Észak-Magyarország, 1988. május (44. évfolyam, 103-129. szám)
1988-05-11 / 111. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 4 1988. május 11., szerda Van vagy nincs? Vita az állatkórházról Állatkórház, vagy rendelő? Végül is nem a forma, a működés a lényeg. Amely biztonságot teremt a kistermelők udvarában éppúgy, mint a nagygazdaságokban. Fotó: Dobos Klára Húsvét szombatján reggel az izsófalvi Aranykalász Termelőszövetkezet tehenészeti telepén egy előhasi üsző nem tudott megelleni. Zilahi Sándor, a szarvasmarha-ágazat vezetője rögvest hívta az edelényi ügyeletes állatorvost, mivel az ő körállatorvosuk szabadnapos volt. Nos, az edelényi állatorvos délután megérkezett Izsófalvára, megállapította, hogy az üszőnek méhesava- rodása van. A többórás küszködés- hiábavalónak bizonyult, mert az üsző képtelen volt kisborját világra hozni. Vasárnap újra kijött az orvos Izsófalvára, ám többre most sem jutott, mint az előző nap. Az üsző a hosszú szenvedésben kifáradt, s az elhalt magzat továbbra is a méh fogságában volt. — Kórházba kell vinni az állatot, mondta az állatorvos. Persze ezt kimondani könnyű, intézkedni annál nehezebb — emlékszik visz- sza a nehéz órákra Zilahi Sándor. — Húsvétvasárnap volt, a falu ünnepelt. Hirtelen honnan kerítsek egy gépkocsivezetőt, aki kedvemért otthagyja a családját, s főként, aki azon a napon még nem ivott. Szerencsém volt, hiszen hamar rátaláltam Vékony Gyurira. Együtt felraktuk a beteg állatot a kocsira, azt az üszőt, amelynek már jártányi ereje is alig volt, s bementünk Miskolcra. A kórházban bezárt kapuk fogadtak, még nappali őr sem volt, csak hideg csend és üres épület. S egy tábla, azon egy cím, az ügyeletes állatorvos lakcíme. Mit tehettünk, elmentünk az ügyeleteshez, dr. Dudás György főállatorvoshoz, aki éppen az ünnepi ebédjét fogyasztotta családja körében. Nagy restelkedések közepette elmondtuk neki, hogy mi járatban vagyunk. S ő csak annyit mondott, „menjenek vissza a kórházhoz, mindjárt jövök én is.” Aztán otthagyott csapot-papot, ünnepi ebédet, kedves családot, és jött. Az üszőt megműtötte, az oszladozó hullamagzatot kivette. Az állat azóta meggyógyult, csak a hosszú vágás emlékeztet a nehéz hús- vétra. Ma pedig már naponta húsz liter tejet ad. .Végül is jól zárult a „kaland”, de bennem azóta sok-sok kérdés motoszkál. Hogyan lehet egy ilyen nagy megyében megszüntetni az állatkórházat, miért kellett azt szakrendelővé átalakítani? Az állattenyésztők az ilyen egészségügyi szolgáltatás mellett elbizonytalanodnak. Arról nem is beszélve, hogy a frissen műtött állatot haza kell vinniük, nekik kell ápolniuk, amit vagy meg tudnak oldani, vagy sem. A kialakult helyzet tisztázására felkerestük dr. Fehér József, megyei főállatorvost, az Állategészségügyi és Élelmiszer Ellenőrző Állomás igazgatóját. — Teljesen hamis ismeretek rögződtek a köztudatban — mondja dr. Fehér József. — Az állatkórház ugyanis nem zárt be. Gyakorlatilag csaknem ugyanolyan módon végzi munkáját, mint korábban. Pontosabban: gazdasági okok miatt az intézmény átszerveződött rendelőintézetté. A megyében' két állatkórház volt, a miskolci és a sárospataki. A mai — véleményem szerint — irreális alacsony vizsgálati árak miatt a kórházak évek óta ráfizetéssel működtek. Csak példaként. A sárospataki kórház bevételeivel 30 százalékban járult költségeihez, a miskolci negyvennel. Kérdem én, a mai gazdasági helyzetben ki az, aki tétlenül szemléli a millió forintok csendes elfolyását? Meggyőződésem, hogy a volt kórházak szakrendelővé történt átszervezésével javult a pénzügyi egyensúlyi helyzet. Egyrészt, mert megszüntettük a műtét utáni férőhelyeket, így nincs gondozó, nincs takarmány, nincs alomszal- ma-szükséglet, nem kell utánuk fizetni, s nem képződik trágya sem. Ez utóbbinak, különösen a környékbéli lakók örülnek, hiszen Miskolcon az állatkórház a vá-, ros szívében található. Kedvezőbb lett a szakrendelőben az egészségügyi ellátás is. Az egész állatkórház feletti vitát most különösen azért nem értem, mert még a múlt év végén a megye valamennyi mezőgazdasági nagyüzem vezetőjének, állami és üzemi állatorvosnak levelet küldtünk. Ebben közöltük az átszervezést, s azt, hogy így január elsejétől csak ambuláns kezelésről lehet szó. Azaz: kezelés, műtét. után a tartási helyükre kerülnek vissza az állatok, s az utókezelést a helyi állatorvos végzi. Természetesen minden szakrendelőben ellátott beteg állat zárójelentéssel távozik tőlünk. S most is van lehetőség arra, hogy speciális szakmai képzettséget, gyakorlatot, illetve műszerezettséget igénylő esetben a szükséges műtéti beavatkozást kint a helyszínen végezzék el a rendelő állatorvosai. S még egy lényeges kérdés a felsoroltakon túl. A továbbiakban szakmai továbbképzéseket szervezünk, mert mód nyílik rá. Egyébként az izsófalvi eset is példázza, hogy munkánkat a korábbiakhoz hasonlóan ellátjuk, bár kétségtelen, az említett okok miatt nem kórházi szervezeti formában. Balogh Andrea Gergely Mihály újabb adománya Száztíz műalkotás a megye múzeumának Gergely Mihály író, megyénk szülötte ismét jelentős értékekkel gazdagította szülőföldjét. Bizonyára sokan emlékeznek rá, hogy a hetvenes évek második felében, pontosabban 1977-ben Gergely Mihály felajánlásából nyílt meg a Parasznyai Kisgaléria. Az adományozó író Varbón született, amely most közös tanácsi igazgatással Parasznyához tartozik — valójában szinte teljesen egybe is épült a két település —, s annak idején szülőfaluját ajándékozta meg mintegy kilencven képzőművészeti alkotással. Ez képezte akkor az alapját a kisgalériának. Természetesen a községi könyvtárral közös épületben kialakított kiállítóhelyiség nem alkalmas a teljes anyag bemutatására, abból csak egy-egy hányadot láthat az érdeklődő egyszerre. Az intézménynek és a képzőművészeti anyagnak a gazdája így a Borsod Megyei Múzeumi Igazgatóság lett, amely azóta is gondozza azt. Mindennek .a megemlítése most azért indokolt, mert a Miskolcon, illetve Diósgyőrött újságírói pályára lépett Gergely Mihály szülőföldje iránti tiszteletének és adományozó készségének újabb tanújelét adta. Jóllehel. az író Budapesten él. s 19110 óta tagja a Budapesti Művészetbarátok Körének, sőt ez év eleje óta annak elnöke is, egy percre sem szakadt meg kapcsolata Miskolccal. E kötődés szülte újabb elhatározását is, amely szerint feleségével együtt úgy döntött, hogy ezt a szülőföldhöz fűződő érzelmi kapcsolatot, az' itt élő barátokhoz való tartozást, a pályaindító környezethez tartozást újabb tettel erősíti. Beszélgetéseink során Gergely Mihály mindenkor hangoztatta Borsod-Mis- kolchoz való tartozását. 'Sokat beszélt képzőművészeti gyűjteményéről, amelyből való a Parasznyai Kisgaléri- át megalapozó művek sora is, meg a még birtokában, lévő sok-sok képzőművészeti értékről, hatalmas könyvtáráról, írószobájáról, s kifejtette azt a nézetét, amely szerint magángyűjtemények azért kell, hogy létrejöjjenek, hogy később a közt, a társadalmat szolgálják. Ebből az elgondolásból sar- jadzott ki Gergely Mihály és felesége adományozó szándéka. A Herman Ottó Múzeum munkatársai az elmúlt héten jártak Budapesten, hogy átvegyék Gergely újabb adományát. Dr. Szabadfalvi József megyei múzeumigazgató és dr. Kárpáti László, a múzeum képzőművészeti osztályának vezetője társaságában böngésszük a műtárgyak jegyzékét. (A művek akkor még becso- magoltan álltak a múzeumban). összesen 110 műtárgyból áll az újabb adomány. Ebből 45 darab a különböző művészek önarcképeiből kerül ki. Főleg ak- varellek, rajzok, különféle grafikai lapok találhatók a gazdag kollekcióban. Nézzük az alkotók tisztes sorát. Csak ízelítőként néhány név: Aba Novák Vilmos, Anna Margit, Bálint Endre, Cso- hány Kálmán, Dési Huber István, Feledy Gyula, Fe- renczy Béni, Iiincz Gyula, Holló László, Iványi Grün- wald Béla, Kass János, Kmetty János, Lenkey Zoltán, Lukovszky László, Medgyessy Ferenc, Vedres Márk, Sugár Andor stb. És az önarcképek alkotói közül: Borsos Miklós, Hincz Gyula, Márffy Ödön, Nagy László, (a költő), Pór Bertalan és mások. A múzeum igazgatója és osztályvezetője közlése szerint a művek eredeti kereteikben maradnak, hogy az egységes gyűjteményt ezzel is jelezzék. Igyekeznek mielőbb bemutatni a nagyközönségnek ezt a múzeumi gyarapodást, s majdan — a lehetőségekhez képest — megteremteni állandó helyét is. Ügy kezelik ezt az újabb adományt, hogy az a korábbi parasznyai adományozással, illetve annak anyagával együtt képez közös egységet. Természetesen a múzeum örömmel és tisztelettel fogadja ezt az újabb nemes gesztust, örül Gergely Mihály és felesége mecenatúrájának, mert így itt is realizálódik újabb lépésben az a gyakorlat, amire Gergely Mihály is utalt és amire a magyar múzeumok két évszázados történelmében sok példa adódik, azaz a létrejött magángyűjtemény később a közt szolgálja, így fogja szolgálni Borsod- Miskolc társadalmát ez a gyűjtemény is. És valamit még ehhez hozzá kell tennünk. Hisz- szük, hogy nagyon sokára fog erre majdan sor kerülni, de előre is' köszönet jár érte: Gergely Mihály felajánlotta, hogy irodalmi hagyatékát, dolgozószobáját, tízezer kötetes könyvtárát is szülőföldjének múzeumára hagyja — halála után. Ezért hisszük, hogy erre nagyon sokára kerül majd sor. De Gergelyék adományozása addig is igen nagy mértékben gazdagítja a megyét és kalaplevételre késztető példáját adja a szülőföldhöz ragaszkodásnak. a szülőföld megbecsülésének. (benedek) Képek a szakninkásképzien Már nem tudom, hol olvastam (pedig sokszor szoktuk idézni) a Fiat gyár példáját. Saját iskolája van,' s ebben az iskolában a tanulók — leendő szakmunkások — nemcsak műszaki rajzot tanulnak, de Leonardo da Vinci rajzait is másolják. A gyár igazgatójának ugyanis az a véleménye: nagyon nem mindegy, hogy a karosszérialakatos hogyan nyúl hozzá a lemezhez. Egy autónál nem csupán a lóerő számít, de a forma is. Tudjuk, hogy a mi gyárainkban ez még (már!) nincs így. A minap beszélgettem egy formatervező művésszel, aki elmondta volt, hogy még ma is a kereskedelem kívánságainak engedelmeskedik a gyár. A kereskedő pedig elmondja, hogy sok gépünket azért nem tudjuk eladni, mert nem formatervezettek, a bumfordi formát is anyagpocsékolással alakítják ki. Ezért olyan súlyosak, vaskosak a konstrukcióink. Fokozottan áll ez az épületeinkre. Némelyik már a terv asztalon torz, igénytelen, üres, unalmas, s ezen még tovább ront a kivitelezés slendriánsága. Több építkezést is láttam már (lásd most a Széchenyi utat!), s mindig elcsodálkoztam, hogy abban a káoszban, összevisszaságban, ahogyan a — különben drága! — anyagok egymáson hevernek, egyáltalán, hogyan lehet dolgozni! Miért van az manapság, hogy ahol a kőműves (vagy más iparos) megjelenik, ott pillanatokon belül nyakig ér a kosz, ramaty, idegösszeroppanásba (az anyagi romlásról nem is szólva) kergetve a megrendelőt, a kárvallottat? Nem kell közgazdásznak lenni, hogy belássuk, ez a rendetlenség, vagy, ha úgy tetszik, az esztétikum, az esztétikai érzék hiánya súlyos milliókba kerül az országnak, s akkor még nem szóltam arról, hogy mit ront a közérzeten, közhangulaton. Nos, ez a kicsit hosszúra nyúlt bevezető, eszmefuttatás egy kiállításmegnyitón jutott eszembe a minap. A hely és az alkalom ugyanis nem mindennapi: a 114. Számú Eötvös József Szakmunkásképzőben állították ki a Zichy Képző- és Iparművészeti Alkotóközösség mintegy három tucat festményét. Miért olyan fontos esemény ez? Megkérdeztem néhány ott őgyelgő fiút, hogy jártak-e már tárlaton, s egyáltalán, láttak-e már ennyi képet együtt? Az egyik (gönc- ruszkai) fiú válaszolt igennel. Általános iskolai osztályfőnöke elvitte őket Szentendrére is. A másik kettő kamaszos harsánysággal nevetett az egyik absztrakt képen, amely női formákra emlékeztette őket. Később erről beszélgettünk Nagy Lajossal, az intézet igazgatójával és Iványi Péterrel, az alkotóközösség igazgatójával. Miért „bolt” ez?, s egyáltalán, kinek bolt? Üzletileg egyik félnek sem. Ezeket a képeket aligha adják el itt, még akkor sem, ha figyelembe vesszük, hogy a tárlat a (Killián) lakótelep, sőt az egész város közönsége előtt nyitva áll. A képzőművészek képviselője szerint már az nyereség, ha a képeket egyáltalán látják. Ugyanakkor ezeknek a kiállításoknak (egy éve rendeznek) a hatása máris jótékonyan jelentkezik az intézet tanulóinál. Fegyelmezettebbek lettek. Ezek a fiúk (építőszakmákat tanulnak) sokan itt látnak először tárlatot. Áhíta- tosan körülállják, sokan meg is tapogatják a képeket, szobrokat, de kárt nem tesznek bennük. Szokják egymást, s ez már nem kis /dolog. Most az következhetne,) hogy minősítsem is ezeket (a most látható) képeket. Sok értelme nem lenne. Az alkotó- közösség tudva, bevallottan a nagyközönségnek dolgozik. Domináns a tájkép, a csendélet, néhány portré. Ezek a festők a természetet akarják bevarázsolni a panellakásokba. Ezzel azt írtam finomkodva körül, hogy nem formaújítók, s emiatt sokan (a vájtfülűek) talán fintorognak is. Nincs igazuk. Már rég tudjuk, hogy a közönség ízlésében elmaradt a legmodernebb művészi irányzatoktól. Bizony, kedveli a giccset, a direktebb hatásokkal dolgozó ábrázolásokat. Ám, aki Szinyei Merse, Paál László, Asztalos István, Bernáth Aurél, vagy akár Molnár C. Pál modorában főst ma is, az még nem jelent egyszersmind giccset is. Az igényesen megfestett tájkép, csendélet itt, ebben a környezetben több mint hiánypótlást jelent (az esztétikai tárgyak alacsony óraszámára gondolok). Az intézet pedagógusai meg vannak győződve, hogy jobb kőműves, szerelő lesz az, aki az itt eltöltött 3 év alatt hozzászokik az igényesen megkomponált tájképhez, egyszóval a látványhoz, esztétikumhoz. Mert senki sem ezzel született!, s tudjuk, hosszú volt az út a barlangrajzoktól Picassóig. Horpácsi Sándor Ma este a képernyőn Zsolt István A már sok-sok éve népszerű és a magyar színművészet kiválóságainak portréit kínáló, Mestersége: színész című sorozat ma kissé módosult címmel jelentkezik. így hangzik a mai cím: „Mestersége: a színház”. Ugyanis, aki ma kamera elé ül és Sayer Ilona riporteri kérdéseire válaszolva önmagáról beszél, nem színész, noha közel negyven éven át elválaszthatatlan volt a színpadtól - azaz egyetlen színpadtól, a Nemzeti Színházétól -, nagyszerű előadások láthatatlan főszereplője, irányítója volt. S akit százezrek ismernek merőben más oldaláról, mint nemzetközi hírű futballbírót. Zsolt Istvánról van szó, aki társalkotója volt kiváló rendezőknek, segítője sok-sok száz produkciónak. Az első műsorban 21.40-kor kezdődik portrémüsora. Ö látható a képen is.
