Észak-Magyarország, 1988. augusztus (44. évfolyam, 182-208. szám)
1988-08-27 / 205. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZAG 6 1988. augusztus 27., szombat E. Kovács Kálmán Tűnődések rövid pórázon Sokan azt hiszik, jobb a kalapácsnak, mint az üllőnek; pedig hány kalapács tönkremegy, míg az üllő kitart. * Mondd meg, mit gondolsz Voltaire-ről, és én megmondon, mit gondolsz Leninről. * Gondold meg jól a nősülést: a hitvesgyilkosságot szigorúan büntetik. * Vigyázz, mert te is megjárhatod : galambot veszel feleségül, és kígyóval élsz. * Volt olyan idő, amikor egy templom restaurálása azért húzódott, mert senki sem merte vállalni a felelősséget azért, hogy elkészüljön. * Egy vállalat munkatervében olvasom, hogy ezentúl hatékonyabban és korszerűbben kell dolgozni. . Most már tudom ... * A zsarnoknak szüksége van gátlástalan fogdme- gekre, és a gátlástalan fogdmegeknek szükségük van zsarnokra. * Letépték a kezed, és te a körmöd sajnálod ? * A zsarnok kutyít és far- kasít. * A kritika és az ellenség véleménye között az a különbség, hogy míg az egyik javítani akarja az életünket, és hisz ennek lehetőségében, a másik nem hisz ebben, és elutasítja a rendszert. * Tiltsák meg a halottkémnek, hogy így köszönjön : a viszontlátásra! * A bátor azt az utat keresi, amelyik az új felé vezet; a gyáva azon a falon belül marad, amelyik a régit határolja. * — Tolsztoj is ivott és kártyázott. — Abban viszont különbözött tőled, hogy kiváló műveket alkotott. * Zsarnokságban a szobrok reszketnek a rendszerváltozástól. FÜZES LÁSZLÓ Nem én akartam Nem én akartam megszületni. Tudom ez nem bűn, nem is érdem, igazamért még nem fogott karót, kését sem fente senki értem. Itt, az örök fény tüzéből rabolt zabolán tartott tüzes tömbök között dübörgőn mordul a beszéd, mint az ég, mikor zápor ömlött. Tízezer ember celebrálja a tűz méhében vajúdó misét, a csillagszórós acél-glórián verdesnek finom, kis korompihék. A talpam alatt felsír a salak mint a gyerek, ha anyja megveri. Itt keresi a boldogságot mi elveszett, — a munkás, — s nem leli. Álmunkból még a morzsákat is őrlő fogakkal felzabálja az ébrenlétek marcangoló, magunk pusztító robogása. Kalapács alá így kerültek életünkből a horgas évek. Saját hitükkel gúzsba kötve állnak, mint komor elítéltek. Forint után fut vézna fillér, lehet, utói már sose éri. Benn a boltban meg ül az isten, és életünket rőfre méri. Gárdonyi és Sárospatak Születésének 125. évfordulója alkalmából sorra felidézik Gárdonyi Géza alakját, méltatják irodalmi munkásságát újságjaink, irodalmi lapjaink, a rádió és a televízió, megállapítva, hogy Mikszáth Kálmán és Móricz Zsigmond között a ma4 gyár falu, a magyar paraszti élet művészi ábrázolója volt. Bennünket is kötelez az évfordulós emlékezés, hiszen gyermekkorának néhány évét Borsodban és Zemplénben töltötte, bár innen jó messze, a Fejér megyei Agárdon született 1863. augusztus 3-án, egy nádtetős uradalmi cselédházban. Apja ott volt ura- sági géplakatos, de amikos a honvéd zászlók alá szólították a fiatalokat, ő is beállt a seregbe, s mint fegyverkovács szolgálta az 1848/ 49-es szabadságharc ügyét. Gárdonyi büszke is volt apja szabadságharcos érdemeire, úgyannyira, hogy amikor Tisza István miniszterelnök a már híres írónak képviselői mandátumot ajánlott fel, így utasította azt vissza: „Ha nagyméltóságod az országban mindenkit megvásárolt is, a világosi fegyver- kovács fiának a becsülete nem eladó”. Nyakas, nyughatatlan természetű ember volt az apa. „Nem ismerek magamnál nagyobb urat” — szokta volt mondogatni fia emlékezet«» szerint. Hamar összeveszett az uraságokkal, minek következtében kénytelen volt tovább vándorolni népes családjával egy másik uradalomba. így került előbb a Borsod megyei Sály községbe, ahol az akkor hétéves Géza az elemi iskolai tanulmányait végezte. De az apa Sályból is tovább szegődött, éspedig Zemplénbe, s a Taktaharkány közelében levő Jajhalom tanyán, Harkányi báró birtokán dolgozott kommenciós gépészként. Ekkor tizenegy éves volt Gárdonyi, s a szülei 1874 szeptemberében beíratták d pataki gimnázium első osztályába. A magyart Makláry Pap Miklós tanította neki, egyszersmind az osztályfőnöke is volt. „Izgő-mozgó, vékonydongájú, szikár, szőke gyermek volt” — emlékezett egykori osztályfőnöke (akit még e sorok írója is jól ismert) a diák Gárdonyira. Patakon, de később más iskolában sem szeretett tanulni, jobban érdekelték olyan dolgok, amelyeket nem a tankönyvben, hanem másutt talált meg. Patakon például erősen foglalkoztatta egy 18. század eleji kollégiumi tanárnak, Simándi Istvánnak az élete és tanárkodása. Simándi fizikai kísérleteiről ugyanis még Gárdonyi pataki diá-. koskodása idején is legem dák éltek. Simándi a hollandiai tanulmányújáról korának legmodernebb fizikai eszközeit hozta Patakra, többek között a mai diavetítő ősének tekinthető laterna magicát, magyarul bűvös lámpást, amelynek segítségével különféle fénytani kísérleteket végzett —i olykor még az éjszakai órákban is. A patakiak azt híresztelték róla, hogy az ördöggel cimborái, s elnevezték „pataki mágusnak”. Talán a Simándiról szóló „titokzatos” történeteknek, legendáknak is volt valame-: lyes része abban, hogy Gárdonyi — mint eléggé köztudott — később a spiritiz- mussal is foglalkozott. Nem sokáig tartott Gárdonyi pataki diákoskodása. Apja ugyanis Jajhalmot is otthagyta, Pestre költözött, így a fia az ottani református gimnáziumban folytatta tanulmányait. A pataki gimnázium anyakönyvében az olvasható róla, hogy „gyenge közepes” tanuló volt. A megjegyzés rovatban pedig ez áll: „Vallástanból pótvizsgára utasíttatott”. Ugyanis ritkán járt a római katolikus hittanórákra, ezért a hitoktató nem tudott neki osztályzatot adni. A pataki kollégiummal író korában is tartotta a kapcsolatot. Radácsi György igazgatónak 1898-ban levelet írt, kérve, küldene neki olyan régi könyveket, amelyekből megismerhetné a kollégium történetét. „Lelkemben olyan témával birkózom — írta —, melynek tárgya, illetve egyik-másik része Patakot is érinteni fogja.” Levelét így fejezte be: „Különben a pataki iskolának egy kis ideig én is tanítványa voltam; Makláry: Pap Miklós volt a tanárom, meg is vert, de azért mindig hálásan, szeretettel emlékszem reá”. Márványtáblán örökítették meg Gárdonyi emlékét a Bükky-féle háznak a falán, amelyben pataki diákkorában — negyven évvel korábban Tompa Mihály is — lakott. És idézzünk még az anyakönyvből egy másik bejegyzést. A hitoktatóhoz hasonlóan a szépírás tanára, Szűcs István sem tudott Gárdonyinak jegyet adni, hanem osztályzat helyett ezt diktálta be: „Írása olvashatatlan”. Persze, ez akkor minden bizonnyal igaz volt. Később azonban — mint az egész ország napjainkban is tanúsíthatja — Gárdonyi írása nagyon is — olvasható ... Hegyi József Äif Szokásomtól eltérve írtam valamit a Műcsarnok egyik legutóbbi kiállításának vendégkönyvébe. Ennyit: „Hogy ez művészet volna? — ön- és közámítás.” Itthon folytatom a kiegészítést a katalógus hátlapján rögzítve. A Nap nem ma reggel kelt föl először, a művészet és tudomány nem ma született, nem veled, nem általunk. Mindaz; ami előttünk és érvényesen szólt koráról, önmagáról, az hozzánk is szól, a miénk is. Megtagadni butaság, kitagadni oktalan pazarlás. Elhinni s elhitetni akarni, hogy a Művészet ÉN vagyok! — csak mosolyra ingerli mindazokat, akik tudnak valamit életről és művészetről. A csak ÉN vagyok NAGY MŰVÉSZ, csak MI vagyunk Művészek! pózai gyermekded bolondozások. Ennél az élet is, a tudomány is, a művészet is százszor komolyabb. Élni és teremteni, alkotni valami csudásat, gyönyörűt vagy nélkülözhetetlenül hasznosat — minden tehetséggel megáldott embernek olyan irigylendő lehetősége, hogy csak hiányos tudású, felszínes, könnyedén felelőtlen emberek engedik meg maguknak napjainkban is a formai játéknak sem igazán ötletes blődlizést. * Egy gyerek, aki nevelője kíséretében ment az utcán, kavicsokkal dobálta meg Diogenészt. A filozófus odament a gyerek nevelőjéhez, s hatalmas pofont adott neki. — A nevelő a hibás — állapította meg határozottan. * — Hogyan kell viselkedni a hatalmasokkal szembén? — szegezték a kérdést más alkalommal Diogenésznek. — Ügy kell viselkednünk velük, mint a tűzzel — felelte Diogenész. — Se túl közel ne menjünk hozzájuk, se túl távol ne maradjunk tőlük. A idén májusban negyedszer tölthettem el két hetet, barátaim meghívására, Hollandiában és a Német Szövetségi Köztársaságban. Itthoni, középkorú ismerősöm arca fölélénkül, amikor kérdésére, merre jártam, megnevezem a két országot. Rögtön föl is teszi a nagy kérdést: — Ugye, hogy milyen jól élnek? — Bizony, nagyon jól élnek! De tudja-e, mennyivel jobban, szorgalmasabban, hozzáértőbben dolgoznak, mint mi? Ettől benne reked a szó. Mit is mondhatna, hiszen nem államférfi, nem kell hivatalból magyarázkodnia, mentséget keresnie. A Déli Hírlapban az Er- . délyből jött, jó tollú kolléga, Gyöngyösi Gábor írását olvasom a városunkban élő festőművészről, Seres Jánosról. Régóta szeretem, becsülöm Seres művészetét, ha szerét ejthetem, itthon járva megnézem új kiállításait, mint egy-két éve a Sa- jóbábonyban rendezett, meg- ragadóan emlékezetes tárlatát. Mostani portréjában mégis meglepnek szavai: „Egy pálya minden sikere nem elég arra, hogy az ember megfogalmazhassa: volt-e értelme, haszna az egésznek? Seres János szerint annyi, mint az altamirai barlang képeinek, biztosan. Azok alkotói is hittek abban, hogy amit ők a kőre rajzoltak, festettek vagy belekarcoltak, annak hasznát veszi valaki. Másként nem csinálták volna. Ebben a mai művésznek is hinnie kell. Az alkotó munka értelme semmi esetre sem az, hogy ilyen, meg olyan díjakat kapjon érte az ember ...” Manapság ritkán olvasható bölcs szavak. S mert művészi életünk utóbbi évtizedeinek szinte egész légkörével, diktatórikus divatjaival ellentmondó, bátornak is kell neveznünk. Pedig kimondásuk nagyon indokolt, igen szükséges ma, amikor azt kell látnunk a világban, hogy az emberi közösségek sorsát befolyásoló, irányító három nagy szféra, a hatalom-politika, a tudományok, s a művészetek egyaránt szerepzavarral küzdenek, önismeretük ebben a tudománnyal sosem volt mértékben átitatott korban is hiányos, nem elégséges és aggasztóan lassú reflexekkel, nem teljes felelősségérzettel működik. E hármas munka- megosztásban korunkban elsőnek a második világháború után szárnyakat kapott tudományok tisztázták újbóli szerepüket. S mert egymás után mutatták fel kutatásaik bámulatos fölfedezéseit, a társadalmakat, az emberiség sorsát előrevivő, és rémületes hatású fegyvereikkel a totális önmegsemmisítés gigantikus lehetőségét is ígérő találmányaikat, szereptudatuk elsőnek izmosodott meg, tudták elfogadtatni jelentőségüket és nélkülözhetetlenségüket az egyes országok társadalomirányítóival. Vitathatatlan tény: napjainkban — a hatalompolitika látszólagos elsősége és totalitása ellenére is — egyre inkább a tudományok szférája válik jelenünk és jövőnk meghatározójává, a hatalom-politika pedig a tudományok eredményeinek, társadalmi helyzetelemzéseinek és prognózisainak kikísérletezőjévé, realizálójává. Különös és fájdalmas jelenség, hogy a művészetek ilyen mértékben kerülhettek szerepzavarba, a század elején színre lépett modernség, modernikedés egyre rövi- debb életű izmusaitól, divatjaitól befolyásolva. (Nem csekély mértékben művelőiknek és magyarázó, lila szövegekkel bűvészkedő kritikusaiknak, művészettörténészeiknek köszönhetően.) Pedig a világ művészi megismerése, megjelenítése, fölmutatása ma is a művészekre vár, helyettük azt sem a tudós, sem a politikus el nem végezheti. Nem véletlenül alakult ki a társadalmak őskorában a hármas szerep: a művészi alkotás feltétele az arra szóló sajátos tehetség, a különleges érzékenység és fölfokozott felelősségérzet, küldetéstudat, a hatványozott lelkiismeret. A művészet (a festészet, grafika, szobrászat, s az irodalom, zene, a színpad) ma sem vesztette el korábban kialakult lehetőségeit, eszközeit. Azaz nem csupán gyönyörködtetni, elbűvölni, meghökkenteni és katarti- kus élménnyel megajándékozni képes, hanem használni is. Használni akar egy ábrázolt táj, egy városkép megszerkesztésének szigorúságával, a színek megraga- dóan harmonizáló mérték- tartásával, a kompozíció fegyelmezett erejével, mint például Seres említett sajó- bábonyi kiállításának képei. És használni egy kortársunk megmutatásával, az emberben ma is benne rejlő csodával és nagysággal, a példa követhetésének reményével. (Húsz év után is jól emlékszem Seres kis méretű, mégis igéző erejű Nagy Balogh János portréjára.) Vagy használni csupán egy gyönyörűséggel teli perccel, órával, melyet szépségre, összhangra, megpihenésre ki- tikkadtan eltölthetünk egy festmény, egy rajz, szobor előtt. Amilyenek jó ideje ünnepi kivételek a sablonosán, uniformizálódóan egyforma, egybemosódóan jellegtelen, a posztneo-avant- gard stílusban születő művek áradatában, melyek évtizedek óta véget nem érően vonulnak el mellettünk, zajos botrányokkal, polgárpukkasztó szándékkal, anélkül .azonhan, hogy szellemünket megérinteni, lelkünket megrezzenteni képesek volnának. Üdvözlet hát mindenkinek, aki nem feledte a művészet ősi szerepét, hatalmát és lehetőségét, aki tudja, hogy sosem volt még oly nagy szükség a művészet teljes és egyenrangú szereptudatára, sajátos érzékenységére, csak az igazságra tekintő, érvényes jelenlétére, mint éppen a mi korunkban. Hinnünk kell, hogy Széchenyii szavai ma is igazak: „Minden ember annyit ér, amennyit használ" — s hogy a zseniális, hiperérzékeny Csehov megerősíti ebben: „Fő dolog az élet megváltoztatása, minden egyéb haszontalan." Nem szorul bizonygatás- ra: senki nem gondol itt a hasznosság egyedüli értékére, türelmetlen kizárólagosságára. De hogy a művészet sajátos jegyei között is fontos hely illeti meg, ezt ne engedjük elvitatni, elavultnak bélyegezni. Mert drága árat fizetünk érte a jövőben is, mint fizet a szerepzavarával küzdő művészetek szférája évtizedek óta. Megdöbbent az újságban X kijelentése, amit a felelősségvállalásról mond, olyan általános érvényűsé- get jelölőén, amivel eddig nem találkoztam. Ne tudná, hogy aki valamiért felelősséggel tartozik, pláne ha másoknak, közösségének, annak vállalnia kell annak kockázatát is, hogy tetteiről számot kell adni. A felelősség tehát igen nagy emberi erőt és lehetőséget jelöl. A felelősség közösségi gyakorlásához azonban hozzátartozik az 1985. évi VI. törvénycikkel kiegészített Alkotmányunk 61. paragrafusa is, amely így szól: „A Magyar Népköztársaság állampolgárai a törvény előtt egyenlők, és egyenlő jogokat élveznek." Tehát az állampolgárok tetteikért egyenlően elszámoltathatok, felelősségre vonhatók. Vo- nandók, kivétel nélkül, ha valamely cselekedetük vagy elmulasztott cselekvésük a törvény megítélésének hatáskörébe tartozik. * Kőtáblavéseteink közé méltó szavak. — Babilónia hajdani királya tanácsot kért Apollóniosztól: mi a biztonságos uralkodás módja? A válasz: — Sok barátod legyen és kevés besúgód.
