Észak-Magyarország, 1988. február (44. évfolyam, 26-50. szám)
1988-02-06 / 31. szám
1988. február 6., szombat ÉSZAK-MAGYARORSZAG 7 KALASZ USZIÖ VERSE: Keleten a tó dombjainál tel-felaranylik már a pirkadat messzesuhog az álom: mint bagoly száll s hurcolja terhét szárnyai alatt huhogó kínok meghalt énekek kóvályganak még árnyként szétszóródva elaprózza a zsenge fényeket a megtöretett tó s jegetlen Bódva mindent megold majd s kövít az idő: önnön lényéhez formálja apámat: koporsójából lelke egyre nő emléke teste: csontosabb szikárabb Bezárják az újdiósgyőri Szikra mozit Az újdiósgyőri Szikra mozi — a Borsod Megyei Moziüzemi Vállalattól kapott értesítés szerint — bezárja kapuit, megszünteti működését. Az utolsó előadásokat február 7-én, vasárnap tartják. A moziüzemi vállalat a környéken lakó filmbarátok igényeinek kielégítéséről gondoskodni kíván, mégpedig úgy, hogy a Diósgyőri Vasas Művelődési és Oktatási Központban, valamint a diósgyőri Vasas Művelődési és Oktatási Központban, valamint a diósgyőri Ady Művelődési Házban biztosít számukra — előreláthatólag márciustól — filmlátogatási lehetőséget. Ezek időpontjairól a közönséget majdan a lapban is tájékoztatni fogják. Borsodi téma versenyfilmen A huszadik megméretés A fővárosban, a Budapest Kongresszusi Központban holnap, február 7-én megkezdődik a magyar filmek huszadik megméretése, a XX. magyar játékfilmszemle. Húsz magyar filmalkotás — köztük nem egy többrészes — versenyez egymással, s ezek között tizenhat aranyira új, hogy még nem láthatta a nagyközönség. Információs vetítésen is bemutatnak több művet, újakat és már ismerteket, valamint a kialakult hagyományoknak megfelelően bemutatják új munkáikat a Balázs Béla Stúdió tagjai és a főiskolások is. Több értékesnek ígérkező tanácskozás, nemzetközi sajtókonferencia és a zsűri döntés előtti nyilvános gondolatcseréje teszi még színesebbé a meglehetősen zsúfolt programot. A zárás és díjkiosztás 11én, csütörtökön este lesz, s ekkor mutatják be, információs jelleggel a Miss Arizona című filmet. A XX. magyar játékfilmszemle tulajdonképpen a korábbi szemlék hagyományait folytatja, legalábbis szerkezetében. Mégis különös jelentősége van ez új megméretésnek. Ugyanis az elmúlt év derekán ment végbe hivatalosan a magyar filmszakma, a filmgyártás új szervezeti rendjének megváltoztatása, új alkotó- műhelyek jöttek létre, s a most látható művek már ez új struktúra keretei között születtek. A mind nehezebb gazdasági körülmények leküzdése sem volt könnyű. Ismét igen nagy hányadot képviselnek majd az egész műsont betöltő dokumentumfilmek, a játékfilmek döntő többsége mindennapjaink életéből merítette témáját. Minket, borsodiakat különösen érint, hogy az egyik versenymű, az Almási Tamás rendezte Szorításban Özd krízisét követi nyomon; három munkás és egy vezető sorsában tükrözteti a dokumentumfilmezés eszközeivel az országszerte nagy figyelemmel kísért eseményeket. A szemle filmjei hamarosan a nagyközönség elé is kerülnek, ám nem lesz könnyű dolguk: meg kell küzdeniük a nézők érdeklődéséért a mozikat elöntő látványos erőszakfilmek, bűnügyi történetek, egyéb importgyártmányok kínálatával is. De ezek a filmek rólunk és nekünk szólnak ... És nemcsak a szemle hetében, az ünnepi lobogókkal díszített vefítőhelyen, hanem egész évben, a mindennapokon is ... (bin) „Idézetesdit” játszott nemrégiben a társaság. A játék lényege: valaki mond egy idézetet, s a többieknek ki kell találniuk, kitől származik a citátum. Röpködtek is a különböző prózai és verssorok, amikor egyszer csak elhangzott: „Hősvértől pirosúlt gyásztér sóhajtva köszöntlek, Nemzeti nagylétünik nagy temetője, Mohács!” Egy percre mindenki elnémult, hogy azután annál nagyobb legyen a hangzavar. Mert mindenki kívülről fújta-skandálta ugyan a két sort — csak épp fogalma sem volt, kitől-miből való ... Tippeltek Berzsenyire, Kölcseyre, Vörösmartyra — de csak egy ember gondolt Kisfaludy Károlyra. (Igaz, ő pontosan tudta.) A hétköznapi történet akár jelképesen is fölfogható. Tény, hogy Kisfaludy Károly „irodalmi szemhatárunk peremére szorult” — ahogy Kerényi Ferenc írja róla a Szépirodalmi Könyvkiadó Magyar Remekírók sorozatában. Jól tudjuk persze, hogy korunk mostohán bánik klasszikusainkkal, de vajon van-e olyan irodalomb arát, aki ne ismerné — ugyancsak a Mohács című versből — a már-már szállóigének számító szavakat: „Él magyar, áll Buda még!”, akad-e, aki né tudná folytatni: „Szülőföldem szép határa! Meglátlak-e valahára?” Naponta megyünk végig szerte az országban a Kisfaludy utcákon (s vajon melyiket nevezték el róla, s melyiket testvérbátyjáról, Kisfaludy Sándorról?) — és zöldfülű kisiskolások fújják a leckét, hogy Arany János a Toldit a Kisfaludy Társaság pályázatára írta. Ki az tehát, akinek neve tudatlanul is ennyire belénk ivódott? Az irodalomtörténészek leginkább a szervezőt, az irodalmi vezért látják benne. Ö a híd Kazinczy és Vörösmartyék között. Ö az; aki klasszicista stíluseszménytől eljut a romantika mindent elsöprő érzelemvilágáig; ő az, aki Kazinczy Ferenctöl, a széphalmi mestertől átveszi a stafétabotot, és irodalmi vezére lesz — immár Pesten — a köréje tömörülő aurórá- soknak. (Az Auróra című zsebkönyvét Kisfaludy 1821-től haláláig, 1830-ig szerkesztette, s a hozzá csatlakozó s lassan irodalmi központtá szerveződő írói kör tagjai alapítják meg majd később, 1836-ban a Kisfaludy Társaságot.) De Kisfaludy nemcsak szervezi és vezérli a kibontakozó romantikus irodalmat, hanem a saját hús-vér valójában maga is éli a romantikát. Élete ugyanis szélsőségesen romantikus. Nemesi család nyolcadik gyermeke, születésébe anyja belehal. Gyűlölködő, szigorú apa, egyházi, majd katonaiskola — megannyi kordon a szárnypróbálgatásra készülődő, zabolátlan ifjúi lélek számára. S a következmény? Kitagadottság, gyökeres szakítás a lehetséges ikatonatiszti- földbirtokosi életmóddal — hogy helyette nyomorogjon, dorbézoljon, megpróbáljon megállni a saját lábán, és adósságokat csináljon. Festészetet tanul Bécsben, eljut Olaszországba, s csak ötévi kóborlás után tér ismét haza. Itthon azután ez a (Babits kifejezésével) „ős bohém” keményen dolgozni kezd, s egy évtizeden át kitartó, szívós munkával szervez és ír. Verset és prózát, lírai költeményeket és epigrammákat, végzetdrámákat és komédiákat (mellesleg ő a magyar vígjáték atyja is). Hogy is emlékezik Krúdy Gyula, a másik „ős bohém"? „Kisfaludy Károly az örök regényesség és szegénység példája. Legvérbelibb őse a hangulataival bíbelődő, örökké dicsőséget szomjazó, rongyosikodó magyar költőnek, aki a költészete mécsv.ilága mellett virraszt, a versei tűzrakásánál melegszik, dalt dú- dolgat, románcot álmodik, legfeljebb kiskocsmák füstös horizontján látja a helikoni verseket.” S ha nem is dolgunk most kesztyűt dobni az irodalomtörténetnek a perújrafölvé- teléért, annyit hadd jegyezzünk meg: aki oly metszőén gúnyos tud lenni epigrammáiban, mint Kisfaludy (példának okáért: „Messze halad, ki tanul, messzebb jut mézes ajakkal. Legmesszebb, ki örök görnye- dezésre szokott.”), aki olyan öniróniával emlegeti saját korábbi művének „bundés indulatait”, aki oly kaján-bölcsen tud írni „A bánkódó férj”-ről, mint Kisfaludy — nos, annak bizonyára most is lennének éb- resztgetésre méltó gondolatai. Számunkra is. Jó lenne látni például, mivé válik egyikmásik darabja egy jó dramaturg, egy jó rendező kezében ... Az alkalom magától kínálkozik. Február 5-én múlt kétszáz éve, hogy megszületett Kisfaludy Károly. M. T. M. Mostanában azon gondolkodom Én még emlékszem azokra az évekre, mikor a szülők tanították, nevelték gyermekeiket. Nem voltak gépek, amelyek kimosták a teknőnyi ruhát, nem volt elektromos kenyérpirító, a tűzhely parazsán pirult a kétnapos kenyér és téli estén megfagyott lábujjait dörzsölve nem a tévé elé ült a gyerek, hanem a vaskályha mellett könyvet fogott a kezébe. Nem véres történet, izgalmas krimi került a polcra, hiszen akkor még azt is megnézte a szülő, hogy a könyv vajon a gyereknek való-e? Akkor pedig még kevesebb volt a családok jövedelme, többet kellett dolgozni, nehezebb fizikai mujnkát végezni, az anya, vagy apa mégis jobban ráért arra, hogy gyermekeire figyeljen. Én abból az időből, emlékszem arra is, hogy a becsület szó nemcsak egy fogalom volt. a nagy barkochba-játékban, hanem napról napra megélt valóság. Gyakran került a szegényebb gyermek olyan helyzetbe, hogy bizonyíthatta, tudja, mi a becsület. Túl érthetetlen, túl pa- tetikus ez a bevezető két szakasz? Meglehet. Talán valóban nem kellene ilyen nagy feneket kerítenem a dolognak. Elég lenne leírnom, fegyelmezett, szürke szavakkal az egyszerű tényt, s aki még érti, miről van szó, az érti bevezető nélkül is, aki meg nem, iámnak így is mindegy. Egy idős asszony talált Miskolcon, a Vörösmarty utcai nagy ABC-üzlet melletti telefonfülkében egy csomagot. Hamar kiderült, hogy a reklámszatyor egy díjbeszedőé volt, tele pénzzel és villanyszámlával, összesen 130 ezer forint értékben. Az asszony, aki fel-alá sétált a fülke előtt, hogy majd csak visszajön a tulajdonos, nem gondolt másra, csak arra, mennyire megrémülhetett, hogy sírhat most ez a szerencsétlen .asszony, aki elhagyta a csomagját. Nem jutott eszébe, hogy neki 2800 forint a nyugdíja. Nem jutott eszébe, hogy neki ebből kell kifizetni a villanyszámlát, a lakást, a fűtést, a meleg vizet, a gáz díját. Hogy ebből kell megélnie a következő nyugdíjfizetésig, sőt a karácsony közeledtével ebből kell ajándékot venni a gyerekeknek, unokáknak, meg dédunokájának is. Csak arra gondolt, arra a másikra, aki reménytelenül sír azót^r valahol, és nem is bízik abban, hogy pénzét (ami nem is az övé) visszakapja. Izgatott, persze, hogy izgatott az idős asszony, nem is vállalkozik rá, hogy egyedül intézi el a dolgot. Lányának telefonált, aki eljött hozzá — neki sem jut eszébe, hogy ezt a pénzt meg is lehetne tartani —, együtt telefonálnak az ÉMÁSZ-hoz, ahol éppen jegyzőkönyvet vesznek föl az egyik szobában egy síró asszonyról. Kocsiba ülnek, mennek a pénzért, megvan minden, az utolsó fillérig. Hálál- kodások közepette távozik a pénzbeszedő, a megtaláló meg csak annak örül, hogy túl van az izgalmakon, ebben a korban nem hiányzik az embernek egy ilyen kaland. Most itt ülök szemben Bosnyák Bélánéval, ő kávéval kínál és nem érti, miért akarok én cikket írni róla. a becsületes megtalálóról. Röviden meséli el a történteket, s úgy érzi, tökéletesen megfizették szolgálatát: nagyon boldog volt, hogy éppen karácsony előtt 3 ezer forintos borítékkal lepte meg a hálás díjbeszedő. Pont elég volt a gyerekeknek, unokáknak karácsonyi ajándékra. Szívesen mesél, de nem a történtekről, hanem az életéről. Arról, hogy bár 1914-ben született, még mindig dolgozik, több helyen is vezet szabás-varrás tanfolyamot. Annak idején a Killián Gimnáziumban volt politechnikai szakoktató, majd a megyei kórházba került, ahol a kórház, és a 101-es Szakmunkásképző Intézet közös osztályában tanította a beteg gyerekeket, adott szakmát a paralízises, mozgás- korlátozott vagy szívbeteg, esetleg epilepsziában szenvedő diákoknak. Nagyon büszke arra, hogy olyan gyerekek kerültek ki a keze állói, olyan gyermekek jutottak önálló kenyérkeresethez, akik nélkülük talán egész életükben mások könyörületére lettek volna utalva. Már nem kell faggatnom, mondja magától, fényképeket, okleveleket, régi újságcikkeket vesz elő, magyarázza a hőskort, mikor megalapították ezt az iskolát, az örömöt, mikor először sikerült egy súlyosan beteg gyereknek a szabásminta, vagy a szoknya pontos elkészítése. Múlik az idő, de újabb és újabb sztorik jutnak eszébe, sajnálom félbeszakítani. Aztán a családjáról beszél, hogy két gyereke azon vetélkedik, ki lássa vendégül. Arról, hogy unokája pont olyan ügyes kezű, mint ő volt, s hogy milyen aranyos a dédunoka. — Tudja, kedves uram, mi mindenkinek megtartjuk a névnapját, születésnapját. Minden alkalmat felhasználunk, hogy összejöjjön a család. Higgye el, nagyon jó érzés ilyen sze- retetbem élni. Az úton visszafelé jövet az járt az eszemben, hogy vajon hány ember adta volna vissza gondolkodás nélkül a talált pénzt. Ma, amikor állandóan arról írunk, arról hallunk, hogy nő a bűnözők száma, hogy lopnak, rabolnak, hogy elveszik azt, ami a másé, ha kell, erőszakkal is, olyan jó ilyesmiről is hírt adni. Tudom, az lenne a természetes, ha mindenki így gondolkodna. Vagy ma már egyáltalán nem ez a természetes? És akinek az, csakugyan attól van, hogy nagycin boldog a családja szerető körében? Tényleg van összefüggés a becsület és a szeretet között, vagy csak én éreztem most így? Szatmári Lajos Hány forint a becsület? Kisfaludy Károly születésnapjára „Sóhajtva köszöntlek”
