Észak-Magyarország, 1988. július (44. évfolyam, 156-181. szám)
1988-07-02 / 157. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZAG 6 1988. július 2., szombat E. Kovács Kálmán: Tűnődések rövid pórázon Tisztelgés Bartók Béla előtt „Visszanéztem félutamból.. Bartók Béla hamvai a család elhatározása nyomán, a nemzet régi óhaját kielégítve, 43 évvel halála után hazatérnek az USA-ból, és magyar földben találnak végső nyugodalmat. Budapesten, a Kosztolányi Dezső tér és a Bartók Béla út találkozásánál elhelyezték Somogyi József kétszeres Kossuth-díjas szobrászművész Bartók Béláról készített három méter magas, egész alakos szobrát. A szobrot a Bartók-centenárium alkalmával avatják fel. Ki-ki masa választja n keresztjét. * — Miért szomorú Surranó kartárs? — kérdi Vipera a szomszéd bokor lakójától. — ö jaj, a nagybátyám felvette az utolsó kenetet. — Hogyan? Hisz tegnap még csipkelődött. — Nem nézett a fullánkja elé: átsiklott egy eldobott hetilap humoros oldalán, és a harsány- ságtól sírógörcsöt kapott. Bagoly doktor szerint menthetetlen. * Nagyobb f oly ónak mélyebb az örvénye. * Aki vitában nem érvekkel akar győzni, hanem tekintélyekre hivatkozik, az nem az igazságot keresi, hanem a feletteséhez való hűségét akarja bizonyítani. * A költő a lelke feszültségén könnyít a verssel; az epigon rímbe szedi, amiért fizetnek. Hogy minden nőnek van feneke, efelöl akkor is biztos lehetsz, ha nem tapogatod végig valamennyit. * Hosszabb versért többet fizetnek: miért írnál te rövideb- bet? * Ott van jó világ, ahol az erősebb kutyáról szóló Közmondás eszmei mondandója nem érvényesül. * A közöny lefogja a szándék kezét. * Halálközeiben tömörebb a szó, és súlyosabb a tett. * Áruhiány esetén a protekció kúszik, a csúszópénz csúszik. * Kritikus! Ne a már szentesített szabályt kérd számon a verstől, hanem a felismert szar bályt elemezd! Kevés nemzet történelmében található annyi szomorúság, mint a miénkben. Különösen. ha a legnag.yobb- jaink sorsán tűnődünk. Hol és hogyan fejezték be életüket? Sok közülük „harcát megharcolta, a futást bevégezte”, de szomorúan köszönt el az élettől, távol a szülőföldtől. Néhányukat megidézzük. Thököly Imre jóval halála után tehette meg a nagy utat, hogy török száműzetésből Késmárkra érkezzenek hamvai, örök nyugalomba, kívánsága szerint hazai földbe. Rákóczi Ferenc bújdosása is Rodostóban ért véget, földi maradványait a nemzet kívánságára hozták haza a kassai dómba, de már jó évszázad múltán. Kossuth Lajos, a turini remete is csak koporsóban tehette meg a végső utat a Nemzeti Panteonba. Igaz, valamennyiük végső útjáról úgy szólt legenda, feljegyzés, írás és korabeli tudósítás, hogy az egész nemzet gyászolt azokban a napokban. A Kossuth Lajos hamvait szállító vonat útját milliók állták végig a vasút mellett, Fiúmétól Budapestig, levett kalappal. A nemzet, az ország temetett. A XVIII—XIX. század legnagyobb fiait gyászoltuk, akik a felkínált magas kegyet (hogy tudniillik bűneik megbánásával hazatérhetnek) soha nem fogadták el, nem alkudtak, a legkínzóbb fájdalom, az önszáműzetés közepette sem. És hányán maradtak távol, kívül, messze a szülőföldtől, akik ma is más ország csöndes kertjeinek fái között pihennek örök nyugalomban. A csodálatos életű nagy vándor és tudós Dar- jcelingben Csőm a Iáivá tói mcssz.e. más világrész városában kapott: nyughelyei, akiről most derült ki. milyen rendkívüli megérzéssel kereste a világ tetején is őseinket. Körösi Csorna Sándort az újgúrok felfedezésétől csak a halál fosztotta meg, hiszen álmodott ő másik útról, amely Tibettől még keletebbre vezette volna. ha a nélkülözéssorozat váratlanul véget nem ér. Mikes Kelemen levelei is megszakadtak. Nem tudósította „édes nénjét”. aki egyben a haza is volt. a szám- űzöttek hétköznapjairól, azt sem kereste tovább, hogy Zágon vajon melyik csillag ragyogása alatt él tovább, hiszen ő is idegenben hajtotta fejét örök álomra, csaknem utolsónak a száműzött kurucok között. Hányán kívánkoztak a kivándorlás, a száműzetés ideiglenes hazájából az édeshazába. az otthonba, már csak a halál után is — hiába! A nagy világégés tragikusan kiszolgáltatott földjéről, városából. Budapestről indult el Bartók Béla is. keserűséggel szívében, akkor még remélte, csak egy kis időre. A testi kór és baj — olykor irgalmatlanok. Idegen világban érezte meg. mit jelent még a hamisan szóló hang is: „Szép vagy, gyönyörű vagy. Magyarország . ..” Hallotta, belül az értelmét a hangzatosén fogalmazott igazságnak, ami épp itthon és akkor volt torz, kétarcú és félrevezető, hiszen valójában igaz fiainak nem volt itt hazája. Benne a Concerto, a III. Zongoraverseny akkordjai szólaltak, amikor fogyott, egyre hanyatlott az erő. és utolsó magányos sétáin, ami. kor tudta, hogy egyedül van. s nem hallja senki, mondta. ismételte, olykor kiáltotta a vak. süket világba: „Hazádnak rendületlenül légy híve, óh magyar!” Bartók Béla hazakészült. Európában, a legmegkín- zottabb kontinensen elhallgattak a fegyverek, új világ bontakozott itthon is. amelyben az elsők között ünnepelte az ország messze- szakadt fiát. a modern magyar zene megteremtőjét. Próbálták a kórusok, megnyitották kapuikat a hangversenytermek. és várták a messze ikerült kivándorlót — haza. A készülődés itt is. ott is tartott. Itthon az ország. Amerikában Bartók Béla gyűjtötte a maradék erőt. ö hiába. A megkínzott test. a megsebzett lélek azt a terhet akkor már nem tudta elhordozni. Gyászénekként zengték a kórusok: „Elindultam szép hazámból, híres kis Magyarországból ...” A XX. század leghűségesebb fiát siratta az ország. 1988. Amikor először hangzott a híradás: Bartók Béla hamvait hazahozza Magyarország, nem volt olyan magyar ember, aki ne örvendezett volna. Hol is lenne igazi nyughelye a nemzet egyik legkiválóbb. leghűségesebb fiának, mint itthon. Temetni fogunk a szomorúság jegyében, de igaz értékű nemzettudattal és büszkeséggel. hiszen a végtisztességet így adhatjuk meg a magyar zene már örökké élő. nagy művésze emlékének: hálával, tisztelettel. F. Gy. Ahhoz a nemzedékhez tartozom, melyen belül mindenki átélt két-három horrorregénybe kívánkozó szörnyűséget. Áldom az emberi szellemnek azt a mechanizmusát. mely a feledés ködét teríti a kiváltképp fájdalmas élményekre. Majdnem valószínűtlen, de igaz, élénkebben és részletezőbben él bennem annak a húsvéthétfőnek az emléke, midőn első ízben indultam el focsolkod- ni. mint a fél emberöltővel későbbi döbbenetem, amikor szőnyegbombázás pusztította el fejem fölül a gyárat. ahol kenyeremet kerestem. Néha ma is jobban az orromban érzem azoknak az orgonáknak mézes illatát, melyeket a májusi litániák után velünk sétálgató lánykáknak csentünk, mint az inflációs éhezések sorvasztó kegyetlenségét. Pontosan rögzült bennem az óra. midőn szeretett tanárom okos szavával kulcsot adott az akkor még korántsem klasz- szikusnak számító József Attilának ilyen soraihoz: ....Az é n vezérem bensőmből vezérel. Emberek, nem vadak — elmék vagyunk! Szívünk míg vágyat érlel, nem kartoték adat!” És ha a minap nem látok a postán sorbaállni egy cse- nevész. vénecske embert, már el is felejtettem volna, hogy az egyáltalában nem bensőből vezérlő férfiú idején bevágtak engem egy lefüggönyözött autóba, megbilincseltek. pápaszememet levétették velem, fekete okulárét tettek a helyébe, s hamarosan egy kihallgalótiszt elé vittek. Annak asztalára kirakatták zsebeim tartalmát. Akkor már levették rólam a fekete szemüveget, s egyszer csak bejött a postán most látható harcos, és e szavakkal vágta zsebre az öngyújtómat: „Ezt az alakot úgyis fölakasztják, minek ez neki”. Csodás véletlen következtében fölakasztatásom elmaradt, de egy pillanatra most fölötlött bennem a postán. mi volna, ha odalépnék a derék nyugdíjashoz e szavakkal: „Nem adná vissza végre az öngyújtómat?” De az ember szentimentális. Megszántam a nyomorultat. mert hallottam, amint szolgaalézattal imigyen fordult a kezelőhöz: „Kisasszony. tisztelettel, nincs nálam annyi pénz. haza kell szaladnom még nyolc forintért . ..” Meg különben is. a hasonló koccanások rengeteg esetben vérbe és halálba torkolltak. Tíz. és tízezreknek volna sokkal nyomatékosabb szemrehányni valójuk ... Tehát megcsöndesítette bennem az idő annak a krimibe illő epizódnak a zaját. Viszont van egy sokkal korábbi élményem. melytől holtomig nem szabadulok. Pedig az semmiség volt az öngyújtós ügyhöz képest... Tizenkét éves voltam. Anyám egy úriháznál mosott reggel héttől vacsoraidőig. Három pengő, és a koszt volt a fizetsége. Este elébe ballagtam. A házigazda éppen fizette anyámnak a napszámbért. Ö meghajolt mondván: „Köszönöm nagyságos úr.” És kezet csókolt a harminc- nemtudomhány éves embernek . . . Kijöttünk az épületből. s én. aki már tizenkét esztendősen is olvastam egyet-mást a társadalmi egyenlőségről és egyenlőtlenségről. dúltan fordultam anyámhoz: „Kezet csókolni ennek a mit tudom én leinek? ... Én föligyújtom a házukat.” írni-olvasni alig tudó. és a társadalomtudományokról mit sem sejtő anyám fáradt-szomorúan intett le: „Ugyan, ugyan, és akkor hol kereshetnék kis pénzt, fiacskám?...” A lecke szörnyű volt, és megszégyenítő. Pedig később a történelem végiggyalogolt a hajdani nagyságos úron. s beláttam, voltaképpen puritán. tisztességre törekvő ember volt. aki csak a históriai színjáték által reátukmált formaruhát és form.aviselke- dést hordozta személyiségén. És egyetértő belenyugvással tűrtem, hogy anyám az ötvenes években az én keresményemből dugjon oda kisebb összegeket az úr nehéz sorba zuhant özvegyének. Emberméltóság ... A gyakori emlegetés mintha el- nyűtte volna e szó valóságos tartalmát. Talán másnak is föltűnt, hogy a nemes csengésű szavakra ritkán rímelnek derék cselekedetek. Míg idővel eljut az ember annak belátásáig, hogy végtelen hosszú történelmünk során az emberi lét nagyszerűsége általában szólam maradt, s megrekedt a szépszavú álmodozók, az Arany Jánosok, Goethék. Móra Ferencök. Se- necák, Babits Mihályok köteteiben — a gyakorlat pedig más erkölcsi alapelveket keres magának. Belelapozok eg.y etikai lexikonba, s olvasom: „Emberi méltóság — az erkölcsi tudat fogalma, mely az ember, mint erkölcsi személyiség értékét fejezi ki. továbbá etikai kategória az embernek önmagához és a társadalomnak az emberhez való azon sajátosan erkölcsi viszonya jelölésére, melyben a személyiségnek ez az értéke elismerést nyer ..Nem olvasom tovább. Az átlagos képzettségű olvasó ebből vajmi kevéssé érti és érzékeli: neki hol. hogyan, miben mutatkozik meg. vagy sikkad el az emberi méltósága. Tudománytalan és nagyon is kikezdhető kérdések szökkennek talpra bennem, ha e meghatározásra gondolok. Például: napjainkban és nálunk van-e köze a méltóságnak és a rangnak? Olcsó fogás volna, ha arra hivatkoznék: nézzük csak meg a híradóban, hogyan érkezik meg egy faluba egy magas állást betöltő vendég; hogyan várják a tanácsház előtt; hogyan kísérik, miként terítenek számára ... és milyen fogadtatásra számíthat a község küldötte, ha valamilyen közügyet intézendő a magas vendég hivatalát fölkeresi... A világ minden táján ceremóniája van a „fontiek” üdvözlésének és ellátásának. Más kérdés viszont, hogy az ügyek megtárgyalása alkalmával a társadalmi ranglétra alacsonyabb fokán ál- longóknak volt-e, van-e méltó szavuk a maguk érdekeinek képviseletére. Szinte elképzelhetetlen, hogy a közelmúltban olyan hatalmas jelentőségű kérdésekben, mint teszem azt az iskolák körzetesítése, vagy a tanácsok összevonása, az érintettek ne fejtették volna ki határozott rosszallásukat — ha beleszólásuk lett volna a saját sorsukba. Napjainkban jó okunk van arra. hogy arról beszéljünk: miből éljünk. Kevesebb szó esik arról, hogyan éljünk. Pedig ez a kettő ikertestvér. Mert akinek havi háromezret kell beosztania, hogy abból lakjék, táplálékot szerezzen be. pótolja elvásott ruháit, és segélyért kell kuncsorognia, az fütyül az emberméltóságról szóló elmélkedésemre. Viszont, aki jómódjában is vállalt kötelességek nélkül él. aki csak magamagára gondol, aki úgy véli. a világ tartozik neki. de ő semmivel sem adósa a világnak — nyűg az emberiség nyakán. Az igazságra és szépségre egyaránt szomjas ifjúkoromban, már nem is tudom kinek a művében találkoztam a gondolattal: „Ember! Ez — gyönyörű. Ez — büszkén hangzik!” És belenőttem egy világba, ahol évente ötvenkét- millió kortársunk hal éhen. Élünk olyan körülmények között, hogy a világhatalmak fő tárgyalási témája: hogyan ne pusztítsák el a Földet. És szelíd alázattal mégis keressük az élet értelmét, értékét, méltóságát. És csökönyösen vallatom önmagamat: van-e a ma emberének méltósága? Bajor Nagy Ernő
