Észak-Magyarország, 1988. április (44. évfolyam, 78-102. szám)

1988-04-22 / 95. szám

ÉSZAK-MAGYARORSZAG 4 1988. április 22., péntek Mátrafüreden Nagy Sándor, a SZOT Mátrai Üdülő Igazga­tóságának nyugdíjas fűtője és barátai több száz órás mun­kával bükkfából székely kaput faragtak szabadidejükben. A családi ház előtt felállított díszes kapu az egyre na­gyobb idegenforgalmat lebo­nyolító üdülőhely egyik új látványossága. (MTI-fotó) Uiangok a Budapesti tavaszi Fesztiválról Fii Zoltán kiállítása Fábri Zoltán, Kossuth-dí- jas, kiváló művész festmé­nyeiből nyílt kiállítás teg­nap, április 21-én Sárospata­kon, a Művelődés Háza ga­lériájában. Fábri 21 filmet készített — neve elsősorban innen, erről ismert — s vi­szonylag kevesen tudják ró­la, hogy ifjú korában nem­csak vonzódott a képzőmű­vészethez, de sikeresen fel­vételizett is a Képzőművé­szeti Főiskolára. Az első sze­relemtől elcsábította a szín­ház, a film, de az elmúlt öt évben újból megkísértette az olajfesték szaga. „Festek, rajzolok, dolgozom.” — írja önvallomásában. Munkájá­nak eredményével ismerked­hetnek most meg az érdek­lődők a sárospataki tárlaton, amely május 15-ig tart nyit­va. De nemcsak a műveket ismerhetik meg azok, akik kíváncsiak rá. Pénteken, áp­rilis 22-én, este 7 órakor kávéházi beszélgetésre vár­ják a Művelődés Házában az érdeklődőket. Fábri Zol­tán kérdező beszélgetőtársa Vukovich László lesz. Irodalmi esi" Eddig úgy adódott, hogy erre a nemes rendezvényso­rozatra mindig csak a be­fejező napokon tudtam el­menni. Ezentúl már tudato­san szervezem úgy a sza­badidőmet, hogy a fesztivál utolsó napjainak műsorát lá­togassam. Mert a szervezők jól tudják, a lankadó érdek­lődést csakis nívós rendez­vényekkel lehet ellensúlyoz­ni. * Felüdülés volt Lehár köny- nyed zenéje — a Víg öz­vegy és egy egészen más at­moszférát teremtő zongora­est, melyet az Angliában élő Fu Csöng produkált. Sokszor elgondolkodom azon, miért nem lehetnek az ilyen lel­kek állandóan közöttünk. Hogy egyetlen szó nélkül, ki­mért mosollyal milyen han­gulatot varázsol közénk, ami­kor még egyetlen billentyűt sem üt meg a zongorán. Azért drukkoltam, hogy a Chopin-művek közül nehogy eljátssza a g-moll balladát, mert tudom, igen nagy meg­próbáltatásnak tenne ki en­gem. Mert ha ezt hallom, mindjárt Váci néhány sora ad okot, hogy minden kese­rűségem jusson eszembe: „ ... hogy sírás rázzon, mint szél a virágot, kézlegyinté­sed elég...” * Szerencsére van példa az önfegyelemre is. Fellegi Ádárn Billentyűs sztori mű­sorában Antal Imre rá a pél­da. Az estét betöltő közvet­lenségben csodáltam, azt az ötletszerű segítséget, amit magára szabott. Ismerve sor­sát, elképzeltem, mit érezhe­tett, amikor lapozott Fellegi Ádámnak. És mégis rezze­néstelen arccal segítette a művész sikerét. Ebben pedig ő a művész. És persze a tőle megszokott nagyvonalúság­gal, hallatlan ügyszeretettel hozza be Sólyom Nagy Sán­dort, hogy gyönyörű hangját kiérezzük a legpajkosabb kis jelenetből is. Így kaptunk ízelítőt ezen az este a spi­nét hangjaiból, a csembaló­ból, vagy a zongorát már nem is zongoraként megszó­laltató formabontó irányza­tokból. Mert elmondta Fel­legi Ádám, hogy már olyan művészek is vannak, akik a zongorahúron — mint egy hárfán — játszanak, de van­nak, akik könyökkel, alkar­ral ütik a billentyűket (és be is mutatta ezeket). Jó sztori volt! * Az utolsó napra maradt egy délelőtti komoly zenei koncert az Operaházban, Szól a szív címmel. Meg­döbbentő élmény volt szá­momra, hogy ezt a vakokért szervezett jótékonysági mű­sort igen sok rokkant, moz­gássérült tisztelte meg, so­kan szervezett közösségekkel jöttek el, hogy segítsenek, hiszen a befolyt összegből drága műszereket vesznek a rászorulóknak. Az előadók szívből ját­szottak. Valóban a szív szólt neves zongoraművészünk, Jandó Jenő műsorában, a Budapesti Vonószenekar és az Állami Balett Intézet tánckara előadásában. Kül­földi művészek közül a ti­zenegy éves Williem Rahbari aratott osztatlan sikert trombitaszólójával. Méltó volt a Tavaszi Fesz­tivál Budapesthez, főváro­sunknak rangot ad, hiszen évről évre több a külföldi látogató — a művészetet ér­tő-szerető közönség. B. Sz. L. Kazincbarcikán, a 105. Szá­mú Lékai János Ipari Szak­munkásképző Intézet és Szakközépiskolában rendezik meg a Magyarország az én hazám című műveltségi ve­télkedő országos döntőjét. Az Országos Pedagógiai Intézet, a Tudományos Ismeretter­Tavaly, augusztus 20-án, a Népművészet Ifjú Meste­re pályázat díjainak átadá­sán két mezőkövesdi alkotó nyerte el az értékes címet. Papné Vámos Margit hím­zésein, és Kovács Szabolcs festett bútorain a matyó népművészet' jellegzetes for­mavilága él. Papné Vámos Margit 25 évesen érte el élete eddigi legnagyobb szakmai sikerét. Előtte mindössze egy hím­zőnek sikerült Kisjankó Bo­ri hazájában e címet elér­ni. Különböző kiállításokon, pályázatokon, sportnyelven szólva, mindig dobogós volt. A Népi Iparművészeti Ta­nács által tartott zsűrizésről legutóbb egymaga több „A”- kategóriásnak minősített ter­mékkel térhetett haza, mint a többiek együttvéve. Margit a mezőkövesdi Ma­tyó Népművészeti és Házi­ipari Szövetkezetben dolgo­zik. Hivatalos beosztása dokumentációkezelő. Nem veti föl a pénz. Nemrég végzett el egy NIT szervezé­sében zajló tanfolyamot, ahol hazánk és a környező országok szőtteskultúrájával ismerkedett. Minél többet szeretne tudni, tanulni. Sza­badidejében szakkönyvéket olvas, s készül az Iparművé­szeti Főiskolára. Természete­sen változatlanul tervezi és készíti gyönyörű hímzéseit. Szeretné megszerezni a Népi Iparművész címet. Ehhez, mint mondja, eredményei már megvannak, ám sok múlik ez ügyben környeze­tén. Kovács Szabolcs otthon dolgozik, nincsenek közvet­len főnökei. A rajzszakos tanár az utolsó pillanatban lette cím büszke birtokosa. Bár szülei is népművészek, édesapja remekmívű bútorai Kulcsár Imre színművész irodalmi estjét rendezi meg a II. Rákóczi Ferenc Me­gyei Könyvtár április 25-én, délután ötórai kezdettel. Az esten Élhettem volna gyö­nyörűen címmel Ladányi Mi­hály verseiből hallhatnak összeállítást az érdeklődők. Bevezetőt mond Borbély Sán­dor irodalomtörténész, a Mó­ra Könyvkiadó igazgatója. jesztő Társulat és a Turista Magazin által meghirdetett vetélkedő ünnepélyes meg­nyitására szombaton délelőtt fél 9-kor kerül sor. A vetél­kedő kétfordulós, az ered­ményhirdetés vasárnap lesz. A résztvevők Aggtelekkel is megismerkednek. bejárták a világot, édesanyja neves tojásfestő, ő csak hosszas unszolás után, 34 évesen kezdett el bútorfestés­sel foglalkozni. A szülői vér nem vált víz­zé, Kovács Szabolcs röpke egy év alatt sikert sikerre halmozott. Bármilyen pályá­zaton indult, díj nélkül még nem tért haza. Olyan ran­gos elismeréseket tudhat magáénak, mint az I. or­szágos népi bútorműves pá­lyázat második helyezése, és a 8. országos népművészeti kiállítás fődíja, a Gránát­alma. Nevére méltán figyelt fel a szakma. Közben mint­egy mellékesen, több város­ban, kivéve Mezőkövesdet kiállítást rendezett festmé­nyeiből, grafikáiból. — Sokáig csak a rajztaní­tásnak éltem, bár időm na­gyobb részét ma már a bú­torfestésnek szentelem, a ta­nítás ma is fontos számom­ra. Rajzórákon igyekszem a gyerekekkel megismertetni az ősi matyó motívumokat, a régi mezőkövesdi életet, megszerettetni a népművé­szetet, hogy ne csak egy drá­ga tornacipő vagy egy bár­gyú diszkószám legyen sze­mükben érték. Szeretném megéreztetni velük az alko­tás, a kétkezi munka örö­mét. Én hamar ráéreztem erre szüleim mellett. Apámmal az asztalosmun­kát ma is együtt végezzük. Lakásom használaton kívüli garázsában festem a szekré­nyeket, asztalokat, székeket, tékákat, ládákat. A mai népművészet nem lehet ön­célú, nem lehet egyszerű másolás. A cél az, hogy olyan termékek szülessenek, amik ma is praktikusan használhatók, ugyanakkor megőrzik a régi motívum- kincset. M. Kiss Csaba Nincsenek ma mecénásnk? V isszasírom a régi vilá­got. De mielőtt bár­ki gyanús szemmel fi­gyelné soraimat, rögtön hoz­záteszem: abból is a gaz­dag mecénásokat, akik sa­ját vagyonukból támogatták az alulról jövő kezdeménye­zéseket. Akik felkarolták a pályakezdő művészeket, akik - ha valahol tehetséget fe­deztek fel, akkor anyagi tá­mogatással siettek a kibon­takozás megsegítésére. Minap a Ki mit tud? me­gyei döntőjén jártam, ahol csodálkozva figyeltem, meny. nyi tehetséges fiotal él sző­kébb hazánkban. Vonnak, akik valamelyik művelődési ház égisze alatt bontogat­ják szárnyaikat, de a több­ség csak a saját örömére, o saját erejéből tevékenyke­dik. Az alkotó emberekre többek között az jellemző, hogy szeretnék alkotásaikat közönség elé vinni. A mű­velődési házak művészeti csoportjainak erre nyilván több esélyük van, persze „kultúránk szentélyeinek" anyagi helyzetét ismerve, ez az előny egyre kisebb lesz. De mi tesz a többséggel? Tatán ez volt az utolsó al­kalom, hogy a nézők elé állhatták produkcióikkal? Nemrég egyik színész is­merősöm azt mondta; „Sok a tehetséges fiatal, de ke­vesen kapják meg azokat a jó szerepeket, amelyek te­hetségük kibontakoztatásá­hoz elengedhetetlenek. S így tíz év múlva az egyen­lő alapokról indulók már igen távol kerülnek egymás­tól." S milyen „szereposz­tás" vár a mostani Ki mit tud?-osokroí Vétek veszni hagyni a legkisebb tehetsé­get is... Ekkor villant be a mecé­nások gondolata. Mert ne­héz gazdasági helyzetű or­szágunkban akad néhány jó gazdasági helyzetben lévő állampolgár -, s lehet, hogy hiányos tájékozottságom az oka -, de egy kezemen meg tudnám számolni, kö­zülük hányon áldoztak va­gyonukból a hazának. Pe­dig ők már nogyon sokat kaptak tőle ... Czoborczy Bence Magyarország az én hazám értekék őrzői Több gondolat bánt engemet... Lehet, hogy én vagyok a nagyon tájékozatlan, de az az érzésem néha, hogy nálunk igen könnyen dobá­lózunk címekkel, rangokkal, beosztások jól hangzó megnevezésével, s mintha jóval több lenne az igaz­gató, meg a főtanácsos, aztán a doktori címet még a hálóingére is ráhímeztető, bár a gyakorlatban a dok­torátusa mögött lévő tudományágat egyáltalán nem hasznosító (állam)polgár, mint amennyi szüksé­ges. Szaporodnak a vállalkozások, vállalatok, kisszövetkezetek, ilyen-olyan társulások, és ezek le­het, hogy gazdaságilag indokolt folyamatok, — már tudniillik az, hogy nagy intézményekből, szervezetek­ből több kicsi lesz, — de mindegyik újabb kisszerve­zetnek az élére kell egy vezérkar, és máris ki lehet nevezni igazgatót, igazgatóhelyettest, elnököt, elnök- helyettest, vagy esetleg ezeket meg lehet választat­ni, aztán lehet osztogatni főosztályvezetői címeket, meg ilyesmiket, az állami szerveknél oda lehet adni a tanácsosi, meg főtanácsosi címet, akiből nem tud­nak mit csinálni, annak a szaktanácsadói címet ad­ják, és így tovább. Helyenként már megszületnek a Pál utcai fiúk mai utódai, azaz olyan szervezetek, ahol parancsnok, meg alparancsnok és borzasztó sok tiszt van, csak éppen a hadsereg gyenge, adott eset­ben egyetlen kis Nemecsekből áll, akinek csak azért nem írják csupa kisbetűvel a nevét, nehogy megsértőd­jön, s akkor kinek dirigál a sok-sok főnök, ki végzi el manuálisan is a munkát. De félre a rosszmájúsággal, valóban sok az igazgató, meg a hasonállású. A kü­lönböző frissen létrejött kisebb szervek élére kineve­zett ember éppúgy igazgató, mint egy nagy kombi­nát vezetője, titkárnőn keresztül lehet bejutni hozzá, ha lehet, titkárnővel telefonáltat rá a társintézmé­nyekre, egyáltalán elhiszi, hogy az igazgatói cím va­lami nagyhatalmú vezetőhöz 'teszi hasonlatossá. Ter­mészetesen nem azért mondom ezt el, mintha irigyel­ném a címet, vagy lebecsülném azokat, akik ilyen munkakörökben dolgoznak. De nagyon sok az igaz­gató, és ha egészen jelentéktelen szervek, intézmé­nyek élén is ilyen rangú valaki áll, devalválódik ez a cím, akárcsak a többi, amelyeket az előbb már em­lítettem, és hovatovább, hogy az érdemileg nagyobb intézmények vezetőinél meg már nem lesz elég a ve­zérigazgatói cím, vagy a főigazgató, ki kell találni valami szupercímet. És ha már cím adódik, a kis helyeken, akkor azzal jár nemcsak az elegáns iroda és titkárnő, hanem kiemelt' fizetés és valamiféle ha­talom is, s kell még egy ember, aki a tényleges mun­kát elvégzi. Aztán előbb-utóbb mindenféle urizálási szándékok is előbukkannak. A felszabadulást követő időkben közszájon forgó vicc volt, hogy a frissen ki­emelt, magas beosztásba került munkásember felesége állítólag azt mondta, a férje rangja után, ha nem jött volna ez a rendszer, méltóságos asszony lenne. Ez hajdan vicc volt, ma, amikor tele vagyunk főtanácso­sokkal, újra fölbukkan, — s talán már nemcsak vicc­ként — az a gondolat sokakban, hogy a főtanácsosi rang mellé régen méltóságos cím járt. És mintha á kelleténél többen úgy viselkednének manapság, mint hajdan ez irigyelt cím birtokosai, vagy bitorlói. S ez áll nemcsak főtanácsosokra, hanem különböző igazgatókra, elnökökre, egyéb túltermelt rangokra ... * Különböző munkahelyeken, itt-ott, s elég sokfelé idegeskedések tapasztalhatóak. Elsősorban nem a fi­zikai dolgozók körében. Mert, ugye, racionalizálnak felsőbb szerveknél, a felettes lépcsőfokon álló igazga­tásban szükségtelenné válik néhány munkakör, és annak betöltője. A jól bevált recept szerint esetleg áthelyezik valamelyik alárendelt szervhez, vállalat­hoz, minélfogva ott lesz létszámfölösleg, onnan kell vala­kit elhelyezni, elbocsátani, eltanácsolni, szóval eltüntet­ni. Nem kis gond ez a vállalati vezetőknek, különösen ha nemcsak így kapnak embereket, hanem ugyanakkor az általuk vezetett intézmény még létszámcsökkentés­re is kötelezett. Főhet a fejük, mit csináljanak. Ilyen­kor számba veszik, hogy kiket lehet esetleg nélkülöz­ni. Kiderül, hogy Ipszilon teljesen használhatatlan, de egy korábbi hasonló akció során, vagy tíz évvel, ezelőtt a felettes szervtől lapátolták hozzájuk, szíves ajánlással, mivelhogy alig várták, miként szabadulja­nak meg tőle; itt viszont azóta is a „felsőbb helyről jött ember” rangját élvezi, hiszen nem lehet tudni, milyen kapcsolatai vannak ma is előző helyén, kivel jár össze, milyen híreket hord be, tehát jó lesz vele vigyázni, őt ne bántsuk. Ott van a másik is, aki szin­tén mellőzhető lenne, de őt hajdan Iksz elvtárs aján­lotta. Igaz, Iksz elvtárs már nincs a helyén, nem is tudni pontosan, hol van és mit csinál, de nem tudni, milyen messzire ér el a keze. Egyébként is az ő pro- tezsáltja nem sok vizet zavar. Nem dolgozik, ennél­fogva nem is ront el semmit. Legjobb békén hagyni. A harmadik, aki számba jöhet, viszont kitűnő cimbo­ra. Mindig ő az, aki veszít ultizáskor, ha a főnökkel játszik. Biztos helye van mindaddig, amíg a főnökök nem változnak. Fő hát a vezetők feje, s egyre fogy azoknak a sora, akik számításba jöhetnek. Aztán per­sze minden helyen van egy-két olyan ember, akiket nem protezsál senki, akik nem rokonai senkinek, nem kártyapartnerei, nem szeretői, értik is a dolgu­kat, s el is végzik. Sőt, még két másikét is, akik vi­szont kártyapartnerek, protezsáltak, vagy szeretők. Adott esetben egy személyben megtestesítik mindet. Ezeket a névteleneket esetleg el lehetne engedni, de azt belátja a vállalatvezetés is, ha ők nem lesznek, ki fogja elvégezni a munkát. Így előáll a pillanatnyi patthelyzet... S hogy ez a gondolat miért bánt en­gem? Csak azért, mert érzésem szerint nem egyetlen munkahelyen adódnak napjainkban ilyenfajta gon­dok ... (benedek)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom