Észak-Magyarország, 1988. január (44. évfolyam, 1-25. szám)
1988-01-09 / 7. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 12 1988. január 9., szombat A Bodrogközben már mindenütt egészséges, vezetékes ivóvíz van. BODROGKÖZ K ilencvenegynéhcny-ezer ember megyénk olyan tájain él, amelyek eltartó képességét megkérdőjelezi az idő. Rosszul fizetnek a munkahelyek, ha vannak egyáltalán munkahelyek. A szén mázsájáért 11 forinttal többet kell fizetni, mint másutt és örülni illik, ha egyáltalán beszerezhető a téli tüzelő. A megyeszékhelyre csak éjszaka és hajnalok hajnalán lehet többórás várakozás nélkül telefonálni, de ott olyankor sajnos nincs aki felvegye a kagylót. A kilenc- venegynéhány-ezer emberből tizenkét falunyi a Bodrogközben él. Még a valódi tél beköszönte előtt tettünk egy kirándulást ezen a sajátos tájon. Célunk ugyanaz, mint a Hegyközben és az északi karsztvidéken volt: megtudni, érződik-e már a gazdaságilag elmaradott térségek megsegítésére létrehozott területfejlesztési és szervezési aíap hatása. Igyekeznünk kellett, mert ha leesik a hó, és feltámad egy kis szél, a Bodrogköz útjai órák alatt járhatatlanokká válnak. Vasút pedig nem visz ide . . , Zemplénagárd, megyénk legkeletebbi települése, társközsége Dámóc és a szép nevű Révleányvár. Most 2694-en élnek a három faluban, huszonhét évvel ezelőtt még csaknem ötezren. Idegenek vagyunk mi Zemplénagárdon, sétálunk egy kicsit az utcákon, nézzük, félbehagyott munkálatok vannak a Barati kúriában, látjuk, szép, új, orvosi rendelő, szolgálati lakás van a faluban, vadonatúj üzemháza a Hegyalja Ruházati Szövetkezetnek, közkutak. Percek alatt megtudjuk, hogy a kúriából tornatermet alakítanak ki, amolyan sportcentrumot, ha mindent megfigyelünk. A boltokkal sincs baj, ha mondjuk harisnyát nem is lehet kapni, de van húsbolt is. Van szép művelődési ház, ahol próbál a helyi tánckar, dolgozik a rádiós és fotós szakkör, ahol időnként diszkó is van. Ám percek alatt azt is megtudjuk, mi, idegenek, hogy nagyon nagy bajok vannak a Szőke Tisza Mezőgazdasági Termelőszövetkezetben. A bajok gyökerei — mondják friss ismerőseink, évekre nyúlnak vissza. A következmény az, hogy a vezetés egy kissé elszakadt a tagságtól, mert olyan, embernek nem tetsző dolgot műveltek, mint például azt, hogy kivágták 95 hektáron az almafákat. Pedig most olyan jó ára van az almának, hogy kilójáért két kiló búzát lehetne kapni. És: megszüntették, felszámolták két évvel ezelőtt a zöldség- és dohánykertészetet. Uborka, káposztafélék, gyökér és nagyon sok dohány termett itt, és ami a fő, elbíbelődhettek vele az asszonyok, volt munka, volt pénz. Most nincs munka, nincs pénz, a régi kifejezés valódi értelmében napszámba jár, aki tud, és amikor van hová. A tsz veszteséggel zárja az évet, az elnök pedig néhány nappal ezelőtt lemondott tisztségéről. Pont most, amikor halódik a gazdaság! Nyakunkba zúdulnak hát a tények, itt az agárdi utcán. Nem az a dolgunk ezúttal, hogy a termelőszövetkezet bajait firtassuk, ám, ha napszámról beszélnek az emberek, munkanélküliségről, nem kerülhetjük el a „közös” háza táját. Kapunk egy nevet, egy címet, így jutunk el Lip- pai Istvánhoz, a Szőke Tisza elnökhelyetteséhez. Pár napja, gyomorvérzése gyógykezelése után jött ki a kórházból, most is betegállományban van. — Beszélhetek én, amikor nem dolgozom? A betegségem idején mondott le az elnökünk is ... — tétovázik. — Mégiscsak ön a szövetkezet elnök- helyettese. Ide, magához küldtek az emberek, nem máshová. Minket az érdekel, el tudja-e tartani tagjait a szövetkezet. — Igaz, amit mondanak az emberek, valóban napszámba járnak. Karácsony előtt a mándoki tsz-nél találtam néhány napos munkát, mandarinválogatást. Ötven asszonyra volt szükség, hetvenen szerettek volna menni. Tavaly télen, azokban a tízegynéhány fokos hidegekben pedig gyümölcsfametszést vállaltunk az állami gazdaságban, mert mi nem tudtunk munkát biztosítani. Igaz az, amit mondanak, olyan a szövetkezet termelési szerkezete, hogy egyre kevesebb kézre van szükség. Így is: a 96 fős műszaki ágazatunk munkáját negyvenen el tudnák végezni. Persze, hogy alacsonyak a keresetek. A kalászosokhoz néhány traktorosra, és néhány magtárosra van szükség. Időszakosan, ugye. — A tsz pályázott a területfejlesztési és szervezési alapra? — Igen, pályáztak! — Elhatárolja magát azoktól, akik a foglalkoztatás megoldása érdekében pályáztak? — Elhatárolom, mert a pályázat megalapozatlan volt, nélkülözött minden gazdasági számítást. Irreális is volt, mert nagyon sokat akart, annyit, amennyihez nem volt meg a saját erő. Nem is fogadták el. A melléktevékenység, a budapesti ipari ágazatunk kivételével, valóban melléktevékenység. A drótüzemünkhöz nem kapunk alapanyagot, Salgótarján nem ad, az import, meg ugye, kétséges. A ládaüzemünk a Sátoraljaújhelyi Faipari Szövetkezettel gazdasági társulásban üzemelt. Az újhelyiek kisszövetkezetté alakultak, a GT megszűnt, mi meg könnyelműen átvettük a munkásgárdát, amely jószerivel idegen emberekből áll. Ládát nem érdemes gyártani a köbméterenkénti 1570 forint értékű fenyőből, saját erdőnk kevés van. Körösladányban, Bélmegyerben és még igen sok helyen jártam eddig alapanyagért, nem sok sikerrel. Három nap múlva be kellene indulnia az üzemnek... Be jártam én már Budapesten és másutt is munkalehetőségért, ha valami olyat tudnának ajánlani, ami gazdaságos ... De csak mütyürökre van ajánlat. Nem tudom, hogy itt mi lesz ... Fodor Sándor tanácselnök sincs a legjobb kedvében, amikor találkozunk. Sommásan fogalmaz: — Itt születtem, ismerem a Bodrogköz múltját, jelenét, — a jövőjét, sajnos nem. — Emberi dolog, nem láthatunk a jö- vőnkbe.. . — Nem is a varázsgömböt hiányolom. Nézzék, itt nálunk rendkívül bonyolult az élet. . . — Nemcsak itt.. . — De itt talán jobban feltűnnek az ellentmondások. Sok pénzt kaptunk a megyei tanácstól, a Herukontól és mi is beleadtunk mindent, prózaian, anyait-apa- it, hogy felépüljön ez a korszerű varroda. És mii van? A gépék többsége pihen, a százfős üzemben negyvenen dolgoznak. Nincs és nincs nő, aki munkát vállalna a Herukonnál. — Akkor miért beszélünk elhelyezkedési nehézségekről? Hatvan, igazán nőies munkahely üres. — Ezek az asszonyok nem akarnak varrni. Nem áll rá a kezük, Ök mezőgazdasági munkát szeretnének. Elmondtuk a falugyűlésen, gondolják meg a Herukont, mert toborozni megyünk a szomszédos falukba, és akkor már késő lesz a bánat. Azt mondták, toborozzunk. A három hónapos Tömös Dórával találkoztunk elmenet, édesanyja levegőzteti, sétáltatja. Tömösné elmondja, hogy házat vettek itt, a férje jól keres, megkapja a tízezret is, mint traktoros. A kismama gyede 2060 forint. Tájékozatlan, még mindig a dohánytermesztésről, almakertészetről beszél, mint munkalehetőségről. Majd, ha ő visszamegy ... Üdítő az o elszigetelt békessége. Gyönyörű, ámbár igen szemetes tölgyerdőn át visz tovább az utunk. A szálaserdőt most nem fedi jótékonyan se lomb, se- hó. Őrhegy legszélső háza a legújabb a nyolcvan családot számláló tanyán. — Huszonöt éve nem épített itt senki, de remélem, most megtört a jég. Én el nem mennék innen semmi pénzért, igaz, megjártam már a hadak útját, 22 évig Pesten éltem. Sofőr vagyok a tsz-ben, az asszonynak is van munkája, ő Lácacsékén dolgozik a bőrdíszműben. A házat négy és fél szobásra építettük, hogy a gyerekeinknek is legyen helyük, ha már felnőnek is. Valamikor, az én gyerekkoromban nagy élet volt Őrhegyen, volt iskola, óvoda, remélem, egyszer majd újra lesz — bizakodik Szabó János. Szabóék háza már szerencsére áll. Bajban is lennének, ha most kellene beszerezniük az építőanyagot. A rácséi Tüzép- telep vezetője nagy unalmában szünet nélkül köpködi a napraforgómagot: — Van egy kis tetőléc, állványfa, meg nyolc darab soproni ablak. No, meg kisméretű tégla is egy kevés. — Szén, tűzifa? — Tűzifa nem kell, mert kiirtották az almásokat, van, aki három-négy évig el- tüzelget belőle. Szén az nincs. Tavaly is kevés volt. Márky Géza gyógyszerész, Riese, Zemplénagárd és Nagyrozvágy megyei tanácstagja, a bodrogközi gondok egyik okának a közlekedést tartja: — A Volán, sajnos egymagában nem tudja jól megoldani a közlekedést, a kisvasút nagyon hiányzik. És a régen emlegetett híd a Tiszán. Ha zajlik, vagy befagy a Tisza, és nem járhat a komp, egy műtrágyaszállítmányért 300 kilométert kell menni, Tokaj felé ide, szembe, Tuzsérra. Amúgy is nagyon nehéz helyzetben vannak a gazdaságok, még ez a magas szállítási költség is. Véleményem szerint a fiatalok elvándorlását meg lehetne állítani, ha egy mezőgazdasági szakközépiskola létesülne itt, Ricsén, a tájegység közepén. Néhány nap múlva adják át Ricsén a tornatermet és a korszerű, fizikoterápiás fülkékkel is felszerelt egészségházat. A megyei tanács 6 millió forintot adott erre a célra, ezt megtoldották a településfejlesztési hozzájárulással, az eredménynek mindenki örül. Az Üj Erő Tsz elnöke, V-ályi Nagy Béla elmondja, hogy a foglalkoztatás megoldása fontos szempont most a termelőszövetkezetben. Százfősre bővítették a zárüzemet, ehhez 6 millió forintot kaptak a területfejlesztési és szervezési alapból. Három és fél millió forintot nyertek a ba- romfirekonstrukciós pályázatukkal: broy- lercsirkével, gyöngytyúkkal és libával foglalkozik 30 asszony. Az eddig veszteséges lácacséki bőrdíszmű munkásnőit átképzik, és mostantól a Herukonnak dolgoznak. — A termelőszövetkezet ismét veszteséges, nem tudom, mi lesz a sorsunk. Azért igyekszünk ezt a három üzemet egyenesbe hozni, hogy ha úgy adódik, tudjanak megállni a saját .lábukon — mondja keserűen. A gondoskodás nagyon szép példájával találkozunk Ricsén, Lácacsékén és Sem- jénben, a három községben száz embernek ad barátságos, meleg szobát, napi étkezést és szolid szórakozást az idősek klubja. — Sok az idős ember, nagyon sokan egyedül élnek. Minden településnek kötelessége, hogy gondoskodjék az öregjeiről. 1966-ban jött létre Ricsén az öregek napközi otthona, akkor még csak húszán vették igénybe a szolgáltatást, idegenkedtek is tőle. Ma már a legtermészetesebb dolognak tartják az idős emberek, hogy itt töltik nyugdíjas éveiket — mondja Üveges Lászióné, a gondozási központ vezetője. Nagyrozvágy felé menet arról beszélgettünk, milyen jót tesz ez az enyhe tél az őszi vetéseknek, megerősödnek, így jobban el tudják talán majd viselni a fagyokat is. De jól jönne egy jó termés a bodrogközi gazdaságoknak! A nagyrozvágyi tanácson csupa fiatal emberrel találkozunk, mint megtudjuk, 36 éves a legidősebb tanácsi alkalmazott. — Kisrozvágy és Nagyrozvágy sajnos öregszik. Nagyon a végeken vagyunk mi, Zemplénagárdon tíznél több egy éven aluli kisbaba él. a Tisza és az országhatár közé szorulva. Az útjaink sárosak, az iskolában nincs tornaterem, WC, a boltban nem tudunk egy cipőt megvásárolni, Miskolc 100 kilométerre van, Nyíregyháza nyáron 80, télen 160 kilométerre, egy mázsa közepes minőségű .szén száz forintba kerül. Az asszonyoknak szerencsére van munkájuk, húsz éve telepített ide üzemet a Herukon. A Rákóczi Tsz 170 embert foglalkoztat, a tanult fiatalok és a férfiak nagy csoportja távolra jár dolgozni egy ideig, amíg bele nem un az ingázásba, és össze nem gyűjt egy lakásra valót. Nagyon sokan költöznek innen Miskolc környékére. De azért, hogy valami jót is mondjak, egy nyertes megyei tanácsi pályázattál, a Bodrogközi Áfésznek nyújtott kedvezményes kölcsönnel és a falu pénzével felépíthetünk végre egy 218 négyzetméteres ABC- áruházat. A nyár végére elkészül — mutatja be a két Rozvágyot a közös tanács elnöke, Bányász Mihály. — Milyennek látja a két község jövőjét? — A falugyűlés előtt számolgattam, 197 olyan fiatal költözött el, akinek itt Iáknak a szülei. Ha ők itt maradtak volna, férjhez mennek, megnősülnek, születik két gyerekük, rögtön 788-cal magasabb lenne a falulétszám. De a mostani iskolások is elmennek majd. Addig lesz itt falu, ameddig termelőszövetkezet. Ha a mi gazdaságunkkal is történik valami, azt mondom, jobb, ha szedjük a sátorfánkat. A Rákóczi Termelőszövetkezet szerény nyereséggel zárja az évet. No, nem úszik azért örömmámorban a falu, jól tudják az emberek, hogy 1988 nagy próbatétel lesz. — Negyven-ötven embernek nem tudunk munkát adni. Nem áll módunkban, hogy gazdaságtalan munkával jószívűs- ködjünk. Befejeződött a 300 férőhelyes tehenészeti telepünk rekonstrukciója, a MÉM és a megyei tanács anyagi támogatásával. Az idén 700 ezer liter, jövőre már I millió liter tejet fejünk. Ez ideiglenesen, de biztonságot ad — mondja Tóth Sándor elnök. — Jó, szép, de mi lesz a munkanélküliekkel, akiket most elbocsátanak? — Nagy dologra készülünk. Olyan sokszor hallottuk már, hogy a Bodrogközben nem lett volna szabad tsz-t szervezni, a gazdák (megéltek a földjeikből, a nagy gazdaságok életképtelenek. Mi most felajánljuk az embereknek, hogy béreljenek földet tőlünk, négy-öt hektárt, aranykoronánként száz forintért. Tőlünk bérelhetnek gépeket, mi szerződtetünk, felvásárolunk, valahogy úgy, mint a felszabadulás után a földművesszövelkezetek tették. — Igen ám, de miből él a gazda az új termésig. Hiszen, Ön tudja a legjobban, milyen magasak a termelési költségek. — Adunk előleget. — Mennyire konkrét a dolog? — Néhány nap múlva dönt a vezetőség. Senkit sem erőltetünk, de jó szívvel tudjuk ajánlani, sokat, nagyon sokat számoltunk. Branyicki András, a gazdaság párttitkára ma sok emberrel beszélgetett ez ügyben: — .Elkényelmesedtek az emberek, nagyon sokan úgy gondolják, biztonságosabb, ha a hónap elején felveszik azt a 4—5 ezer forintnyi fizetésüket. Én vállalkozó típus vagyok, megvettem a tsz juh- nyáját, 312 selejtbirkát, harmadmagam- mal. Az első évben megtérültek a költségeink, az idén már nyereséges lesz a ju- hászatunk. Az elnökünk azt mondta, gazdaságtalan a juhászat, mi most bebizonyítjuk, hogy nem volt igaza. Ezt csak azért mondom, hogy aki vállalkozik, az nyerhet. Ha ez a kisgazdaság téma nálunk most sikerül, biztos, hogy átveszik a modellt mások is. Akkor meg van mentve a Bodrogköz. Mindezeken eltűnődve utazunk a ködben hazáig. Lévay Györgyi Fotó: Fojtán László Ne csak a madár ültessen diófát!
