Észak-Magyarország, 1988. március (44. évfolyam, 51-77. szám)

1988-03-04 / 54. szám

ÉSZAK-MAGYARORSZAG 4 1988. március 4., péntek A műemlék épületek, templomok építészeti helyreállítása során restaurálásra szoruló szobrok, festmények, berendezési tárgyak az Országos Műemléki Felügyelőség műtermeibe kerülnek, ahol szakavatott mesterek „varázsolják” újjá műkincseiket. Képünkön: Kovács Jenőné faszobrász a cserhátsurányi római katolikus templom Szent Simon szobrán feltárja az eredeti festékréteget. II ifliszterekril - még egyszer Lapunk 1988. február 20-i számában megjelent kétol­dalas összeállításomra, amely a Miniszterek Borsodból, Abaújból, Zemplénből címet viselte, több olvasónk is reagált levélben és telefo­non. Az elismerő szavakért ezúttal is köszönetét mon­dok, ugyanakkor úgy vé­lem, részletesen is válaszol­nom kell mindazoknak, akik úgy gondolták, hogy a lista korántsem volt teljes, s példaként újabb miniszte­rek vagy annak tudott sze­mélyek neveit sorolták fel. Említett összeállításomban csupán arra vállalkoztam, hogy az 1950-ben összevo­nással kialakult területi egység Borsod-Abaúj-Zemp- lén „jogelőd” vármegyéiben született vagy meghalt mi­nisztereket ismertetem. A jog­előd megyéken Abaúj, Bor­sod, Zemplén és, bár külön nem írtam le — egyik kedves olvasónk, dr. Hódy Imréné ezért meg is rótt — Gömör, Torna vármegyéket értem, de nem teljes történelmi egé­szükben, hanem csak a mai Magyarországhoz tartozó te­rületeket. Tehát például a zempléni Tőketerebesen született Andrássy Gyula, vagy a kassai Puky Endre ezért nem került bele az összeállításba. Olvasóink által konkrétan is hiányolt nevek viszont azért maradtak ki ebből az arcképcsarnokból, mert az illető vagy nem volt mi­niszter, vagy azért, mert ugyan a miniszter címet vi­selte, sőt megyénkhez is több szállal kötődött, de nem a születés vagy a ha­lálozás helyét illetően, már­pedig összeállításunk ezen életrajzi adatok alapján ké­szült. Mindenesetre most lássuk a levélíróink által hiányolt neveket. Fejti György. Az MSZMP Központi Bizottsága titkára, aki korábban a Borsod-Aba- új-Zemplén Megyei Pártbi­zottság első titkára, illetve azt megelőzően a KISZ KB első titkára volt, ugyan me­gyénkben, Sátoraljaújhelyen született, de ez ideig minisz­teri funkciót nem töltött be. Dr. Münnich Ferenc. Har­colt a spanyol polgárhábo­rúban, majd a felszabadu­lás után volt belügyminisz­ter, a Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány elnökhelyettese, később a Minisztertanács elnöke is, s nagyon sok szállal kötődött Tokajhoz, ám 1886. novem­ber 18-án a Fejér megyei Seregélyesen született és 1967. november 29-én Buda­pesten halt meg. Németh Miklós. Ar. MSZMP közelmúltban meg­választott titkára valóban monoki születésű, de — akárcsak Fejti György — miniszter még nem volt. Prieszol József. Nos, ő sokáig volt borsodi, 1946—48 között az ózdi kommunista pártszervezet, majd a Bor­sod megyei pártvezetőség titkára volt. Az 1956-os el­lenforradalom leverése után újra Borsodban tevékenyke­dik, az MSZMP ózdi párt­szervezője, majd a megyei pártbizottság első titkára 1962-ig. Akkor került fel a Közlekedési és Postaügyi Minisztériumba, ahol 1965 március 21-én bekövetke­zett haláláig miniszterhe­lyettes. Tehát miniszter nem volt. Egyébként is 1906. szeptember 13-án nem me­gyénkben, hanem Budapes­ten született és 1965-ben ugyancsak a fővárosban halt meg. Az ötödik hiányolt „mi­niszter” gróf Serényi Béla. Nos ő valóban volt minisz­ter, hisz 1910. január 17-től 1913. június 10-ig a második Khuen-Héderváry és a Lu­kács László vezette kormá­nyok földművelésügyi mi­nisztere, majd 1917. június 15-től 1918. január 25-ig az Esterházy Móric vezette kormány, és a harmadik Wekerle-kormány kereske­delemügyi minisztere. Az utóbbi kormányban 1918. február 11-től 1918. október 31-ig földművelésügyi mi­niszter is volt. Ö ezer szál­lal kapcsolódott Putnokhoz, az egykori Gömörhöz. Se­rényfalva, az egykori Máié az ő családjuk nevét viseli. Putnokon egykoron szobra is állt. Ám gróf Serényi Bé­la 1866. június 16-án Pesten született, s 1919. október 14-én úgyszintén az ország székesfővárosában hunyt el. Hajdú Imre A „vasutas-festő” monográfiája „...Verje lantos lantját: Hadd halljuk, Füleinket vigasztaljuk Mesterségét magasztaljuk.” (Eszterházy Pál) A Kecskés EgvöHes hanpersenve Február 29-én este a Református Egyházkerületi Székház dísztermében L. Kecskés András és együtte­se mutatkozott be óriási si­kerrel a miskolci közönség­nek. Műsorukon Mátyás ki­rály és a Jagellók udvará­nak muzsikája szerepelt. Az együttes tagjai: L. Kecskés András (lant, ír hárfa, koboz, klasszikus török tambur), Vágó József (cink, clari- no). Arató László (harsona, basszusflöte), Tóth István (blockflőték, furulya, Horn­pipe), Szabó István (lant), Kálmán Péter (gamba, ütő), Paistiinszky Krisztina (ütő­hangszerek), Mártha Judit (ének); valamint Szabó And­rás színművész (vers és próza), akinek széles körű irodalmi és történelmi tárgy- ismeretet mutató, ízléses vá­logatása szervesen illeszke­dett az elénk tárt zenei ka­leidoszkópba. A narrátor szerepében fellépő Tóth Sándor frappáns helyzet- és művészetelemző, gondo­latfejlesztő, mobilizáló esz­mefuttatásai mindannyiumk- hoz szóltak. L. Kecskés András tanul­mányait a Bécsi Zeneaka­démián (Karl Scheit) és a salzburgi Moaarteumban Ni­colaus Harnoncourtnál vé­gezte. Együttesét 27 éve alakította. Példátlan sokol­dalúságukat mutatja, hogy 75-féle műsorösszeállításuk van. Miskolci programjai­kon február 26-án Lillafüre­den és 27-én az Egyetemvá­rosban farsangi énekeket és táncokat mutattak be. 28-án Mária-énekeket szólaltattak meg a Mindszenti temp­lomban, 29-én délután a II. Rákóczi Ferenc Megyei Könyvtár nagytermében di­ákhangverseny következett, este pedig a református székház dísztermében léptek föl. A lélekemelő irodalmi be­tétek jelentőségét méltatni nem ennek a cikknek a feladata. Azt azonban el kell mondanom, hogy Szabó András érzelmektől és tisz­ta szenvedélyektől átfűtött „elöljáró beszédei” szélesre tárták a művészi befogadás kapuit. A föltehetően Mátyás ki­rály megválasztásakor is föl­hangzó magyar tánc a hoz­zákapcsolt Allelujával misz­tikus hangulatot teremtett. A kritikus is stílus és egyé­niség különös kapcsolódá­sának hatása alá került. Le­bilincselve hallgattam Thuz Osvát Antifonáléjából a „Dies est laetitiae” és a „Procedentem” kezdetű an- tifonákat. A Janus Panno- niusról szóló históriás ének után, melyet az eszéki nép­hagyomány őrzött meg szá­munkra, - „hallani” lehetett a csendet. Mi lehetett a megdöbbenés oka? Meggyő­ződésem, hogy csodálatos anyanyelvűnk utánozhatat­lan íze. Mennyi költészet, báj, hallatlan képgazdagság! A nemzeti nyelv e korai teljes diadalát éltük át ké­sei utódokként. A nyelvét, melyet mindenki értett a paraszttól a főurakig, és mely éppen ezért haitalmas történeti köztudatot is ne­velt. A latin nyelvű dara­bok előadásában pedig a tolmácsolás meghittsége ra­gadott meg. A feszültséget végre — paradox helyzet! — a fekete seregről szóló cseh tánc és a rákövetke­ző török katonainduló har­cias jellege oldotta föl (ed­dig tapsolni sem „mertünk”!). A koncert felejthetetlen pillanatai közül is kieme­lésre kívánkozik — a lant­művek mellett — Mártha Judit énekes-művészi tel­jesítménye. Kristálytisztán csengő hang, nagyszerű for­málás és tökéletesen érthe­tő szövegmondás jellemzi. A hangjával mindent ki tud fejezni. Az élmény hatásfo­kát emelte a diszkrét és plasztikus hangszerkíséret, mely a legeirej tettebb rész­letekben is precízen volt ki­dolgozva. Nagyon tetszett az első részből a török virág- ének, de még jobban élvez­tem a műsor második felé­ben fölhangzó Willaert-mű- vet és a sokáig első nemze­ti himnuszként számon tar­tott „Angyaloknak Nagysá­gos Asszonya” kezdetű Má- ria-éneket, melyet Vásárhe­lyi András szerzett. A XV. században egyre fokozódott a| finomabb ze­nei instrumentumok terje­dése. Népszerűbbé vált el­sősorban a lantzene. Hatá­sára a magyar középkori szerelmi költészet dús haj­tásai egyesültek a rene­szánsz udvari költészettel, mely páratlanul szép iroda­lom kialakulásához vezetett. A híres lantvirtuózok mel­lett ezt a hangszert királyi sarjak is művelték, elég, ha csak Nagy Lajos király lá­nyára, Mária királynőre gondolunk. A lantosok szá­ma, éppúgy, mint az orgo­nistáké, feltűnően megsza­porodott. Hányán lehettek? Nem tudjuk. De tény, hogy csak Krakkóban 2300 diák tanult ebben az évszázad­ban, a Bécsben, Prágában, Bolognában, Padovában és Rómában tanulókról nem is szólva. Hány lehetett közü­lük zenében jól képzett di­ák? Csak következtetésekre szorítkozhatunk (Sándior-co- dex; Szálkái prímás sáros­pataki zenei jegyzetei). A színvonalat illetően azonban tény, hogy később sem Bak­fark Bálintnak, sem a po­zsonyi Neusiedler fivérek­nek nem kellett félniök a külfölddel való megmérette­téstől. Pietro Bono utódai ma is megteremnek magyar földön, ennek bizonysága az együttes két kiemelkedő kva­litású lantosa: L. Kecskés András és Szabó István. Mindkettőjük játékában tisztán lehetett követni a szólamok haladását. A mo- modikus — de a fugatoszerű részletek is áttörtén szólal­tak meg. Művészetük a leg­autentikusabb, amit e „mű­fajban” valaha is hallottam, önfeledten gyönyörködtem olyan alkotásokban, mint Thomas Stoltzer Lanthárma­sa és Heinrich Finck: „Ich wird erlöst” című kompozí­ciója. Véleményem szerint továbbfejlődésük kritériuma, hogy fantáziájukat mennyire tudják fejleszteni és gazda­gítani improvizatív irány­ban. A hangzás szépségét fo­kozták a sikeres fúvósállá­sok, a gamba stílusos keze­lése, valamint a mai fül számára egzotikusnak tűnő ütőhangszerek. „A jelent és a jövőt csak a múlt mély átélésével le- hét igazán alakítani” — írta egyik tanulmányában Kar­dos Tibor. A múltat pedig olyan szeretettel kell föltár­ni, ahogy ezt a Kecskés Együttes tette. Martonvásár a külföld szemében már Beethoven nevéhez kapcso­lódik. Fertőd az Eszterházy- ak zene- és műpártolásáról híres, és Haydn-muzsikától hangos. Ugyanígy a magyar múlt mélyrétegeiből is vál­hat az „európai hagyomány kútja”. Csak rajtunk múlik. A Kecskés Együttes há­rom ráadást adott: Szenei Molnár Aibent egy zsoltárát, Balassi Bálint egyik szerel­mes énekét és egy XVI. századi Hajdútáncot játszot­tak el igen hatásosan. Gergely Péter Huszonegy éve már, hogy örökre eltávozott közülünk, s hogy jellegzetes szálfa alakja hiányzik a miskolci utcáról, ahol mindig lassú léptekkel sétált, kezében nagy mappát tartva, vagy nemritkán összehajtogatott festőállványt. Ficzere László festőművész ötvenkét éves korában, amikor a lassú művészi beérés után még in­kább kiteljesedhetett volna, elhunyt. Ránk, az utókorra több száz művet hagyott. Nagyon jól ismertem Fi­czere Lászlót. Látásból még diákkoromból, amikor ő vas­utas volt, mégpedig a vas­utasszakma „legelőkelőbb” foglalkozását űzte. Mozdony- vezető volt. Mozdonyvezető, és a művészetek rajongója, aki ifjabb korában zenélt is, majd teljes érdeklődésé­vel a képzőművészet felé fordult, hogy aztán a felsza­badulás adta lehetőségekkel élve, de eredeti hivatását véglegesen el nem hagyva, ebben a művészeti ágban képezze magát, autodidakta­módon, bontsa ki tehetségét. Újságíróként igen sokszor találkoztam vele. Sokszor ültem a műtermében, inter­júkat, riportokat készítet­tem vele, ott voltam :a fővá­rosi kiállításain is, úgy érez­tem, közelről ismerem. Tud­tam, hogy amikor mint moz­donyvezető gyorsvonatot ve­zetett föl Miskolcról Buda­pestre, a visszafordulásig adódó üres órákat múzeu­mok, képtárak tanulmányo­zásával töltötte mindig. Tud­tam, hogy a mozdonyról le- szállva, mint a MÁV Igaz­gatóság mozdony-menetirá- nyítója, nagyon nehéz for­duló-beosztásban dolgozott, s minden szabad idejét ön­maga tehetsége művelésének és az alkotásnak szentelte. Szűk hatesztendőnyi idő­szak adódott csak élete vé­gén, amikor szinte kizáró­lag csak a képzőművészet­nek élhetett. Örülök, hogy életének egyik szerény kró­nikása lehettem. Érthető, talán ezek után, hogy megkülönböztetett ér­deklődéssel vettem kézbe a Herman Ottó Múzeum ki­adásában megjelenő Borsodi Kismonográfiák sorozat új kötetét, amelyet Goda Gert- rúd írt, a címe és témája, pedig: Ficzere László 1910— 1967. A kismonográfia Mis­kolc Megyei Város Tanácsa és a Miskolci MÁV Igazga­tóság támogatásával készült, szakmai lektora Bodnár Éva és Végvári Lajos volt. E két tudós művészettörténész lek­tori közreműködése bizo­nyítja Goda Gertrúd mun­kájának hitelét. Említettem, hogy Ficzere László élete, életútja jó is­merőjének tarthatom ma­gam. Goda Gertrúd munká­ja viszont abban segített, hogy a művészre vonatkozó, meglehetősen szétszórt is­mereteimet rendszerezve láthassam, alaposan kiegé­szíthessem. Ficzere László­nak, vagy ahogy hajdan emlegették, a „vasutas-fes- tő”-nek életútja és művészi fejlődése olyan elemzésben áll előttem e kötetben, amelyben a szerző szinte minden egyes művet, amit Ficzere alkotott, úgy mutat be, mint a teremtés idejére eső fejlődési szakasznak jel­lemzőit hordozó darabot. Goda Gertrúd egy rövid bevezető méltatás után, be­mutatja Ficzerét születésé­től kezdve odáig, amíg a festészettel, illetve képző- művészettel kezdett ismer­kedni, elemzi, milyen hatá­sok érték, milyen környezet­ben élt és dolgozott, egyál­talán, milyen volt a pálya­kezdésnek nevezhető idő­szaka, majd 1950—1962 kö­zé teszi a kibontakozás éve­it. Itt is műről műre halad­va mutatja be Ficzere út­keresésének, kifejezési for­máinak keresését mindad­dig, amíg eljutott a geomet­rikus formákban való ábrá­zoláshoz, és amellett sok-sok szakmai vita ellenére is ki­tartott, biztosítva magának ezzel egy sajátos kifejezési módot, egy olyan művészi nyelvet, amely környezeté­ben megkülönböztette min­den más művésztől, alkotó­tól, s amelyben a maga mo­numentális műveiben csak­úgy, mint a tenyérnyi alko­tásaiban megtalálta az ön­kifejezés lehetőségeit. Rész­letesen szól az ötvenes évek témáiról, a későbbi érdeklő­dés irányulásairól, és arról az utolsó időszakról, amély- ben Ficzere végre kitelje­sedhetett, és sajnálatosan gyorsan le is zárult alkotói útja, élete. A kötet szerzője roppant nagy szorgalommal gyűjtötte össze a Ficzefére vonatkozó szakmai feljegy­zéseket, publikációkat, - a kortárs művészek vélemé­nyét, a hírlapi cikkeket, s természetesen tanulmányozta Ficzere elérhető műveit, hogy mindezek összességé­nek ismeretéből rajzolhassa fel a miskolci munkásem­berből lett megbecsült fes­tőművész portréját. Több mint két évtized telt el Ficzere halála óta. Olyan generációk nőttek fel, ame­lyek nem ismerik munkás­ságát. Pedig kár lenne tu­datunkból kifelejteni ezt a nagyon jellegzetes és mar­káns művészi életművet. Goda Gertrúd kismonográ­fiája hihetőleg ismét ráirá­nyítja a figyelmet Ficzere Lászlóra. (benedek) Az Észak-magyarországi Vízügyi Igazgatóság ELADJA, vagy BÉRBE ADJA az Alsózsolca, Herman Ottó 1. sz. alatti, 1384 négyzetméter területű, 389 négyzetméter beépitettségű (műhely + raktárak) BEKERÍTETT TELEPÉT Ipari áram, víz van Irányár: 2 200 000 Ft Felvilágosítást ad: Nagy Lajos, Miskolc, Vörösmarty 77. Telefon: 18-441/117 MH 139 627 Műkincsek újjászületése

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom