Észak-Magyarország, 1988. április (44. évfolyam, 78-102. szám)
1988-04-02 / 79. szám
6SZAK-MAGYARORSZÁG> 4 1988. április 2., szombat Bodzafa ingó ága... Szubjektív gondolatok Varga Imre kiállításán Varga Imre dedikálja kiállításának plakátját A szobor ott az Avason még csaJk néhány napos, de már összecsaptak körülötte a vélemények, mint Varga Imre mindegyik köztéri szobra körül. Szinte már közhely, hogy Kossuth-díjas művészünk alkotásai indulatokat szülnék pro és kontra, lelkes rajongókat vonzanak és fanyialgókat, s bennük csak az a közös, hogy a mű kavarja a véleményeket. Nyilván — mondhatnánk — ez is a nagyság megnyilvánulása, hogy nem lehet közömbösen elmenni mellettük. Minden kötelező tisztelet, sznobista álrajongás nélkül tetszik nékem ez a szobor. A kerti pádon lomhán, hanyagul, már-már slamposan a hátán ülő fér- iialak, ahogy utánanyúl a bodzafa levelének, szemét a f ácskára fordítva figyelőn, de valamiképpen túl is nézve rajta. Lehet, szerencsém volt. Gyönyörű tavaszi napsütésben láttam meg először a szobrot, s a szellőzködő szélben — mintha csak a természet nevelte volna, s nem a szobrász keze formálta — lágyan hajlottak alá a bodzafa ágai. Levelein pedig talán esőcseppek csillantak a napfényben, holott csák az acélbuborékok verték vissza a sugarakat. Oly kecses ez a bodzafa, amilyen szánandóan esetlen a férfitest. De hát külső burkunk, a test, amelyet magunkkal cipelünk, miénk ugyan, de független is tőtünk. Születési adottságunk, akárcsak szemünk romló látása, amelyet sokdioptriás szemüveggel javítunk. A test tehetetlen tömege persze védekező reflex is lehet, álca, akárcsak a selyemhernyóé, a szivárvány minden színében pompázó gubó, amelyből kikéi a lepke. Ez a suta, már-már szánandó férfialak is inkább esendő és esengő, védtelen lélek, miként védtelen az ember maga is a lét és nemlét határán, a pillanat szülte életében, kínzó gondolataival, marcangoló vívódásaival, kétségeivel és rajongásaival. Mondták, nemcsak én mondom; ilyen volt Szabó Lőrinc. Nem daliás férfi, hanem emberségünkért esengő, gyarló ember, része a természetnek, de azon kívülálló is, ki a talán legközönségesebb, az útszél porában is kiisarjadó növény életén merengve fogalmaz meg egyetemes érvényű gondolátokat. A szobrász a szellem és a test feszülő, kiáltó ellentétét fogalmazta bronzba és acélba, a 'bölcs öreg emberben élő gyermekien fürkésző kíváncsiságot, a gáncsokon glóriával átlépő, mert önmagát vállaló emberi attitűdöt. Bizonyára értő, avatott kritikusok ízekre szedik majd Varga Imrének ezt a művét is. Nem ez volt a szándékom. A magam versekből is táplálkozó érzéseit szerettem volna csak suta szavakba öntve elmondani valaanliképpen; a lelkiismeret és a nem önmagában szépért való kapaszkodás [kiváltotta érzésekét, melyekkel így vagy úgy, de egy kicsit valamennyiünknek számot kell vetnie, szembe kell néznie, ha megpillantja a szobrot, majdnem a járda szegélyére ülve. Ez a 'közelség kifejezése. A jelenlété, a köztünk levésé és a befogadásé. Amiért érdemes sétáló lépéseinket errefelé igazítani. Ez a szobor ott, ez a költő-férfi mind- armyiunlké, miskolciaké ... nemcsak az Avas beton- dzsungelében élőké. A színt valló krónikás nem véletlenül irta írása alcímében, hogy szubjektív gondolatait szeretné elmondani. A Miskolci Galériában megnyílt kiállítás nem igényli a hagyományos értelemben vett kritikát, hiszen ez a gyűjteményes anyag — a művészettörténészek szakmai ítéletét bírta és bírja nemcsak határainkon belül, de azon kívül is. A fővárosi Laktanya utcai Varga-gyűjtemény öt éve áll, miként idehaza és külföldön — keveseknek adatik meg ez — mintegy száz szobra található. Valamennyi egyszeri, új, csak ott, a felállítás helyén létezhető — mondanám, ha merném; lélegző — alkotás, mert mindegyik a legteljesebb alázat jegyében fogant, ahogy csak művész közeledhet egy másik művészhez. Alighanem ebben lelhető fel Varga Imre művészetének kiindulópontja — alfája és ómegája —: a közelítés módjában. Nem a művet igazítja az eszközökhöz, hanem fordítva, az eszközöket választja a műhöz. Ettől hasonlítanak egymásra szobrai, s éppen ez az, ami egyedivé, egymástól is meg- különiböztethetővé, másokká iteszi alkotásait. Varga Imre úgy üzen’ nekünk, hogy' teljességgel művei üzennek. Czóbel és Radnóti, a törékenységében is felmagasuló Szent István, a puritánságában is tiszteletet parancsoló Professzor, az embermentő Wallenberg, vagy az ember történetében a magyarság során töprengő Ma- dácih. Közülünk valók a Várakozók is, esernyőjük alá bújva és m'i vagyunk a Múló idő asszonyalakjai is tétova reménykedéseikben. Alighanem azért kavarnak indulatokat Varga szobrai, mert arról szólnak, amik vagyunk, s amit olykor büszkén vállalunk, vagy éppen szégyenlősen megtagadunk magunkban. Kevés ilyen s ennyire ember-központú művészünk van, mint ő, kinek alkotásai, akárcsak Hemingway harangja, értünk szól. Csak hagyni kell, hogy közel férkőzzenek Hozzánk ezek a szobrok, s hogy mi is közel jussunk üozzá- juk. Míg itt vannak... Jó hogy itt vannak! Miként jó az is, hogy ott fenn, a város felett köztünk marad most már Szabó Lőrinc is. Csutorás Annamária Fotó: Fojtán László Czóbel Béla szobra fél Európát bejárta Ünnepi borsódobálás P anaszkodott a minap egyik városunk művelődési házának illetékes munkatársa, hogy nem bírnak harmadik házat is szervezni a sokak körében népszerű, ám meghívni nem éppen olcsó mulatság előadóművész vendégszerepléséhez. Ugyanis csak abban az esetben hajlandó a fővárosból lerándulni, ha három előadást biztosítanak egymás után, egyazon délután, illetve este folyamán. Kevesebbért nem mozdul. A város meg annyira nem érdeklődik, hogy három házat megtöltsön, és megfizesse a borsos belépődíjat. Két ház is nehezen jött össze. Hát ne hívják akkor — tanácsoltam —, mire az elkeseredett népművelő elmagyarázta, hogy szíve szerint ugyan nem hívná, de az a kis bevételi többlet, amit ez a vendégszereplés eredményez, nagyon kell az intézménynek, s most nem tudja, mi lesz: ha nem lesz harmadik előadás, amiért ennek megfelelően kell díjazni a vendéget, úgy nem lesz egy sem, akkor meg a kis bevétel is elúszik. Valamiféle csúnya huszon- kettes csapdája ez. Elmondja a vidéki város mozijának vezetője, hogy egy hónap alatt harminchárom filmet mutatnak be. Kérdezem, mennyi ebből igazán film, mire szomorúan mondja: három, a többi meg olyan, ami bevételt hoz, vacak, de játsz- szuk, mert a bevételi kötelezettség szorít. Igen, a bevételi kötelezettség szorít. Szorít a művelődési házban —, ahol még az valamennyire is hivatásszerűen működni tud! —, szorít a moziban, a színházban, a könyvkiadásban és -terjesztésben, a koncertrendezésben, a képzőművészethez kapcsolódóan _ a műkereskedelemben és az alkotóközösségekben, mindenütt. S mert a bevételi terv szoros, sőt, annak teljesítése zsebre is megy, márpedig a piacról élünk, akinek ez a dolga, igyekszik is a bevételi tervet teljesíteni. Erről már nem egyszer írtam és írtak mások is. De nem lehet elégszer leírni ennek sokféle veszélyét, fel kell lőni a riasztórakétát: nemcsak a bevétel mindenáron történő növelésében születnek megbocsáthatatlan és a későbbiekben majd igen keservesen visz- szaható torzulások, hanem van ennek egy szemléleti vonzata is. Nevezetesen, mert általában az igényesebb, értékesebb művek és a közönség nagy tömegei közötti híd verése a nehezebb, hát ezt hanyagoljuk el, ez kerül mindinkább háttérbe. Különösen érinti ez a hazai származású műveket, amelyek helyett mindenkor csökkentett értékű, könnyebben értékesíthető, vagy éppen teljesen értéktelen csinálmá- nyokat kínálunk, amihez aztán mindenféle szép elméleteket is gyártunk a kikapcsolódás segítéséről, a könnyebb érthetőségről, és akarva-akaratlanul erősítünk egy tévhitekre épült előítéletet; azt, hogy a hazai művel szemben eleve ellenállást tanúsít már nemcsak az, akinek kínálni kellene, hanem az is, akit azért fizetnek — többnyire éppen az állam —, hogy ezeket a műveket kínálja. M Magyar filmek igen gyorsan tűnnek el a mozik vásznáról, mert a bevételre kötelezett forgalmazónak nincs türelme és elég jó idegrendszere kivárni, míg a szájreklám behozza a nézőket. (Igaz, ilyet tapasztalni újabban nem harsányan értéktelen nyugati művek esetében is!) A színházakban alig-alig akad új magyar mű. A színházak vezetői szerint nem születnek új művek, a Színház című lap havonta közread egyet-egyet, de persze ennél sokkal többet írnak. De a bemutatók száma is csökken országosan, a fővárosi színházak is sok-sok darabot tartanak repertoáron, s csökkentik az új bemutatók számát, amelyek között elenyészően kevés a magyar. Nyári színpadjainkon — Kőszegen, Gyulán, Kisvárdán, Egervárott, korábban Egerben — olykor közönség elé kerül egy-egy új magyar színpadi mű, s csak nagyon kis hányaduk éri meg a következő nyarat is, kőszínházba csak szórványosan kerül közülük. Régebbi, jól bevált darabokkal operálnak a színházak, mert nekik is kell a bevétel. S a könyvárusnak is könnyebb eladni egy fotókkal illusztrált, szexuális tanítást ígérő kötetet, mint ismert költő könyvét, vagy hasonlót. Hemzsegnek a haknibrigádok a magyar vidéken. A legkülönbözőbb szervezésekben zúdulnak a még fogadni képes művelődési házakra az ajánlatok. Tisztelet a nagyon kevés kivételnek, de többségben a legselejtesebb kultúrát szállítva, nemritkán a kultúra szemetjét is, és elhitetik sokakkal, hogy az a kultúra, amit visznek. Sok vidék lakói az élő művészetnek kizárólag ezzel a jelentkezési módjával találkoznak és az értékesebb művészetről és művészekről a hakniműsorok parodis- táinak csúfolkodásaiból tudnak, ha ezt tudásnak, értesülésnek lehet felfogni. Amikor mindezekről beszéltem a közelmúltban valakinek, elgondolkozva azt mondta, hogy olyan dolog ennek a felpa- naszolása, mint amikor a borsót hányjuk a falra. Lehet, hogy van benne valami. Mégis icDőről időre jelezni kell ebben a veszélyt ígérő ügyben, mert nem egyszerűen átmeneti nehézségekről van szó, hanem több évtizedes munkával elért tömegkulturális színvonal feladásáról, a szubkultúra felé tendálásról és az értékkel, főleg azon belül a hazai értékkel szembeni előítéletek — gazdaságossági okokkal agyonmagyarázott — felerősítéséről. A bevezetőben említett előadóművésznek nem azért nem tud a művelődési ház három előadást szervezni, mert mint értékkel, előítélet lenne vele szemben. Nem, egyszerűen csak két háznyira való ember kíváncsi és hajlandó pénzt áldozni érte. De a művelődési háznak kell a pénz mindenáron, és a mozi is tízszer annyi értéktelenséget vetít, mint értéket, mert neki is bevételt kell produkálnia. Benedek Miklós Holnap este a képernyőn ' Malom a Séden A többnapos ünnep televíziós kínálatában kiemelkedő hely és figyelem illeti a holnap, vasárnap este 20.10-kor, az első műsorban látható tévéjátékot. Húsvét első napján, egyben fel- szabadulásunk évfordulójának előestéjén mutatják be az Illyés Gyula művéből készült, Malom a Séden című tévéjátékot. (A mű egy színpadi előadásának közvetítését évekkel korábban láthattuk.) Egy dunántúli malomban 1945 telén, a háború vége felé játszódó drámai történetet Léner Péter rendezte a kamerák előtt, főbb szereplői a képen is látható Merisáros László, Hegedűs D. Géza, továbbá Ráckevei Anna, Horváth Sándor, Tordy Géza, Vajda László. Rajtuk kívül még sokan mások ke Itik életre Illyés alakjait. 9-
