Észak-Magyarország, 1988. augusztus (44. évfolyam, 182-208. szám)
1988-08-20 / 199. szám
1988. augusztus 20., szombat ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 5 „...Tanulhatnánk a múltból, mert nem kell mindent újra kitalálni..." Csohúny Kálmán gyönyörűségesen szép rajza függ a falon a szobájában. A három királyok alakja lebeg —y mintha subába burkolóznának — egy hamisítatlan magyar falusi templom felett. Mondom, szeretem ezt a képet, talán azért, mert senki más nem tudta úgy képpé formálni a magyar népballadákat, mint ő. Viga Gyula rábólint —•' egyetértünk. Nem véletlenül kerültek ide a képek. Csohány-rajzok illusztrálták egyik kedvenc írójának, Kormos Istvánnak a könyvét, onnan az olthatatlan szerelem. És nyilván a néprajzos kötődése is. — Tényleg, hogyan lett néprajzos? — Nincs táji kötődésem, Mátészalkád születtem, a híres-hírhedt mezővárosban, de onnan hamar elköltöztünk, mert apám bányász lett Nógrádban. De azután onnan is továbbmentünk, középiskolába már Debrecenben jártam. Persze, ha visszagondolok, a vágyaimban egészen biztosan ott van a régi falu, mert a gyerekkorból számos- háti nyarak ötlenek fel. Gyerekes nosztalgia talán, de méhek döngicsélését hallom, s tiszta szemű öregek örök félmosolyát látom szájuk szegletében, ahogy bölcs derűvel szemlélték-magyarázták a világot. Persze lehet, hogy ezt csak utólag magyarázom bele az életembe. Nem tudom. De azt igen, hogy régész szerettem volna lenni mindig, de a körülményeim bután alakultak, és a dohányipari technikumba jelentkeztem. Apám úgy tartotta, legyen kereső foglalkozásom, ha az egyetemre nem vesznék fel. — De felvették. — Történelem—földrajz szakra Debrecenbe. A néprajz akkor úgynevezett D-szak volt, azaz harmadiknak lehetett választani. — iNen volt kitérő a dohányipari? — Ahogy vesszük. Nyílegyenesen mentem bölcsésznek. Igaz, volt egy csodálatos magyar—történelem szakos tanárnőm. Ma is neki küldöm el elsőnek, ha valahol megjelenik egy tanulmányom vagy önálló kötetem. — De hát azt mondta, régész szeretett volna lenni! — Igaz. Őrzök is néhány levelet László Gyula professzortól, aki azt írta, bizonyosan nem lesz akadálya, hogy átmenjek. Csakhogy addigra Gunda Béla professzor úr úgy megszerettette velem a néprajzot, hogy szó sem lehetett átmenetről. A régészetből néprajz lett. Persze volt még egy egészen személyes indokom is a maradásra, megismerkedtem a feleségemmel. A továbbiak is simán mentek. Ötödéves voltam, amikor Szabadfalvi József, volt tanárom Miskolcra hívott, a múzeumba. Ennek július 3-án volt tizenhárom éve. De hogy a váltásomra is magyarázatot adjak... Azt hiszem, hogy a történettudománynak és a néprajznak csak a nézőpontja különböző. A néprajznak is erőteljes történeti aspektusa van, folyamatossága. Ez foglalkoztat alapvetően mostani munkámban is, amit a Soros-alapítvány támogatásával, kétéves ösztöndíjával végzek. — Egészen pontosan mi ez? A történelmi Észak-Magyarország és az Alföld gazdasági kapcsolatainak néprajza. Az a csodálatos benne, hogy ahogyan egyre régebbre megyünk vissza az időben, annál harmonikusabbnak tűnik a táji munkamegosztás, amely úgy illeszkedik egymáshoz, mint egy nagy rendszer fogaskerekei. Ez persze nemcsak a tájegységek kapcsolatában igaz, hanem tegyük fel egy csereháti falu életvitelében is. Hihetetlenül harmonikusan tudták megszervezni életüket a régiek ott, ahol most veszteséget veszteségre halmoznak a téeszek vagy az üzemek, amelyeket úgy telepítettek oda, hogy nem vették figyelembe évszázadok tapasztalatait. — Nem nosztalgiázás ez? — Én nem hiszem. Nyögjük annak terhét, hogy nem vettük figyelembe azokat a régi tájékozódási pontokat, amelyek egyébként rendkívül tiszták voltak, kitapinthatóak, s amelyek a hagyományos paraszti kultúra és életvitel, a család és az emberi kapcsolatok mozgatói voltak. A felszámolás korábban kezdődött, de ’45 után felgyorsult. Persze nemcsak a régi paraszti közösségeket számoltuk fel erőltetetten az ötvenes években. Gondolja csak el, milyen pezsgő élet volt a gazdakörökben, a bányász vagy a kohász egyletekben. Az egységesítő tendenciák, a tollvonással hozott döntések éppen azokat a régi feltételeket nem vették figyelembe, amelyek pedig éltetői voltak a közösségeknek. Hogy mást ne mondjak, a gyerekek nevelése, a munkába való bevezetése a nagyszülők feladata volt, s mi szétszedtük a családokat. — A paraszti életforma, a régi ellen persze sok minden szólhat. Mondjuk az egészségtelen lakáskörülmények ... — Azt én sem mondtam soha, hogy mindent változatlanul meg lehet őrizni. Nagy hiba lenne a hagyományos kultúrát merevnek vagy változatlannak feltételezni. Ha csak arra gondolok, hogy a gömöri fazekasoknak az alföldiek igényeit kellett figyelembe venni tűzre is tehető edényeik készítésénél, már alkalmazkodó képességről beszélek. Vagy hozhatnám példának a népművészetet; bizonyos körön belül a divat is formálta. A sokszínűség kulcskérdése a régi kultúrának. Éppen ezt nem vettük figyelembe, amikor gyökeresen átalakítottuk a falu életét... Mai életében óriási hézagok vannak, pedig tulajdonképpen megvannak, megvoltak azok a téglák, amelyek beépíthetők lennének. Lehet, hogy ezek másfajta színű virágot hoznának ma, mint régen, de hozhatnának virágot. Mondjak példát? A kecskeméti építészek újra felfedezték a vályogot. Talán lakhatóbb lakások épülhetnének mint a betonelemekből. De falun ma is kockaházak épülnek. — Említette, hogy új könyve a Sorosalapítvány támogatásával készül. Mit jelent ez? — Két éven át havi ötezer forintot, s hogy ezalatt nem kényszerülök sok kis cikk megírására, mert élni kell valamiből. De félre a tréfálkozást. Azt, hogy jövő októberre el kell készülnöm egy körülbelül 20 ívnyi kézirattal. A téma, mint mondtam, régóta foglalkoztat, e témakörben két nagyobb lélegzetű tanácskozást, tudományos ülést is szerveztünk. Egyébként azt hiszem, gráfomén alkat vagyok, élvezem az írást. Nagy szerencsémnek tartom, hogy Szabadfalvi József bevont az évkönyvek szerkesztésébe, mert az egy csoda, ahogy könyv születik a kéziratból. — Több könyvet írt, rengeteg tanulmánya jelent meg. De nem irigyli néha a régészeket, akiknek szerintem sokkal látványosabb a munkájuk? — Néha, bevallom. De kárpótlom magam a tárgyakkal. Valósággal szerelmese vagyok egy tűzikutyának, vajnyomó formának, vagy egy csigacsinálónak. Írtam is már róluk. Gyönyörű, datált darabjaink vannak. Vágyam, hogy egyszer könyvet készítsek róluk, ha nem is olyan gyönyörűszépet, mint Gertrud Benker az európai faeszközökből. — Más vágy? — Én alapvetően muzeológus párti vagyok. Ma is gombóc van a torkomban, ha belépek egy kiállítóterembe, akárcsak régen, amikor először álltam meg az Ecce homo, a Munkácsy-kép előtt. Hiszem: a múzeumoknak arra is gondolniuk kellene, hogy száz, kétszáz év múlva is legyen mit mutatni a látogatóknak abból a hatalmas örökségből, amit ma szűk raktárakban zsúfolunk össze. És szeretném hinni azt is, hogy nemcsak a jövőben, de a jelenben is számítanak arra, amit mi a múltból összerakunk. Mert nem kell mindent újra felfedezni. tanulnunk kellene a múltból, a régiek tapasztalatából. Csutorás Annamária Ma kiránduláson ünnepel a brigád Kénél formázzák A kéz dicsősége Érezzük, alkalmatlan időben érkeztünk. Olyan sok a munka ezen a délelc*ttön a miskolci kenyérgyárban, hogy szusszanni sincs idejük az embereknek. Ez az ünnepi felkészülés hete. Mert itt nagyon fontos a tisztaság, a higiénia, falat festenek, csempét súrolnak. Járatják a tartalék gépeket, hogy szükség esetén azonnal üzembe állíthatók legyenek, mert így, ünnep előtt minden lehetséges, és mindenre fel kell készülniük.' Tisztes távolságból figyeljük leendő riportalanyaink munkáját. Boszorkányos ügyességgel gömbölyítik, nyújtják, formálják egy jókora asztal mellett a kenyértésztát. Villan a vaku, éppenhogy ránk pillantanak. A Kun Béla szocialista brigád tagjai ők. Tavaly kapták kézhez a Vállalat Kiváló Brigádja címet. Eny- nyit tudunk iróluk. Fent az irodákban már nem vagyunk ennyire tapintatosak, amikor brigádtagokat keresünk. Bizonyára itt is sok a munka — szervezés. irányítás —, mégsem érezzük azt a megilletődött- séget, mint odalent, a dagasztok, kemencék mellett. A lehető legjobb helyen kopogtatunk, és ezúttal a legjobb időben: Tajthy Gáspár hetente mindössze három napot dolgozik a gyárban, mivel négy éve nyugdíjas már. — Harminc évig voltam üzemvezető a vállalatnál, a Schőn-féle pékségnél kezdtem. Azok közé a szakmák közé tartozik a miénk lis, amelyet vagy azonnal otthagy az ember, vagy a végsőkig kitart mellette. Egész embert kívánó szakma a péké. A felelőssége nagy, és éppen ez adja meg a munkája becsületét. Nagyszerű emberekkel dolgoztam az elmúlt 34 év alatt, a maiakat különösen szeretem. A Kun Béla szocialista brigád tagjai szakmailag és emberileg is a legjobbak közé tartoznak. Nagyon rosszul érezném magam, iha nyugdíjasként is nem lehetnék köztük. Régóta tagja vagyok a brigádnak, az elődjének is a vasgyári főtelepen. A brigád vagy négy éve kerüli onnan ide, a Lorántffy Zsuzsanna utcai kenyérgyárba. Nem mindenki, a többség. Itt újjászerveződtünk, akkor vettük fel Kun Béla nevét. — Nem előny az másokkal szemben a brigádmunka értékelésénél, ha az üzemvezető is brigádtag? — Cseppet sem. Az értékelésnél'nincs protekció, sohasem volt. A tettek számítanak. A mi brigádunknál a társadalmi munkák sohasem formálisak. Évente minden brigádtag 50 óra társadalmi munkát végez. Már vannak kialakult helyeink, így rendben tartjuk az ómassai őskohó környékét, parkosítunk a göröm- bölyi lovasiskola területén, takarítunk a Zsóri fürdői üdülőnkben, a Kinizsi Sport- egyesület vízitelepén. Üjab- ban az értelmi fogyatékosak egyesületét támogatjuk anyagilag. A mi brigádunk képviseli a vállalatot ősszel, a nyíregyházi szakmai vetélkedőn is. A 25 fős brigád két műszakra oszlik, váltják egymást. Csütörtökön és pénteken 12 órás a műszak, ami bizony megviseli az embereket. A Kun Béta brigád tagjai sütik a házi jellegű kenyeret. Keresett, kedvelt kenyér, sokat igényel belőle a kereskedelem, így itt alig van megállás. Amikor Mátrai Oszkár brigádvezetőt arra kérjük, álljon ki a sorból egy pillanatra, társai kezét még gyorsabban látjuk mozogni. Hogyne, hiszen a bölcsők nem maradhatnak üresen. Bölcsőnek hívják a sütőmunkások azokat a kis vászonrekeszeket, amelyekben pihen a megformált kenyértészta, hogy ötven perc múlva szépen, kelten a kemencébe kerüljön. — Mitől házi jellegű a kenyér? — Attól, hogy kézzel vir- goljuk és abslágoljuk, magyarul, gömbölyítjük, hosz- szítjuk: és kézzel rakjuk a bölcsőjébe is. A tésztavezetési technológia a többiével azonos. — Tehát, hogy mégis finomabb ez a kenyér, az a kéz diadala? — Ez így van! — helyesel a brigádvezető. — Manapság a szocialista brigádmozgalom alkonyáról beszél mindenki, merthogy az embereknek már kisebb dolguk is nagyobb annál, mint hogy még társadalmi munkát is végezzenek. — Mi most szeretnénk megpályázni a Szakma Kiváló Brigádja címet. Minket továbbra is serkent a mozgalom. Szakmai önbecsülésünk töretlen, miért is változna? A társaság pedig olyan jó, hogy munkaidőn túl is, legyen az munka, vagy szabadidő, szívesen vagyunk együtt. Már a családtagjaink is összebarátkoztak. Most, a hét végén, az új kenyér ünnepén is közös kirándulásra megyünk Egerbe. Nem vagyunk túl anyagiasak, de az sem közömbös. hogy a munkaversenyben elért helyezésekért ma már szép pénzt kap a brigád. Ebből telik a közös kirándulásra is. A brigád vezetője 34 éves, a tagok között vannak fiatalabbak és 50 évesek is. Szőnyi András, a miskolci kenyérgyár vezetőhelyettese például mindössze 26 éves. — öt éve, a főiskola befejezése után kerültem a vállalathoz, közben katona voltam, így csak tavaly lehettem brigádtag. — Ügy érezte, a hagyo- mány kötelez, mint vezetőnek illik brigádtagnak lennie? — Dehogy! Nem gondoltam én semmilyen hagyományra. Jó a társaság, ezért kértem a felvételemet. — Másik két szocialista brigádja is van a gyárnak. — A mieink az aktívabbak. Ez a kis társaság valósággal vonzza az embert. Amikor ezek a sorok megjelennek, a Kun Béla szocialista brigád a hét fáradalmait piheni a Szépasz- szony-völgyben. És ünnepelnek is, hiszen a mai kenyér ‘már az új búzából sült. A mai nap a magvetők, aratók, molnárok, pékek közös, szép ünnepe is. Gondoljunk rájuk ... Lévay Györgyi Fotó: Laczó József A gyönyörűre sült házias kenyereket Czecze István müszakvezetö brigádtag várja.
