Észak-Magyarország, 1988. március (44. évfolyam, 51-77. szám)

1988-03-19 / 67. szám

1988. március 19., szombat ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 3 Sárgarépát álmodnak a Bodrogközben Nehéz ma megfejteni, hogy mi számít jó üzletnek, vagy hogy mikor válik jó üzletté egy vállalkozás. Egy bizonyos: amikor először hallottam a zömmel bodrog­közi üzemek közös álmáról, megdöbbentem. Sárgarépát termeszteni és feldolgozni? Ugyan kinek kell mostan­ság az efféle termék? Az­tán megtudtam, nem is olyan régen e térség a ker­tészeti kultúrák Kánaánja volt. S egyébként is a sár- garépakoncentrátum kere­sett cikk a devizát hozó tő­kés piacon, s amiből a vi­lágpiacon hiány van, ott a jó minőségű áruknak ma­gas az ára. A HÉT TÁMOGATOTT I EGY Nyolc mezőgazdasági nagy­üzem összefogott, ki keve­sebb, ki több beugró tőké­vel gazdasági társaságot hozott létre. A GT gesztori feladatát a tolcsvai Béke­harcos Termelőszövetkezet látja el. Ez a mezőgazdasá­gi nagyüzem közel 4000 hektáron gazdálkodik, de csak 561 hektár a szántóte­rülete, 150 hektár a szőlő, és 70 hektár egyéb bogyós- gyümölcs-iiltetvény. Aj föld termőképessége igyenge mi­nőségű, a természetes tábla­határok miatt az apró par­cellákon nehéz az intenzív hagyományos növényter­mesztést folytatni, az ered- ményességéek pedig gátat szab a föld 9,7 aranykorona­értéke. A Békeharcos Ter­melőszövetkezet tehát több­szörösen kedvezőtlen termő­helyi adottságú. A .vajdácskái 'Petőfi Ter­melőszövetkezet a Bodrog­közben, sík vidéken helyez­kedik el, ahol gyakori a belvíz. A szövetkezet összes területe 1896 hektár, amely­ből 1144 hektár a szántó, melynek átlagos aranyko­rona-értéke 11,6, kedvezőtlen termőhelyi adottságú terü­let. A Bodrog folyó két part­ján fekvő sárospataki Kos­suth Termelőszövetkezet 7540 hektáron gazdálkodik. Szántóterülete nagy, 4570 hektár, ám aranykorona-ér­téke kicsi, 10,98, ezért ked­vezőtlen termőhelyi adott­ságú. A! zömmel Bodrogközben elhelyezkedő, de a Hegy­közbe is benyúló bodrog- olaszi Búzakalász mezőgaz­dasági nagyüzem 890 hek­tárnyi szántóterületének aranykorona-értéke 16,2, így átmenetileg támogatott szö­vetkezet. A Zempléni-hegység és a Bodrogköz találkozásánál gazdálkodó Gazdász Ter­melőszövetkezet összes terü­lete 3556 hektár, melynek csak mintegy egynegyede a szántó. Olaszliszkán az aranykorona-érték 13,2, tehát ez is kedvezőtlen termőhe­lyi adottságú, csakúgy, mint a Bodrogközi Állami Gaz­daság. Az 1602 hektár szán­tó ugyanis itt 9,89 arany­koronás. A gazdasági társaság má­sodik legjelentősebb vagyo­ni részével a Tokaj-hegyal- jai Állami Gazdasági Bor­kombinát rendelkezik. A gazdaság összes területe 3777 hektár, melyből 545 hektár a szántó. A közös álom megvalósí­tására szövetkező mezőgaz­dasági nagyüzemek közül hét gazdaságban az alapte­vékenység feltételei kedve­zőtlenek, és a munka haté­konysága is alacsony. Még­is mindannyian sikeres me­zőgazdasági gazdálkodást folytatnak, hiszen például 1987-ben egyik sem volt veszteséges, mi több, ők nyolcán közel 200 millió fo­rint nyereséget könyveltek el. MIÉRT ÉPPEN SÁRGARÉPA? A kérdésre a választ Kiss István, a tolcsvai termelő­szövetkezet elnöke adta meg. — Számításaink sze­rint az egy hektáron ter­mesztett répa árbevétele el­érheti a 120 ezer forintot, ami lényegesen magasabb, mint amennyit a hagyomá­nyosan értelmezett szántó­földi kultúrák — mint a búza, a kukorica, az árpa — adtak. Persze ahhoz, hogy ilyen árbevételt elérjünk, illetve, hogy a költségvon­zat kedvező legyen, legalább 700 hektáron kell termeszte­ni ezt a növényt. így közel 30 ezer tonna sárgarépát tudnánk feldolgozni. A kon- centrátumra a svájci Rass AiG, cég a vevő. [A termesz­téshez szükséges technoló­giát és technikát, valamint a vetőmagot a szintén sváj­ci illetőségű Prozessfood AG biztosítaná. A, vetőgé­pet és a betakarító gépet lí­zing formájában, míg a ve­tőmagot évenként vásárol­nánk meg. A' feldolgozásra szintén lízingben vennénk technológiát és gépsort, a Prozessfood AG-tól. A cég egyébként az üzem működé­séhez szükséges enzimet, a csomagoláshoz aszeptikus plasztikzsákot, valamint tíz évig a javításhoz szükséges alkatrészt is biztosítaná. Is­mereteink szerint a kon- centrátumot előállító gépsor kisebb egységeinek cseréjé­vel alkalmas más, például csicsóka, alma, szőlő, para­dicsom, málna, szeder, ri­biszke feldolgozására is. Ez különösen kedvező nekünk, hiszen a térségben jelentős a kertészet, de nálunk, a tolcsvai termelőszövetkezet­ben is foglalkozunk fekete ribiszke és fekete szeder termesztésével, amit a jövő­ben bővíteni szeretnénk. Üjként jönne a piros ribisz­ke, valamint a málna. A technológia alapján a 30 ezer tonnányi nyers répából 5000 tonna koncentrátum keletkezik, valamint 10 szá­zaléknyi hulladék szerves anyag. Amíg az előbbire a Rass AG legalább öt évre igényt tart, az utóbbira a taggazdaságok számítanak, mert ez a hulladék kiválóan alkalmas takarmányozásra éppúgy, mint szervestrágyá­zásra. PÉNZ INNEN, PÉNZ ONNAN ... — Amennyiben megvaló­sulna a beruházás — mond­ja az elnök —, úgy az alap­anyag termelésében részt vevő gazdaságok vetésszer­kezete jelentősen megváltoz­hatna, korszerűsödhetne. A létesítendő üzem ugyanak­kor a térség foglalkoztatási gondjain is enyhítene, mert a háromműszakos üzemel­tetéshez legalább nyolcvan ember munkájára van szük­ség. Ezen túl — számítása­ink szerint — az üzem éven­te olyan eredményhez jut­tatná a taggazdaságokat, amely biztosítaná a bővített újratermelés feltételeit. Per­sze, népgazdasági szempont­ból is nagy jelentősége van a beruházásnak, hiszen öt évre számítva (ekkorra jár le a lízing), a beruházáshoz és üzemeltetéshez szüksé­ges importanyagok összérté­ke körülbelül 26 millió svájci frank, az árbevétel viszont ennek háromszoro­sa, Természetesen svájci frankban. A beruházás 550 millió forintba kerül. Ebből a technológia és technika 335 millió forintot tesz ki, melyet öt év alatt kell lí­zing formájában visszafizet­ni. A maradék összegből 70 millió forintot a GT tagjai saját erőként biztosítják. Ám reméljük, élvezhetjük az állami alapjuttatást, 60 millió forint összegig, fog­lalkoztatási alapból kaphat­nánk 20 milliót, banki beru­házási hitelként 60 milliót. Amennyiben ez utóbb fel­soroltak rendelkezésünkre állnak, úgy már ’89 tava­szán vethetjük a sárgaré­pát ... Balogh Andrea 1. Abból az alapclvből kiindulva, hogy a megújulás a szocializmus létezési feltétele, 1957-től kezdve mi magyarok számos megújulási, majd 1968-ban egy komplex reformtörekvés útjára lép­tünk. Most mégis ott tartunk, hogy reformtörekvéseinknek nem jutottunk a végére, sőt annak továbbfolytatása szükséges. Valljuk ugyanis, hogy a szocialista forradalmak — jellegükből eredően — befejezetlenek. Annak ér­dekében, hogy a mostani, a nyolcvanas évek második felére jellemző törekvé­seink jobban megérthetők legyenek, rövid bevezető után, néhány, a gazda­ság és társadalmi élet területén szüksé­gesnek ítélt lépésre kívánok kitérni. A szocialista társadalom­nak erősen központosított szerkezete, s az ennek meg­felelő centralizált, tervuta­sításos gazdasági rendsze­rek, szerepüket teljesítve, a nyolcvanas évtizedre történelmileg túlhaladottá váltak. E felismerés talaján a szocialis­ta tábor nagy .megújulási törekvéseinek, új vezérlő elvek keresésének lehetünk tanúi. A vezérlő elvek indítéka kettős ter­mészetű. A marxista közgazdaságtudo­mány más társadalomtudományokkal karöltve most érkezett el arra a szint­re, amikor a gyakorlat, a gazdaságpoli­tikák számára képes utat mutatni. A gyakorlat jár az elmélet előtt hosszú ideig jellemző szituációban — megítélé­sem szerint — most érkeztünk el ah­hoz a ponthoz, amikor az elmélet, né­hány kérdés kivételével, a korábban nagyrészt ideológiai-politikai motiváci­ók által vezérelt gyakorlat elé tudott kerülni. A vezérlő elvek a szerveződési elv váltásának másik indítéka a kényszer, a központosított, tervutasításos model­lek kifulladása, működési zavarainak elszaporodása. A strukturális leértéke­lődés, a növekedési ütemek lelassulása, egyensúlyzavarok, az innovációk ala­csony szintje, az alacsony hatékonyság, a munkamorál és érdekeltség terén ta­pasztalható problémák, az újratermelési zavarok, a gazdaságok alkalmazkodó­képességének és versenyképességének nem kielégítő színvonala, külön-külön is, együttesen pedig különösképpen a tervutasításos modell zavaraiban gyö­kereznek. A viszonyok ilyen mély de­terminál tsága, s a kölcsönös összefüggé­sek bonyolult rendszerré szerveződése következtében érthető meg igazán, hogy a jelenségekre irányuló részmegoldások miért nem vezethettek (vezethetnek) eredményre. Magyarország esetében a szóban forgó problémák azt jelzik, hogy a paradigmaváltás (szerveződési elv váltás) — tekintetében az 1968. évi me­chanizmus — a reform ellenére még mindig csupán félúton vagyunk. 1968-ban ha felemás módon is, két­ségkívül elszakadtunk egy logikailag önmagában zárt tervutasításos modell­től, anélkül azonban, hogy egy elméle­tileg jól megalapozott, s logikailag ugyancsak zárt (kozisztens) decentrali­zált modellhez jutottunk volna el. A paradigmaváltás kérdéseinek kifej­tésére több lehetőség is kínálkozik. A paradigmaváltás témakörébe sorolható fontosabb területek: A gazdaságirányítási rendszer. Az 1968-ban bevezetett magyar gazdaság­irányítási reformot a második világ­háborút követő időszak legnagyobb je­lentőségű társadalmi kísérletének tekin­tik a szocialista országokban (egyesek e térségen túlmenően is). Kisugárzó szerepe folytán e kísérlet eredménye ma már — a kezdeti, s gyakran erős fenntartások hangoztatása ellenére — modellértékű. A félreértések elkerülése végett előre kell bocsátanom a követ­kezőket: neves hazai szakértők szerint a magyar gazdaságban alkalmazott egyes megoldások már modell-értékűek, bizonyos tapasztalataink — közgazdasá­gi értelemben — modellezhetők. Ha azonban valaki a magyar modell­től úgy beszél, mint valami mintáról, mint más országokra illő „készruhá- ról”, afféle szocialista konfekcióáruról, akkor ezzel nem értünk egyet. Ilyen értelemben nincs magyar modell. Van magyar módszer, vannak magyar kísér­letek, s mindezeknek jó és rossz olda­lairól készséggel tájékoztatjuk az ér­deklődőket. f§tfÉ A méltatást és a törté­nelmi jelentőség értékelését a gazdaságtörténetre bízva, a paradigmaváltás miként­je szempontjából számunk­ra itt és most az irányítási rendszer gyenge pontjainak számbavétele és to­vábbfejlesztésük irányának megfogal­mazása a feladat. A ma már könyv­tárnyira duzzadt, a távlathiány és a A kibontakozási program elméleti hátteréről szubjektív megítélések jegyeit viselő értékelések tükrében ez nem is olyan könnyű (feladat), mint hinnők. A mo­dellnek a gyakorlati eredményekkel való szembesítése tűnik, ezért a legin­kább elfogadható módszernek. Miután azonban a társadalomnak a gazdaság is csupán egy alrendszere, a gazdaság mű­ködése sem ítélhető meg önmagában, azaz a politika és az állam gazdasági szerepének vizsgálata, nélkül. A szocia­lizmusok egyetemes tévedése, hogy az erhberi tőkében való befektetéssel szem­ben a dologi javakon való befektetést favorizálta. A magyar reformfolyamat kínálta másik nagy tanulság, hogy a társadalmi alrendszereket külön-külön nem lehet gyökeresen megújítani. A gazdaságirányítási rendszert tágab- ban értelmezve abba a gazdaságpoliti­ka is beleértendő. Minthogy a cél jelen esetben a szűkebben értelmezett irá­nyítási rendszer vizsgálata és tovább­fejlesztésének keresése, az 1968-at kö­vető gazdaságpolitikai kirzus részletes értékelésére nem kerülhet sor. Két ösz- szefüggést azonban, ha röviden is, még­is érinteni kell. Egyik, hogy a gazda­ság működésének eredményeiben, illet­ve gondjaiban a kettőnek a (gazda­ságpolitika és a szűkebben értelmezett irányítási rendszer) hatása összegeződ- ve jelenik meg, elhatárolásuk viszont a ma ismert módszerekkel nem lehetséges. Ebből eredően csak megközelítő és szubjektív megközelítéstől sem mentes következtetésre van mód. A gondok okai közül részben, vagy nagyobbrészt gazdaságpolitikai eredetűnek minősít- hetőek: a hetvenes évtizedben bekövet­kezett világpiaci árrobbanásra való ké­sedelmes és téves reagálás; a nem ki­elégítő versenyképességet, struktúrát és műszaki fejlődést eredményező erőfor­rás allokáció (tőkeátcsoportosítás) ez nagyobbrészt a terv és csak kisebb részben a piaci allokáció hibája; visz* szarendeződés, illetve lassú előrehala­dás a reformpolitikában; a hosszú távú érdekeknek a rövid távú érdekek alá­rendelése (a talponmaradás érdekében); előbbiekkel összefüggésben, s nagymé­retűvé válása folytán csapdaszerű szi­tuációt eredményező támogatáspolitikai gyakorlat folytatása; a világgazdasági kihívásra aktív válaszadást biztosító szelekciós mechanizmus visszafojtása, s helyette egy úgynevezett kézi vezér­léses gyakorlat meghonosítása. Mindezek tükrében felmerül a kér­dés: ki lehetett volna-e kerülni a gaz­daság kényszerpályára kerülését? A külső körülmények kedvezőtlenné válá­sából származó rész a szóban forgó hi­bák kikerülésével valószínűleg mérsé­kelhető lett volna. A belső okokra visz- szavezethető részt illetően a válasz ha­tározott: igen. Ennek korrekt, illetve tudományos igényű elemzéséhez azon­ban nagyobb távlat kell, hagyjuk ezért ezt is a gazdaságtörténetre. A szűkebben értelmezett irányítási rendszer gyenge pontjainak csokorba kötése önmagában szemlélve téves kö­vetkeztetésekre adhat okot. Sietve le kell ezért szögezni, hogy nagyon való­színű — bár tudományos módszerekkel egyelőre nem igazolható —, hogy a tervutasításos modellnél maradva, még súlyosabb gondokkal kellene szembe­néznünk. A reform másik elvitathatat­lan történelmi jelentőségű érdeme, egy a szocialista árutermelő gazdasággal adekvát gondolkodási rendszer, szemlé­letmód kiformálódásának elindítása, amelyre a továbbhaladás is alapozható. Ez az összefüggés a reformpolitika út­jára lépő más szocialista országok számára is nagyon fontos és tanulsá­gos. Ha a reformpolitika célját az ön­igazgató viszonyok elérésében, illetve az annak útját jelentő többszektorúsá- gon, fejlett árutermelésen alapuló de­centralizált modell kiépítésében fogal­mazzuk meg, akkor érthető meg igazán az, hogy a tervutasításos rendszerből a magyar irányítási rendszer nem a de­centralizált mechanizmusba ment át, hanem a gazdálkodás pénzügyi kondí­cióiról folytatott, alkudozáson alapuló indirekt irányítási rendszerbe... Ezj az indirekt rendszert nem lehet önálló modellnek tekinteni, a hagyományos centralizált — indirekt — decentrali­zált fejlődési utat viszont igen. Mégpe­dig nagyjából úgy, ahogy ennek az út­nak az első felét bejártuk. Azt persze nem lehet tudni, hogy a kínai és a szovjet mechanizmus-reform valóban ezt a fejlődési pályát futja-e majd be. . Melyek az indirekt for­ma ellentmondásai, gyenge pontjai, amelyek egyúttal a megoldás, továbbfejlesz­tés, irányát is magától ér­tetődővé teszik? A gyenge, ellentmon­dásos pontok csupán felsorolásszerűen: a szervezeti rendszer reformja jelentő­sen megkésett, emiatt a hierarchikus viszonyok továbbéltek, továbbélésükkel viszont az informális irányítás alapjául szolgáltak; va gazdaság túlszabályozottá vált, a tervalkut szabályozó alku vál­totta fel; az irányítás a lényeget ille­tően csak az elosztási oldalon tudott operálni, s többnyire korlátozó jelleggel a védekező és alkupozíciót ingerlő, erő­sítő módon; a szabályozócentrikus gon­dolkodás a rövid távú törekvéseket ho­norálva a műszaki fejlesztés kérdései­nek háttérbe szorulásához vezetett; a gazdaság erőforrás-korlátos maradt, a hiányt és a vállalati források puha költségvetési korlátját végig nem si­került felszámolni; a vállalatok belső mechanizmusa keveset fejlődött, lénye­gében a tervutasításos modellben kiala­kult formájában élt tovább; a tőke- megtérülés elvét sem sikerült a rend­szerbe beépíteni, ezért, és a középsze­rűségre hangolódott értékrend folytán a gazdálkodás pazarló maradt; a tulaj- donosi-gazdatudatot, a hatékonysági kényszert és érdekeltséget sem sike­rült egyéni, kis kollektívák szintjéig le­vinni; szelekciós mechanizmus helyett egy, a tervutasításos modellhez képest csillapított kontraszelekciós mechaniz­mus érvényesült; a rendszer nem vált képessé a teljes és a hatékony foglal­koztatottság követelményének összekap­csolására. Ezeknek az ellentmondásoknak a gyökerei természetesen messze túlmu­tatnak a szűkebben értelmezett irányí­tási rendszer, különösképpen a szabá­lyozórendszer keretein. Amellett, hogy a jelzett ellentmondások egyúttal a sza­bályozórendszer belső ellentmondásai is, látni kell, hogy egyúttal a gazdaság- politika és az értékrend ellentmondá­sainak tükröződései is. Feloldásuk ne­hézségei is ebből adódnak, s így ért­hető meg igazán, hogy a szabályozók gyakori változtatása (jelenségszinten), miért nem vezetett, vezethetett valós eredményekre. A hierarchizáltság oldása, a szervezetrendszer fejlesz­tése. Az 1968-as reform a hierarchizáltság oldásában, a szervezeti rendszer re­formjának megoldásában volt legkevés­bé következetes. Szervezetszociológiai megközelítésben ennek gyökerei igen mélyek és sokrétűek. Egyrészt, mert a szervezeti rendszereknek van bizo­nyos önmozgása, önfejlődése, s létez­nek olyan fejlődéstörvényei, amelyek relatíve függetlenek a társadalmi rend­szerektől. Másrészt mert — az előbbie­ket is bizonyítandó —, s mintegy tör­ténelmi örökségként: Szervezeteinkben túl erős a hierarchikus, a „nagyember” típusú vezetés. Az egyszemélyi felelős vezetés a tőkés vállalat század eleji modellje volt, amikor még általában perszonálunióban lévő tőkés-menedzser „parancsnok” Herr im Hause volt az üzemi szervezetben. Ennek analógiájára alakult — szerintem történelmileg szükségszerűen — a szocialista állami vállalat vezetésének intézményi rendje. De az ilyen típusú vezetés a 30-as években különböző módon társadalom- politikai eszménykép volt az egész vi­lágon, lásd a roosevelti New Deal elve­it, a fasiszta társadalmak Duce—Führer- eszméit, vagy akár a sztálini úgyneve­zett személyi kultusz sajátos vezetési eszköztárát. Ezen azonban a modern vállalatszervezet már régen túl van. Nyugaton megváltozott a menedzser— részvényes viszony, a dolgozói részvétel beépült a tőkés nagyvállalatba. Dr. Barta Imre a közgazdasági tudományok kandidátusa (Folytatjuk)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom