Észak-Magyarország, 1988. április (44. évfolyam, 78-102. szám)
1988-04-02 / 79. szám
1988. április 2., szombat ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 3 fl hazáról, a világról felszabadulásunk ünnepén irts * Kótai Q@zd a2 MSZMP KB külügyi osztályának vezetője Történelmünk során talán soha nem voltunk annyira elszigeteltek, a külvilág szemében olyan megbélyegzettek, mint éppen 1945. április 4-én, amikor a szovjet hadsereg és a vele szövetséges más csapatok kiverték Magyarország területéről az utolsó megszálló hitlerista alakulatokat. Az első világháború utáni korszak kényszerpályát követő, elhibázott politikájáért nem csak azok bűnhődtek, akik azt kigondolták és képviselték, de a nemzet egésze; egy szűk csoport rövidlátó, ostoba tehetetlensége kizárta a jogos sérelmek akár részleges orvoslását is. „ ... A felelősség Horthy Miklóst és a magyar feudális nagytőkés uralkodó osztályokat terheli, amelyek ... okozói voltak a nemzet szerencsétlenségének, a rossz békének” — mondta ki az MKP III. kongresszusának határozata 1946-ban. Hiába figyelmeztetett azonban a költő: „Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép”, hiába tettek különbséget a társadalmi haladás erői a vétkes és az ártatlan. az uralkodó osztály és a nép között, az indulatok elnyomták a magyar nép szenvedéseiről hírt vivők szavát. E nyomasztó helyzetből mégis volt kiút. „A nemzet újjáteremtésén sikeresen csak azok működhetnek, kik képzeletük elé tudják villantani egy boldog állam eszményét” — írta egykoron Vasvári Pál. A „boldog állam eszménye”, a jobb jövő kézzelfoghatóvá vált közelsége a felszabadult országban soha nem látott energiákat mozgósított, s a megváltó lendület — a haladás új útjára lépett országokkal szövetségben — segített néhány év alatt elsöpörni századok felgyülemlett hordalékát, a magán- tulajdon, a születési előjogok kiváltságait. Nemcsak a saját hibák, a kor is közrejátszott abban, hogy a világot megforgató remények válságba és véres tragédiába torkollottak — s utána megint csak a gyanakvás. A Szovjetunió és a szocialista országok mellett kevesen voltak, akik hittek bennünk, és segítettek újból talpra állnunk. A fiatalabb nemzedékek, akik e történelmi megpróbáltatásokat legfeljebb olvasmányaikból ismerhetik, mindezt nehezen érzik át. Magyarország ma a nemzetek közösségének elismert, megbecsült tagja; néha már úgy is tűnhet: hírünk, tekintélyünk nagyobb, mint az országunk méreteiből, fejlettségünk szintjéből következne. Az irántunk megnyilvánuló megbecsülés nem korlátozódik szövetségeseinkre és szűkebb régiónkra, Közép-Európána. hanem a világban mindenütt érzékelhető. Ezzel találkoznak a “magyar politikusok, külkereskedők, tudósok, művészek, és jószerével mindenki. aki külföldön megfordul; csekély kivételtől eltekintve ez hatja át a rólünk szóló tudósításokat, híreket, újságcikkeket is. Fontos ez az elismerés számunkra mindenekelőtt azért, mert a rácsodálkozás, majd később a tisztelet mögött teljesítmény húzódott meg, tényleges politikai, gazdasági, kulturális eredmények. Sokáig úgy tűnt, hogy javulnak a századok óta dédelgetett nagy álom, a gazdasági-civilizációs fejlettségben előttünk járó államokhoz való felzárkózás esélyei. A Magyar Szocialista Munkáspártnak sikerült újabb és újabb lendületet adni az országnak: az 1956-os válságot követő gyors konszolidációval, a mezőgazdaság szocialista átszervezésével, a magyar reformfolyamat 1968-as elindításával. Törekvéseink immár több mint három évtizede összhangban vannak a szocialista fejlődés fő vonalával. A politikai teljesítmény azonban több, mint a szükségesség felismerése és a cselekvés bátorsága. Az igazi politikai teljesítmény e reformpolitika folytonossága. minden ismert és elismert következetlensége ellenére is. Hibáink alól senki nem menthet fel bennünket. mégis: Kossuth Lajos ismert mondásával a politika a kényszerűségek tudománya. Aligha kérhetett valaki számon egy nem túl nagy államtól következetes és mindenre kiterjedő reformpolitikát olyan időszakban, amikor ennek az országnak szűkebb környezete egészében véve más 'politikát folytatott. Mégis’ e folytonosság eredményeként halmozódott fel az a tapasztalat, amely Magyar- országot a szocializmus történelmi kísérletének fontos laboratóriumává teszi. Az olyan — már-már közhelyszámba menő — megállapítás. mint hogy nem lehet gazdasági reformot végrehajtani a társadalom élete egészének reformja nélkül, súlyos nehézségek árán, a gyakorlat [próbái során megszületett értékes, általános érvényű tapasztalat. A reformpolitika szerves része a külpolitika megújulása is, amelynek során úgyszintén nem kevés régi beidegződéssel, megalapozatlan várakozással, sőt illúzióval kellett leszámolnunk. Egy akkora ország, mint hazánk, aligha képes gyökeresen megváltoztatni azt a külvilágot, amelytől meghatározó mértékben függ; alkalmazkodnia kell tehát hozzá. Az alkalmazkodás azonban nem jelenthet beletörődést, mechanikus követelést, ellenkezőleg: állandó készenlétet, aktív cselekvést, rugalmasságot igényel. Nemzeti érdekünk a szocialista építőmunkához elengedhetetlenül szükséges béke, de nem elég, ha védelmének ügyét csupán azokra bízzuk, akiknek hatalmasabb eszközeik vannak; nekünk, kis és közepes országoknak js ki kell használnunk minden lehetőséget, hogy cselekedjünk érdekében. Miután bebizonyosodott az is, hogy a szocializmus többek között a nemzetiségi kérdést sem oldja meg automatikusan, hallatjuk hangunkat és törődünk a határokon túlra szakadt magyarság sorsával. Méltányoljuk, ha nemzetiségi létük kiteljesedik, és felemeljük szavunkat, ha igazságtalanságot, jogfosztást tapasztalunk. Minket az a szilárd meggyőződés vezet, hogy a szomszédos országokban élő magyarság és a nálunk élő nemzetiségek nem szükségképpen az örökölt bizalmatlanság tényezői. Valljuk, hogy kettős kötődésük révén a jobb megértést, a sorsközösséget erősíthetik országaink, népeink között. Ma, amikor ismét óriási feladatokat kell megoldanunk, a külföldi elismerése több, mint nemzeti öntudatunknak jóleső megerősítése: erkölcsi-politikai tökét jelent számunkra. Ennek alapja évtizedek teljesítménye, a cselekvőképes, megújulásra képes politikába vetett bizalom. Tudnunk kell azonban, hogyan éljünk ezzel a tőkével. A párt társadalmi-gazdasági kibontakozási programjának, a kormányzat stabilizációs elképzeléseinek valóra váltásához a nemzetközi politikai feltételek adottak. A Szovjetunióban, Kínában és más szocialista országokban kibontakozó átalakítási és megújulási folyamat, amelynek a mi törekvéseink is szerves részét képezik, a szocializmus lendületesebb fejlődésének ígéretét hordozzák. A világgazdaság számunkra kedvezőtlen alakulását országaink együttműködésének mélyreható tartalmi és szervezeti korszerűsítése a távolabbi jövőben ellensúlyozhatja. Az enyhültebbé vált nemzetközi légkör, a párbeszéd, az együttműködés elmélyülése, a fegyverzetkorlátozási folyamat előrehaladása épp így terveink megvalósítását segíti. A magyar külpolitika azonban csak akkor élhet valóban létező nemzetközi lehetőségeivel, csak akkor őrizheti meg hazánk külhoni tekintélyét, ha szilárd, er- kölcsileg-politikailag „hitelképes” belső háttérrel rendelkezik. S ez nem lehet más, mint a minden területre kiterjedő reformpolitika bátor folytatása, gazdasági szerkezetünk és politikai intézményrendszerünk mélyreható átalakítása, a mind teljesebb demokrácia szavatolása. Egyúttal ez az alapja a nemzeti egység megújításának, a szilárd értékrend és az egészséges nemzettudat kialakításának is. Külpolitikánk csak a cselekvőképes Magyarország „aranyfedezetével” ellensúlyozhatja a gazdasági teljesítményünkkel, társadalmi teherbíró-képességünkkel kapcsolatos külföldi aggályokat, csak így képviselheti, érvényesítheti nemzeti érdekeinket. Az előrelépéshez tehát elsősorban saját cselekvési készségünkben kell bíznunk. „A közhit gyakran hibás, de mert közhit, kormányozza a világot, s irányt szab milliók cselekvésének” — írta ugyancsak a forradalmár Vasvári Pál. Nem válhat közhitté az, hogy válság van, mégpedig olyan, amelyikből nem tudunk kilábalni. Ha ez a közhit szabna irányt milliók cselekvésének, akkor valóban vert nemzette lennénk. Ha magunk nem hinnénk a „boldog állam eszményében”, a talpraállásban, nem ismernénk eredményeinket cs értékeinket, akkor nem tudnánk élni a kínálkozó lehetőségekkel. Teendőink számosak, de van programunk. Most már cselekednünk kell! Kohók félárnyékában a kohásiatban ... A napsütésre még várni kell. Más ez a tavasz, más ez az április, rflint az előzőek. így van ez rendjén, hiszen az embernek ujja sincs egyforma kettő, s mint az köztudott, kétszer nem lehet ugyanabba a folyóba lépni. A kikelet ürügyén közhelyek kívánkoznak a szájára, egyszerűen azon oknál fogva, hogy az ember hajlamos a könnyebb megoldás, a kisebb ellenállás irányába mozdulni. Változásokkal stimulált, várakozással teli időket élünk. Nemcsak arra gondolok, hogy módosult néhány palack betéti díjas ára, még arra sem, hogy elsejétől számlát ad és garanciát vállal a fodrász és a kozmetikus, s az sem perdöntő — bár anyagi lehetősségünket befolyásolja majd —, hogy kiolvad az árstap hivatalosan meghatározott biztosítéka. Az előzmények ismeretében, s pontosan tájékozódva a tervekről: állítható, hogy hosszú menetelésnek nézünk elébe. Bármennyire is naphoz kötődnek a dátumokkal is szentesített új rendelkezések, amelyek a stabilizálást és a kibontakozást szolgálják, nincs politikus és gazdasági szakértő, vagy minden hájjal megkent jövendőmondó, aki pontosan rögzítené, hogy mi, mikor kezdődött, hogy hol tartunk most a változások kronológiájában, s mikor állíthatjuk azt, hogy a nehezén már túl vagyunk. A felületes érzékelés óhatatlanul a napi gondokat tolja előtérbe, ez képezi témáját az alkalmi eszmecseréknek. Természetes beidegződés ez, hiszen naponta csöng a vekker, naponta kattan a bélyegzőóra, naponta kell megvívni kis harcainkat. A nagypolitika nagyobb léptékkel mér. Számba veszi ugyan a hétfőket, keddeket is, esztendők teljesítményét hasonlítja össze, ötéves tervekben gondolkodik, ám egyre izmosodik az a felismerés és az a gyakorlat, amely nagyabb távot tekint át, nem elsősorban a naptárra figyel, hanem a gazdasági és társadalmi tendenciákra, a változások várható hatására. Egy nagyívű történelmi ugrás lehetőségei adottak, feltételei pedig megteremthetőek. Van annyi tartalék, tartás és virtus ebben a népben, hogy a korhoz méltó, kiegyensúlyozottabb közérzetet biztosító életkörülményeket teremtsen. Mert itt a teremtés, az újrateremtés nagyszerű, szükségszerű, s kockázatos feladatáról van szó. Olyan kihívás ez, amely csak korszakonként, nehéznek minősíthető időszakokban szólítja egy táborba a nemzetet. Hát ezért is más ez a tavasz, ezért is más ez az április. Erényeink és hiányaink mérlegének mutatója még inog, még nem foglalja el azt a helyet a skálán, amelyet vártunk, s reméltünk. Am a képzeletbeli mutató mozgása jó irányú változást jelez. Nemcsak az óvatos derűlátás mondatja ezt, hanem jó néhány vállalat, jó néhány vállalkozás és nem kevés intézkedés sikere is. Hogy apróbb sikerek ' ezek? Hogy részgyőzelmek? Néha úgy tűnik, s ezt vezető politikusaink sem mulasztják el hangsúlyozni, hogy elfelejtettünk örülni, s kudarcaink jobban keserítenek, mint amennyire az indokolt, s az indokoltnál kisebb az ünnep, ha ünnepelni kell. Tudjuk, érezzük, hogy még nincs itt az ideje a heje-huja szürethangulatnak. De okunk, s a jövő nemzedékével szemben jogunk sincs lelkünket feketébe öltöztetve tort ülni. Tavaszt váró, a kikeletet sürgető üzenetekben, megajánlásokban és történésekben nincs hiány. Példaként a Tanács- köztársaságra emlékező leninvárosi rendezvényre hivatkozom. A megszokottól eltérő körülmények közötti ünnepen a megyei pártbizottság első titkára ezt mondotta: „Megszaporodtak hazánkban a feszültségek, aggodalom, kishitűség, pesszimizmus is tapasztalható. Ráadásul megyénk helyzete köztudottan nehezebb és ellentmondásosabb az országosnál. Van gondokkal küzdő bányászatunk, vannak nehéz helyzetben levő kóhászati üzemeink. Több mezőgazdasági üzemünk kedvezőtlen körülmények között gazdálkodik. És van több olyan jól prosperáló, dolgozói számára kedvező perspektívát nyújtó kollektívánk is, mint például a Tiszai Vegyi Kombinát. Bonyolult helyzet ez, és mindezekkel együtt így teljes a kép. Gondjaink megoldására, nehézségeink felszámolására vari országos és megyei programunk: a gazdasági és társadalmi kibontakozás programja: A valóság által felvetett kemény kérdésekre a válaszunk: az ipari és a mezőgazdasági üzemek termékszerkezetének korszerűsítése, átalakítása. Üj és kemény, de megoldható feladatok ezek . . .” A fentiek nyomán is nyilvánvaló, hogy tavaszi ünnepeink nem felhőtlenek 1988- ban. Bár korán jött a tavasz, de átél sem gyötört meg nagyon bennünket, ám a zászlókat friss szél lobogtatja. Üj szelek? Fényes szellők? A borsodi ipar tavalyi termelése nem érte el az előző évit. Ám a vegyipar, az építőanyag-ipar és az élelmiszeripar 2—8 százalékkal produkált többet. Az ipari dolgozók négyszázalékos létszámcsökkenése mögött az a vitathatatlanul pozitív tény húzódik meg, hogy a szellemi foglalkoztatottak létszáma kevésbé mérséklődött, mint a fizikaiaké. Persze, ennek megítélésével is csínján kell bánni, hiszen Ózd környékén, s Miskolcon is elhelyezkedési gondok tapasztalhatóak. S az is árnyalja a képet, hogy az anyagi ágazatokban foglalkoztatottak száma ugyan három éve csökken, de a mérséklődés üteme lassult. Először tehát önmagunkat, korábbi önmagunkat kell utolérnünk, s csak akkor célozhatunk meg egy országos átlagot, vagy ami még ennél több; egy, a hely szelleméhez, hagyományaihoz, eredendő adottságaihoz méltó és nagyobb gazdagságot biztosító gazdasági konstelláció létrehozását. Ügy tűnik tehát, hogy a korábbi, kedvezőtlen folyamatok erősödését sikerült lefékezni. Látszólag nem sok ez. De nem is kevés! Rendezni kell sorainkat, hogy sokkal inkább egyszerre dobbanjanak a lépések. Mert lépnünk, haladnunk kell, különben lemaradunk, s nemcsak a jövőt kockáztatjuk, hanem korábbi eredményeinket is. Nem kicsi a tét. De vállalnunk és vállalkoznunk kell: nyolcvannyolc áprilisában, két ünnep között és az ünnepek után is. Brackő István Nyolcvan nyolcban. ápffisbai
