikorra elszállt a harmat, s remegés nélkül tudtam rágyújtani a cigarettára, a két derék mezőőr hozott egy nyálas szájú, szőke, kékszemű gyereket. Mivel nem jelentettem fel betöréses lopásért, így csak annyit írok róla, hogy K. Cs. szegilongi lakos. Nem vertük meg. Mindent visszaadott. A horgászkészségeket, a pénzt. De elvett tőlem egy nyarat. Hol és melyik bíróság előtt perelhetem ezért? A két mezőőr íogadkozott, hogy vigyáz rám. Köszönet nektek, Pista és Jóska. Még aznap szedtem a sátorfámat. Otthon volt dolgom. Beadtam a kérelmet fegyver- tartási engedélyre, s jó kilátásaim vannak egy véreb vásárlására is. Brackó István (bckccsi) Gyerekkori barátnőm a lábát tapogatja. Fáj, hát masszírozza. A derekát is. Még alig pirkadt, már a kertben hajlongott. Sok volt az eső, nagy a meleg, az ágyásokat felverte a gyom. A kert nagy, mint általában a falusi kertek, sok az ágyás, még több a hajlonganivaló. Ilyenkor van csak rá ideje, vagy este, amikor már erejét veszti valamicskét a nap, mert napközben nincs itthon. Szerencsés, mert munkahelye van, ami köztudomásúan ritka kincs egy kis faluban, hacsak nem a téeszben. Azelőtt nem dolgozott, amíg élt a férje, de őt hamar elvitte a betegség. Nem dolgozott? No hiszen, a három gyerek körül volt elég munka, azután övé volt nemcsak a háztartás, hanem a kert gondja is. Akkor még nyugodtan ránézhettek a szomszédok is erre a zöldellő négyszögre; a sárgarépasorok nyílegyenesen álltak, a paradicsomtövek alatt mindig barnállott a föld. Most már nem tartja annyira — mondja —, megalkuszik magával, de hát azt mégsem lehet, hogy dudva verje fel. Nemcsak a szomszéd nyelve miatt nem, de a termés megkéri a gondoskodást, neki pedig szüksége van arra, ami megterem. Magának, meg a gyereknek is, aki még iskolás, mert a két nagyobb már kiröppent a fészekből, a messzi Alföldön telepedtek meg. Hát hozzájuk elmegy néha, egyszer egy évben, s ráadásnak ha van valami családi ünnep, unoka születése. De hogy most, nyáridőben? A dolog odaragasztja a házhoz, a kerthez. Majd télen, amikor már mindenen túlvan, ha leszedte az almát, a körtét, Abból visz a fiúknak is, az unokáknak. Nem mintha ott nem teremne, de a hazai az mégiscsak hazai, gyerekkor-ízű. Akkor se jártak nyaralni, amíg szegény férje élt. Nemigen futotta rá. A szabadság is kevesebb volt még, Pista örült, ha reggel nem kellett felszállnia a miskolci vonatra. De hogy pihengetett volna? Hát miből kaparták volna ösz- sze azt a pénzecskét, amiből az egyáltalán nem hivalkodó, inkább apró házacskát kifizették a testvéreknek, ö ugyan sokat nem kapott hozományba a váltókezelői apa fizetéséből, a férje családja is a falu szegényebbjei közé tartozott. Nem is volt házuk, csak a falu végén. Nyáridőben hát mentek részeskapálni, aratni napszámba, volt, hogy az erdőben akadt munka. Nehogy azt hidd — mondja —, hogy a falusiak olyan nagyon nyaralgatnak. Nyaralunk Nyaralunk! Nyaralunk? Az városi szokás inkább, ma is. Lehet benne valami, mert hirtelen eszembe jutott egy történet. Barátaival tengerparti nyaralásra szánta rá magát egy kétgyerekes fiatal házaspár. Város, kertes övezetében laknak, ott is megterem a konyhára való. Az első napok még csak elteltek, de úgy az ötödik nap tájékán az asszony emlegetni kezdte a kertet. Hogy locsolják-e az ismerősök, akiket megkértek rá? Azután az jutott eszébe, hogy szedni kellene már az uborkát, rakni a dunsztosüvegbe, hogy kilószám érik a paradicsom, elöregszik, megszálasodik a zöldbab. A megtermett termést féltette minden percben, nem holmi zsugoriságból, hanem mert tavaszi, nyár eleji munkája volt benne. Tapasztalom, hogy kerttulajdonos ismerőseim is inkább csak szabadságra mennek, de nem nyaralni. Kiköltözünk a birtokra — büszkélkednek, ha a nyári tervekről faggatózom. Jó levegő, napfény, egy kis kapálgatás, meg esti szalonnasütés. Majd ugorjatok ki, biz- tatgatnak. Aztán, ha kiugrunk, tényleg sütünk szalonnát, bográcsban gulyást, amelybe tőrül szed júk a belevaló paradicsomot, paprikát, kaparjuk a földből a krumplit, és megcsodálom a télire sorjázó üvegeket. Még irigykedem is, mert jobb ízű mint a mindenféle szerekkel tartósított gyári savanyúság, amelyre majd én fanyalodom. Legfeljebb azzal vigasztalom magam, hogy úgysem tudnám hova tenni a betonkocka-lakásban, ahol nekünk kevés, de a befőtteknek sok a húszfokos hőmérséklet. De hiszen mi sem megyünk most sehová, pedig se kert, se telek, hacsak azt a három cserép paradicsomot nem számítom birtoknak, amit az erkélyen nevelgetek. Inkább csak nosztalgiázásból, merthogy a virágcserépben nevelt paradicsom nemhogy három kilót, de három szemet se terem tövenként. Az egyik még virágot sem bontott, a másik kettőn összesen három nevelkedik. Az első beérett, talán holnap megkapja reggelihez a fiam. Jót nevetünk a bio-termésen. Ennyi. Sok oka van a nyaralás elmaradásának, egyike a pénz. Valahogy nem jött össze a rávaló. Megdrágult az élet. Azt mindenki tudja, hogy a kosztpénzből nem tizenöt százalék az a tizenöt százalék, amit az árszínvonal növelése jelent. Hogy pontosan mennyi, aról nemigen látott még napvilágot statisztika, ámbár, ha jól emlékszem, a hivatal államtitkára ígérte egy rádiós interjúban. Nem mintha akkor kevesebbért vásárolhatnánk a boltban, de világosabb lenne, miért is foghíjasak a kempingek ott, ahol tavaly ilyenkor még nagyítóval kellett helyét keresni a sátornak. Vagy hogy miért nem folytak sértésekbe is torkolló harcok a szak- szervezeti beutalókért, amiből mindig kevés volt, különösen nyáridőben. A tehót még csak kibírtuk valahogy, a jövedelemadóba belevásik a fogunk. Nekünk is, nemcsak az állampénztárnak. Mennénk azért persze, de a divatos üdülőhelyek árait már a nyugati turista is alig. tudja fizetni, hogy bírnánk mi? Olcsóbb szállásból kevés van, ahol meg erre lenne érdemes idegen- forgalmat „telepíteni”, ott pénz nincs a szükséges fejlesztésekre. Így aztán vannak a tervezgetések és a kölcsönkért sátor, amelyet kempingezőként verünk fel valamelyik folyó kies partján. Azért vannak, akik nyaralnak is. Hallottam a minap a rádióban, hogy kéthetes balatoni beutalóval 30 000 forintot vitt magával a nyaraláshoz egy házaspár. Ennyi kell, mondja a férj. Elmegy. Palacsintára, fagylaltra, sörre, kólára. Legalább ezt a két hetet gondtalanul szeretnénk eltölteni. Azt már csak én gondolom hozzá, hogy kellene ez a gondtalan két hét mindannyiunknak. Legalább ennyi. Két hét. Pedig hát kevés ez bizony, különösképpen, mert többnyire muszájból, két végen égetjük a gyertyát. Mondják, Európában mi magyarok dolgozzuk a legtöbbet a számfejtett munkaidőt tekintve — főállásban, gmk-ban stb. —, s mi tudjuk — hát persze hogy tudjuk! —, hogy a szabadidő sem szabad, mert akkor jön az építkezés, a telek, a fusimunka, amit egy kicsit önámítóan pihentetönek mondunk néha. Csutorái Annamária
